Az állatok általában érzékenyek a halál légkörére
Két macskám, Micki és Shila attól függetlenül, hogy mikor jövök haza, akár munka után délután, akár este, amikor szórakozni mentem, az ablakban ül, és vár rám. Ha Mickit keresem, néhány másodperc múlva (még ha nem is szólongatom) futva jön hozzám, elém áll és a szemembe néz, mintha csak azt akarná mondani: Itt vagyok – állítja egy állatbarát. És a jelenségre mindjárt magyarázattal is szolgál: „A macskák érzékelik a rezgéseimet (gondolatok, érzelmek).”
Két macskám, Micki és Shila attól függetlenül, hogy mikor jövök haza, akár munka után délután, akár este, amikor szórakozni mentem, az ablakban ül, és vár rám. Ha Mickit keresem, néhány másodperc múlva (még ha nem is szólongatom) futva jön hozzám, elém áll és a szemembe néz, mintha csak azt akarná mondani: Itt vagyok – állítja egy állatbarát. És a jelenségre mindjárt magyarázattal is szolgál: „A macskák érzékelik a rezgéseimet (gondolatok, érzelmek).”
Hogy ez valóban így van-e – az állatok valóban rendelkeznek-e ilyen „paranormális” érzékkel, azt Rupert Sheldrake brit biológus szeretné kideríteni egy nagyszabású vizsgálattal. Ha sikerülne tudományos módszerekkel bizonyítani, hogy bizonyos állati viselkedésmódokat nem lehet szokványos módon megmagyarázni, tehát telepátiát, prekogníciót kell feltételezni, a tudomány e rendkívül hevesen vitatott jelenségek tisztázásában óriási lépést tenne előre. A tényt, hogy léteznek pszi-jelenségek, olyan élőlények igazolnák, amelyeket nem lehet manipulációval, trükközéssel vádolni.
A nyilvánosság óriási visszhangja
Sheldrake szerint egy óriási, jól dokumentált és analizált esetgyűjtemény szolgálna empirikus bázisként, amelyet a tudomány képviselőinek tudomásul kellene venniük. A nemzetközi kutatás segítői főképp Sheldrake „Hét kísérlet, amely megváltoztathatná a világot” c. könyvének olvasói. A kötet 1994 tavaszán Angliában jelent meg először. Kifejezetten arra kéri olvasóit, kísérletezzenek. A szerző a hét kísérlet közül kettőt az állatok érzékek feletti képességeinek szentelt, amivel hagyományosan „állatbolond” honfitársai sorában valóságos lavinát váltott ki.
Ausztriában a Kronen Zeitung és annak televíziós műsora is hasonló együttműködésre kérte fel az embereket, és a kaliforniai Institute of Noetic Sciences is ilyen kéréssel fordult az emberekhez. Németországban a Schwiessfurth Alapítványhoz lehetett beküldeni a beszámolókat.
A kezdetben idézett történethez hasonló beszámolókból valószínűleg még rengeteg fog beérkezni Rupert Sheldrake-hez. Ő jelenleg azon dolgozik, hogy rendszerezze ezeket: a gazdit az ablakban váró macskák vagy a 6. számú kategóriába (macska, amelyik tudja, hogy gazdája gyalog vagy kerékpáron érkezik haza), vagy a 4-es és 5-ös rubrikába (macskatulajdonosok, akik autón vagy tömegközlekedési eszközön jönnek haza) sorolta. Összesen 26 rubrikából áll a lista: kutyák, macskák, amelyek előre megérzik a gazdik érkezését – ők vannak a legtöbben –, kutyák, amelyek telepatikus kapcsolatban állnak gazdájukkal, és állatok, amelyek tudják, ki telefonál, illetve négylábúak, amelyek tudják, hogy állatorvoshoz viszik őket, egészen az olyan állatokig, amelyek szellemekre reagálnak.
„1926 egyik legforróbb nyári napja volt. Egy szál fürdőnadrágban álltam a Grenzacher Horn vendégfogadó előterében, és barátomra, Hermannra vártam, akivel úszni akartunk a Rajnában. Megbeszéltük, mikor találkozunk. Mellettem ült a nagy testű, szálkás szőrű, Harro nevű kutya, akinek várakozás közben a bundáját vakargattam. Amikor Hermann lejött a lépcsőn, a kutya hirtelen felugrott, és felborzolt szőrrel kitért Hermann elől. A barátom azt kérdezte: »Mi az ördög van ezzel a kutyával, talán kísértetet látott? Máskor mindig annyira barátságos volt.« Én is furcsálltam a kutya viselkedését.”
