Rudolf Steiner: Ha átmegyünk a halál kapuján

 

„Ha átmegyünk a halál kapuján, akkor a földi lét után azok a napok következnek, amelyekben hatalmas látképben jelennek meg a most eltelt földi élet képei. Egyszerre jelennek meg. Ami sok éve elmúlt, az egyidejűleg jelenik meg azzal, ami néhány napja múlt el. Ahogyan a térbeli dolgok egymás mellett vannak, és csak térbeli távlatuk van, úgy vannak most időbeli élményeink egymás mellett, és belső időbeli távlatuk van; de egyszerre jelennek meg. Csak a rövid idő alatt, amíg megvannak, egyre árnyékszerűbbek, egyre tompábbak lesznek. Míg a fizikai földi életben magunkba nézve azt érezzük, hogy az átélés képei mint összegöngyölt emlékképek vannak meg bennünk, most nagyobbak, hatalmasabbak lesznek. Úgy érezzük, min a világ befogadná emlékezetünk képeit. Ami a halál után először bizonyos értelemben szűken körülhatárolt az emlékezet tablójában, az egyre nagyobb lesz, de ugyanakkor árnyékszerűbb is, míg végül úgy látjuk, hogy világmindenséggé tágul, de elhalványul, és már alig sejtjük, hogy először mit is láttunk világosan. Sejtjük. És azután eltűnik a messzeségben, többé nincs meg.

Ez a második forma, amit az emlékezet felvesz, bizonyos értelemben a második átalakulása a halál utáni napokban. Ez az a szakasz, amelyről elmondhatjuk, hogy az emlékeink elszállnak a világmindenségbe. Mindaz, amit a születés és a halál közötti létünkhöz oly szorosan kötöttünk, mint az emlékezetet, kitágul, megnő, egyre árnyékszerűbb lesz, végül elenyészik a világmindenség távolában. Olyan ez, mintha a világmindenség távolában eltűnni látnánk az ént, amelyet földi életünk alatt tulajdonképpen saját énünknek neveztünk. És a néhány nap, amíg ezt átéljük, úgy ér véget, hogy tovatűnő emlékeink láttán azt kell mondanunk: Mi magunk szóródunk szét, tágulunk ki a világmindenségben, olyan messzire, hogy átéljük azt a pillanatot, amikor tulajdonképpen abban, amiben éreztük magunkat a születés és a halál között, úgy érezzük, hogy magába fogad a világmindenség távola.

Miután átmentünk ezen az érzékfeletti kábulaton, érzékfeletti ájultságon, ami megfosztott az emlékképek összességétől és így a földi lét belső tudatától, az emlékezet harmadik szakaszában ébredünk fel. És ez a harmadik szakasz arra tanít, hogy amit a földi létben az emlékeink segítségével az énünknek neveztünk, az szétszóródott a távoli világmindenségben, előttünk és számunkra bizonyos értelemben értéktelennek bizonyult. És ha csak azok lennénk, amit megőriztünk emlékeinkben a születés és a halál között, akkor halálunk után néhány nappal semmivé válnánk.

Most valami egészen másban merülünk el. Észrevesszük, hogy nem tudjuk megtartani az emlékeinket. Ami emlékeinkként van meg bennünk, azt nem tudjuk megtartani, halálunk után a világ elveszi tőlünk. De minden földi életünkben ápolt emlék mögött van valami objektív. A szellemi párja fel van jegyezve a világban. És most emlékeinknek ebbe a párjába merülünk alá. Miközben születésünktől a halálunkig élményeken mentünk keresztül, átéltünk valamit azokkal az emberekkel, azokkal a növényekkel, forrásokkal, mindennel, amihez életünk során odafordultunk. Nincs olyan élményünk, aminek szellemi párja ne lenne feljegyezve a szellemi valóságban, amelyben a fizikai valóság mellett szintén ott vagyunk. Bárkivel kezet fogtunk, annak megvan a szellemi párja. Fel van jegyezve a szellemi világban, létezik. Csakhogy a halál utáni első napokban az életünkre figyelünk, ennek képei vannak előttünk. Ezek bizonyos fokig elfedik előlünk, hogy tetteinkkel, gondolatainkkal, érzéseinkkel mit jegyeztünk fel a világba.

Minden, amin keresztülmentünk, szellemi képekben válik láthatóvá, de úgy, hogy most közvetlen ösztönzést kapunk arra, hogy most valóban megtegyük az utat visszafelé, még egyszer átmenjünk ezeken az élményeken.Volt egy élményünk a természet emberen kívüli birodalmában valamivel, mondjuk, egy fával. Megvizsgáltuk vagy favágóként kidöntöttük. Mindennek megvan a szellemi ellenképe. Az egész világmindenség, a szellemi világ számára mindenekelőtt annak van jelentősége, hogy a fát csupán meg vizsgáltuk-e vagy kidöntöttük vagy valami mást tettünk vele. Ami a fizikai fával átélhető, azt a fizikai földi létben éltük át; ami ennek az élménynek a szellemi ellenképeként van meg, azt most, a haláltól a születésig visszafelé haladva éljük át.

Ha másik emberrel volt valamilyen élményünk, mondjuk, fájdalmat okoztunk neki, akkor annak már a fizikai világban van ellenképe, csak az nem a mi élményünk; az a fájdalom. Lehet, hogy nálunk ennek a fájdalomnak az oka valamilyen kellemes érzés volt, mert fájdalmat okoztunk neki. A bosszú vagy valami hasonló, az töltött el. Most, amikor visszafelé haladunk életünkben, nem a saját élményünkön megyünk keresztül, hanem az övén, amit a tettünk miatt átélt. Ez is hozzátartozik a szellemi ellenképhez, és fel van jegyezve a szellemi világban. Röviden, az ember még egyszer átéli az élményeit a haláltól a születésig visszafelé haladva.

…ehhez az átéléshez kapcsolódik az érzés, hogy részt vesznek benne felsőbbrendű lények. Miközben áthatjuk magunkat élményeinknek ezekkel a szellemi ellenképeivel, mintha fentről folyton a szellemi lények visszafelé átélt tetteink és gondolataink iránt érzett rokonszenve és ellenszenve permetezne lefelé. És ebben a visszafelé átélésben érezzük, hogy amit a Földön magunk vittünk véghez, minden egyes gondolat, minden egyes érzés, minden egyes akarati impulzus, minden egyes tett mennyit ér a szellemi lét számára. Keserű fájdalomban éljük át valamely ártalmas tettünket. Égető szomjúságban éljük át a szenvedélyeket, amelyeket lelkünkben tápláltunk. Földi fizikai személyiségünktől függően addig éljük át égető szomjúságban ezeket a szenvedélyeket, ameddig eléggé át nem éljük, hogy a szellemi világ számára értéktelen a szenvedély táplálása, és túl nem jutunk a szenvedély táplálásán.

…ha valaki a lelkében valami iránt nagy kedvet érez, amit a fizikai életben fizikai úton lehet kielégíteni, akkor ez olyan, mint amikor itt, a fizikai életben szomjas: a lelke szomjúságot, égető szomjúságot érez olyan dolgok iránt, amelyeknek fizikai elintézését itt megszokta. Hiszen nem lehet fizikai módon elintézni, ha letettük fizikai testünket. A halál utáni életben ez a visszafelé haladás, amiről beszéltem, úgy zajlik le, hogy lelkében és szellemében az embernek először hozzá kell szoknia ahhoz, hogy fizikai test nélkül él. Eleinte folyton égető szomjúságot érez az iránt, ami csak a fizikai testen keresztül elégíthető ki.

…minden, amit a Földön fényűzésként éltünk át, ott nélkülözés, keserű nélkülözés lesz, és valójában csak az lesz valamennyire boldogító, ami a Földön kielégítetlen, fájdalmas volt. Amit ilyenkor átélünk, az a földi élettel összehasonlítva sok tekintetben hátborzongató; de nem is lehet a földi élettel közvetlenül összehasonlítani, mert nem a földi életben, hanem az után éljük át, és mert a földi élet után nem földi fogalmakkal alkotunk ítéletet.

Ha például Önök, azért, mert egy másik embernek fájdalmat okoztak, átélik ennek a másik embernek a fájdalmát, akkor egyszerre azt mondják – ezt csak így tudom kifejezni -, ebben a halál utáni átélésben azt mondják: Ha nem élném át ezt a fájdalmat, akkor tökéletlen emberlélek maradnék, mert amit ártottam a világmindenségben, annak folyamatosan el kellene vennie valamit tőlem. Csak akkor leszek teljes ember, ha átélem a kiegyenlítést. Belső lelki alkatunktól függően előfordulhat, hogy nehezen jutunk el az ítélet, a post-mortem ítélet, a halál utáni ítélet megalkotásáig, hogy jótétemény, ha a másnak okozott fájdalomért fájdalmat érzünk. Nehéz lehet eljutni ehhez az ítélethez, de létezik bizonyos lelki alkat, amely megkönnyíti ezt, mégpedig az, amelyik már itt, a földi életben megtud valamit az érzékfeletti életről. Van olyan lelki alkat, amely egyenesen boldogítónak érzi, hogy a földi életért fájdalmas kiegyenlítésen megy keresztül, mert ezáltal előrébb jut emberi mivoltának tökéletesítésében. Különben elmaradna emberi mivolta tökéletesítésében. Ha Önök fájdalmat okoznak valakinek, akkor kevesebbet érnek, mint mielőtt ezt a fájdalmat okozták volna. És ha értelmesen ítélnek, akkor azt mondják: Miután fájdalmat okoztam valaki másnak, a világmindenség szemében rosszabb emberlélek vagyok, mint előtte. Többet értem azelőtt, hogy fájdalmat okoztam. És jótéteménynek fogják érezni, ha a halál után ki tudják egyenlíteni azzal, hogy Önök is megtapasztalják ezt a fájdalmat. Látják, kedves barátaim, ez a bennünk élő emlékezet harmadik szakasza. Először a halál után néhány napon át képekbe sűrűsödnek, de azután szétszóródnak a világmindenségben a magunkban hordozott emlékek. Belső életünk gondolatok formájában tér vissza a világmindenséghez. De magában a világban szellemileg fel van jegyezve, amit átéltünk. És míg elvesztettük azt, amit földi életünkben magunkba zárva tartottunk – miközben ez a távolba vágyott -, addig a világ objektív feljegyzéseiből visszaadja nekünk.

