“Egy ragyogó, napos délután történt, hogy El Greco-t, a spanyol festőt meglátogatta egyik barátja..
Nagy meglepetésére egy sötét szobában talált rá a művészre. Az ablakot vastag függönyök takarták.
– Gyere ki a napra – mondta a barátja,
– Most nem megyek – válaszolt El Greco. A napfény zavarná azt a fényt, ami bennem világít…”
- Anthony de Mello: Szárnyalás -
A halál utáni, valamint a születés előtti élet lehetősége már nem hit kérdése, hanem fizikai törvényszerűség. Megdöbbentően új világkép ez, ami a léttel kapcsolatos kérdéseink többségére választ adhat.
Minden állóhullámnak, amit mi anyagként élünk meg, rendelkeznie kell
egy magasabb szférához tartozó megfelelővel, ami ezt az állóhullámot
fenntartja.
Ha tovább haladunk ezen az úton, akkor az is logikus feltételezésnek
tűnik, hogy a fizikai testnek – mint egységes egésznek – van egy
magasabb energiaszinten létező megfelelője.
Ezt talán úgy is fel lehetne fogni, mint a fizikai test tervrajzát. Ezek
után várható volna, ha nem csak testünknek, de testi funkcióinknak,
sőt, érzékszerveinknek is lenne magasabb szférához tartozó megfelelője.
Közelebbről megvizsgálva a dolgot, felismerhetjük, hogy valóban léteznek
ilyen „belső” érzékszerveink. Létezésüket mindeddig az agyműködés
számlájára írták, de tekintettel arra, hogy az agy gondolatalkotó
képessége nem bizonyított,és a fizika törvényeinek ismeretében inkább
lehetetlen, mint valószínűtlen, új szempontok szerint kellene
megvizsgálnunk a „belső látás” és „belső hallás” jelenségét.
Beethoven orvosi szempontból nézve teljesen süketen, csupán belső
hallására támaszkodva írta meg a IX. szimfóniát. Michelangelo, amint
rátette a kezét egy márványtömbre, azonnal „megérezte”, hogy a tömb
milyen szobrot „rejt” magában. A festő, vagy a formatervező szintén a
belső látás segítségével megteremtett belső kép alapján kezd hozzá az
anyag alakításához és formálásához. Vajon olyan érzékszervekről van szó,
amik magasabb szférákhoz tartoznak?
A látáshoz elengedhetetlenül szükséges a fény. Fény nélkül nincs kép.
Persze a belső látáshoz is fény kell, de az a fény, amit a belső
látáshoz használunk, nem lehet ugyanaz a fény, ami az anyagi világban
körülvesz bennünket. Logikus volna azt feltételezni, hogy a belső látás
egy magasabb szférához tartozó fény segítségével működik. Nem függ a
fizikai szem és a fizikai fény lététől, mert becsukott szemmel is fel
tudunk idézni magunkban egy kedves arcot, sőt, tervezni, alkotni is
tudunk. Becsukott szemmel szinte könnyebb…
A belső látás és belső hallás természetesen nemcsak zeneszerzők vagy
festők kiváltsága.
Mindannyian megtapasztalunk belső képeket, belső
hangokat, sőt, néha ízeket és illatokat is. Talán nem olyan különös az
sem, hogy ezek a képességek az álom idején is velünk maradnak. Az álom
ugyanakkor még egy különös részlettel gazdagítja az élményegyüttest:
álmunkban is van fizikai testünk!
Felmerül a kérdés: előfordulhat-e, hogy álmunkban egy magasabb
szférára hangolódunk be, valahogy úgy, mint ahogy egy rádióvevő
készülékkel egy másik adóállomást tudunk befogni?
Egyvalami biztos. Mindaddig, amíg ebben az „álomvilágban” tartózkodunk, környezetünket anyagi világként fogjuk fel, és mélységesen meg vagyunk győződve arról, hogy ez a világ valódi és igaz.
Persze előfordulhat, hogy váratlan események, mint például természeti csapások, háború, betegség vagy egy baleset egyik pillanatról a másikra mindent a feje tetejére állít, és ezek a „nappali” változások legalább olyan gyorsak és váratlanok, mint amiket abban a bizonyos „álomvilágban” tapasztalunk meg.