A fenti beszámoló írója a továbbiakban arról számol be, hogyan kezdtek úszni a Rajnában, ame
ly azon a ponton igen erős sodrású. Az akkoriban 18 esztendős fiú figyelmeztette barátját a partközeli örvényekre, de aztán szem elől tévesztette, majd csakhamar kiúszott a partra. „Kimásztam a vízből és felkaptattam az útra. A barátomnak nyoma veszett. Azt gondoltam, ő már hamarabb partot ért, ezért elindultam visszafelé. Egy helyen néhány izgatott embert láttam, akiknek egy lazachalász azt mesélte, a barátom valószínűleg megfulladt; ő nem tudott neki segíteni, mert nem tudott úszni... Két nappal később kihalászták Hermann holttestét a folyóból. 22 éves volt. A kutya megérezte a halálát – negyed órával azelőtt, hogy vízbe fulladt.”
A történet elbeszélője egy sima szőrű tacskóról is beszámol, amelyet a család tovább adott. A család akkoriban Konstanz városában lakott, a kutya új otthona a Baseli-tó túlpartján, a svájci oldalon volt. Az édesapa a Waldi nevű kutyust csónakon vitte át másik partra. A vízi út 8 km. Tizennégy nap múlva a kutya ismét otthon volt: „Olyan úton jött haza, amelyet nem ismert, végig a svájci parton, egészen Konstanzig – ez a táv a parton 60 km.”
Harro furcsa viselkedése, egy ismerős halálának megsejtése, Sheldrake egyik kategóriájába sem illik bele. A listáján csak olyan állatok szerepelnek, amelyek egy távol lévő családtag halálát vagy balesetét érzik meg. Az, hogy az állatok általában érzékenyek a halál légkörére, ismert tény, ebben a népi hagyományok és a pszi-kutatók egyetértenek. Az állatok saját haláluk közeledtét is megérzik, amint azt a következő történetek sejteni engedik:
„Körülbelül húsz évvel ezelőtt történt, amikor a részben fedett teraszon álló heverőn egy vadmacska ült. Méteres hó esett akkor. Az állat kimerültnek, éhesnek tűnt. Kétszer megetettük, majd eltűnt, de a következő napon ismét megjelent. A macska felpúposította a hátát és fújt, de azért mindennap eljött az eledelért, majd eltűnt. Mindennap egy lépéssel közelebb léptem hozzá. Néhány nap múlva felhagyott ellenséges viselkedésével, de amikor a kezemből akartam etetni és meg akartam simogatni, megkarmolt. Egy kesztyű segítségével erről is leszoktattam. Sikerült annyira megszelídítenem, hogy hívásra odajött hozzám, és engedte a fejét vakargatni.
A történet elbeszélője egy sima szőrű tacskóról is beszámol, amelyet a család tovább adott. A család akkoriban Konstanz városában lakott, a kutya új otthona a Baseli-tó túlpartján, a svájci oldalon volt. Az édesapa a Waldi nevű kutyust csónakon vitte át másik partra. A vízi út 8 km. Tizennégy nap múlva a kutya ismét otthon volt: „Olyan úton jött haza, amelyet nem ismert, végig a svájci parton, egészen Konstanzig – ez a táv a parton 60 km.”
Harro furcsa viselkedése, egy ismerős halálának megsejtése, Sheldrake egyik kategóriájába sem illik bele. A listáján csak olyan állatok szerepelnek, amelyek egy távol lévő családtag halálát vagy balesetét érzik meg. Az, hogy az állatok általában érzékenyek a halál légkörére, ismert tény, ebben a népi hagyományok és a pszi-kutatók egyetértenek. Az állatok saját haláluk közeledtét is megérzik, amint azt a következő történetek sejteni engedik:
„Körülbelül húsz évvel ezelőtt történt, amikor a részben fedett teraszon álló heverőn egy vadmacska ült. Méteres hó esett akkor. Az állat kimerültnek, éhesnek tűnt. Kétszer megetettük, majd eltűnt, de a következő napon ismét megjelent. A macska felpúposította a hátát és fújt, de azért mindennap eljött az eledelért, majd eltűnt. Mindennap egy lépéssel közelebb léptem hozzá. Néhány nap múlva felhagyott ellenséges viselkedésével, de amikor a kezemből akartam etetni és meg akartam simogatni, megkarmolt. Egy kesztyű segítségével erről is leszoktattam. Sikerült annyira megszelídítenem, hogy hívásra odajött hozzám, és engedte a fejét vakargatni.
Tavasszal a környéken élő házimacskákkal párosodott. A kicsiket mindig elhozta megmutatni, de nem engedte megérinteni őket. Ez 8-9 évig így folytatódott. A végén már csak egy kicsit hozott a világra. Egy napon a teraszon közvetlenül a lábam elé letette a kicsinyét, majd kissé távolabb leült és elkezdett nyávogni. Olyan hangokat adott, amilyet még soha nem hallottam macskától. Felvettem a kiscicát és megcirógattam, az anyja hagyta. Az anyaállat ekkor megfordult és eltűnt. Két nap múlva a telken, egy távolabbi helyen holtan találtuk. »Hagyatéka« a mai napig velünk él.”
A következő levél olyan eseményt mutat be, amit a telefonérzékenységnek nevezhetnénk:
„Van egy négyéves perzsa macskám, aki megmagyarázhatatlan reakcióival folyton ámulatba ejt bennünket” – írja egy hölgy. „1994 májusában történt: A teraszon ültem, a cica mellettem volt és kéjesen dorombolt. Tizenegy éves lányom egy barátnőjével biciklizni ment. Minden csodálatosnak és harmonikusnak tűnt – de a macskánk hirtelen felugrott, és egy addig soha nem hallott hangot hallatott, majd a nappaliba rohant és leült a telefon elé. Néhány másodperc múlva megszólalt a készülék, és arról tájékoztattak, hogy a lányom súlyos balesetet szenvedett és kórházba szállították.”
E levél második részében egy másik figyelemre méltó eseményről olvashatunk: „1994-ben, egy rettenetes zivatar alkalmával a cicánk visszahúzódott a házikójába és félelmében morgott, amikor a dörgés nagyon felerősödött. Gyertyafény mellett ültünk, semmivel sem lehetett a macskát kicsalogatni rejtekhelyéről – ennek ellenére egyszer csak felborzolt szőrrel odajött hozzám, megkarmolta a ruhámat, majd megfordult és szabályszerűen hívott, menjek utána. Követtem, és kék lángokat láttam felcsapni a biztosítódobozból. El sem tudom képzelni, mi történt volna, ha a cica nem riaszt bennünket időben.”
A hasonló jelenségek szinte közmondássá váltak. Ilyenek voltak a libák, amelyek a rómaiakat figyelmeztették az ellenséges támadás előtt, egészen addig a gácsérig, amelyik hangos hápogásával 1944. november 27-én az embereket felzavarta és az óvóhelyekre kergette a rettenetes bombázás előtt. A történetek sora végtelennek tűnik. A volt Szovjetunió országaiban egy kutatás közvetett bizonyítékokkal szolgált arra, hogy a földrengést a kutyák, macskák, szamarak, szárnyasok képesek előre megérezni. A nagy, 1988-as örményországi földrengés után szakértők kb. 200 beszámolót gyűjtöttek össze 50 településről, amelyek a földrengés előtt az állatok szokatlan viselkedését taglalták. A háziállatok hirtelen agresszívvé váltak, nem voltak hajlandók enni és hirtelen menekülni akartak. A vadállatok ellenben elvesztették természetes bizalmatlanságukat az emberrel szemben. Főképp a kutyák és a macskák voltak idegesek, de a madarak, patkányok és egerek, sőt az akváriumi halak is furcsán viselkedtek. Egy leninakani (ma gumairi) kutya két nappal a rengések előtt egyszerűen nem volt hajlandó a házba bemenni, és folyamatosan ugatott, vonított. Néhány perccel a rengések előtt szinte minden északörmény meg tudta volna jósolni a katasztrófát, ha helyesen értelmezte volna az említett jeleket – vélik a kutatók.
Jó alap az alapos kutatásokhoz
Egy furcsa, de konzekvensen megnyilvánuló állati megérzésről számol be egy levélíró Sheldrake-nek: „Az édesanyám hetente többször eljárt a piacra vásárolni vagy a városba ügyeket intézni, és mindig más-más időpontban jött haza. Nekünk, gyermekeknek meghagyta, hogy legyünk jók és játsszunk; én, mint legidősebb a gyerekek közül, felügyeltem a testvéreimet. Nem volt szabad rosszalkodnunk, meg kellett csinálnunk a házi feladatainkat és tanulnunk kellett. Alig tette ki a lábát a házból, elszabadult a pokol: vízipisztolyokkal locsoltuk egymást, párnacsatát vívtunk vagy egyéb módon rosszalkodtunk. A macskánk a kályhán pihenve aludt. Egyszer csak hegyezni kezdte a fülét, az ajtóhoz futott, és jelezte, hogy ki akar menni. Kinyitottuk neki az ajtót, és a cicus elindult, hogy jó darabon elébe menjen édesanyánknak. Egy bizonyos ponton megvárta, majd az indulásától számított kb. 20 perc múlva mindketten hazajöttek. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy rendet rakjunk magunk után, és a rosszalkodásnak nyoma sem volt, mire anyánk belépett a házba.”
Sheldrake azokban az esetekben, amelyekben az állat már elpusztult, további részletek után érdeklődik. Ha még él, egyeztet a tulajdonossal egy időpontot, és megpróbál vele együtt néhány egyszerű kísérletet elvégezni. Egyúttal arra kéri az embereket, hogy vezessenek részletes naplót állatuk viselkedéséről. A következő fázisban videófelvétel készül a kutyáról vagy macskáról. Egy különleges esetben az állat gazdája automatikus kamerát szerelt fel olyan helyre, ahol általában a kutya várni szokott rá. „A hölgy akkor kapcsolta be a kamerát, amikor elhagyta otthonát, így tökéletesen követni tudtuk az állat viselkedését. Ez a legjobb módszer, amelynek segítségével mindent részletesen elemezni lehet.”
Amatőrök által végzett széles körű kutatás
Az állati pszi-kutatás élvonalában Németországban a kutyák (62 eset) és a macskák vannak (40 eset). De akad beszámoló tengerimalacról (2), tyúkról (1), libáról (1), lovakról (4), varjakról (2) stb. 24 esetben olyan kutyákról van szó, amelyek tudják, mikor érkezik haza a gazdijuk, ugyanezt a képességet 14 cicáról írták le. 18 esetben (ebből 8 kutya, 8 macska és 2 egyéb állatfaj) arról számoltak be, hogy az állat telepatikus képességekkel rendelkezik, illetve ilyen természetű impulzusokra reagál. Két levélíró arról számolt be, hogy fordított helyzet állt elő: állatuk őket befolyásolta telepatikus úton. Öt olyan esetet is bemutattak, amelyekben az állat előre megsejtette gazdája elutazását. Nyolc esetben olyan beszámolókról olvashattak a kutatók, amelyekben az állat rendkívül nagy távot gyalogolt be, hogy régi otthonába visszajusson. Ennek ellenkezőjére is van példa, amikor a család új helyre költözik és az állat utánuk megy (2 eset). Tíz beszámolóban azt írják le, az állat előre megérezte saját halálát – legyen az természetes halál vagy elaltatás valamilyen betegség miatt.
- tamás -
forrás:tgy-magazin.hu
Kapcsolódó írás:
Vadon élő elefántok gyászmenete búcsúztatta a halott tudóst
Vadon élő elefántok gyászmenete búcsúztatta a halott tudóst
Delfinek egységes fellépése a meteor előtt - videó
2013.02.14.-én (mikor meteor és kisbolygó közeleg) San Diego partjainál 8 km-en keresztül 100.000 delfin gyűlt egybe, hogy együtt énekelve és táncolva olyan rezgéseket bocsássanak ki, melyek megmentik a Föld életét, tehát minket embereket is!!! Egy biztos, ez megtörtént, és mi csak később, mikor bölcsebbek leszünk, fogjuk megérteni mit is tettek ezek a csodás szíriuszi lények!”