Aligha létezik erősebb bizonyíték az ember kapcsolatára a világgal, mint az, ami a halál után jelenik meg azáltal, hogy először a belső életünktől fosztanak meg, hogy azután visszakapjuk a világból. És még a fájdalmas eseményeket is olyasminek érezzük a halál után, ami valójában hozzátartozik ember mivoltunk teljességéhez. Azt mondhatjuk, hogy az az érzésünk, a világ magához veszi a Földön megvolt belső életünket. És amit bevéstünk a világba, azt visszaadja nekünk. A saját énünk éppen azt adja vissza, amire nem figyeltünk, ami mellett elmentünk, de határozott vonásokkal jegyeztük fel a szellemi létbe. És azután, életünket visszafelé követve a születésünkön túl a szellemi lét messzeségébe jutunk.

Tulajdonképpen csak most létezhetünk a szellemi világban, mi után keresztülmentünk ezen. Mindannak révén, amin keresztülmentünk, csak most léphetünk be a szellemi világba. És az emlékezőtehetség felveszi negyedik alakját. Most érezzük, hogy földi életünk alatt a szokásos emlékezetünk mögött mindenütt élt bennünk valami, de nem jutott el a tudatunkba. Beíródott a világba; most mi magunk válunk azzá. Földi életünket a maga szellemi jelentőségében fogadtuk be; mi magunk válunk ezzé a jelentőséggé. Most, miután a születésen át visszafelé a szellemi világba jutottunk, nagyon sajátságos módon állunk a szellemi világ előtt. Bizonyos értelemben saját szellemi ellenértékünkben állunk a világ előtt. Keresztülmentünk a másik embernek okozott fájdalmon, megtapasztaltuk, mondjuk, egy fával átélt élmény szellemi ellenértékét, ez élmény volt ugyan, de még nem önmagunk átélése. Ez valóban az ember születés előtti embrionális létéhez hasonlítható. Ilyenkor még nem jut el az öntudatába semmi, amit átél, sőt még fizikai földi életének első éveiben sem. Csak fokozatosan ébred fel az öntudata.

Így amikor belépünk a szellemi világba, csak lassanként válik énünkké, szellemi öntudatunkká az, amit visszafelé átélünk, és most azok vagyunk, amit átéltünk. Saját szellemi ellenértékünk vagyunk. És ebben a létben, ami valóban a földi lét másik oldalát jelenti, lépünk be abba a világba, ahol semmi sincs meg a külső természet megszokott birodalmaiból, az ásvány-, növény-, állatvilágból – ezek a földi léthez tartozó dolgok -, de ahol nyomban megjelennek először azok a lelkek, akik előttünk hunytak el, és valamilyen kapcsolatban voltunk velük, valamint a magasabb szellemi lények individualitásai.

Szellemként emberszellemek és más szellemek között élünk, és most a körülöttünk levő szellemi individualitások alkotják világunkat, és tapasztalatunkat, átélésünket az a kapcsolat alkotja, amibe velük kerülünk szellemi létünkben, a szellemi világban, legyenek akár más emberek, akár nem az emberiséghez tartozó lények. Ahogyan itt, a Földön a külső természeti birodalmak lényeivel, úgy most a különböző fokokon álló szellemi lényekkel vannak élményeink. Az pedig különösen lényeges, hogy a halál és a születés közötti életben, mialatt visszafelé éltünk, úgy éreztük a rokonszenvet és az ellenszenvet – ahogyan tegnap hasonlatként mondtam -, mint az ezekre az élményekre permetező esőt, szellemi esőt. Most szellemileg meglátjuk azokat a lényeket, amelyeknek azelőtt csak a rokonszenvét és ellenszenvét észleltük, mialatt átéltük földi életünk szellemi ellenoldalát; most, miután megérkeztünk a szellemi világba, közöttük élünk. És most lassanként úgy érezzük, hogy belül erő tölt el, impulzusok, amelyek ezektől a körülöttünk levő szellemi lényektől indulnak ki. Minden, amit korábban átéltünk, valóságosabb lesz ezáltal, énünk szellemileg valóságosabbá válik számunkra. Fokozatosan úgy érezzük, hogy ezeknek a szellemi lényeknek a fényében vagy árnyékában élünk, amelyeket megszokunk. Korábban azért éreztünk valamit, mert a szellemi ellenértéken keresztül éltük át, hogy mi értékes vagy ártalmas a világmindenségben. Most azt érezzük, hogy van valami, amit a földi életben gondolatban vagy munkával elvégeztünk, ennek megvan a szellemi ellenértéke, amit feljegyeztek a szellemi világmindenségben. A lények, amelyekkel találkozunk, vagy tudnak ezzel kezdeni valamit, vagy nem. Vagy egy beesik fejlődésükkel vagy törekvésükkel, vagy nem esik egybe fejlődésükkel. Úgy érezzük, hogy a szellemi lények számára az jellemez, hogy elmondhatjuk, az ő szándékaik szerint vagy a szándékaik ellen cselekedtünk-e. Hozzáadtunk-e valamit ahhoz, amit a világ fejlődése érdekében akartak, vagy félredobtunk valamit abból, amit a világ fejlődése érdekében akartak.

Elsősorban nem csupán azt érezzük, hogy eszmei ítéletet mondanak rólunk, hanem valóságosan értékelnek, és maga ez az értékelés létünk valósága, amikor halálunk után kijutunk a szellemi világba. Ha itt, a fizikai világban emberként valami rosszat tettünk, nos, ha megvan hozzá a lelkiismeretünk és az eszünk, magunk ítéljük el, vagy elítéli a törvény, elítéli a bíró, elítéli a többi ember, megvet minket. De ezektől az ítéletektől nem válunk silánnyá, legalábbis nem számottevően, hacsak emberként nem vagyunk különleges alkatúak; leginkább csak az ítélet következményeitől leszünk silányak. De ha belépünk a szellemi lények világába, ott nemcsak eszmei az ítélet, hogy keveset érünk, hanem a szellemi lények úgy pillantanak ránk, mint értéktelenre, ártalmasra, mintha pillantásuk eltörölné létünket. Mindazért, ami értékeset tettünk, olyan pillantás ér, mintha csak azáltal válnánk lelki-szellemi lényként valóságossá. Valóságosságunk az értékünktől függ. Mintha sötétség borulna létünkre, ha feltartottuk a szellemi világ szándékai szerinti fejlődést. Mintha fény hívogatna friss szellemi létre, ha olyasmit tettünk, ami most is hat, ami megfelel a szellemi világ fejlődésének.

Mindazon keresztülmegyünk, amit ábrázoltam, belépünk a szellemi lények világába. Ez fokozza tudatunkat a szellemi világban. Ez ébren tart a szellemi világban. És amit követelményként átélünk, az ráébreszt, hogy a világmindenségben nyertünk valamit saját valóságosságunkra vonatkozóan. Tegyük fel, hogy olyasmit tettünk, ami feltartja a világ fejlődését, ami azon a területen, amelyre léptünk, csak ellenszenvet ébreszt a szellemi lényekben, érezzük, hogy az utóhatása úgy megy végbe, ahogyan leírtam: a tudatunk elhomályosul, elkábul, időnként teljesen kialszik. Ki kell kerülnünk ebből az állapotból, ismét fel kell ébrednünk. És amikor felébredünk, szellemi létünkben még úgy érezzük, mint amikor a fizikai világban a húsunkba vágnak, csak még valóságosabban, pedig ez már itt, a fizikai világban is elég valóságos érzés. Röviden, mi magunk teremtettük meg annak az okát, amik a szellemi világban leszünk. És ebből láthatják, hogy az embernek elegendő indítéka van arra, hogy visszatérjen a földi létbe.

Visszatérni? Miért? Nos, ami a szellemi világban fel van jegyezve, azt az ember saját maga éli át, aszerint, amit a földi létben jó vagy rossz értelemben követett el. De amit alapjában véve mégis csak ezen az átélésen keresztül ismert meg, azt ténylegesen csak akkor tudja kiegyenlíteni, ha visszatér a földi létbe. És valóban, ha az ember – ez persze csak hasonlat – a szellemi lények arcáról leolvassa, hogy mit ér a világ számára, akkor ezzel az észleléssel elegendő ösztönzést kap, hogy visszatérjen a fizikai világba, miután képes lett arra, hogy másképpen élje végig az életét, mint ahogyan tette. De számos tekintetben alkalmatlan marad erre, és a valóságban ez a kiegyenlítés csak különféle földi életek után történhet meg.

Ha a földi élet során magunkba nézünk, akkor először azokra az emlékekre találunk, amelyekből, ha elzárkózunk a külső világ elől, először is felépítjük lelki életünket. Még az alkotó, művészi fantázia is csak ezekből az emlékekből dolgozik. Ez az emlékezet első formája. Mögötte vannak azok a hatalmas képek, amelyek közvetlenül az után válnak láthatóvá, hogy átléptünk a halál kapuján. Ezeket elveszik tőlünk. Kikerülnek a világmindenség távolába. Emlékképeinkre visszapillantva azt mondhatjuk, hogy mögöttük van az, ami rögtön útnak indul a kozmikus térségekbe, amikor megfosztanak testünktől. A testünk tartja össze azt, aminek eszményi helye valójában a világmindenség. De miközben végigjártuk az életet, mindenről emlékek maradtak bennünk, hátrahagytunk valamit a világban, ami az emlékek mögött még hátrább van, csak éppen az időben. Ezt újra át kell élnünk visszafelé. Ez az emlékezet mögötti harmadik képződmény. Először az emlékek szőnyegével van dolgunk; mögötte van az, amit a világmindenség hatalmas képeként összegöngyöltünk, mert mögötte van az, ami a világban fel van jegyezve. És mi magunk csak akkor vagyunk mögötte, ha ezt végigéltük: szellemileg meztelenül a szellemi világmindenség előtt, és amikor belépünk ide, felöltöztet a ruháiba.

Bizony az emlékeinkre kell pillantanunk, ha fokozatosan túl akarunk jutni a múlandó emberi életen. A földi élet alatti emlékeink múlandóak, szétszóródnak a világban. Az emlékek mögött azonban saját énünk van, az, amit a szellemi világból kapunk meg, hogy megtalálhassuk az utat az időtől az örökkévalóságba.”

- Rudolf Steiner: Az antropozófia összefoglalása huszonegy év távlatából (GA234) -

forrás:Balogh Gábor

Hátborzongató vallomás: ezt élik át azok, akik visszatértek a halálból

A tudomány nem tud vele mit kezdeni, pedig ma már rengeteg beszámoló áll a rendelkezésünkre: akiket visszahoznak a klinikai halál állapotából, mind ugyanazt élik át, és megtapasztalják, hogy mi vár ránk „odaát”…

Paulinyi Tamás író, pszi-kutató, a Szintézis Szabadegyetem szakmai igazgatója több mint harminc éve foglalkozik a paranormális képességek kísérleti kutatásával, beleértve a telepátiát és a jövőérzékelést is. A halálközeli élmények egyik szakértőjeként azok valóságosságát is a parapszichológia ismeretei szerint értelmezi. 

