„Halál nincsen” Beszélgetés Szepes Máriával (1908-2007)

Szepes Mária 2007-ben

– Valamiért fogadlak benneteket, amit majd tudni fogtok, mi az, de pontosan kérdezzetek! Ez nagyon fontos, hogy felelhessek. Az élet örök, és hogy soha-soha meg nem halunk, hogy ez mindig folytatódik, új és új öltözéket veszünk, de egyformák vagyunk és összetartozunk, ezt tudjátok, ugye?

Egyek vagytok vele, ahova mentek, ahova hívnak, nagyon fontos üzeneteket kell átadni egymásnak, barátilag, nem ellenségesen. A világ nagyon-nagyon rossz állapotban van, segíteni kell, azért vagytok itt, és én azért vagyok veletek, ruhát cserélgetve, most ideiglenesen Szepes Máriaként, hogy elmondjam azoknak, akik értik, hogyan adjátok tovább, mert ez az egész mindenség egy és összetartozó. Vannak irigyek, szomorúak, vidámak, de halál nincsen, csak élet van, örök élet, átöltözés; mindig azt vesszük föl, ami nekünk jár, és azt vesszük föl, hogy segítsünk a másiknak, de, csak ha kérdez, ha kéri.
Fognunk kell egymást, segítenünk egymást, rendesen tanítani, szeretni, mindig ölelni, mindig simogatni, mindig felelni arra, amit kérdeznek; ha nem kérdezel, nem felelek!
Kérdezzetek, mert kérdésekkel jöttetek…

– Mikortól érezte azt, hogy segítenie kell? 

– Színész családban születtem, kétéves koromban már színpadon voltam a színházunkban. Miénk volt a színház Újpesten. Apám nagy színész volt, anyám primadonna, és én kétévesen egy kis szerepet játszottam csak, mert nem voltak szavaim hozzá, de tudtam, hogy én egy Papnő vagyok, bár ennyi idősen csak egy csacsi lányka voltam… Ebben a darabban egy cigányasszony legkisebb gyerekét játszottam:
– Éhes vagyok, éhes vagyok.
– Te vagy a legkisebb, és te csinálod a legnagyobb lármát – mondta „anyám”, és próbált elhalászni, de nem hagytam magam, csak kiabáltam.
– De én vagyok a legéhesebb, tegyél le, tegyél le! Kicsavartam a kezem „anyám” kezéből, és hajlongtam, összeszedtem a cukrokat, ettem és hajlongtam.
Hároméves korom körül elvittek egy előadásra, ott keleti táncot táncolt valaki.
Úristen – gondoltam –, én ezt tudom, nem ő, én vagyok ott!
Hazamentünk, levettem a zongoraterítőt, letérdeltem és táncoltam. Aztán később elmentem balettet tanulni. Tökéletes balett-táncosnő vagyok, le is vizsgáztam, de nem akartam táncosnő lenni.

– Mindezekből adódna, hogy esetleg színész vagy táncos lehetett volna. 

– Igen, de tudtam, hogy ezen már túl vagyok, mindent tudtam, ezek már megvoltak, és nem akartam semmi mást csinálni, csak írni, írni, már kilencéves koromban.

– Miért az írás? 

– Mert abban elmondhatom Istent, a láthatatlan Istent, akit ismertem, aki visszaküldött most is a halálból, és én tudom Őt. Az emberek titokban idejönnek, megkérdeznek, és én megérzem, hogy igazat kérdeznek, vagy csak menekülnek a halál elől. Akkor hagyom, menjen, még élnie kell, vagy már érett arra, hogy ezt megkapja. Nem baj, ha nem hisznek neki, de a benne lévő Isteni megvan. Ez a bennem lévő Isteni az, amit megosztok veletek, fogadjátok el tőlem.

– Sokat beszél Istenről, a vallási tanításokhoz hogyan viszonyul? 

