A legtöbbünk a testi élete alatt nem rendelkezik tudatos emlékkel az előző életéből vagy életeiből, sőt, arról sincs tudomása, hogy mi volt a legutóbbi testi halála és a mostani leszületése közötti, szellemvilágban töltött időszaka alatt.
Jelenleg a legtöbb esetben a mostani személyiségünkkel azonosítjuk magunkat, hiszen annyit látunk csupán, amennyit a mostani testi születésünk és halálunk között érzékelünk önmagunkból. Így könnyen vagyunk hajlamosak azt hinni, hogy mindössze ennyi, akik vagyunk, s ez az oka annak is, hogy sok esetben nem érthetjük igazán a mostani életünk összefüggéseit, történéseit, miértjeit. A gyermekek egy része többé-kevésbé rendelkezik az ezt az életüket megelőző emlékekkel, s nagyon ritkán előfordul, hogy ebből felnőtt korban is megmarad valamennyi, de a többségünk tehát ideiglenesen elveszíti azokat. Akik mégsem, azoknak ez a sajátosság a lelki fejlettségükkel és a hozott sorsútjukkal függ össze.
Nagyon sokan
felteszik a kérdést, hogy miért nem emlékezhetnek előző életükre? Azt
gondolják, a hitüket is erősíthetné mindez, valamint megértést is hozna
számukra. Ráadásul a legtöbb embernek így nagyon nehéz elfogadni azt, hogy -
látszólag - olyas valaki terheit viseljék, akit nem is ismernek, akire nem is
emlékezhetnek. Igen, valóban könnyebb lenne ilyen szempontból. De az is
mennyivel könnyebb lenne, ha a szellemvilág mindenkinek megdöntő bizonyítékkal
szolgálna a létezését tekintve, hiszen megtehetné.
Viszont amiért azt nem teszi, úgy hasonló okból létezik a feledés fátyla is. Egész egyszerűen ezen a szintű fizikai világon, ehhez a szintű fizikai testhez kapcsolódva, valamint ezen a lélekfejlettségi szinten még a többségünk nem lenne készen mindezen információk befogadására - testi élete alatt.
Mindannyiunk rendelkezik az összes lelki előzménye ismeretével a szellemvilági létezése alatt. Odaát teljes tudatosságunkban létezünk, nem szűkíti azt le a fizikai test. Ráadásul amikor éppen nem éljük testi életünket, a lelkünk energiájának egészével rendelkezünk. Így teljesen tisztában vagyunk azzal, kik vagyunk valójában, kik voltunk és azt is tudjuk, hogy merre kell haladjunk. Tisztában vagyunk azzal, hogy minden lélek a környezetünkben kicsoda valójában, s hogy mikor, milyen szerepeket éltünk már együtt testi életeink alatt. Ebből következően egyben látjuk, hogy mit tettünk korábban, s hogy annak következményeképpen mit kell megélnünk a jövőben. Szellemi segítőink közreműködésével, valamint a többi lélekkel való egyeztetésen keresztül, ennek alapján tervezzük meg a leendő testi életünk főbb eseményeit, szereplőit, körülményeit. Azonban ott, akkor azt is tudjuk, hogy ideiglenesen elfelejtünk majd mindent ebből, ezért szellemi segítőinket kérjük meg arra, hogy a testi életünket kövessék nyomon, s segítsenek mindent úgy alakítani, ahogyan azt a tervünk megkívánja. Nem is gondolnánk, de szellemi segítőink komoly ráhatással vannak az életünk mozzanataira, hogy minden megtörténjen, aminek meg kell, de semmi olyan ne történjen meg, aminek nem kell - a tervünk szerint.