Szinte kivétel nélkül euforikus, boldog, szeretettel teli, megnyugtató állapotként írják le az utazást „odaátra”/ Fotó: Fanny magazin

Márpedig kutatási anyag bőven áll a rendelkezésünkre. A halálközeli élményeket a ’70-es évektől vizsgálják. Korábban nem tartott még ott az orvostudomány, ahol ma, hogy a klinikai halál állapotából képesek legyenek visszahozni embereket, de amióta ez lehetséges, azóta ugyanazt állítják az érintettek.

A szakértő szerint a megfogalmazás valóban pontos, az ilyen élményeket ugyanis azok élik meg, akik a halál közvetlen közelségébe kerültek. Erről akkor beszélhetünk, ha nincsenek életfunkcióik, leáll a keringésük, majd újjáélesztik őket. A pszi-kutató szerint a visszaemlékezők mindannyian ugyanarról számolnak be. Jellemzően a testükön kívül találják magukat, felülről látják például az újjáélesztésüket, ebben az állapotban pedig akadálytalanul képesek átkelni falakon és szilárd tárgyakon.

– Áthaladnak egy alagúton, vagy kapun. Általában ezt követi a fénylénnyel való találkozás, ahol a mindent kitöltő világosságban egyfajta misztikus és szeretetteli személyességet tapasztalnak meg. Ezután az életüket látják, filmkockaszerűen, minden apró mozzanatában. Gyakori az elhunyt rokonokkal való túlvilági találkozás, egy másik világban való jelenlét. Ezután az illető ráébred, megérti, hogy még vissza kell térnie, még élnie kell. Vannak, akiket erre a Fénylény figyelmeztet, de a beszámolók szerint ez mégis egy szabad döntés, egy választás, annak belátása, hogy még van feladat ebben a földi létben… Majd ezt követi a testbe való visszatérés – magyarázta a szakértő.

A sorsunk, mint egy film

Panoráma-tudatnak hívják a jelenséget, amikor az átélő előtt lepereg a teljes élete, de valahogy időn és téren kívül, egyetlen pillanatba sűrítve.

Egészen csecsemő korától kezdve látja az illető az élete film-kockáit. Megérti az összefüggéseket, látja az ismétlődő köröket, sémákat. De ez is egy megnyugtató élmény, amit a szeretet és megértés hat át. Azt is látja, mit lehetett volna másképp… És gyakran azt is, mit okozott másoknak… de megbocsátással, megnyugvással teli összegzés ez

– fejtette ki a szakértő. Akik a halálból ezzel az élménnyel tértek vissza, azoknak az élete örökre megváltozik. Teljesen átalakul az értékrend, a prioritás, hogy mi az, ami fontos, vagy mi az, ami kevésbé.

Mint elmondta, néhány napig sokan „haragszanak” is az orvosokra, amiért visszahozták őket az életbe. Aztán szép lassan kibontakozik ennek a sorsfordító élménynek a hatása. A pénz hajhászása, az anyagiak teljesen háttérbe szorulnak, a spiritualitás felerősödik.

A tudat a testtől függetlenül létezik

A tudományos megközelítés nem képes választ adni ezekre a jelenségekre. Van olyan nézet, ami szerint az orvosi beavatkozások során használt bódító szerek okoznak hallucinációt, de a halálközeli élményt átélt személyeknek csak egy kis töredéke kapott ilyet a halál beálltakor, előtt, vagy után - írja a Fanny magazin.

Vannak, akik azzal magyarázzák, hogy felszabadulnak bizonyos kémiai anyagok az agyban. De ez az elgondolás is megbukott, és evolúciós szempontból sincs semmi értelme

– szögezi le Tamás, hozzátéve, hogy a tudomány nagyon nehezen fogadja be azt, amit ez az egész bizonyít:

A tudat – a testen kívüli tapasztalásokból kiindulva – akkor is létezik, amikor nincsenek agyi folyamatok. Ez az egyik legnagyobb hatású jelenség a 21. században, amit hihetetlenül elhanyagolnak.

Paulinyi Tamás pályafutását szépíróként, képzőművészként kezdte, majd a ’ 90es évek elején egy, az ELTE pszichológiai tanszékkel együttműködő alapítványban végeztek pszi-kutatásokat. A nemzetközi szinten is ismert Vassy Zoltánnal ugyanekkortól dolgozott együtt, az ezredfordulótól pedig a Szintézis szabadegyetem pszi-laborjában vizsgálja a jelenségeket, elsősorban a telepátia, megérzések területén.

forrás:borsonline.hu

- - - - - - -

A halálközeli élmények kutatási eredményei 

és parapszichológiai vonatkozásai – Paulinyi Tamás - videó

Miért nem él át mindenki halálközeli élményt, akit megérint a halál? Hol lehet reklamálni? Mi történik a halál után? A túlvilág egy hely? Lehet-e erről tudni valami biztosat? Miről számolnak be a halálközeli élményt megélők? Visszaküldik őket szeretni? Létezik-e test tudat nélkül? A tudat a test terméke, vagy a test a tudat terméke? Milyen a testen kívüliség élménye? Mi árad abból a fényből, amit a halál, vagy halálközeli élmény során tapasztalnak? 

- Szintézis Szabadegyetem -

Jenny, a macska, amelyik megérezte a Titanic tragédiáját

A sztori Celia Spike festőművészt is megihlette

A világ leghíresebb óceánjáróját és katasztrófáját számos legenda övezi: történetek emberekről, akik előre megérezték a tragédiát, vagy a szerencsés véletlennek köszönhetően mégsem szálltak fel a hajóra. A legendák között pedig akad egy, amelyik nem egy emberhez, hanem egy állathoz kötődik.

Amikor a Titanicról beszélünk, a legtöbbször csak az emberi veszteségeket említjük, azokat az utasokat, akik a hajóval együtt szálltak hullámsírba 1912. április 15-e hajnalán. A luxus óceánjárón azonban nem csak emberek utaztak: a legtehetősebbek magukkal vitték állataikat is, jobbára kutyákat, de akadt a fedélzeten néhány macska is. Utóbbiak általában nem puszta kísérők voltak, hanem nagyon is fontos feladatot láttak el: hivatásos rágcsálóirtóként azért feleltek, hogy elkapják a kikötőkben hajóra merészkedett patkányokat és egereket, amelyek bizony még a legkülönlegesebb utasszállítón is előfordultak.

Ilyen hivatásos rágcsálóirtó volt Jenny is, aki korábban a Titanic testvérhajóján, az Olympicon szolgált, mielőtt átvezényelték a később katasztrófát szenvedett óceánjáróra, ahol a konyhában lakott, és egy Jim Mulholland nevű fűtő viselte gondját, aki rendszeresen elcsent neki pár falatot a maradékokból.

Jim egyébként eredetileg csak átmeneti időre szerződött a Titanicra, amíg segített átnavigálni a hajót az Ír tengeren át Southamptonba, később azonban teljes munkaidős állást ajánlottak neki az óceánjáró első útjára New Yorkba. Mulholland nem sokat gondolkodott az ajánlaton: meglehetősen kemény idők jártak akkoriban az egyszerű munkásokra, egy jól fizető állást vétek lett volna kihagyni. Így tehát Mulholland izgatottan készülődött a hajó első hivatalos útjára, s bár a munka megterhelő volt és monoton, a szürke napokba Jenny igazi örömet csempészett. Már csak azért is, mert nagyjából egy héttel az indulás előtt a macska megkölykezett. Jim lelkiismeretesen viselte gondját Jennynek és kölykeinek: komfortos, meleget adó helyet talált nekik, és továbbra is ellátta finom falatokkal.

Úgy tűnt, a macska jól érzi magát, ahogy azonban a hajó kikötött Southamptonban, fogta a kölyköket, és egyenként elkezdte lecipelni őket a hajóról. A jelenetnek Jim is szemtanúja volt, aki úgy gondolta, valamit tudhat ez a macska, ha ott hagyja eddigi biztonságos és kellemes helyét. Fogta és összepakolta a saját holmiját, és még mielőtt elindult volna végzetes útjára, Jim is elhagyta a Titanicot - szerencséjére.

Hogy mindez csak legenda lenne, amelyet Jim költött később, hogy érdekesebbé tegye a történetét? Biztosan nem tudni. A tragédia után évekkel az Irish Times számolt be Jenny sztorijáról, amit egy riporterük hallott egy idős embertől – talán magától Jimtől, talán csak valakitől, aki ismerte Jimet. A Daily Mirror 1912-es kiadásának címlap sztorija: egy „Okos macskamama megmentette kicsinyeit a Titanictól” ugyancsak említi az esetet, ami mellé egy képet is mellékeltek egy alom kismacskáról és anyjukról, talán épp Jennyről és családjáról. Akárhogy is volt, a Titanic katasztrófája valószínűleg örökre beszédtéma marad.

forrás:vehir.hu

Violet Constance Jessop ápolónő

Bár a történet hitelességét sokan megkérdőjelezik, a kiváló intuicíókkal rendelkező anyamacskáról a hajókatasztrófa egy másik túlélője, Violet Jessop is megemlékezett memoárjában: 

„Közvetlenül azelőtt, hogy a Titanic elindult Southamptonból, a szemtanúk láttak egy macskát, aki egyenként vitte le a kiscicáit a hajóról. Jim figyelte Jennyt, és megjegyezte: Az a macska tud valamit. A legszerencsésebb döntést hozta meg, amikor Jenny példáját követve összeszedte a holmiját, és elhagyta a hajót.”

- forrás:nlc.hu -

- - - - - - 

Kapcsolódó írás:

A reinkarnáció bizonyítéka: előző életében a Titanicon halt meg a fiú!

https://dszilvia.blogspot.com/2018/05/a-reinkarnacio-bizonyiteka-elozo.html

- - - - - -

A Titanic elsüllyedése - videó

forrás:Port of Southampton

Bistey Zsuzsa: Az Élet Kelyhe - Az Emberi Én Diadalmas Útja

Az Életkehely kifejezés és annak képi megjelentetése hosszú és intenzív imaginációs, inspirációs munka eredményeképpen született. Az ember földi életének legfontosabb és talán épp ezért ma legkevésbé ismert vonásait kívánja feltárni, megmutatni és további megmunkálásra közzétenni.

A "szellemi biográfia", a "láthatatlan történet", az "iható arany", vagy éppen az "opusz magnum" kifejezések mind az emberi lét nagy misztériumára utalnak, amely ma, az ötödik Atlantisz utáni korszakban, a Tanítványság korában, a tudati lélek Ego-ébresztő impulzusának nehéz fázisában nemcsak felismeréssé érik bennünk, hanem a Michael-régensség parancsoló erőterében cselekvő akarattá erősödik. Ezen a metamorfózison múlik a Föld és az emberiség evolúciójának további sorsa.