Léteznek bizonyos élmények – nagyon sokan számolnak be arról, hogy megtapasztaltak hasonlót -, amelyek szintén arra utalnak, hogy az ébrenlétből az álomba való átmenet valóban egy magasabb kozmikus szférára való behangolódás.
Amikor az álmot hirtelen megzavarja valami külső zaj, vagy esemény, villámgyorsan rá tudunk hangolódni a fizikai testünkre. Sokan úgy élik meg ezt a behangolódást, mint egy elképesztő magasságból való hirtelen zuhanást. Ez persze – a gyors ébredéstől és kissé élénkebb szívveréstől eltekintve – nem jár komolyabb következményekkel, és az is megnyugtató, hogy rendszerint a puha ágyban „érünk földet”.
Az is előfordul, azt álmodjuk: felemelkedünk, vagy repülünk, sokszor pusztán az akaraterőnk segítségével. Az ilyen élmények sokkal gyakoribbak gyermekkorban, de felnőttek esetében sem ritkák.
Ha az agy nem képes gondolatokat létrehozni, akkor álmokat sem képes. Az alvást és az álmot ma megváltozott tudatállapotnak tekintik.
Az a felismerés, hogy ezek nem lehetnek a fizikai test termékei, az egész képet megváltoztatja. Ebben az esetben az „én” gondolataim, az „én” élményeim, az „én” érzéseim túlélik a fizikai test halálát, teljesen függetlenül attól, hogy „én” hiszek benne, vagy sem.
Az energiát nem lehet elpusztítani vagy újrateremteni, így a legtöbben talán egyetértenek azzal, hogy a gondolat és az érzés energia, és – mint energia – túléli a fizikai test halálát. Alapvető viszont a nézeteltérés arra vonatkozólag, hogy milyen mértékben lehet ezt az energiát életnek nevezni. Ahhoz, hogy ezt az állapotot életnek nevezhessük, egy magasabb szférában is szükségünk van egy működő érzékszervekkel rendelkező testre.
A kérdés tehát az: Valóban van-e egy ilyen magasabb szférához tartozó és megfelelő érzékszervekkel rendelkező energiatestünk?
Egy pillanatra sem szeretném alábecsülni a halálfélelmet és az esetleges fizikai fájdalmat, ami a halált megelőzheti, de ezektől eltekintve életünk minden valószínűség szerint egy magasabb kozmikus szférában folytatódik. Csak éppen be kell „hangolódnunk” erre a magasabb energiaszinten létező világra.
Úgy kellene tekintenünk az élet folytatására egy magasabb kozmikus
szférában, mint a fizika és az élet egyik törvényére. Ebben az esetben
ez a törvény a gravitációhoz hasonlóan nem csak keresztényekre,
muzulmánokra, vagy buddhistákra érvényes, hanem mindenkire. Sőt, azt
mondhatnánk, hogy még a legmegátalkodottabb materialistákkal sem tesz
kivételt.
Ezen kívül természetesen érvényes minden élőlényre, az állatokat,
növényeket és élő egysejtűeket is beszámítva. És érvényes az „anyagra”
is…
Az úgy nevezett halál után tehát magunkkal kellene vinnünk
gondolatainkat, érzéseinket és minden emlékünket, tehát mindazokat a
rezgéseket, amelyek soha nem tartoztak a fizikai testhez.
Sokan vannak, akiket klinikai halottnak nyilvánítottak, de kis idő
elteltével mégis sikerült visszahozni őket az életbe. Ezen betegek közül
nem egynek úgynevezett „halálközeli élményben” volt része, és sokan
beszámoltak arról, hogy mi is vár ránk „odaát”.
Ezekre a beszámolókra talán egészen más szemmel kellene tekintenünk. így választ kaphatnánk az emberiség legfontosabb és legvitatottabb kérdésére: valóban létezik-e élet a halál után? Létezik-e emberi élet a magasabb szférákban?
- Balogh Béla: A végső valóság -
- - - - - - - - -
Balogh Béla: A Végső Valóság - A gondolat erejéről - videó részlet