Mindezen információk a testhez kapcsolódás után lesüllyednek a tudatalatti régiókba, hiszen egyrészt a test leszűkíti jelentősen a tudatosságunkat, másrészt a fizikai érzékszerveinkkel felfogott észlelések kerülnek előtérbe, s elnyomják a lelki érzékszerveinkkel szerzetteket. A gyermekek egy része (általában a viszonylag fejlettebb lelkek esetében) egy ideig még több-kevesebb emlékkel rendelkezhet, valamint a lelki érzékszerveikkel felfogott észlelések is jellemzőek lehetnek, például érzékelhetik a körülöttük lévő szellemi lényeket. Ez azért van, mert még nemrég érkeztek a fizikai világba, s a fátyol nem azonnal, hanem egy folyamaton keresztül ereszkedik a tudatra. Amikor a testi halálunk után visszatérünk a szellemvilágba, hosszabb-rövidebb idő elteltével ismét visszanyerjük a teljes tudatosságunkat, s akkor ismét tisztában leszünk mindazzal, amivel a leszületésünk előtt voltunk. Hogy ki, mennyi idő alatt nyeri vissza ezt az állapotot, függ a lelki fejlettségétől, s az éppen hátrahagyott fizikai életében megszerzett világképétől, lelki állapotától, valamint a testi halálának körülményeitől. Kicsit ahhoz hasonló ez, mint amikor reggel felébredünk egy nagyon valósághű álmunkból. Nem mindegy, hogy mennyit aludtunk, milyen mélyen, mit álmodtunk, milyen hirtelen kellett felkelnünk, stb. Van, hogy szinte rögtön tudjuk, hogy kik is vagyunk, hogy csak álom volt, s azonnal teljesen éber, tiszta tudatállapotba kerülünk, de van, hogy ez akár percekbe, sőt órákba is telhet.
Több oka is van tehát annak, amiért a többségünk - amikor már a mostani személyiségtudata kifejlődött - nem emlékezik előző életére, életeire. Az egyik, hogy a test melyben most élünk, a lelkünk teljes energiájának csupán egy részét fogadja be, s teljes tudatosságunkat jelentősen leszűkíti. A másik, hogy az idegrendszerünk a legtöbb esetben összeomlana, ha minden korábbi életünk (de akár csak egy előző életünk) emlékei most is az éber tudatunkban lenne. Gondoljunk csak bele, hogy a mostani életünk alatt is mennyi trauma ér egyikünket-másikunkat, mennyi megpróbáltatás, mennyi stressz. S akkor adjuk hozzá még egy, még tíz, vagy egyesek esetében akár még több száz életét! Annyi minden történhetett már velünk, erőszakosan megölhettek bennünket, kínlódhattunk, számtalan tragédiát átélhettünk már, egyszerűen belebolondulnánk az emlékeibe, mostani földi eszünkkel. (Persze nyilván jó is történt velünk számtalan esetben, de olyan természetesen nincs, hogy csak azokra emlékezzünk, míg a rosszakra nem, így mindkettőnek elérhetetlennek kell most lennie számunkra.) A harmadik ok, hogy nem tudnánk megfelelően azonosulni a mostani szerepünkkel, ha tudnánk, melyik szereplő ki volt nekünk korábban, hogy mit tett velünk, vagy éppen mi mit tettünk velük. Ha ismernénk a konkrét, erre az életre szóló tervünket, a sorsutunkat sem tudnánk a megfelelően, a megfelelő átéléssel és megéléssel végig járni - következésképpen nem is tanulnánk általa megfelelően. Gondoljunk csak bele, összejönnénk-e leendő párunkkal (akivel egyébként össze kell jönnünk), ha emlékeznénk rá, hogy valamikor korábban megfojtott bennünket? (Ez természetesen csak egy szélsőséges példa volt, de érzékeltetésnek megfelelő - s persze akár igaz is lehet.) Mindent összevetve történik még ezen a szintű fizikai világon a többségünkkel az, hogy itt létünk alatt - átmenetileg - homály fedi előlünk mindazt, akik valaha voltunk, s akik valójában vagyunk.
Bizonyítékot a reinkarnációra azért szolgáltat a szellemvilág, tehát aki kellően nyitott, nem lesz nehéz az elfogadása. Akár mások tapasztalatai által, erős hitet szerezhet magának, akár saját tapasztalatán keresztül biztos tudást. Saját tapasztalat hiányában viszont annyival meg kell elégednünk, amennyi rendelkezésre áll (egyes emberek, gyermekek előző élet emlékei, reinkarnációs hipnózisban szerzett beszámolók, stb.), s jelenleg a fő figyelmünket a mostani életünkre kell összpontosítanunk. Tudnunk kell, hogy korántsem annyi a létezésünk, amennyit most érzékelünk belőle, s hogy az életünk főbb eseményei, körülményei, szereplői sem a véletlen művei, de ennél többet nem szükséges most ismernünk. Ami a legfontosabb most, hogy amin tudunk jó irányba változtatni, mások és magunk megsértése nélkül, azért tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, de amin így nem tudunk változtatni, azt alázattal fogadjuk el, s igyekezzünk közben minél derűsebbek, boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak, valamint szeretetteljesebbek lenni.