Miért éppen Életkehely? Mert az ébredő Egó-tudat minden szellemi úton járó emberben felkelti a Grál hangulatot, a megváltás erőinek felismerésén alapuló tiszteletét, felfedi a kozmikus Krisztus kilétének titkát, a Golgota Misztériumának igazi evolúciós jelentőségét.

Ma, a veszendőség korában amikor a földi ember a lehetetlenség kapujának küszöbén áll, először pillantja meg kétfelől a kapu félelmetes őreit, és minden kétséget kizáróan tudja, hogy visszafelé már nincs ösvény. A küszöböt át kell lépni, bizonyos dolgokat néven kell nevezni, bizonyos kérdéseket fel kell tenni...

Mindenek előtt fel kell ismerni a mai ember tudatának töredékes voltát, amely meghatározza nemcsak a térhez, de az időhöz való viszonyát is. Múlt, jelen és jövő a mai ember számára külön korszakot jelent, éppen ezért a benne munkáló egységes erőre sem vagyunk képesek rálátni, ráérezni.

A szellemi ember ébredő emlékezettel kezdi hordozni jelenében a múltat, amelyből állandóan merít, és folyamatosan jövővé alakítja. Számára a múlt "nem múlik el", hanem elevenen él és hordozza a hierarchikus jövőt. Éppen emiatt a múlt helyes feldolgozása, értékelése, jövő építő és meghatározó erő úgy az egyéni, mint csoportkarma szintjén.

Arimatheai Szent József és Szent Nikodémus 

fotó webforrás

A Kehely egy felfelé nyitott áldozati edény, amelybe a Golgotán Arimátiai József felfogta a Megváltó vérének cseppjeit. Kehely, amelyet azóta is az egész világon számtalanszor emelnek a magasba egy rituális mozdulattal, mint a földreszakadt emberiség reménységét. De Kehely az is, amely eonokon át szellemi kézről-kézre járt a Teremtés fenséges ritmusában, a Szeretet, Harmónia és Akarat Uraitól lefelé, egészen a Mozgás és Forma Szellemek uralmi szférájáig, ahol a "tört sugár" anyaggá válhatott, a Szellem pedig magára vehette a test önkívületét. A Kehely a felajánlás, a várakozás, az áldozatra érkező válasz befogadója, a felejtés és az emlékezés beavatási italának edénye...

"Ismerd meg önmagad!" - szól az évezredes parancs, és ma már tudjuk, hogy miképpen a Teremtés és a Megváltás, földi fogalmak szerint az önismeret sem "befejezhető" mű. Az ember földi élete egy hatalmas, fenséges mozdulat, a Szellem Világából való kiszakadás (születés) pillanatától egészen az oda való visszatérés (halál) pillanatáig és ezt a mozdulatot a Teremtő Hierarchiák, valóságosan az egész Kozmosz lényeinek mélységes figyelme kíséri. Ennek a mozdulatnak a fókuszában áll az Égi Hatalmak imaginációs, inspirációs, intuíciós erőfeszítéseinek kikristályosodott metszete: az Ember...

Önismeret és világ-ismeret többé egymástól nem elválasztható fogalmak. Életünk tanulmánya ezért nem öncélú tudomány, éppen ellenkezőleg: ember és Kozmosz kikerülhetetlen jövőbeni egymásra ismerésének felelős Én-tudatból, szabad akaratból táplálkozó integrációjának szükséges lépcsőfoka, az ember földi útjának szellemi tanulmánya.

Csaknem egy esztendeje foglalkozunk intenzíven az emberi életkorszakok és az azokhoz kapcsolódó jelenlétek megfigyelésével. (Megj.: utalás az Arkánum Szellemi Iskola működésére. AT) Érdekfeszítő, testet, lelket, szellemet megmozgató, gondolatot, érzelmeket, akaratot egyaránt megdolgozó feladat ez, csupa mozgás, hullámzás, csupa eltűnés és felbukkanás, csupa kiugrás, fókuszba rendeződés, csupa elhalványodás, elköszönés és eltávozás. A rögzítettnek hitt, "lezajlott" múlt a szemünk láttára vált alakot, cserél fókuszpontot, szereplők, események, találkozások és pozitúrák gazdag mintájából tűnik elő a Karma Urainak kegyelmi jelenléte, körülmény teremtő, oldó és kötő impulzusainak bámulatos rendezettsége...

Az élete feltérképezésére vállalkozó ember, akit nem az önkémlelés veszélyes egoizmusa vezérel, hanem a világ iránti szenvedélyes érdeklődés, a csodálat, a tisztelet, az önátadás és a világ Teremtő hatalmaival való együttműködés vágya motivál, feltárt, felismert, feldolgozott életkelyhét köszönő gesztussal emeli fel a Hierarchia felé. Ez a gesztus egyben jelzi, kiürítette az edényt, a megfelelő felejtés és a megfelelő emlékezés italait magába fogadva készen áll arra, hogy határlényként éljen és szolgáljon a két világ küszöbén: az emberek felé a Szellemi Hierarchiát, a Szellemi Hierarchia felé az embert képviselve.

Most pedig tekintsünk végig az Életkehely jelrendszerén és használatának módján, hogy az útmutatás segítségével bárki szobája falára akaszthassa ezt a "nem közönséges formát", amely rendkívüli erőket invokál minden emberben, aki őszinte törekvéssel, alázattal és a feladat felelősségének tudatával vállalja ezt a nem mindennapi felfedező utat.

Az Életkehely, amely az emberi földi életút térképének is tekinthető, magába foglalja az egész kozmikus "életmozdulat" minden egyes fázisát, gondolat ébresztő, idea formáló ereje már nem csupán a fizikai agynak szól. Sokkal inkább az "éteri agy" élő, imaginatív gondolati erőire támaszkodik. Jelenléte a szobánk falán, a naponta vele találkozó pillantás egy dinamikus meditációs praxis szinte észrevétlen, bár korántsem erőfeszítés nélküli kiépülését indítja meg bennünk.

Az Eredet, a Most és a Cél hármas fókuszában a felületes pillantás elől elrejtőző finom összefüggések tűnnek elő, a napi gondolat-torna pedig a modern élet "áldásaitól" eltompult tudat, lebénult emlékezés éteri erőit frissíti fel újra meg újra.

Az Életkehely mint forma különösen alkalmas arra, hogy az emberi élet folyamatának kozmikus ívét élővé tegye számunkra. Alászállásunk, leérkezésünk, inkarnálódásunk íve az Életkehely bal oldalán mutatkozik meg, míg vele szemben a kifelé, felfelé törekvés földtől való távolodás, exkarnálódás ívét találjuk. Ez a kettős ív foglalja magába azt a 9x7 esztendős periódust, amelyet a Karma Urainak irányítása alatt, a planetáris erők kereszt-tüzében megélünk.

Egy kozmikus "fürdőkádnak" is vélhetjük ezt a formát, ahová az embert lassan, fokozatosan aláeresztik "az élet vizébe", majd 63 év elteltével lassan kiemelkedik belőle. A 63. év után következő időszak az Életkehely középső, beforduló ívében található, ahol a kegyelmi periódusban az ember az eddigi erőktől bizonyos mértékig függetlenné vált létét az önkéntes szolgálat és áldozat erőterévé avathatja, hogy azután a kilépés pillanatában szembe találkozzon a Világ Beavatójával, a földre szállt Nap-Szellemmel, az éteri Krisztussal.

Az Életkelyhet körülfogó szivárvány ív, a "fény megtörése az anyagban" mint sáv, 4 részre tagolódik, a 4 emberi princípiumnak megfelelően: fizikai test, éteri vagy élet-test, asztál- vagy lélek-test és végül az Egó, a Szellem. Ebből a 4 perspektívából figyelhető és állandóan követhető a biográfia gazdagon hullámzó élete, mégpedig úgy, hogy a 4 aspektus alakulása függőleges rendben is megmutatkozik, de vízszintes irányban is kapcsolódik egymással ugyanannak az évnek a keretében. A vízszintes, évet jelző sorok hetes csoportokba rendeződtek, 3 csoport alkotja egy-egy 21 éves evolúciós korszak ívét, amelyeken belül az emberi életet felülvigyázó Hierarchikus Rendek egymást váltják.

Az Életkehely belső, arany ívében foglalnak helyet azok a planetogrammok, amelyek az egyes 7 éves periódusok éteri, asztrális vezér-sugárzását mutatják. Minden planetogramm kettős: a nagyobb formátumú magában hordoz egy másik, kisebb planetogrammot is, amely viszont a Planetáris Karma inkarnációs periódusait mutatja az egyes 7 éves emberi életperiódusok párhuzamában. Az Életkehely ívét körben négyszer jelöltük meg a Hold planetogrammal, amely minden 18 év 7 hónap és 9 nap elmúltával egy megnyíló Hold-kapu jelenlétét mutatja.

Az Életkehely színeiről: a szivárvány rendjében követik egymást, a kozmikus éteri háttérből kihasadó vöröstől az ibolya kékig megmutatkozó színképek egyszerre mutatják az egyes 7 éves perióduson belül az élet-finomodás folyamatát, ugyanakkor jelzik a különböző 7 éves periódusok azonos színfrekvencián mozgó éveinek kvalitatív kapcsolatát is.

Az Életkehely belső folyamatainak értelmét és perspektíváit címszavakkal jeleztük, az ember "kilencszeres megszületésének" folyamatában. Ezen belül az összerendeződés, kialakulás rendjét mutatjuk egészen a 35. életévig, a tudati lélek megszületéséig. Utána, az Életkehely felfelé hajló ívében a transzformált asztralitás, éteriség, majd fizikaiság reménybeli megjelenését, tehát a sikeres élettranszformáció folyamatát ábrázoljuk a magasabb princípiumok (Szellemi Én - Életszellem - Szellemi Ember) jelölésével. Ez az ébredés azonban már nem elrendelt folyamat, hanem csupán potenciális lehetőség, az első Hierarchia közel húzódó sugárzásában.

Az ember születésével először az Imitáció korába lép, amikor cselekedetei híven tükrözik a környezetét, amelybe bele született. Innen átlép az Identifikáció, vagy Felismerés korába, ahol óriási szükség van a tiszteletet ébresztő példák és jelenlétek formatív erejére. Ezt követi a Függetlenség kora, amikor az ifjú ember a magába szívott koncepciókból felépíti saját belső világát. A negyedik 7 éves periódus a Felfedezések kora, amikor az ember "elfogadja" a világot felfedezésre, megdolgozásra, hogy innen átléphessen majd az Élmények Feldolgozásának korába, ahol eléri életkelyhe legalját, a "tű fokát", az inkarnáció mélypontját, krízis-forrását.

