Az elme stratégiázik, számításokat végez, mindig nyerni akar. Csak a saját (rövidtávú) hasznát keresi és nem képes érző-gondolkodó emberként empátiát, megértést, szeretetet érezni mások iránt.
Amikor felismered, hogy szemeink mögött ugyanaz az emberi szellem csillog – megérted, hogy mindannyian ugyanazok vagyunk. Emberként ugyanúgy örülünk és bánkódunk, lelkesek vagyunk vagy letörtek, kacagunk és sírunk – az érzelmek színes skáláját éljük meg.
Amikor úgy érzed, hogy valaki méltánytalanul bánt veled, megsértett, nem bocsáthatsz meg neki, akkor ismerd fel, hogy ő azt tette, amit - a legjobb tudomása szerint - az akkori tudatossági szintjén tehetett. Ha te is hasonló élettapasztalatok birtokában lennél, ha te is úgy látnád a világot, mint ahogy ő, akkor te is hasonlóan cselekednél. Bocsáss meg neki, és öleld magadhoz az emberi szellem egy másik formába öltözöttjét.
Ha társalogsz valakivel, akkor ne törődj azzal, hogy az elmédben máris a választ fogalmazzad és cizelláld, inkább teljes figyelmeddel fogadd be embertársadat: lényével, beszédével, egyéniségével együtt.
Ha kellemetlen érzések honolnak benned, akkor ismerd fel, hogy a kételyeket, félelmeket, aggódást nem a szíved, a tudatosságod érzi, hanem csak az összezsugorodott kis én retteg és károg vészjelzőn.
Ha viszont a szeretet tölti be a szívedet, a lelkedet, akkor engedd azt szétáradni a testedben, tapasztald meg a csodáját és hagyd kiáradni, visszaáradni embertársaidhoz.
Nem kell attól félned, hogy érzelgőssé válsz, irracionálissá, ha egy kicsit a háttérbe szorítod a kényszeres elmeműködést. Tisztán, pontosan azt látod, ami van – s nem amit gondolsz róla. Meglátod a szenvedő szenvedését, az örülő örömét – s tiszta szívvel, empátiával pontosan tudod, hogy mi játszódik le benne. Részt veszel az életében ott és akkor. Így megnyílik előtted egy másik emberi élet drámája vagy tragikomédiája.
A békésen, derűsen szemlélődő értelem vagy, aki részt veszel az élet játékában: a formák táncában és színdarabjaink tragikomédiájában.
Hagyd, hogy megízleld, teljes intenzitásában megtapasztald az emberi létezést. Ha nézel, láss – ne az elméd képeibe vessz bele. Ha eszel, figyelj az ízek világára – meglátod, hogy mennyivel ízletesebbeknek tűnnek az ételek. Ha hallgatsz valamit, add át önmagad a hallgatásnak. Te légy a látás, hallás, ízlelés, tapintás.
Tanulj meg őszintén ölelni. Ne csak azért, mert úgy tudod, hogy azt kell tenned – hanem szívedből öleld magadhoz a másikat, annak minden rigolyáját, furcsaságait, egyediségét. Embertársad az életnek egy másik egyedi virága. Mert valójában egy csoda, hogy a lét- és nemlét között pulzáló kvantumrészecskék energiaóceánjából létrejött a megnyilvánult anyag. A semmiből valami. Aztán az élettelen atomok élő sejtté álltak össze, hogy végül mi, az érző-gondolkodó, intelligens emberi lény egy élettől hemzsegő, élő, intelligens, színes-hangos-illatos csodavilágban egy csúcstechnikás csodakütyü előtt ülve a világ másik részén levő másik intelligens lénnyel összekapcsolódjunk és kölcsönösen megértjük egymást. S mindez a Semmiből jött létre! A létezésünk egy lenyűgöző csoda…
Mindenek létezése egy csoda. A tudat öltözött egyre összetettebb, intelligensebb formákba, hogy megtapasztalja önmagát minden színben, ízben, árnyalatban, teremtő gondolatban és érző érzelemben, hogy végül – nagy döbbenetére – felfedezze önmagát. Felébredjen a formák álmából és csodálkozva felismerje, hogy az "Én”, a testemben rejtőző titoktatos szellem ugyanaz az Egy megfoghatatlan, szellemi „valami”, aki minden formát áthat.
Ha a tudatosság fürkészi szemeiden át a világot, akkor látja önmagát visszamosolyogni a kőből, Napból, fűszálból, cicából és embertársaiból.
(Részlet Kery Ervin "Éber tudatosság" c. könyvéből)