– Nincsenek külön vallások, nincsenek külön Istenek. Csak aszerint vannak az Istenek, amilyen néphez születnek. Nem hét Isten van, egyetlenegy, a különbözők egymás ellen valók. Új világ épül, érkeznek az új gyerekek. Szereti a másikban önmagát, és érzi, hogy minden mindennel összetartozik. Ezért vagytok itt, mert érzitek ezt. Viszont van, aki ördögi, sötét, ezt a világot találta ki magának, mert választani mindig lehet, Istent vagy ördögöt. Az ördöghöz semmi közünk, mi mindig segítünk, mi mindig adunk, mi mindig átmegyünk és visszajövünk. Mert újjászületések vannak, a ruha, amit viselünk és levetünk majd, az üres. Ahogy elképzeled, azt magaddal hozod, az a tied, azért jöttél, hogy segíts, hogy kérdezzenek, azért jöttél, hogy felelj, azért jöttél, hogy jót felelj. Csak jót feleljetek annak, aki titokban kérdez, mert másképp nem mer. De nem csak az nyer új életet, aki hisz ebben, hanem az is, aki nem hiszi. De az egyelőre megteremti a maga poklát, azzal nem tudok beszélni.

– Szeretném egy-két fogalomról megkérdezni, mint például szerelem, barátság. 

– Édesem, más a szerelem és más a szeretet. A szerelem az, amivel társulsz, amiből gyermekek fakadnak, s utána meghalnak. A szeretet az, ami a világmindenség minden élőlényét egyformán szereti, azért szereti így, hogy segítsen az embereken, különben elvesznének. Tanulni kell, tanulni, tudni, megosztani.

– A tudományról mit gondol? Irodalomtudomány, matematika? 

– Mind összetartoznak, de ezek csinált dolgok. Vannak vad, zavaros ügyek, amikkel nincs dolgom, és vannak olyanok, amik egyszerre kigyúlnak. Nagyon bonyolult dolog az élet.

Szepes Béla rajza feleségéről, Máriáról

Meg kell nyílni és most ez történt, történik, történni fog. 

– Mit tehetünk a tudomány veszedelmes találmányai ellen? 

– Válogassatok, hogy mi hová vezet, miért gyúlt ki, azért-e, hogy én gazdagabb legyek, a másik szegényebb, vagy azért, hogy adjak és segítsek. 

– A múlt század közepén miért volt halott a spiritualizmus – vagy nem volt az? 

– Nem volt halott, hanem egyéni dolog volt, egy-egy fejlett emberben feléledt, mert mindenki tudja, hogy halál nincsen. És most megint jön rá – erre a szörnyűségre, ami jelenleg van: a hajsza a pénz után, az irigység, a lopás, a gyilkolás – a váltás, mert érkezik a hamis mellett a valódi. Itt van, és ne engedjétek el soha, azért vagytok itt, hogy segítsetek, hogy megtanítsátok az öröklétre azt, ami örök, és odavezessétek, ami örök. Nem a Földre valók vagyunk mind, hanem mindenhonnan, minden bolygóról vagyunk itt, és átöltözünk, mikor levetjük a ruhánkat, mert halál nincsen! Csak élet van… 

– Az elmúlt tizenöt évben egyfajta ezoterikus bummról beszélhetünk Magyarországon, mindenféle-fajta szemlélet megnyilvánult. Mit gondol erről? 

– Igen, igen zavaros szemléletek, úgy tudnak szeretni, hogy ugyanakkor gyűlölik a mást. Ez tévedés, csak szeretni szabad, csak azt. Mindig lehet választani. Ha csak egy embert, egy lelket megmentesz, már nem éltél hiába. 

– Meséljen Márai Sándorról és Hamvas Béláról! 

– Márait nagyon szerettem, nagyon igaz volt, sosem tért le az útjáról, és nagyon szenvedett amiatt, hogy nem jöhetett vissza, de most már itt van újra.
Hamvas Bélát is nagyon szeretem, most is beszélgetek vele, csodálatos ember volt, a legnagyobbak egyike. Bezárták, száműzték, de mindez soha nem változtatott azon, amit tudott. Sokat sétáltunk együtt Leányfalun, mert mi ott építettünk egy házat a fivéremmel, aki azt jósolta, hogy szörnyű nagy háború lesz (a II. világháború), amit csak ott tudunk túlélni. Hamvas is ott lakott egy festőlakásban, és nagyon sokat beszélgettünk. Soha nem engedett abból, amit tudott és hitt. Azt kell, hogy megértsétek: sokan jártak itt, pusztító vad, hallatlan hittel is, azokban minden szó életté vált. Egyetlen egységről van szó, ebben a világmindenségben, ami most nagyon mélyponton van, és csak kevesen vagyunk, akik fönn széttárva a karunkat kérjük a láthatatlan Istenséget, hogy segítsen Földön és a világmindenségen. Ez nagyon fontos most.
A tüdő nem lehet olyan, mint a szív, és a szív nem lehet olyan, mint a láb, egyetlen egy szervezet az egész világmindenség… (de csak akkor felelhetsz, ha jól kérdeznek…) 

– Említette, hogy a Déltenger a gyerekkorát, fiatalságát és az I. világháborút juttatta eszébe. Lát-e hasonlóságot abban, ami most van, és ami száz évvel ezelőtt volt? 

– Természetes, hogy hasonló, természetes, hogy ugyanazok, és egy kis távolságból már látszik is, hogy összetartozik minden, mindenkivel. 

– Milyen volt a háború, mit éreztek? 

– Az ember mindig határozottan érzi, hogy mi vár rá, lehull-e a test, a ruha róla, vagy rajta marad. Mi határozottan éreztük, hogy rajtunk marad, és akkor nagyon jóban lettünk a Hamvassal, sok csodálatos dolgot hallottam tőle, melyet nem árulhatok el, mert olyasmiket mondott, ami most van és lesz…
Nagyon sötét dolgok várhatóak és nagyon nagyszerű dolgok is, és át fog alakulni minden úgy, hogy nyitva lesz az ég előttünk. Akik előtt nyitva lesz az ég, azok bemennek oda és továbbélik az örökkévalót, akiknek nem, azoknak vissza kell jönni, kiszakadva ebbe a szörnyűségbe, ami csak a pénzt imádja és a politikát, és alázuhanni oda, a sötétségbe, hogy tanuljon, tanuljon, tanuljon. Mi fölfelé megyünk, ti is fölfelé vágytok, levesszük ezt a ruhát, és ami alatta van, az Isteni! Ezért vagytok itt, mert ezt megéreztétek.
Az a megpróbáltatása ennek a létnek, hogy magamból tenyésszem ki azt, ami igaz. Takarjam le és szórjam szét a mélységbe azt, ami hazug. Most egy szörnyen bonyolult életben vagyunk benne. Mi élni fogunk, mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk, de csak annak, aki kéri, aki jól kérdez, annak jól feleljünk. Istennel kell lenni, aki láthatatlan. Hamvas is Istennel volt, a láthatatlannal, ma is vele van, mert segíteni akart. 

– A háború utáni évek elég sötétek voltak, Hamvasnak is nehéz volt megjelenni, jelen lenni? 

– Hamvas Bélának meg kellett szenvedni dolgokért, mert amit nem jól teszek, vagy csinálok, azt magamnak is át kell élnem, amit még nem tudok, meg kell tanulnom. Nagyon fontos ez az élet. Amit rossznak érzek, az a jó, amit jónak érzek, azt felejteni kell, és alámerülni újra és tapasztalni, tapasztalni, akkor is, ha a szív más formájú, mint a tüdő és a tüdő más formájú, mint az agy. Minden bennem van, ami az örökkévalósághoz kell. Az irigység és a harag nem az én dolgom. 

– Mi az, amit igazán szépnek tart ebben a jelenségvilágban? 

– A jóságot. Ha egy emberen segítek, a világon segítettem, azt tartom jónak, és én mindig kérdezek magamban, vagy némán, vagy hangosan, és nekem mindig felelnek.

(Készítették: Bozsaky Dávid, Ferenci Gabriella, Weiner Sennyey Tibor - Megjelent az Irodalmi Jelen 2007 októberi számában.)

(Szepes Mária 2007 szeptember elején, 99 évesen távozott)