Életbe vágóan fontos korszak ez, az emberi lény első igazi megméretése, megpróbálása, személyiség és Én első döntő mérkőzése. Ezt követi a Sötét Magány kora, a keresés, a kérdőjelek, az újonnan született, még törékeny Én-lehetőség további kutatása. Azután a 42. év körül következhet az emberi Én és a világ felelősségteljes találkozása a Munka, és a Szolgálat kezdete...

Az alászálló íven minden földi ember bejárja az örök Beavatás útját, a lélek halálának és újra születésének nehéz ösvényét, alászáll, hogy felemelkedhessen. Az Életkehely belsejében megjelenő Én-érzékelést jelző fogalmak (AZ, RAJTA, BENNE, stb.) az inkarnáció gerincének fokozatos megjelenését és az ember általi felismerés folyamatát érzékeltetik.

Az eddigiekből kitűnik, hogy az Életkehellyel való munka egyszerre két szinten zajlik: először a külső munka szintjén, az élet-adatok összegyűjtésében, pontosításában, feltüntetésében, az összefüggések, kapcsolódások, esetleges átfedések külső jelek alapján történő felismerésében. A második szint már a kontemplatív, meditatív munka, amelynek az első "adatgyűjtési" fázis az alapjait szolgáltatja.

Az Életkehely életrajzi adatainak bejegyzésekor olyan írószerszám használatát javasoljuk, amelynek nyomai könnyen törölhetők. Első pillanatban ugyanis egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy hány változtatás, átcsoportosítás, alakítás vár még ezekre a "végleges tényeket" jelző adatokra... Bejegyzett, először döntő jelentőségűnek tűnő események hamarosan a törlés sorsára juthatnak, helyükre más, eddig alig, vagy egyáltalán nem emlékezett részletek, történések, szereplők léphetnek. Ez a munka-fázis a nagy "AHA" felismerések korszaka...

Minden biográfiai elem valahol a 4 princípium szerinti kategóriák egyikében talál majd helyére. Ezek a következőképpen alakulnak:

- a fizikai test princípiumához írjuk be földi természetes környezetünk alapvonásait, beleértve fizikai testünk jellemzését is. Földrajzi viszonyaink, város, falu, ház, tanya, lakótelep, iskola és munkahely, ezek egymástól való távolsága, fizikai lábnyomaink a földön, dimenzióink a térben, súly, magasság és az ezekkel való elégedettség, vagy elégedetlenség.

- az éteri princípiumhoz sorolható minden, ami környezetünkben döntő hatóerő, a társadalmi háttér, család, iskolatársak, barátok, kezdeti kísérőink, de ide tartozik temperamentumunk, testi diszpozícióink, szokásaink, általános egészségi állapotunk is.

- az asztrál princípium érzelmi-érzéki-indulati életünk fokmérője, rokon- és ellenszenveink, belső hangulataink, vonzások, taszítások (néha "akaratunk ellenére!"), művészi élmények, érdeklődés, az általános lélek-atmoszféra.

- végül és mindenek felett az Egó, a Szellem princípiuma, a "végzet" ujjlenyomatait vizsgálja életünkben. Szerencséket és balszerencséket, baleseteket, mélypontokat, kríziseket és diadalokat, utazásokat és útitársakat. A karma jelei kerülnek ide, felismerésük külön tanulmány. Az általuk hozott üzenet helyes értelmezése, félreértése, átértékelése. Segítők, akik ellenállásunk felkeltésével "segítenek"... Fél füllel hallott mondatok, fel nem ismert jelentőségű pillanatok, talentumok és hajlamok, házastársak, életpartnerek, munkatársak, és a szolgálatban felismert szellemi testvériségek.

A télis nagy bezárkózás hónapjaiban mutatkozott meg számunkra az Életkehellyel való munka egy másik dimenziója is, amit szeretnénk Veletek itt megosztani. Rendkívül hasznos és hihetetlenül mély, erős rálátások születhetnek bennünk az egyes életfázisok szellemi hangulatát illetően, ha kirakjuk az Életkelyhet olyan fényképekkel, amelyek az egyes életfázisokban egy jellemző pillanatban örökítenek meg bennünket. Lehet ez a fénykép egy fontos esemény krónikása, de felidézhet számunkra egy utazást, amelyet akár egyedül, akár karmikus kísérőinkkel tettünk, rögzíthet örömteli, vagy szomorú élet-pillanatokat. A lényeg az, hogy az éberen visszatekintő ember gondolatisága számára ezek a képek kétségbevonhatatlan fizikai tükörként mutatják meg az ember végtelen változó, alakuló, elrejtező, előbukkanó képességét.

Az Életkehely három tanulmányozandó tulajdonsága a Polaritás, a Felépítés-Felfokozás és a Metamorfózis címszavak alatt foglalhatók össze.

A Polaritás elve az élet két felének kontrasztjában jelenik meg legmarkánsabban: ifjúság - öregség; fizikai építkezés - szellemi építkezés; az elfogadás-befogadás évei - a kiáradás, átadás, kifelé fordulás évei; a felkészülés évei - a beérés, kreativitás évei. Ezek a poláris erők teljesednek ki az inkarnáció - exkarnáció nagy polaritásában, amelyet a születés és a halál kapui kereteznek.

A Felépítés-Felfokozás elve érzékelhetően végig kíséri az egész emberi biográfiát, méghozzá állandóan erősödő intenzitásban, a test-építés, kivirágzás kezdeti éveitől a szellemi építkezés, megjelenés, kiteljesedés esztendői irányába. Ugyanezt tükrözi a már említett szín-rendszer is az egyes 7 éves periódusokban. Hiszen az út a vörösből az ibolyáig, az infrából az ultráig szintén semmi más, mint egy erőteljes felfokozás, immár a fizika törvényeinek megfogalmazásában.

További jelzései a felfokozásnak az egymást követő 21 éves periódusok nyelvén a Test (első 21 év), majd a Lélek (második 21 év), végül a Szellem (harmadik 21 év) megjelentetése és fokozatos fejlesztése. Ha viszont a 21 éves periódusokat kiterjesztjük egészen a 84. évig, (ennyi az éteri kehelyben megjelentetett "időkeretünk"), akkor a 4 princípium (fizikai-éteri-asztrális-mentális) egymást követő és egymásra épülő felfokozódása mutatkozik meg előttünk.

A Metamorfózis princípiuma az Életkehely hármas ívében a Szellemi Hierarchiák meghatározó jelenlétének tükrében válik érthetővé. Az első 21 életévben a harmadik Hierarchia (Archai-Arkangyal-Angyal) erőinek kereszttüzében épül fel az inkarnálódó ember fizikai aspektusa, a második 21 évben viszont a Napszellemek, tehát a második Hierarchia kizárólagos fennhatósága alá kerülünk, miközben éteri mivoltunk épül ki a Nap formáló-transzformáló sugárzásában. Végül a harmadik 21 éves periódusban a Föld vonzereje gyengülvén, a "nagy-mozdulat", a Kiemelkedés ígérete válik megvalósíthatóvá a letisztult asztralitás segítségével, és az első Hierarchia asszisztenciájával. A test eközben lassan "felégeti" önmagát, az ifjú hamvasság először elvész az asztrális tűzben, majd azután a Szellem tisztító, hűvös lángjában fokozatosan a magasabb Én kezébe kerülhet az inkarnáció irányítása.

A 28-30. életév táján az ember választás elé kerül, felmérhet és határozhat. Vállalhatja a további fejlődésért való felelősséget, vagy lemondhat róla. Amennyiben a lemondást választja, akkor a 33. életév táján félreérthetetlen jelzést kap, hogy az inkarnáció kísérő Angyala távolabb húzódott, "elfelejtette az ember nevét". Az ebből születő mélypont sötétsége a mindenkori beavatási alászállás ősképét idézi fel, amikor a belső Nap fénye kiválthat bennünket a Hold-karma szakadékából és elindít az "új házasság", a Szellemi Hierarchiával való tudatos együttműködés, együttélés nehéz magasságai felé... Így nyílik meg az út az Imagináció-Inspiráció-Intuíció, a Szellemi Én-Életszellem-Szellemi Ember, a Manasz-Buddhi-Atman realizációjához.

Tükörhatás: az Életkehely egyik olyan tulajdonsága ez, amely nemcsak az egyéni, de a csoportkarma szintjén is nagy jelentőséggel bír. Az első 7 esztendő erőtere visszatükröződik, vagyis egy magasabb szinten "visszaköszön" a 9. életperiódusban, tehát az 57-63.-évig terjedő szakaszban.

Ugyanígy, a második 7 év erői tükröződnek a 8., a harmadik 7 év erői pedig a 7. életperiódusban. Ennek a visszatükröződésnek bárki által felismerhető jelei életünkben a két "tükörkorszakban" együtt élő karmikus társak mélységes affinitása, kapcsolódási készsége. Ifjú és idősödő lények rendkívüli erővel bíró karmikus találkozási pontjai ezek, amikor a készülődő ifjú embernek segítő kezet nyújthat az, aki magában már beérlelte hátrahagyott élet-szakaszainak igazi szellemi esszenciáit, és ezeket - sokszor szavak nélkül - képes átadni a készülődő, kereső, az erők viharában még biztos bázist nélkülöző, sodródó fiatalnak.

A születés, megérkezés, imitáció korszakában élő gyermeknek hatalmas ajándékot adhat a kilencedik 7 évét taposó, megnyugodott asztralitást, intuitív szellemi közelséget sugárzó nagyszülő. De ugyanez a helyzet később, a keresés, megítélés, életöröm-befogadás, élet-érték felismerés, a függetlenedés periódusaiban, amelyek végül elvezetnek az élet értelmének legmagasabb, szellemi ideálokból fakadó kutatásához. Itt is újra és újra kezet nyújthatnak az Életkehely két szemközti ívében élő karmikus társak. Ez egy csodálatos, láthatatlan iskola tanterve, kibontható, felismerhető minden családi, baráti sorsképletben, és egyre függetlenebbé válik a vérségi kapcsolatoktól.

Mégegyszer a már említett Hold-kapukról: inkarnációs előkészületeink, aláereszkedésünk, karmikus felépítésünk őrzője és kivitelezője a Hold, amelynek ritmusa oly nyilvánvalóan jelen van földi életünk fizikai aspektusaiban is. Kevésbé ismert kozmikus összefüggés az egyéni inkarnációs képletben az úgynevezett Hold-kapuk megnyílása, amely mindig a nagy váltások, meglátások, megértések energiáit hordozza - amennyiben megtanulunk figyelni és együttműködni ezzel a jelenséggel.