Legyünk tudatában annak, hogy csak olyan történik meg velünk, mely a tervünkben szerepelt, melynek okát valaha mi magunk váltottuk ki, s azzal is legyünk tisztában, hogy ezzel valamennyi lélek így van. Tehát mindannyiunk a múltjának következményét éli, s a jelenben elkövetett cselekedetek pedig mindannyiunk esetében a jövő alapjai lesznek majd. Nem szabad és értelmetlen is másokat megítélnünk, hiszen nem tudhatjuk, hogy milyen karmikus előzményt hozott magával, illetve amikor majd a testi élete után el kell számolnia mindazzal, amit tett, nem mi leszünk a helyében, hanem ő maga, s nem mi fogjuk viselni annak következményeit, hanem ő maga. Mi a miénkért felelünk majd.
Nagyon sokan mégis - akár kíváncsiságképpen, akár egészségügyi okokból - előző életbe vivő utazáson vesznek részt, akár meditáció, akár hipnózis útján. Természetesen a szellemi segítőink nem engedik ilyen módon sem, hogy olyan információhoz jussunk, aminek ismerete a jelen életutunkat jelentősen befolyásolná, azonban mégis jöhetnek fel bőven olyanok, amelyekkel nehezen tudunk aztán mit kezdeni. Ezért - bár mindenki egyéni döntése, de - nem javasolt az ilyen információszerzés. Legalábbis kíváncsiságból semmiképpen sem. Egyféle, elfogadható módszer és ok lehet megfelelő és lehet helye az életünkben erre. Amikor olyan egészségügyi problémával küzdünk, melynek nem találjuk ezen életünkben az okát, s nem is használ rá semmilyen hagyományos (vagy kevésbé hagyományos) módszer sem. Előfordulnak olyan esetek, amikor valaki egy előző életből hozott trauma következményeit viseli magán, s hiába próbálkozik bármilyen módon, a tünetek nem enyhülnek. Például amikor valakit előző életében úgy öltek meg, hogy súlyosan bántalmazták a fejét, s most pedig szörnyű fejfájással küzd, melynek sem eredete, sem gyógymódja nem akaródzik megmutatkozni. Tapasztalatok bizonyítják, hogy az ilyen személy, amikor például egy reinkarnációs hipnózis során újra éli előző élete ezen eseményét, s mindez által megértést nyer azzal kapcsolatban, akkor ez az energiablokk feloldódik, s a probléma, mely máig kisugárzott, megszűnik. Egyrészről fontos azonban ilyen esetben is a megfelelő szakember és módszer kiválasztása, hogy nehogy felszínre jöhessen más emlék is, mely esetleg csak rontana a helyzeten. Másrészről pedig ha van bármilyen más mód az ilyen egészségügyi probléma megszüntetésére, akkor azt kell előnybe részesíteni. Hiszen nem véletlenül van rejtve előlünk az előző életek emléke, valamint az adott egészségügyi problémánkat sem véletlen hoztuk magunkkal. Tehát a múltban vájkálni, amennyiben eleve nincsenek emlékeink - nem javasolt.
Végül néhány "apróságot" említenék még meg, melyek néhányunkban vagy szinte mindenkiben ott vannak, s tanúskodnak arról, hogy bizony az életünk nem akkor kezdődött, amikor jelen életünkben megszülettünk. Ezeket mind azért kapjuk, mert valami dolgunk van vele, vagy egész egyszerűen gondolatébresztőnek, a túlvilágba vetett hitünk vagy a biztos tudásunk erősítése gyanánt.