Az a néhány éjszaka amely a Hold-kapu megnyílását megelőzi és követi, az emberi élet legfontosabb éjszakája... Itt teljesedik ki a Makrokozmosz 18 éves légzésének ritmusa, amelynek mikrokozmikus változatát mi is magunkban hordozzuk, hiszen egy perc alatt 18-szor veszünk lélegzetet. A megnyíló Hold-kapun hatalmas asztrál-erők áramlanak be az ember karmikus képletébe, fontos váltások, lehetőségek potenciális energiáit hozva - de vajon észrevesszük-e? Kozmikus törvény, hogy amikor valami új születik, valami réginek meg kell halnia.

Emberi létünk szintjén azonban minden ilyen váltás - halál - fájdalmat és félelmet invokál bennünk, és tudatunkra mindkettő "altató" hatással lehet. Éppen ezért, különösen az első Hold-kapu mellett szinte észrevétlenül "elmegyünk". Az ifjú magabiztosság nehezen tűri a kétség erőtlenségét, a fájdalom közelségét. Mindez idegen bimbózó, épülő optimizmusától. Így ez az első Hold-kapu legfeljebb annyit tehet, hogy a már kialakult tiszta idealizmusra való hajlam magasabb asztrál-erőit megerősíti.

A második Hold-kapu megnyílása nem sokkal a tudati lélek megszületése után, már nagyobb jelentőséget hordozhat az inkarnáció szempontjából. Az Életkehely mélypontjában megélt belső krízisek, a kétség, a bizonytalanság, a többre hivatottság elégedetlensége, az élet igazi jelentőségének most már sürgetővé vált kutatása, az egzisztenciális dilemma mindent megkérdőjelező élessége, tényleges vízválasztót jelenthet a 37. életévét betöltött ember számára.

Sokak számára az "élet" itt véget ér, bár a "létezés" még évtizedekre elnyúlhat...

A kezdet álmai, aspirációi belefulladhatnak a mindennapok "realitásába", az erőnlét megcsappan, a karmikus társak, a kiépült életkörülmények körképe elviselhetetlen sivárságot mutathat. A váltástól való félelem, a kényelemszeretet, a megkötött kompromisszumok bilincsei elfojthatják, és a Hold-erők fennhatósága alá kényszeríthetik a felnevelkedett Nap-erőket. Az inkarnáció gerince itt úgy megroppanhat, hogy az Életkehely felfelé hajló ívébe egy "kivérzett", erőtlen lény lép be, aki nem lesz képes válaszolni a közeledő első Hierarchia kapcsolat-teremtő jelzéseire.

Természetesen az is igaz, hogy a második Hold-kapu ébresztő impulzusát magába fogadó ember hihetetlen erőtöblettel folytathatja életútját. A váltást ő sem kerülheti ki, sem pedig az azzal járó kockázatokat és fájdalmakat. Az Én felé közeledő személyiség azonban már nem fut sem a tükör, sem pedig a tükör által felidézett fájdalom elől. Így lesz a fájdalomból cselekvőképes transzformatív erő, amely később a tudatos karma-építés kivitelezőjévé válik.

A harmadik Hold-kapu, amelynek megnyílása az 55. év utáni kilencedik hónapra esik, már markánsabban jelezheti az előző Hold-kapukkal való találkozás minőségét. Tehát: új életerő, új feladatok, sőt igen gyakran új karmikus képletek megjelenése, professzionális váltások, késői gyermekek, új kapcsolatok, nagy helyváltoztatások - vagy hanyatló egészség, önközpontú befelé-fordulás, fáradt pesszimizmus, az életnek, mint végül is rejtélyes, érthetetlen és hiábavaló folyamatnak kesernyés, sőt sértődött szemlélete...

Ilyenkor gyakori még a mentális erőt pótolandó asztrális fellobbanás, a jól ismert másod-, sőt harmadvirágzások formájában, ezek azonban rövid életűek és üstökös ívük hamar beletorkollik az élet-princípiumok látványos hanyatlásába.

A negyedik Hold-kapu a 74. év utáni negyedik hónapban ér el bennünket, tehát abban a kegyelmi periódusban, amikor a karmikus kötelezettségek terhétől megszabadult lény "megfiatalodhat", magas szintű kreativitásról tehet tanúbizonyságot, gondolkodása rugalmas, fantáziája élénk, életszeretete ragályos, kifinomult erőtere mágnesként vonzza az embereket. A Szellemről csak akkor beszél, ha kérdezik, de életét úgy éli, hogy állandóan kérdezni fogják. A spektrum másik végén a keserű, elhomályosult emlékezetű, nyűg-testét orvostól-orvosig vonszoló "öreg", aki saját panasz-áradatának áttörhetetlen barikádjai mögött szenved, és szenvedtet...

Ami az ötödik Hold-kaput illeti, a 93. év után: ki is mesélhetne róla...

Az ember testének, lelkének és szellemének fejlődése a földi élet folyamatában egymás mellett zajlik, irányuk azonban ellentétes. A test földi szempontból tekintve a születéstől halálig vezető útját járja, miképpen egy növény: kisarjad, kivirágzik és pusztulásba hervad. Az emberi szellem azonban a Szellemvilág szemszögéből tekintve a halálból halad a születés felé. Ilyenformán a fizikai születés pillanata a Szellemvilág halál-küszöbe.

E két folyamat az Életkehely öblében teljesedik ki, először a luciferi "bölcsesség", majd az élet végén, a Krisztus-i szeretettel való találkozásában. Lucifer smaragd köve egy pentagonális dekodaéder, amely az anyag éterizációjának térben megjelenített formája. Innen, erről a mélypontról indul felfelé a Szellem, a magára ismert Én diadalmas útja, amely a fizikai burok levetésének pillanatában éli meg születését igazi otthonában a Szellemvilágban. A lélek útja viszont ugyanebben a képletben érdekes kettősséget mutat. A lélek számára az Életkehely öblében egyszerre jelentkezik a születés és a halál élménye, amennyiben a lélek igazi élete a Szellemben teljesedik ki. Az Én-felismerés lángja egyszerre hamvaszt el, és kelt életre a személyiségtől az Én-ig vezető úton.

2000 esztendő, a Golgota Misztériuma óta a kozmikus Krisztus éteri erejének pecsétjét hordozza éteri testében minden földre inkarnálódott ember. A Golgota áldozata által Krisztus vált a Karma Urává, a Világ-tudat őrévé, az embert magasabb Énje misztériumába beavató Iniciátorrá. A kép, amely részben az Életkehely öblében, tehát az életkrízis nehéz szakadékában is megjelenhet az ember benső horizontján, ugyanakkor jelzi, hogy az emberi életút végén, a halál pillanatában minden földi lény számára elkövetkezik ez a találkozás, ember és Isten, személyiség és magasabb Én találkozása. Ez a pillanat fordulópont nemcsak az egyéni emberi karmában, de az egész teremtett Kozmosz karmájában is.

Végső útravalóként: ez az Életkehely önmagában nem egy Imagináció, hanem bennünk, általunk válhat azzá, a vele való intenzív, félelem nélküli, tiszta eltökéltségű belső munka folyamán. Ez a munka eredményeket hoz, mert egyrészt minden kétséget kizáróan megmutatja az absztrakt gondolkodás elégtelenségét az élet kozmikus valóságának kutatásánál, másrészt pedig ugyancsak félreérthetetlen módon megmutatja az élő, rugalmas, imaginatív Michael-i gondolatiság tiszta, feltáró és egyben átalakító transzformáló erejét. Aki a szívével tanul gondolkodni, annak ki kell lépnie önmagából és tanúként visszanéznie önmagára. Akkor látni fog, a Szellem félelmet nem ismerő erejével.

Tehát: figyelj az életedre, mint egy hatalmas, fenséges, bonyolult mintába rendezett, elfogadhatatlan törvényszerűségeket mutató folyamatra. Éld meg magadban ezeknek a folyamatoknak rugalmas, hullámzó, változékony, gazdag jelenlétét. Mérd fel, hogy mit hoztál magaddal ebbe az életbe, mivel tartozol önmagadnak, mivel tartozol másoknak. Mi épült életedbe a földi oldalról, és mi a kozmikus Szellemvilág oldaláról. És amikor kimondod, hogy értem, akkor realizáld, hogy csakugyan érted, azaz mindez ÉRTED is történik. Ekkor és csak ekkor kezdődhet az Életkehellyel az igazi elmélyült meditációs munka:

- balról jobbra: befogadás, elfogadás - kiárasztás, átadás. A szeretet ösvénye az ifjúságtól az érett korig.

- alulról felfelé: a lélek elsötétedése, elhalása, majd új életre ébredése a Szellemnek való önátadásban, kiemelkedés, felfelé indulás.

- középen: a háromszor 7 Nap-esztendő, gyökerében az életkrízis, koronájában pedig a tudatosan karmáját építő emberi Én Krisztussal való azonosulása.

A földi zarándok-útját járó ember igazi esszenciája isteni potencia. Egy teremtett, teremtő Lény, akinek távoli célja a születésekor neki adott isteni kegyelem teljes realizációja. Goethe ezt így fejezte ki: csak az igaz, ami gyümölcsözik. Mi lehet hát ennek a titkokkal teli emberi életnek az igazi gyümölcse?

Minden halállal megírunk egy fejezetet az élet könyvéből. Akikkel az Úton találkoztunk, akiknek kezét megfogtuk, szívét megérintettük, szintén magukban hordozzák ennek a könyvnek egy-egy fontos fejezetét. A mű csak másokkal együtt lehet teljes. A felolvasás pedig zajlik akkor is, amikor a "szerző" már a Szellem világából hallgatja a recitációt... Íme a poéta...

A halál órájában az ember leteszi szerszámait, vésőjét, kalapácsát, amellyel AZT a földi szubsztanciából megformálni vágyta, újra és újra modellezte, itt hozzá adott, ott elvett belőle... Fiatal évei végén az Életkehely öblében készen is állt a mű, amelyet Én-nek nevezhetett. Aztán ismét előkapta szerszámait és onnantól kezdve az anyag már csak fogyott, a forma finomodott, már alig volt teste. Csak a fénye ragyogott. Íme a szobrász...

A hatalmas élet-freskó ecsetvonásonként készült nap-nap után, az éjszaka alagútjának falán. Halála pillanatában az ember a teljes vásznat szemléli újra, de olyanképpen, hogy a kitöltött színek, formák mögött megjelenik a Hold-Tanítók valamikori "elővázlata", amelyet a földre vezető útra vele adtak. Most, a távozás pillanatában a kép gazdag, változatos, lüktetően eleven mű. Íme a festő...

Minden földi gondolat, minden földi cselekedet egy hangot üt meg a Mindenség láthatatlan húrjain. Az ember maga a muzsikus, de ő a muzsika is. A földön a zene az Istenek ajándéka, és az ember muzsikál, zeng, visszhangzik, sír és nevet. Majd amikor távozik, a befejezett koncertet felajánlja meghallgatásra, beillesztésre a Szellemi szférák szimfóniájába. A zenében ott él az önmaga megtalált harmóniáját a Magasságok Urainak felajánló ember túláradó öröme, de ott van az Akarat, Harmónia és Szeretet Urainak felismerő öröme is, amellyel fogadják ezt a kompozíciót. Igazi Öröm-Óda ez. Íme a muzsikus..."

(Bistey Zsuzsa írása)

- - - - - -

Bistey Zsuzsa: Az élet kelyhe - videó

Katharine Hepburn története

"Egyszer tinédzserkoromban apám és én elmentünk, hogy jegyet vegyünk a cirkuszba. Már csak egy család állt előttünk. Nyolc gyerek, valószínűleg mind 12 év alattiak. A ruháikon látszott, hogy nem volt sok pénzük, de rendezetten és tisztán öltözöttek. A gyermekek jól viselkedtek, sorban álltak, kettesével a szülők mögött, kézen fogva. Lelkesen beszélgettek bohócokról, állatokról, amit aznap este nézni fognak. Izgalmukból látszott, ők még sosem jártak cirkuszban. Jelentős pillanata lett volna az életüknek.

Az anya fogta férje kezét, úgy nézett rá, mintha azt mondaná : „Te vagy az én lovagom fényes páncélban. Mosolygott, örült, mert boldognak látta a családját. A jegypénztáros megkérdezte a férfitól, hány jegyet szeretne. 

Büszkén válaszolt : "Nyolc gyerek és kettő felnőtt jegyet kérek."

Az eladó mondta a belépők árát. A férfi ajkai remegni kezdtek. Aztán egy kicsit közelebb lépett és megkérdezte : 

"Mennyit mondott ?" A jegyes megismételte az összeget. Nem volt elég pénze a férfinak.

Hogy fordulhatott elő és hogyan mondja el a nyolc gyerekének mindezt ?

Apám látta, hogy mi történik, zsebre tette a kezét, elővett egy 20 dolláros bankjegyet és leejtette a földre. (Nem voltunk gazdagok a szó semmilyen értelmében!) 

A papám lehajolt, felvette a pénzt, vállon veregette az embert, és azt mondta : 

"Elnézést uram, ez kiesett a tárcájából. "

A férfi rájött, hogy mi történik. Nem kért alamizsnát, de az biztos, hogy nagyra értékelte a segítséget ebben a kétségbeesett, fájdalmas és kínos helyzetben. 

Egyenesen apám szemébe nézett, a kezét az övé közé fogta, szorosan szorította a 20 dolláros bankjegyet, remegő ajkakkal és könnycsepp csordult le az arcán, azt válaszolta : 

"Köszönöm, köszönöm, uram. Ez tényleg sokat jelent nekem és a családomnak".

Apám és én hazamentünk. Annak ellenére, hogy aznap este nem láttuk a cirkuszt, mindketten olyan örömöt éreztünk, ami sokkal nagyobb volt, mint bármi, amit a cirkusz valaha is nyújthat. Azon a napon megtanultam, mit jelent az adakozás. Az adakozó nagyobb, mint aki kapja. Ha nagy akarsz lenni, nagyobb, mint maga az élet, tanulj meg adományozni.

Tanuld meg, hogy boldoggá tegyél valakit a nagylelkűség által."

- Katharine Hepburn, négyszeres Oscar-díjas amerikai színésznő -

forrás: Kati Kohári

- - - - - - - 

Katharine Hepburn - videó

forrás: Timeless Beauties

Ludwig van Beethoven - Ki ő, ha nem egy igazi példakép?

"Az ember hivatása, hogy megismerje az igazságot, szeresse a szépet, kívánja a jót, és cselekedje a legjobbat."

- Ludwig van Beethoven -

Ludwig van Beethoven 1770-1827

Ludwig van Beethoven az egyik legnagyobb példaképem, aki nem pusztán a szerzeményeivel hagyott maga után halhatatlan örökséget, hanem a kitartás és a végtelen elkötelezettség univerzális szimbólumává vált azzal, hogy siketen sem hagyott fel a hivatásával, sőt korszakalkotó zeneszerzővé vált, mivel ő a totális belső csendben is meghallotta azt, amit a legtöbben két tökéletes füllel sem érzékelünk: a muzsika igaz hangját.

Senki és semmi nem tudta elvenni Beethoventől a zenét, pedig bőven akadt volna rá alkalom, hogy letérjen az Isten által neki rendelt útról. Édesapja gyakran verte, erőszakkal akart belőle Mozarthoz hasonló csodagyereket nevelni. Kisgyermekként már hatalmas tömegek előtt szerepelt a család megélhetése érdekében, otthonról először 10 éves korában szakadt el. Nem volt gyerekkora, ő mégsem utálta meg a zenét, éppen ellenkezőleg annak, s abban élt.

Ezért is volt olyan nagy csapás, amikor 27 éves korában egy tífuszfertőzést követően fokozatosan elkezdett romlani a hallása. Minden egy enyhe fülcsengéssel kezdődött, ami az évek során odáig fajult, mígnem a sikerei teljében lévő zenész már nem játszhatott tovább a nagyközönségnek. Az Erzherzog-trió bemutatóján szerepelt utoljára mint hangszeres zenész, ezután 8 éven keresztül a hallása teljes elvesztéséig karmesterként jelent meg a színpadon.

Ahhoz, hogy ezt egyáltalán megtehesse, egy barátja készített számára egy fejre erősíthető hangtölcsért, ami némileg felerősítette a hangokat, így pedig képes volt a zenekar irányítására. Kritikusai, irigyei persze kiröhögték. Röhögtek rajta éveken át, míg ő egy tölcsérrel a fülében a legszebb hangokat hívta elő estéről estére, s magasról tett azokra, akik azért nevettek rajta, mert a szenvedélyének élt.

Ahogy teltek az évek a mester egyre rosszabb állapotba került. Fizikálisan és lelkileg is megviselte a hallás kincsének elvesztése. Többször az öngyilkosság gondolának szele is megérintette érzékeny lelkét.

Végül mégis maradt, az életet és a zenét választotta!

Utolsó éveiben a külvilággal már csupán írásban, jegyzetfüzetén keresztül kommunikált, a komponálás során pedig a fogai közé egy dobverőt szorított, s azt érintette a zongora fedőlapjához. Így vált számára valamilyen formában „hallhatóvá” a koponyacsont rezgésein keresztül az egyébként fülének már teljesen néma hangszer.

Hangtalan zeneszerzése maga a csoda! Olyan elképesztő belső hallással áldotta meg a Jóisten, amely előtt az utókor még ma is értetetlenül áll, mert ő maga gyakorlatilag megvalósította a lehetetlent.

Beethoven kezei

S hogy mi a tanulság?

Összeszedtem az 5 legfontosabb dolgot, amit érdemes lenne megtanulni Beethoventől, s ami erőt adhat bárki számára a küzdelmes hétköznapokban:

1. Nem számít, hogy ki mit gondol, vagy milyen hangosan nevetnek mások, a saját utunkról soha ne térjünk le! Ha jól érezzük magunkat, ha szeretjük azt, amit csinálunk, ha úgy érezzük, ez a mi utunk, akkor ne más véleménye befolyásoljon, hogy járunk-e rajta!

Ha Beethoven a kritikusai miatt félrevonult volna, ha engedte volna, hogy elnémuljon benne a muzsika, ha a harmincas évei vége felé feladja a küzdelmet, akkor most mennyivel szegényebb lenne a zenei világ…

2. Lehetetlen? Nem létezik! A körülményeket nem befolyásolhatjuk, de arról már mi döntünk, hogy mit kezdünk a kialakult élethelyzettel!

Dobverővel a szájban vagy tölcsérrel a fülön, térden kúszva, mankóval bicegve… bárhogy, a lényeg, hogy haladjon az ember a cél felé!

3. Az élet akkor is szép, ha fáj! A születés ajándékát akkor se dobjuk el, ha éppen a legsötétebb oldalát mutatja a világ!

Ha a siket zeneszerző képes megemészteni a hallásának elvesztését, akkor bárki meglelheti magában a belső erőt a továbblépéshez.

4. A fájdalom egy eszköz, ami a fejlődés, az alkotás lehetőségét hordozza magában! Használjuk bátran a nehéz életeseményeinket mint üzemanyagot a jobb emberré válás felé vezető úton!

Beethoven művészetét alapjaiban befolyásolta a betegsége. Igazi mesterré a legnagyobb vesztesége formálta. Korszakalkotó műveit talán éppen legmélyebb fájdalmának köszönhette.

Hogy nehéz volt-e az út? Minden bizonnyal! Hogy megérte-e végigjárni? Nem kérdés!

5. Az igazi szeretettel, szenvedéllyel, alázattal és áldozatvállalással végzett munka elnyeri méltó jutalmát! Ha elég jól csinálod, ha elég kitartó vagy, ha van benned elég szenvedély és szeretet, akkor nyomot hagyhatsz a világban!

Beethoven halála napjáig alkotott, végső útjára legalább 20.000 csodálója kísérte el, nevét és alkotásait pedig soha nem feledi az utókor!

Ki ő, ha nem egy igazi példakép?

Benned is van egy csepp Beethoven?

- forrás:József Felföldi -

- - - - - -

A Holdfény szonáta története:

Kinek nem voltak az életében nagyon fájdalmas pillanatok?

Kiben nem merült fel soha a feladás gondolata a nagyon nehéz pillanatokban?

Ki nem érezte még magát soha mérhetetlenül magányosnak, amikor

teljesen kilátástalannak látszott az élete?

Még a híres, gazdag és nagy hatalommal bíró emberek sem kerülhetik

el a magányos és szenvedéssel teli pillanatokat.

Pontosan ez történt minden idők egyik legnagyobb zeneszerzőjével.

Ludwig von Beethoven 1770-ben született Németországban, Bonnban,

és 1827-ben Bécsben érte a halál.

Beethoven ilyen fájdalmas, sötét és komor időszakokon ment keresztül. A német herceg

halálakor, aki barátja, jótevője és második apja volt, mély szomorúság és depresszió

kerítette hatalmába.

A fiatal Beethoven nagyon szenvedett a szeretet hiányától.

Apja iszákos volt, aki rendszeresen verte a fiát.

Az utcán halt meg, az alkohol áldozata lett.

Anyja nagyon fiatalon halt meg, és bátyja soha nem állt mellé, nem segítette. Ráadásul

betegsége, hallásromlása felerősödött, s ez egyre jobban kínozta őt. Ideges, ingerlékeny

emberré vált.

Beethoven már csak egy füléhez tartott tölcsér formájú eszköz segítségével tudta hallani a

hangokat. Mindig magával vitt egy füzetet, hogy az emberek beleírhassanak, és így

tudjanak kommunikálni vele. De senkinek nem volt ehhez türelme, sem ahhoz, hogy szájról

olvasva megérthesse őket.

Tapasztalva, hogy senki sem érti meg és senki sem akar segíteni neki, Beethoven

magába zárkózott, és kerülte az embereket. Embergyűlölőnek tekintették.

Mindezek után a zeneszerző mély depresszióba esett. Azon kezdett gondolkodni,

hogy talán az öngyilkosság lenne a legjobb megoldás.

De mivel Isten egy gyermekéről sem feledkezik meg, a Beethoven felé nyújtott segítő kéz

egy vak fiatalasszony személyében érkezett. Ez az asszony ugyanabban a bérházban lakott,

ahova a zeneszerző kellett költözzön, és egyszer azt mondta a férfinak, a fülébe kiabálva:

„Bármit megadnék, ha egyszer láthatnám a holdfényt!”

Ezt hallva Beethoven könnyekben tört ki:

De hát ő mégiscsak lát! Mégiscsak tud komponálni, és azt le tudja írni papírra!

Hatalmas életkedv öntötte el, ami minden idők egyik leggyönyörűbb

zenedarabjának, a „Mondscheinsonate”, a Holdfény szonáta megalkotására késztette.

A zenedarab fő motívumában lassú lépteket idéznek a hangok, talán Beethoven

és mások lépteit, amint a német herceg, barátja és jótevője koporsóját követik.

Felnézve az ezüstszínű holdfényes égre, a világtalan fiatalasszonyra emlékezve,

amint barátja halálának okát kérdezi, és nagyon mély gondolatokba merül.

Egyes zeneiskolák úgy tartják, hogy a szonáta első tételében állandóan ismétlődő

hangok, mintha a „Warum? Warum?” (Miért? Miért?) szavakat idéznék.

Évekkel azután, hogy túljutott a szomorú, szenvedéssel és fájdalommal teli

életszakaszán, elkészült a felülmúlhatatlan zenemű, az „Örömóda”, a 9. szimfóniából.

Ez a remekmű koronázta meg a zeneszerző élete munkáját. 1824-ben maga vezényelte

az első előadást. Mivel addigra már teljesen megsüketült, nem hallotta a tapsot.

Az egyik szólista gyengéden megfogta Beethovent, és a hallgatóság felé fordította, hogy

lássa a termet betöltő, vadul éljenző, tapsoló és kalaplengető közönséget.

Úgy mondják, az Örömóda Beethoven háláját fejezi ki Isten és az Élet felé, hogy annak

idején mégsem dobta el magától az életét.

És ez a köszönet azt a vak fiatalasszonyt illeti, aki arra inspirálta őt kívánságával,

hogy a holdfényes éjszakát hangjegyekbe ültesse át: egy csodálatosan szép melódia édes dallamában a holdfény sugarai hullámzanak…

Érzékenységét felhasználva, Beethoven, a zeneszerző, aki nem hallott semmit,

gyönyörűséges zenéjével lefestette az éj szépségében fürdőző holdfényt

egy olyan nőnek, aki nem látott semmit.

(Enrique Baldovino zenész elbeszélése alapján)

- - - - - - -

Beethoven - Holdfény szonáta - videó

Beethoven IX. szimfónia - örömóda - videó

A Tesla rejtély - Kozmikus utazó, géniusz egy másik dimenzióból

Megdöbbentő, letehetetlen olvasmány, nem csak Tesla rajongóknak!

Timothy Beckley - Tim Swartz - Sean Casteel - Margaret Storm - Wilbur Smith írása

Ma már tény, hogy Tesla halála után az amerikai kormány minden kutatását és feljegyzését zárolta, még azokat is, amelyeket korábban vad ötletnek minősítettek és minden fórumon elutasítottak. Épp ezért nem meglepő, hogy nevét a mai napig - a tudományos élet egy részében - szinte tabuként kerülik, sőt, neves tudósok nem átallottak olyan kifejezéseket használni a munkásságára, mint „vudu tudomány” vagy „közönséges szélhámosság”... Ma már az is ismert, hogy számos szigorúan titkos program alapját képezte és képezik Tesla kutatásai, melyek létezéséről és végrehajtásáról csak a legmagasabb szinteken és csak a beavatottak szerezhetnek tudomást.

1896 óta Nikola Tesla hitt abban, hogy híres, vezeték nélküli jeladójával képes felvenni a kapcsolatot más bolygók intelligens lényeivel is. 1899 nyarán, miközben Colorado Springs-i laboratóriumában dolgozott, állítólag kozmikus rádiójeleken egy sor számkódra lett figyelmes, amelyeket a naprendszerünkön kívüli intelligencia jeleiként értelmezett...

Nyilvánvaló, hogy Nikola Tesla életében van valami különleges és figyelemreméltó. A találmányai csak a jéghegy csúcsa. A megboldogult Margaret Storm bámulatos munkássága előtt senki sem feltételezte, hogy Tesla szó szerint egy másik korból és világból származhatott volna, hogy egyike lehetett az úgynevezett csillagsarjaknak, akik egy másik bolygóról érkeztek ide titokban. Egyesek ugyan korábban is gondolták, hogy kapcsolattartó lehet, de Storm kinyilatkoztatásai ennél tovább merészkednek.

Már több évtized telt el Nikola Tesla halála (1943) óta, mégis ugyanolyan döbbenetes, rejtélyes alak, valahol a vak tömeg történelemismeretén kívül. Bár XXI. századi civilizációként az ő hihetetlen zsenijének gyümölcseit élvezzük, még mindig nem adtuk meg neki azt a tiszteletet, mint ami technológiailag kényelmes korunk egyik megalapozójaként megilleti.

Tim Swart szerint Tesla úgy gondolta, a világűrből kaphatott üzenetet, valószínűleg földönkívüliektől. Ez akkoriban döbbenetesnek számított. Persze egyesek már felvetették, hogy lehet élet a Marson, de ezt senki sem vette komolyan. Tesla a coloradói Colorado Springsben végzett kísérleteket 1899-ben egy hatalmas rádióvevővel, ugyanis lenyűgözték a villámlások. Próbálta valamilyen módon megzabolázni a villámok erejét.

És minden este – folytatta Swartz – befogta az általa „visszatérőnek” nevezett jeleket. Tudod, csipp, csipp, csipp. Nem a megszokott sztatikus zaj, amit viharoknál vagy villámlásnál hall az ember. Azon tűnődött, nem egy bolygók közötti üzenetet fogott-e be. Attól kezdve ennek megszállottjává vált, egyre jobb és jobb rádiókat készített, hogy újból befoghassa a jelet. Odáig jutott, hogy állítása szerint hangokat is képes lett venni. Állítása szerint olyan volt, mintha emberek beszélgettek volna egymással. Jegyzeteket készített róluk, amikben kifejtette, hogy intelligens lényeket hall egy másik bolygóról, noha a nyelvüket nem ismerte. Ennek ellenére úgy érezte, mégis megérti őket.”

Érdemes megjegyezni, hogy ekkoriban, 1899-ben, amikor Tesla ezeket az idegen hangokat hallotta a primitív rádióján, az ország akkor tapasztalta meg az 1800-as évek végének nagy űrhajó-hullámát. A kutató, történész és ufó-szakértő, Dr. Derek Jacobs úgy véli, ekkor kezdődtek meg a valódi ufó-kapcsolatok.

„Felfedezései évtizedekkel, sőt, évszázadokkal meghaladják a tudományos világ mai ismereteit.”

A befektetői körök előszeretettel tartották vissza a nép elől a nevéhez kötődő, vezeték nélküli, sikerrel használható jeladó rendszerrel kapcsolatos információkat. Felesleges oszlopokkal, kábelekkel, vezetékekkel terhelt a Föld, hogy az „erős szeleknek és viharoknak legyen mivel játszadozniuk”. Ezzel a kapzsi, üzleti érdekeket szem előtt tartó módszerrel vagyonokat lehetett összeharácsolni a társadalom rovására... „Az új korban csak új módszerek lehetnek használatban. Következhet a bolygóméretű nagytakarítás, lebontva a közpénzből felállított kábeleket, vezetékeket, oszlopokat. Az otthonokban, épületekben az elektromos eszközök, mint a lámpák, vasalók, tűzhelyek, számítóképek, digitális eszközök teljesen megszabadulhatnak a vezetékektől, konnektoroktól.

Timothy Green Beckley:

„Lehetséges, hogy Nikola Tesla a világűr egy másik helyéből és idejéből származott?”

Margaret Storm:

„... Akkoriban nem sokat tudtak Nikola Tesláról. Nem szerepelt a történelemkönyvekben. Minden dicsőséget Thomas Edison kapott az áramfejlesztésért és a „találmányaiért”, miközben a nagyvállalatok Teslát teljesen megvetették. Tesla ugyanis hitt abban, hogy a vezeték nélküli áramot mindenki számára szinte ingyenesen elérhetővé kell tenni, annak társadalmi és élethelyzetétől függetlenül, ugyanis a váltóáram szó szerint akár a levegőből is előállítható a világ bármely pontján”...

Ám Margaret Storm Teslával kapcsolatos megállapításai közül a legdöbbenetesebbek azok voltak, miszerint a felfedező nem „közönséges” ember volt, hanem egy másik bolygón született, és onnan került egy szerb-ortodox pap küszöbére.

Nehéz elhinni?

Hát persze. De attól még döbbenetes.

Ez a kötet Tesla teljes életét felöleli, ahogyan az olvasó korábban még sosem hallhatta vagy olvashatta.

Ellentmondásos történet. Letehetetlen. Nem száraz vagy unalmas. Nem a szabadalmairól vagy a „megszokott” találmányairól szól, hanem - több fejezetben filozofikus, humánus, érzelmi, pszichés, ezoterikus, misztikus és spirituális megközelítéssel - az univerzum-szerte jelenlevő intelligens élet helyéről, idejéről és létezéséről, a társadalmi és világbéke iránti igényről... 

Továbbá Tesla két figyelemre méltó tanítványáról is. Otis T. Carr állítólag már jóval Jeff Bezos, Bob Bigalow, Elon Musk SpaceX-e, vagy a NASA távlati kereskedelmi projektjei előtt űrhajót akart építeni, amivel eljuthatunk a világűrbe. Arthur Matthews pedig, akit állítólag Tesla mentorált, felfedezte a különleges Tesla-távcsövet, amellyel földönkívüli lényekkel lehet kommunikálni...

Ez Egy Döbbenetes Történet. Elgondolkodtató. Feltölt Energiával, és Ismeretlen Világokba, Dimenziókba Vezet...

- forrás:magyarmenedek.com -

- - - - - - 

T-akták - A zseniális Tesla - videó