Az egyik, azon képességek, melyeket aligha szerezhetett volna valaki az adott életében. Például ha valaki kisgyermek kora ellenére, felnőtteket megszégyenítő, igazi virtuóz módjára játszik egy hangszeren. S azon érzéseink, fóbiáink, esetleg stílusjegyeink is ebbe a kategóriába tartoznak, melyek eredetét nem tudjuk jelen életünkhöz kötni - ez lehet egy víziszony például akkor, ha jelen életünkben ezt semmivel sem tudnánk indokolni.
A másik, azon emlékfoszlányok, emlékképek, melyeket röviddel a testi megszületés vagy röviddel azután szereztünk, s életünk teljes hosszában élesen az emlékeinkben maradnak. A lélek, noha a megfogantatás után hamarosan hozzákapcsolódik a leendő testéhez, a testi megszületés utáni (körülbelül) első évig számos esetben elhagyhatja kisebb időre azt (természetesen a testtel összekötő energiaszálat nem elszakítva), s ezekben az állapotokban tett észleléseiből néhány embernél, egy egész életre megmaradó emlékképek lesznek. Ha valakinek vannak olyan, máig eleven emlékfoszlányai, amikor a megszületése előtt, családját látta felülről, vagy saját magát, kisbabaként, akkor ezek könnyen lehetnek ilyen típusú valós emlékei.
A harmadik az úgynevezett 'deja vu' érzés. A 'mintha már láttam volna, mintha már átéltem volna ezt egyszer' érzése. S voltaképpen helyes az elnevezés, hiszen tényleg igaz, ahogyan fogalmaz a definíció. A lélek a leszületése előtt átnézi a leendő élete "filmjét", annak néhány lehetséges alternatívájával együtt. (Hasonló ez ahhoz, amikor a testi halál után, a szellemvilágba visszatérve, az épp hátrahagyott életünket tekintjük meg.) A lélek, amikor ezt a "filmet" nézi, olykor külső szemlélőként van jelen, de olykor átélve, szereplőként, saját magát alakítva, s természetesen ez a folyamat is elraktározódik a lélek memóriájában. Magyarul emlékszik rá, hogy ezt egyszer már látta, egyszer már átélte. S amikor valóban a szóban forgó testi életét éli, spontán módon, bizonyos pillanatokban felsejlik annak emléke, hogy ő ezt már egyszer látta, megélte. S ez valójában a 'deja vu'-nak nevezett érzés. Ha ezt érezzük, még arra is egy jelzés, hogy valóban azon az úton vagyunk, amelyiken lennünk kell.
Miért nem emlékezünk tehát előző életeinkre? Mert a testünk által leszűkített tudatosságunkkal nem tudnánk mit kezdeni annyi emlékkel, információval, s mert a sorsutunkat sem tudnánk megfelelő átéléssel végig élni. Mert nem tudnánk azonosulni kellőképpen a mostani önmagunkkal, s lélektársaink mostani szerepével. Fontos szabály ez azon a szinten, ahol jelenleg a többségünk tartózkodik, s egyrészt tiszteletben kell tartsuk a feledés e fátylát, másrészt tudnunk kell, hogy nem azért nem emlékezünk, mert nem is lenne mire. A reinkarnáció tényének elfogadása már csak azért is nagyon fontos, mert nélküle a világ egy rettentően igazságtalan hely lenne, s benne Isten is egy nagyon igazságtalan teremtő képében tetszelegne. Ha mindenkinek csak valóban egy élete lenne, egy nagyon igazságtalan Istent kellene feltételeznünk, aki egyik gyermekének 80 évet ad a testi életére, másiknak csak 1 napot, valakinek gazdagságot, valakinek nyomort, s valakinek a küzdelmei ellenére is szenvedést, míg másnak a gaz tettei ellenére is boldogságot. Szánalmas hit lenne az ebben való hit, mely a lehető legtávolabb állna a valóságtól. A világban valójában (és Istenben is) a lehető legtökéletesebb igazságosság lakozik, hiszen mindenkinek annyi élet adatik meg, amennyi a fejlődéséhez kell, s mindenki olyan leckéket kap a jelenben, amiből tanulhat is a múltbéli tettei következményeképpen, de egyben fejlődésre is kínálkozik lehetősége. A legkevésbé se gondoljuk, hogy ez nem így van, még ha most mindezt többnyire egy fátyol, el is takarja előlünk.
Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu