Hogyan teremtsünk magunk körül rokonszenves légkört?

A környezettel való szívélyes, megértõ, áldozatkész magatartással. Ez persze csak akkor mágikus hatású, ha õszinte.

Ha nemcsak hidegen számító elméleti tétel, hanem megismerésünk, meggyõzõdésünk által fakasztott életforrás, amely lelkesít és szüntelenül új erõkkel tölt fel bennünket. Ez a forrás minden egyes individuum lényegében ott rejtõzik, de csak egészen merész, nagyvonalú operációk, végiggondolt gondolatok szabadíthatják ki zárlatából.

A különféle gõgös feltételek, kedvetlen elhúzódás, jogosnak vélt sérelmek szofizmái, fanyar szentenciák, hogy "az embereken nem lehet segíteni, az emberek nem érdemlik meg, az emberek hálátlan, ostoba, eredendõen gonosz szörnyszülöttek" - alaposan eltorlaszolják ezt a vénát, noha tartalmuk relatíve igaznak tûnik. Alátámasztásukra rengeteg példát lehet találni akkor, ha ezt a szemszöget ültettük be magunkba. Csakhogy e relatív, kényelmes és sokaknak oly tetszetõs áligazság egy magasabb rendû, tehát átfogóbb szemléletbõl kiindulva a legnagyobb és legártalmasabb hazugság. Aki ilyen becsmérlõ, unott vagy keserûen kárörvendõ módon lemond embertársairól, az saját megváltásáról mondott le, mert a lények titkos, mély összefüggésekkel egymáshoz tartoznak, sõt azonosak egymással. A tudatlanság, amelyet megvetünk, a mi tudatlanságunk. Az önzõ elzárkózás a mi egoizmusunk. Az infantilis-animális felelõtlenség, amely az emberek tömegeit lenyûgözve tartja, a mi, még fel nem nevelt éretlenségünk és szabadon burjánzó démonizmusunk.

Egy kerubi szintézis lehetõségébõl szemlélve a teljes valóság képét, logikus, hogy e világ megváltása is a mi feladatunk. E mindenképpen végrehajtandó feladat különféle tennivalóit életünk jelenségei, próbái s azokkal az emberekkel való viszonylataink jelölik ki, akiket sorsunk provokatív, vagy inspiratív okokból hozzánk irányít. Vajon elgondolható-e, hogy a hatalmas összefüggések, egymásra hatások univerzális konstrukciójában éppen ezek az emberek és éppen ezek a jelenségek kerültek véletlenül utunkba?

Ha megvizsgáljuk az emberek jellemét, akiktõl szenvedünk, akiktõl félünk, akiket megvetünk vagy akiket gyûlölünk, biztosak lehetünk benne, hogy egy kíméletlenül lefolytatott mélypszichológiai egoásatás folyamatában minden tulajdonságukat viszontláthatjuk önmagunkban rejtetten, elintézetlenül, kórképzõ lappangásban. Mert jegyezzük meg, hogy a világon semmi mástól nem félünk, csak a bennünk lapuló haláltól. Semmit nem utálunk úgy, mint saját jellemünk titkos gyöngeségeit és hiányait. Amitõl másokban iszonyodni vélünk, ununk, amit másokban üldözünk, támadunk, az a saját eltorzult kényelemszeretetünk tudatos, kitartó áldozatkészséggé hangolódik át.

Kétségtelen, hogy minden konstruktív gondolatunk, minden gyógyító szavunk és áldozatunk a beteg világ beteg emberiségéért vívott messiási küzdelem.

Az emberekkel e legbensõ, titkos összefüggés alapján nemcsak érdemes, hanem magasabb kötelesség is foglalkozni, mert ismerjük õket. Mert létünk misztériumjátékának dramaturgiája sorsunkba szõtte sorsukat. Bajaik, gyöngéik, problémáik feltárultak elõttünk. Segítenünk kell rajtuk legjobb tudásunk szerint, mert ez a cselekmény belsõ, isteni törvény. Segítenünk kell rajtuk úgy, ahogy leginkább el tudják fogadni, tettel, szóval, érzéssel, hallgatással vagy példával. Tapintatosan, nagy intuícióval és határtalan megértéssel. Igen. Ezért születtünk. Életünknek ez egyik fõfeladata. Nincs ennél fontosabb dolgunk, mert minden önös, bokros problémánk csak ennek a segítségével oldódhat meg.

A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan, pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk. Vonz. Megnyugtat. E pszichikai atmoszféra semlegesíti a rosszhiszemû intrikát, feltéve, hogy mi magunk nem váltunk e rosszindulat belsõ felvevõ állomásává. Ennek az aurának olyan szuggesztív hatása van, hogy hiába mondanak rosszat rólunk, egyszeri megjelenésünk mindenkiben felkelti a meggyõzõdést, hogy a rágalom nem lehet igaz. Ha azonban valaki gyûlölködõ természetû, s gyakran kíméletlenül ostorozza embertársai hibáit, akkor a pszichikai atmoszférája megromlik. Általában aki túl sokat foglalkozik kicsinyes, alacsonyrendû dolgokkal, az végül beszennyezõdik, átitatódik ezekkel, és úgy árasztja magából pszichikai emanációikat, mint szennycsatornák tisztogatója a bûzt.

Beszéltünk már a gondolatok teremtõ hatásáról s arról, hogy a gondolat valójában anyag. Agyunk ugyanúgy mûködik, mint egy rádió-adóállomás. Minden sötét, romboló gondolat hasonló rezgésû rövidhullámnak felel meg, és a mélytudat rétegeiben kitûnõ felvevõ állomások mûködnek. Semmit el nem gondolhatunk egy bizonyos érzés vagy indulat intenzitásával, anélkül hogy környezetünk tudattalanja errõl tudomást ne szerezne. Márpedig a gyûlölet, féltékenység, rosszindulat, irigység igen heves indulattöltést jelentenek. A szenvedélyes ember rendkívül erõs gondolathullámokat küld ki. Ez okozza a nyomasztó, taszító érzést, amelyet némely ember szenzitív egyénekben elõidéz.

Az egyensúly, a semleges, tiszta, jóindulattal áthatott harmónia alacsony frekvenciájú hullámokat bocsát ki. Az alacsony frekvenciájú hullámok elpihentetnek, megnyugtatnak. Az öröm magas frekvenciájú hullámokat bocsát ki, s ezek a gondolathullámok stimulálnak. Mindkettõ gyógyító hatású, s a lények pszichikai együttélésének békéjét eredményezik.

A szenvedélyes, romboló érzések és gondolatok fertõznek, bágyasztanak, vámpirizálnak. A szenvedély emanációja olyan, mint a túl erõs, édes, buja illat. Izgat, erotizál, de fejfájást okoz végül. Az indulatok mocsárpárákat, lázt gõzölögnek. Közelségüket senki se viseli el tartósan, mert megbetegszik, kimerül tõle. A lélek egészséges ösztöne elõbb-utóbb menekülésre késztet mindenkit az ilyen egyéniség közelébõl.

Konstruktív bensõ magatartással, szép és magasrendû ideák emanációjával mély, hálás rokonszenvhúrokat zengetünk meg környezetünkben, éppen úgy, ahogy két egymás mellett álló hárfa húrjai közül az egyik megpendítésével megszólalásra bírjuk a másikat is. Ez a rokonszenves légkör megteremtésének titka.

(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)

Érzésvilágunk szabályozása

Amint az elõzõ fejezetekbõl kiviláglik, de egyéni tapasztalataink is bizonyítják: e kérdés sorsunk kulcsproblémáját érinti. Minél közelebbrõl vesszük szemügyre, annál inkább úgy tûnik azonban, hogy érzésvilágunk igen kevéssé, sõt csaknem egyáltalában nem irányítható, mert tudatos szándékainkra és érdekeinkre rá sem hederítve reflexszerû, ösztönös és elementáris külön életet folytat bennünk.

Az érzéseinek és hangulatainak teljesen kiszolgáltatott ember ezért tehetetlen elszörnyedéssel figyel önmagába, s a hangos belsõ propagandáról elhitetve megadja magát a diktatúrának. Pedig e fejlõdésünkre döntõ kérdésnek ilyen felületes elintézése több mint veszedelmes: értelmetlen és hiábavaló. Mert az ember érzésvilága nemcsak szabályozható valami, hanem feltétlenül szabályozandó is. Elõbb-utóbb mindenki kénytelen vele, mert felismeri, hogy a vég nélküli bonyodalmakból, amelyekbe homályos külsõ és belsõ impulzusok sodorják, nincs más kiútja. Vagy visszaszerzi az uralmat hangulatélete fölött, vagy saját belvilágának detronizált, üldözött uralkodójaként a legtriviálisabb, legrombolóbb ösztöncsõcselék karmai között kínlódja át életét. Ezek az ösztönzések megkötözik, éheztetik, égetik, szennyben vonszolják, lerészegítik, megfertõzik. Hitvány, mocskos kielégülés vagy dicséret négykézláb táncoltatják koncokért, mint egy állatot. E részeg káoszban és bomlásban pedig elsikkad az egyén legfõbb célja, a magasabb rendû fejlõdés.

A folyamat látszólag enyhe engedményekkel, kis gyöngeségekkel, kényelmes megalkuvásokkal kezdõdik. Azzal, hogy az ember kritika, különállás, lénye eszmei izolálása nélkül eltûri, hogy anyagi körülmények és hatások erõt vegyenek rajta. Magához engedi a legalantasabb impulzusokat. Belevész a mindennapi élet elvakító részleteibe, anélkül hogy a múló pillanatnak az egészhez való viszonyát állandó fénybe helyezné önmaga elõtt. Együtt sodródik indulatokkal. Szabad utat nyit sablonos, mérgezõ reflexeknek. Konfekciógondolatokat gondol el. Pániknak, elégedetlenségnek ad gondolattestet, s e gondolatokból belsõ parancs, kényszerítõ atmoszféra, fertõzött érzelemhumusz válik, amelyben falánk, zsarnoki ösztönélõsdiek tömege kél nyüzsgõ életre, s pusztító lelki rákbetegséggé burjánzik el.

Aki érzelemvilágát irányítani akarja, annak elsõsorban függetlenítenie kell magát környezete hangulatváltozásaitól. Arról persze, ami körülöttünk történik, tudomást kell vennünk, de megismerésünk szûrõszerkezetén át, a fertõzõ elemeket közömbösítve. S ez a fenntartás, ez az érzelmi kontroll még a legszebb emberi érzéshatásokkal kapcsolatban is fennáll. A részvét egyike a legtiszteletreméltóbb tulajdonságoknak, mivel a sokat átélt, sokat tapasztalt szellem fémjele. Mégsem helyes, ha hozzátartozóink bánatába mi magunk is belebetegszünk, mivel így saját bajunkkal az övékét is tetézzük, s képtelenné válunk arra, hogy segítsünk rajtuk. A cél mindig az, hogy magunkon és másokon is segíteni tudjunk. Az operálandó páciens igazán rosszul járna az olyan sebészprofesszorral, aki a mûtõasztal fölött rázokogna egy fájdalmas daganatra, ahelyett hogy eltávolítaná.

Világunkban, amelyben az események túlnyomó része kedvezõtlen, szükségünk van minden csepp idegerõre. Ne keseredjünk tehát változhatatlan dolgok fölött, hanem keressük meg az ember felemelkedését szolgáló rejtett értelmüket. Mert egészen biztosan van ilyen konstruktív értelmük, amelynek formulája feloldja, megenyhíti maró érzéseinket, sõt stimulusként hat, hiszen a jelenségek értelmét felismerni mindig magasztos, reménykeltõ hatású.

Teljesen elhibázott dolog volna persze a lelki természetû bántalmak, sebek, ingerek erejét és intenzitását lebecsülni. Tapasztalati tény, hogy a pszichikai fájdalmak sokszorosan felülmúlják a testi fájdalmakat, amelyeket legalább csillapítani lehet különféle szerekkel, anélkül hogy eszméletünket elveszítenénk. A lelki gyötrelmek azonban csak az öntudattal együtt oldhatók ki idõlegesen. De nem is arról van szó itt, hogy valamely elburjánzott pszichikai kórságot vagy indulatot puszta ráolvasással a leghevesebb krízispontján pillanatok alatt megszüntessünk. Hanem arra akarjuk barátaink figyelmét ráirányítani, hogy kivétel nélkül minden jelenségnek van egy fogantatási pillanata. És minden késõbbi fejlemény ettõl a fogantatástól függ, ennek a töltésében rejlik. Vigyázzunk tehát, miféle reményeket, becsvágyakat, alap és bölcsesség nélkül való várakozásokat, feltételeket exponálunk. MERT EZEK MEGVALÓSULÁSA VÁLIK KÉSÕBB SZÉGYENÜNKRE, KESERÛSÉGÜNKRE ÉS CSALÓDÁSUNKRA.

Tudnunk kell, hogy sorsunk mérgezett gyümölcsei mind azokból a magokból növekszenek ki, amelyeket magunk vetettünk. Történetünk cselekményének párkái, tudattalan és tudatos nemzõi, törvénytelen szülõi mi magunk vagyunk. E sorsot megragadni, megváltoztatni, irányítani csak a nemzés pillanatában lehet. Mikor a sötét nemzés - valamely irreális kapcsolatba való belesodródás, vak függés megteremtése emberrel vagy helyzettel s az önuralom gátjainak lerombolása egy ízben megtörténik - a gonosz mag megfogant életre kelt, és befutja a maga pályáját, mint az elhajított bumeráng.

Érzéseinket mindenekelõtt kezeljük éppolyan respektussal, mint a különféle mérgeket és ellenmérgeket, amelyeket szintén nem engednénk gondosan mérlegelt adagolás és ellenõrzés nélkül a szervezetünkbe. Épeszû embernek sohasem jutna eszébe, hogy vitriolt igyék, ugyanakkor lelkét esetleg színültig tölti maró gyûlölettel; elsárgul, megmerevedik, görcsbe rándul tõle, és nem gondol arra, hogy a legpusztítóbb önmérgezést viszi véghez, amely éppúgy összeroncsolja idegeit, gyomrát, máját, epéiét, veséiét végül, mintha fizikailag vett volna be valamilyen roncsoló vegyszert.

Minden méregnek van azonban egy ellenmérge, így a gonosz, betegítõ, sötét érzéseknek is: az ellentétük vagy semleges kiegyenlítõjük. A bánattól, búskomor, magába zuhant õrlõdéstõl kimerült ember gyógyszere a derû. A gyûlölet megszállottjáról a szeretet varázsa ûzi el a rontást. A sírást nevetéssé vagy semleges figyelemeltereléssel lehet áthangolni. Személyes sérelmeket kitûnõen orvosol a személytelen mérték felállítása: magasabb ideálok lelkesítõ, oldó fényessége, amelyben saját pillanatnyi lényünk teljesen összezsugorodik, s jelentõségében megnövekszik bennünk, ami örök és sebezhetetlen. A félelem antitoxinja a halálprobléma alapos végigkutatása, a rémítõ halálfej mögött láthatóvá tett halhatatlanság. A féltékenység, birtoklás, szorongásos rögzítettség ellenszere a tudatosító analízis, a helyesen és könyörtelen õszinteséggel végrehajtott pszichikai operáció, amely megvilágítja ragaszkodásunk valódi természetét. Ne tévedjünk persze. Akik hosszú évek önmarcangolásával már nehezen gyógyuló mély sebeket ejtettek magukon, azoknál idõbe telik, míg a fekélyek megtisztulnak és begyógyulnak. Mert a tökéletes terápia, ahogy az elõbb mondottuk, nem az akut, elhanyagolt kórok gyógyítása, hanem a megelõzés. A megelõzéshez pedig tudás kell, amely már csírájában felismeri a késõbbi fejleményeket.

Ha valaki szisztematikus mérgezõdés következtében súlyosan megbetegedett, s a baj felismerésének elsõ pillanatától kezdve elvonják tõle a mérget, tombolva követeli. Az elvonókúra a méreg természete szerint legyen fokozatos, különösen akkor, ha a szervezetet teljesen átitatta már, s a szenvedéllyé lett élvezet az óriási belsõ hiány és gyöngeség egyetlen támasztéka. Az ilyenfajta megtámaszkodás persze olyan, mintha a tengerben fuldokló ember egy cápa hátára menekülne. Mindenesetre a kábítószerek, mérgek hatásának felszámolásához teljesen hasonlóan kell eljárnunk nekünk is azokkal a romboló indulatokkal, veszedelmes érzésekkel, amelyek lelki egészségünket aláásták. Az elvonókúra annyiból áll, hogy a megszokott bensõ magatartás uralmát korlátozzuk. A káoszból lassan új világ születik; jobb, egészségesebb, mert szellemünk új és jobb törvényeket honosított meg benne.

Ha szívósan, türelmesen és mágikus akarattal véghezvisszük ezeket a tételeket, és átküzdjük magunkat egy elbátortalanító kétellyel, gúnnyal, csüggedéssel fertõzött pszichikai intervallumon, amely minden mágikus munka törvényszerû etapja - akkor megéljük azokat a csodákat, amelyekben hitetlenül hittünk és sohase szûntünk meg reménykedni.

(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)

Van-e Isten?

Aquinói Szent Tamás mondja: „A világegyetemben mindenütt értelmes megfogalmazások vannak és törvényes renddel találkozunk. Mindaz, ami létezik, nemcsak van, de az olyan, hogy értelemmel felfogható és megérthető.

Nem kell csodálkozni rajta, mert a lét és érthetőség egyenértékű kifejezés. A világ, az ember és értelem, az igazság ugyanazon Teremtő műve. Ő nem mondhat ellent önmagának. Semmi sem jön létre elégséges alap nélkül, azaz semmi sem történik úgy, hogy az, aki kellőképpen ismeri a dolgokat, ne tudná, miért van az úgy. Az okozatok mindig arányban vannak az okaikkal.”

A teremtés mindig értelmes vonalat követ. Az anyagi világ képtelen fennállani, ha nincs tökéletes összhangban az örök értelemmel és igazságokkal. A legbámulatosabb, hogy egyetlen molekula sem hagyja el a helyét, a hatáskörét, amelyre rendelték. Az anyag önmagában meghatározatlan, azt valakinek a közreműködése, vagy törvényes meghatározása kell irányítsa. Ekkora világmindenség tervezőre, alkotóra szorul.

Isten minden lét alapja és teljessége, az első és legfelsőbb igazság. Ő határozza meg az igazságot, az anyagot, a világot és minden létezőt. Már kezdetben tudta, hogy mit akar és mi következik. Terv szerint alkot és évmilliárdokon keresztül vezeti a fejlődést. Ezt nem akárhogyan teszi, hanem belülről. Ő lélektanilag is áthatja a világot, a dolgokat, hogy elérje célját. A világot nemcsak megteremti, de fenntartja, a dolgokat irányítja, az élőkről gondoskodik és minden szükségessel ellátja őket. Aquinói Tamás a szükségszerű alapot így jellemezte: „Isten lényege szerint a lét. A Teremtő alapja minden tőle különböző létezőknek. Ő áthatja a világot, de ugyanakkor végtelenül felülmúlja a létezőket.”

(Botka József -Van-e Isten?)

Az akaraterõ helyes használata

Az akaratot sokan összetévesztik a makacssággal és erõszakossággal, a kitartást pedig csökönyösséggel.

Ezek a tünetek inkább az akaraterõ pangását, görcsös megbetegedését és potenciazavarait jelentik. Mert az egészséges akaratáram végtelenül elasztikus s az mutatja uralt erejét, ha nemcsak kitartással, hanem adott esetben engedékenységgel közelíti meg célját. Az akarat természetesen a szellem által determinált energia: az idea megvalósítási eszköze. Ha az akarat mögött álló eszme zavaros, démoni, akkor állnak be a kóros tünetek. Az akarat valamely célra irányított erõkifejtést jelent. A mód, amellyel akaratunkat keresztülvisszük, nem tartozik az akarás folyamatához - az már a kormányos, a felismerõ és irányító értelem dolga. A fejjel falnak rohanó, dühöngõ akaratosság akaratosság mögött nyilvánvalóan nem józanság, hanem felelõtlen indulat feszül. Ez a magatartás legtöbbször semmit sem valósít meg szándékából, míg a látszólag engedékeny, elasztikus akarat önmaga fékezésén át eléri azt, ami felé törekszik.

Türelem, kitartás, szilárd várakozásra, kivárásra való képesség erõs, egészséges akarat jele. Legtöbb nagyszabású elgondolást csak a kitartó, türelmes munka tesz megvalósíthatóvá.

A fecsegve, hetvenkedve, indulatosan nekirugaszkodó karakter már indulásnál elfecsérli az erõt, amelynek egész útját a célig kellene fedeznie. A hallgatás erõt akkumulál. Ezért, ha a körülmények azt kívánják, hallgassunk és várjunk. A hallgatásba feszült akarat, amely mögött tudás és félelem nélküli merészség várakozik, megérleli számunkra az idõt. Ha valamely törekvésünkben létre tudjuk hozni magunkban ezt az attitûdöt, csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy e türelmes, uralt, szívós belsõ izzás vonzani kezdi kívánságunk tárgyát, s anélkül hogy látható gesztusokat tennénk feléje, a cél közeledik felénk.

(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)

Energia, Tudat, Mező

Minden energiából áll amit 5 érzékszervünkkel egy szilárd világnak érzékelünk.5 érzékszervünkkel információt gyűjtünk aztán továbbítjuk az agyba.

Ezek az érzelmek felelősek az érzelmek kialakulásáért is ./tapintó, ízlelő, szagoló, látó, halló/

Különböző frekvenciájú energiák harmonikus összhangja hozza létre azt amit anyagként érzékelünk. Egy káprázat amit érzékelünk amely teljes egészében fényből és hangból áll. Nincs is más csak fény és hang, különböző vibrációs frekvenciák. Bennünk 100trillió atom és 53 trillió sejt található. Olyan szerkezetünk mint egy naprendszer. Ezen atomok mindegyike 99,999 %-ban üres tér, ezek építik fel mégis a látszólag szilárd világot mind körülöttünk, mind bennünk. Minden világ végtelen lehetőség, végtelen energia birodalma. Az energiában tudat lakozik. Minden ami a világban létezik tudatosság.

A tudatosság csupán tiszta energiából áll. Minden energiából áll és tudattal rendelkezik, mivel az energia tudatos. Minden ebben a világban vetült lélek ennek a tudatnak a frekvenciája, és ezen frekvenciának megnyilvánulása. Az emberiség közvetítő, a kapocs lent és fent között, mindegyikünk egy meghatározott céllal vesz részt a teremtésben, itt és most. A cél hogy megteremtsük a valóságot, Isten általunk tapasztalásokat gyűjtsön. A tudomány szerint a tudat nem a térben található. A világ melyben élünk csak illúzió, nem több mint hiedelmeink, érzékeink alkotása. Illúzió minden amit átélünk, Már kiskorunk óta azt tanuljuk hogy ez a valóság. Valódi mivoltunk és erőnk megismeréséhez meg kell érteni az energiát.

A tér az ami valós és ami a teret anyaggá rendezi az a tudat. Tudattal rendelkező mező – MATRIX – Isten elméje Egyetlen valóság, megfoghatatlan anyag mely mindent összeköt. Egyetlen mező mellyel kapcsolatban állunk és általa teremtjük meg és formáljuk a valóságot a nap minden pillanatában. Ez érzéseink, érzelmeink kölcsönhatásán keresztül nyilvánul meg. /pl.: teremtésnél, kívánságnál ezért fontos az érzelmi töltöttség/

Régi piramisok, templomok tanulásra is szolgáltak. Az energia működése, és az energiákra ható geometriák megértése volt a cél. Bizonyos szakrális geometria alapján építették fel, egy bizonyos frekvencia elérése érdekében az egyénekben.

Föld energiája növekszik és ezzel minden együtt ami a földön van. Jelenlegi frekvencia emelkedés 1986 évben kezdődött. Jelenlegi folyamatban a tudás elsajátítása folyik, a felébredés, az hogy a valóságot kezdjük megérteni, érzékelni.

A Föld egy tudattal rendelkező élőlény. Föld fejlődésével minden fejlődik, mivel a tudatosság fejlődik. Univerzális a fejlődés mert a mindent felépítő energia tudatos és az az ami fejlődik.

A szeretet a világon a legnagyobb rezgésszámú rezgés.

(forrás: onmegvalositas.hu)

Hogyan érhetjük el, hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék?

A világ kölcsönviszonylatokon épül. Aki kapni akar, annak elõször adnia kell. Ezt az igazságot Lao-ce így fejezte ki a császárhoz írott levelében : "Ahol az ember aratni akar, ott elõször vetni kell, és ahol az ember aratott, ott ismét vetni. "

Ugyanez az elv érvényesül minden emberi vonatkozásban. Aki barátokat kíván szerezni, annak elõször jó baráttá kell lennie. Aki azt óhajtja, hogy szeressék, annak szeretnie kell. Aki szívességeket, áldozatokat, segítséget, jóakaratot vár el, az elõször önmagában termelje ki e cselekvõ erényeket. Aki bizalmat szeretne kelteni, az tanuljon meg bizalmat adni még ott is, ahol a karakternek, akit bizalmával megajándékoz, éppen a megbízhatatlanság a jellembetegsége s buktatója. Sokszor éppen ez a bizalom az a kinyújtott kéz, amely az önleértékelés és jellemgyöngeség ingoványában fuldoklót szilárd talajra segíti, új önbizalomhoz juttatja. Itt persze nem arról van szó, hogy hiszékenyek legyünk, és a tényeket elködösítsük önmagunk elõtt, hanem a bizalom és becsülés gyógyfluidumának felkínálásáról ott, ahol valaki éppen ennek hiányában szenved.

Ezek után nyilvánvaló, hogy környezetünk csak úgy fog hozzánk alkalmazkodni, ha elõször mi alkalmazkodunk hozzá. Az alkalmazkodó embert kedvelik. Akit kedvelnek, annak kedvezni igyekeznek. Tapintata, figyelmessége, részvevõ érdeklõdése ugyanezek az erények megsokszorozott visszhangját idézik.

Ellenséggel szemben mindenki zárkózik, védekezik. Elõzékeny, megértõ barát elõtt az emberek fokról fokra feladják barikádjaikat, és bebocsátják legbensõbb ügyeikbe.

Bizonyos, gyengébb területein még a leghatározottabb egyéniség is vágyakozik rá, hogy terheit megossza, tanácsot, lendítõerõt kapjon a nála erõsebbtõl vagy elfogulatlanabbtól. A kölcsönös alkalmazkodásnak és egymás támogatásának ebben a finom cirkulációjában senki sem engedelmeskedik parancsnak, és nem is parancsol, mégis önmagától létrejön egy olyan összmûködés, amelyben környezetünk, cserébe a mi szívességünkért, alkalmazkodik hozzánk azon a területen, ahol kívánjuk tõle. Mégpedig önként és örömmel.

E tétel igazságát éppen a legtöbbször tapasztalt ilyen értelmû negatív magatartás következményei igazolják. Ha egy üzletben vásárló ember türelmetlenkedik, veszekszik, követelõzik, sõt fenyegetõzik a kiszolgáló személyzet ösztönösen és tudatosan is mindent elkövet, hogy megtorolja rajta az inzultust. Rosszabb kiszolgálásban részesül, silányabb árut kap, szándékosan késlekednek vele. Végeredményben sokkal nagyobb károsodás és idõveszteség éri mintha csendesen a sorára várt volna. Ugyanitt a türelmes, barátságos, elõzékeny ember minden kedvezést megkap, és szövetségesként bánnak vele akkor, ha megértésének valami apró jellel, mosollyal vagy gesztussal kifejezést tud adni.

Az alkalmazkodás mûvészete persze feltétlenül karakterismereten alapul. Zárkózott, tüskés, keserû, sérült önérzetû és bizalmatlan emberre nem lehet túlzott nyájassággal, agresszív szívességekkel és gondolkodással rárohanni, mert még hevesebb görcsbe rándul tõle, és reflexei ugyancsak nyers formában nyilatkoznak meg. De mindenkinek megvan a formulája, gyengéje, amelynek érintésére kinyílik. E pont megtalálásához szükséges a karakterológiai tudás és intuíció.

A kérdés megszövegezése - hogyan érjük el hogy környezetünk hozzánk alkalmazkodjék? - az önérdek érvényesítését sejtetné különféle ügyeskedések segítségével. Mivel nem akarjuk, hogy szándékainkra ilyenfajta árnyék essék, szükségesnek látjuk, hogy céljainkat ezúttal is pontosan meghatározzuk.

Mindenekelõtt tudnunk kell, hogy módszereink, fõleg szándékaink e téren úgy viszonylanak a különféle, anyagi érvényesülést szolgáló módszerekhez, mint a táplálkozásra alkalmas, hasznos növény mérges tartalmú változatához, melyhez külsõleg hasonlít ugyan, de lényegében ellentétes vele. E lényeges különbséget elsõsorban maga a cél, a módszer mögött feszülõ ideálok jelentik.

Ismeretes elõttünk, hogy a mágia, amely erõt jelent, iránya szerint fehér vagy fekete: anyagsûrítõ vagy szublimáló hatalom. A mi irányunk az oldás, szabadulás felé mutat. A mindennapi élet mágiájának segítségével rá akarjuk vezetni az olvasót a legalkalmasabb módokra, amelyek helytelen szokásaik, rosszul beidegzett szellemi magatartásuk kötésébõl kioldhatják õket, gyorsabb fejlõdésük érdekében. Az egyre inkább kibontakozó, pozitív képességei és jellemereje birtokába visszahelyezõdõ karakter természetszerûleg külsõ, anyagi életében is sikeresebb, mint a gátlásoktól, depresszióktól leigázott. De e siker szellemi törekvéseinek csak kísérõ vagy kísértõ tünete, s aszerint, hogy hogyan reagál rá, állja meg a helyét, vagy bukik el az ideáljai megvalósításáért vívott szüntelen harcban. A siker magában véve mindig vámpirizál, elhitet, s erõinket káprázat-befektetések felé tereli, amelyre az idõ sohasem ad tartós fedezetet. Amire mi törekszünk, az a bensõ tartós fedezet. Amire mi törekszünk, az a bensõ átlényegülés. E célhoz képest a siker mindenkori rongy. Egyedüli viszonylatunk hozzá csak az adeptus meghatározása lehet: "Nem baj, ha a világtól elfogadod amit adni akar neked de veszélyes, ha önmagadat odaadod érte maradéktalanul a világnak." A "sikerben és kudarcban egyforma" kiegyensúlyozottság az egyetlen függetlenség. Minden más szélsõséges, görcsös törekvés és érdekeltség: függés, leigázottság.

Mikor környezetünk hozzánk való alkalmazkodását kívánjuk elérni, tulajdonképpen misztériumjátékot folytatunk, amely a maga valóságos, egyúttal azonban szimbolikus-mágikus cselekménysorával a résztvevõket velünk együtt inspirálja, átvilágítja, meggyõzi. Mert akihez alkalmazkodnak, arra figyelnek, abban bíznak, attól elfogadnak, és példáját követik. A fénysugárzó, vezetõ egyéniség mindig mágus: szüntelenül ideacsírákat ültet el, termékenyít, szuggesztív magatartásával gyengébb, vezetésre sóvárgó, önállótlan karakterek sorsát determinálja. Köt és old.

Ilyenfajta mágikus magatartásból nõ ki a valódi tekintély, amelyre oly elkeseredett és reménytelen eszközökkel törekszenek titkos csökkentértékûségi érzettõl gyötört emberek. A környezetét õszinte áldozatkészséggel szolgáló, minden gyöngeségbe beleérzõ és alkalmazkodó egyéniség, anélkül hogy törekedne rá, tekintéllyé válik. Mértékké lesz. Szavai alakító, döntõ hatásúak, tehát mágikusak. Éppen ezért felelõssége is növekszik. A vélemény, amelyet kiformál, a karakterkép, amelyet megrajzol, ítéletté, szuggesztióvá válik, amelyet enervált egyéniségek vakon teljesítenek. A karakterológus, aki egyúttal nem a lélek messianizmustól érintett orvosa, mindig sarlatán és feketemágus akkor is, ha nem tud róla. Mert a jellemanalízis csak úgy lehet magasabb törvények szerint legális és konstruktív, ha a diagnózissal együtt gyógyító, csillapító, halhatatlan reményeket vitalizáló panaceával együtt adagolják. Egy rideg, nyers, lesújtó jellemkép érzéstelenítés nélküli amputáció, amely után a beteg esetleg elvérzik. Vigyázzunk ezért a karakterológiával, mikor gazdagodó megismerésünk ránk idézi a tanácskérõk tömegét. Még a nyilvánvalóan kirívó, rossz, kellemetlen dolgokat se közöljük olyan formában, hogy az sokkot, rövidzárlatot vagy helytelen rögzõdést okozzon. Bármennyire bátorítanak rá az emberek önmagukkal és környezetükkel, hozzátartozóikkal kapcsolatban, nem beszélhetünk nyersen, mint ahogy egy feltárt sebbe sem nyúlhatunk durva kézzel. Hazudni persze nem szabad és nem is szükséges. Gyöngéd szövegezésben s fõleg antitoxin kíséretében a legkényesebb dolgokat is elviselhetõen lehet kifejezni.

Környezetünk hozzánk való alkalmazkodása tehát hatalmas stimula fejlõdésünknek, mert olyanfajta külsõ és belsõ tevékenységre, magatartásra késztet bennünket, amely másoknak példamutató, a magunk számára pedig önnevelõ hatású. Ezért jó, ha törekszünk rá.

(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)

A halál, mint szellemi születés (Kapcsolat az elhunytakkal) 5.

Ha egy lélek zaklatottan érkezik a túlvilágra, körbeveszik egy védőburokkal, beburkolják, és előbb-utóbb letompult, álomszerű állapotba kerül. Ezt úgy is hívják, hogy a bebábozódás ideje, s ez alatt a lélek elalél, elnyugszik.

Azt mondhatnánk, hogy gyógyító hatású álomba merül, egy olyan álomszerű tudatállapotba, amelyben az angyali lények tudják a lelkét tisztítani. Amikor felébred ebből az álomszerű állapotból, akkor már sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lelkiállapotban találja magát. Az elhunyt elengedése nagyon fontos, de nehezen megvalósítható feladat. A túl erős gyász, a rendellenes ragaszkodás sajnos a meghalt ember számára hosszú távon akadályt jelent, visszahúzza, a Földhöz köti őt. Nagyon fontos, hogy az ember ilyen esetben segítségül hívhatja az ima erejét. Imádkozhat az elengedésért, imádkozhat a vigasztalásért, imádkozni lehet azért, hogy küldjenek angyali segítőket az elhunytnak, és lehet kérni áldást is arra a lélekre, szellemre, aki átlépett a halál kapuján. Fontos, hogy szeretettel gondoljunk az elhunytra, bármilyen hibát követett el ellenünk, ezt bocsássuk meg neki, mert minden neheztelés akadály a számára. Nagyon fontos az is, hogy egy idő múlva az eltávozott személyes tárgyait el kell távolítani, vagy el kell égetni, mert ezek is ideköthetik őt, főleg, ha nagyon ragaszkodott hozzájuk. Ezt nem rögtön a halál után kell megtenni, mert a személyes tárgyak sok esetben megnyugvást vagy enyhülést adhatnak a hozzátartozóknak. De ez nem minden esetben van így, például házastársaknál előbb-utóbb jó a közös ágyat eltávolítani, nem jó, ha évekig abban az ágyban alszik valaki, amiben előtte a házastársával együtt aludt.

Amikor valaki meghal, beíródik a lelkébe az a csillagállás, ami a halál pillanatában az égbolton található. Az asztrológiában van úgynevezett halálhoroszkóp, ezt elég kevés asztrológus szokta felállítani, és kevesen tudják jól értelmezni. A halál szellemi szempontból egy születés. Amikor megszületünk ide a földi világba, meghalunk a szellemi világ számára, és amikor meghalunk itt, akkor megszületünk a szellemi világokba. Tulajdonképpen a halálhoroszkóp a szellemi születésünknek a horoszkópja, és a köztes létnek egy részére ténylegesen kihat ez a csillagállás. Ha valaki ért egy ilyen halálhoroszkóp felállításához, és felállítja a halál időpontjára, akkor egyet s mást megtudhat arról, hogy milyen hatások fogják érni az elhunytat a halál utáni létben. Ugyanúgy, ahogy a születési horoszkópból a földi életre, a halálhoroszkópból a halál utáni létre lehet következtetni.

Van két nagyon szép mű, amelyek segítséget jelenthetnek a haldokló számára, illetve halál után is. Az egyik Kempis Tamás: Krisztus követése című munkája. A másik Jézus búcsúbeszéde (János evangéliuma 14-17 fejezet), amelyet halála előtt az apostolokhoz, a tanítványaihoz intézett. Ez két olyan erőket tartalmazó szöveg, amit nyugodtan lehet akár a haldoklónak, akár halál után az elhunytnak felolvasni.

Amíg a lélek itt van a Föld körüli szférában, addig ezek a felolvasások eljutnak hozzá. Felolvasás előtt üljünk le, nyugodjunk meg, és képzeljük magunk elé minél tisztábban, hogy ott ül velünk szemben egy fotelben, vagy egy székben az, aki nemrég eltávozott a földi világból. S miután úgy érezzük, hogy már nagyon pontosan sikerült őt elképzelni, akkor utána kezdődhet a felolvasás. Arra kell gondolni, hogy amit mi olvasunk - nem kell hangosan -, eljut az elhunythoz, megkapja, és tud belőle meríteni. Részben a Krisztus követését, részben Jézus búcsúbeszédét, de a legtöbb szellemi témájú könyvet, főleg azokat, amelyek a köztes lét eseményeiről szólnak, a halál utáni 30-40 napban eljuttathatjuk ilyen felolvasás által az elhunyt személyhez. Ez tényleges táplálék számára, ugyanolyan, mint nekünk itt a fizikai síkon a földi étel. Ettől a lélek töltekezik, viszont e nélkül egyfajta lelki-szellemi éhségérzetet élhet át. Segíthetünk az elhunytnak a szeretetünkkel, imáinkkal, áldás kérésével, szellemi témájú könyvek felolvasásával. Ha hálát érzünk felé, ha felidézzük azokat az eseményeket, amikor nekünk vagy másoknak az illető segített, szintén hatalmas ajándék az elhunyt számára. Elképzelhetjük magunk előtt azt az embert, aki jobblétre szenderült, azt, hogy a szívünkből fény és szeretet árad az ő szívébe, és ez őt táplálja, fényesíti. Imádkozhatunk a halott védőangyalához is, mert egy jó ideig az a védőangyal, aki kísérte őt egész életében, segíti a halál után is. Bármilyen szellemi gyakorlatot, meditációt vagy böjtöt, amit végzünk, azt felajánlhatjuk az illető lelki üdvéért, ez is segít. Teszünk valamilyen lemondást, vagy hozunk valamilyen áldozatot, s arra kérjük a magasabb hierarchiákat, hogy ezeknek a pozitív karmikus visszahatása ne ránk hasson, hanem lemondunk erről, és azt kérjük, hogy az elhunytra legyen hatással, az ő tisztulását segítse.

Az étertest, amely már a haldoklásnál kezd erősen lebomlani, a halál után nem sokkal teljesen lebomlik. Ahogy ez az éteri test lebomlik, az ember képek formájában végignézi az életét visszafelé. Ez pár nap alatt zajlik le a mi időszámításunk szerint, tehát a földi időszámítás szerint 3-4 nap alatt az ember végignézi a teljes életét, még akkor is, ha ez mondjuk 90 év volt. Úgy, mintha egy moziban ülne. Ez az áttekintés pont annyi ideig tart, amennyi idő alatt az éteri test lebomlik.

A lélek és a szellem kelet felé hagyja el a Földet. A Föld forgása befolyásolja azt, hogy merre távozik. Ami érdekes, hogy itt a Földön nem érezzük, hogy forog a Föld. Most, ha jobban odafigyeltek, nem nagyon érzitek. Pedig elég gyorsan forog, sőt még hatalmas sebességgel halad is, de ezt sem érezzük. A halál után, amíg itt vagyunk a Föld körüli szférában, akkor érzékeljük, élmény szinten érezzük a Földnek a mozgását. Halál után ez mindenkiben tudatosul, hogy a Föld egy forgó, mozgó égitest. Van egy olyan beavatási út, amit úgy hívnak, hogy „tudatos pokolraszállás”. Ennek során az ember tudatosan alászáll azokba a sötét, negatív lényekkel telített szférákba, ahová magától a legtöbb ember nem szívesen lép be. Ilyenkor az ember pont ellentétesen hagyja el a Földet, nyugat felé, a Nap fényétől távolodva.

Amikor megtörténik az étertest lebomlása, és az élet visszanézése, az ember a bolygószférákba kerül. Minden szférához tartozik egy életterület. Az, hogy melyik bolygószférában hogy érezzük magunkat, attól függ, hogy azokat az életterületeket, amelyek az egyes bolygókhoz tartoznak, hogy éltük meg itt a Földön. Így kapcsolódik össze a földi életünk, és a halál utáni életünk. Amikor valaki meghal, végigmegy a bolygószférákon, majd elhagyja a Naprendszert, átkerül a csillagok világába, majd azon is túl. S amikor eljön az újra testet öltés ideje, akkor megint áthalad a csillagvilágon, áthalad fordított sorrendben a bolygószférákon, és megszületik. Végezetül álljon itt egy mantra, amelyet Rudolf Steiner adott át, s elhunyt szeretteinket segíthetjük vele:

„Áradjon feléd lelkem szeretete,
Ösztönözzön szeretetteljes megértésem.
Hordozni fognak téged, és tartani fognak
A magasrendű reményekben, s az élet szféráiban.”

(Napfényes Élet Alapítvány - Váradi Tibor előadása alapján)

A halál, mint szellemi születés (Kapcsolat az elhunytakkal) 4.

Ami szomorú, hogy a mai európai és amerikai kultúra annyira materiális beállítottságú, hogy az emberek nagy része, amikor meghal, nem veszi észre, hogy meghalt. Egyrészt azért, mert amikor az átlagember átmegy a halál kapuján, annyira letompul a tudata, hogy szinte olyan, mintha elaludna.

Amikor magához tér az illető, igaz, hogy picit máshogyan, de látja egy ideig a környezetét, látja azokat az embereket, akik körbeveszik őt. Nagyon sok esetben nem fogja föl, hogy meghalt. Mondanék három jellegzetességet, amiről bárki felismerheti, ha esetleg meghalt, hogy veletek ez a hiba ne történhessen meg. Egyrészt az ember sokkal könnyebbnek érzi magát, könnyűnek, lebegőnek. (Ez az egy előnye van a túlsúlynak, hogy ha meghal az ember, megérzi.) A környezetünkben láthatjuk ugyanazokat a tárgyakat, de mindenből fény sugárzik. Olyan, mintha minden tárgy egy fényforrás lenne, fényesebb a tér, amit magunk körül látunk. S még egy nagyon fontos jelzés az, hogy mivel megszakad a testtel a kapcsolat, megszűnnek a testi fájdalmak. Az, ami esetleg napokig, hetekig kínozta a haldoklót, egyszerűen, mintha elvágták volna, megszűnik. Van egy mondás: „Ha elmúltunk 70 évesek, és úgy ébredünk, hogy nem fáj semmink, akkor valószínűleg meghaltunk.” Fontos, hogy az ember felismerje, hogy megtörtént az átlépés, hiszen jó tudatosan együttműködni azokkal a lényekkel és azokkal a folyamatokkal, amelyek az emberre halála után várnak. Sok ember nem érti, hogy miért kell arról tudni, hogy mi történik a halál után, mindenki előbb-utóbb meghal, és majd meglátja, hogy mi vár rá. Pedig nagyon fontos, hogy az ember még életében felkészüljön a halál utáni eseményekre. Ahhoz tudnám hasonlítani ezt a folyamatot, hogy valaki el akar menni egy idegen országba, egy idegen kultúrába, ahol teljesen mások a szokások, teljesen más a nyelv. Az ember megkönnyítheti a helyzetét azzal, hogy próbálja ennek a népnek a nyelvét megtanulni, a kultúráját, a szokásait tanulmányozni. Ez az előzetes tudás nagy segítség lehet. Ugyanígy van a halál tekintetében is, még életünkben lehetőleg minél többet meg kell tudni a halál utáni létről, a halál utáni eseményekről. Például azt, hogy mi történik, amikor átmegyünk a halál után az egyes bolygószférákon, nem elég ott, a halál után megtudunk, erre már életünkben fel kell készülnünk. Az, hogy az egyes bolygószférákban a halál után mi történik velünk, nagy mértékben függ attól, hogy az életünket hogyan alakítjuk. A földi életünk, az, amit itt teszünk és tudunk, kihat a halál utáni létre. Szellemi szempontból nem helyes hozzáállás az, ha valakit nem érdekel a halál utáni léte. Minél több dolgot meg kell tudnia az embernek róla még itt. Például azt, hogy bizonyos tettei vagy cselekedetei az egyes bolygószférákban hogy befolyásolják az ő állapotát, és akkor ennek megfelelően tudja alakítani az életét. Már életünkben tudatosan fel kell készülni a halál utáni létezésünkre. Meg kell ismerkedni a köztes lét eseményeivel, tudatosan ezek szerint alakítani az életet.

Az ezüstszál, amely a testünkhöz kötött minket, a halál után elszakad, a védőangyal szakítja el. Ha az ember tiszta, nyugodt lelkiállapotban van, akkor halála után meglátja a segítőit, és a fényt követve egy új világba léphet át. Viszont ha az ember lelkében harag, erőszak van, nem látja a segítőit, nem látja a fényt, csak a saját zavart állapotát észleli. Ezt hívják úgy az ezoterikus tanításokban, hogy szürke zóna. A szürke zóna azt az állapotot írja le, amikor valaki negatív lelkiállapotban hal meg, és szürkeség, feketeség, zavarodottság veszi körbe. Ilyenkor a lélek egyedül homályos derengést lát és csak azokkal tud érintkezni, akik ugyanebben a szürke zónában vannak. S ami nagyon érdekes, és az egész köztes létre igaz, hogy mindaz, amit most belső, lelki tartalomnak élünk meg, a köztes létben, halál után mint külső környezet van jelen. Mindaz, ami most a lelkünkben van, a köztes létben szín és forma alakjában körülöttünk jelenik meg. Mindent az „orrunk elé nyomnak”, ami most a saját lelki világunk mélyén zajlik.

Ha valaki szürke zónába kerül, akkor a hátramaradottak részéről az imádkozás, vagy valamelyik halottaskönyv felolvasása nagyon sokat segíthet. Van egy nagyon fontos alapszabály: a köztes létnek az első pár hónapját nagy mértékben befolyásolja az, hogy a hátramaradottak hogyan viszonyulnak az illetőhöz. Ha nem ragaszkodással, hanem szeretettel gondolunk arra, aki meghalt, akkor a szeretetünk segítség számára a köztes létben. De minden olyan neheztelés, meg nem bocsátás, harag, amelyet felé táplálunk, akadályoztató erővé válik. Ezt sok ember ösztönösen érzi, és az a harag, amit valaki esetleg éveken, évtizedeken át táplált magában, szinte magától megszűnik, amikor megtudja, hogy az illető, aki iránt érezte, meghalt.
A másik visszahúzó erő, ha a gyásznak felfokozott formája alakul ki. Ilyen esetben a lélek az optimális 40-50 napnál hosszabb időre is kötődhet a Föld körüli szférához. Ha nagyon nehezen engednek el valakit, aki meghalt, 40-50 nap helyett akár hónapokig vagy évekig itt ragadhat. Olyan is történhet abban az esetben, ha valaki meghal, és erre nem jön rá, hogy szintén itt marad a Föld szférájában, és ugyanúgy hazamegy, vagy elmegy a munkahelyére, mint korábban. Persze azt nem nagyon érti, hogy miért nem válaszolnak neki, amikor ő próbál a többiekkel beszélni. A Ghost című film elég jól bemutatja ezt az állapotot. A film készítői tanulmányozhattak spirituális irodalmat, mert elég szépen visszaadja ez a film azt, ami ilyen esetben történik. Az elhunyt ilyenkor ugyanúgy viselkedik, mintha élne. Hazamegy, leül a kedvenc fotelébe, próbálja bekapcsolni a tévét, ami nem sikerül, azt gondolja, elromlott, és mondjuk hazajön a párja, és próbálja őt megszólítani. Azért előbb-utóbb rájön, hogy valami nem stimmel, hogy komoly változáson esett át. Próbálnak jelt adni magukról, de csak az igen, érzékeny emberek érzik meg ezeket a jeleket. Ilyen itt ragadt lelkeken imával, fénnyel, szeretettel lehet, sőt kell is segíteni, mert ezen a 40-50 napon túl nem optimális, ha itt ragad egy lény a Föld közelében. Akár azt is lehet tenni, hogy elmondjuk neki naponta: „Te már levetetted a fizikai tested, el kell hagynod a Földet, kövesd az angyali segítőidet, kövesd a fényt!” Biztosítani kell arról, hogy annak ellenére, hogy követi a fényt, a szeretet ugyanúgy megmarad közöttünk.

(Napfényes Élet Alapítvány - Váradi Tibor előadása alapján)

A halál, mint szellemi születés (Kapcsolat az elhunytakkal) 3.

Ami ma igazán hiányzik, az a halál értelméről szóló valós tudás, hogy mit üzen a halál, mint esemény az emberiség számára. A halál lényegéről elveszett a tudás. A szellemi tanításoknak, a szellemi iskoláknak lenne a feladata visszaadni ezt a tudást az emberiségnek.

Menjünk most ahhoz a pillanathoz, amikor valaki haldoklik. Nagyon nehéz elviselni, amikor a haldoklónak fájdalmai vannak, de mégis, aki szellemi dolgokkal foglalkozik, tudnia kell, hogy nagyon fontos, hogy az ember minél tisztábban lépjen át a szellemi világba. A halál előtti pár napban vagy pár hétben, amikor a szellem már kezd kihúzódni a fizikai testből, meglazul a durvább és a finomabb testek közötti kapcsolat. Amikor ez az állapot eljön, az ember védőangyalának és egyéb segítőinek lehetősége nyílik arra, hogy az embert minél jobban megtisztítsák, még mielőtt beállna a halál, a végleges szétszakadás. Ilyenkor, ez alatt a pár nap vagy pár hét alatt a védőangyalunk és egyéb szellemi segítőink annyi szennyeződést próbálnak az éter- és asztráltestünkből kitisztítani, amelynek kitisztítása lehet, hogy életünkben több évet venne igénybe. Ez a nagyon erős tisztítás fájdalomként csapódik le a fizikai testben. A haldokló nagyon erős fájdalmat érez, ami akár az egész testét áthathatja. Sokszor illogikus ez a nagy fájdalom, mert a betegség, ami esetleg fennáll a haldoklónál, nem adna okot ekkora fájdalomra. A halál előtti nagyon erős testi szenvedésnek, fájdalomnak ez a szellemi oka.

Amikor valaki meghal, a fizikai testből kilép a szellem, az Én, és kilép a lélek, az asztráltest. Az étertest is eloldódik a fizikai testtől. Nagyon fontos, hogy a szellem és a lélek, amelyek együtt hagyják el a fizikai testet, hol lépnek ki, ez ugyanis több helyen is megtörténhet. Nem optimális, ha az alsó három csakra valamelyikén történik a kilépés. A szívcsakrán kilépni nagyon jó szint, a legjobb pedig mindenképpen a koronacsakrán keresztül. Itt csak akkor lép ki valaki, ha teljesen tudatosan megy végig a halál folyamatán. Egyelőre nem sok embernek a kiváltsága a tudatos átlépés.

Viszont az minden ember számára elérhető, hogy a szívcsakrán lépjen ki, persze ez tudatos munkát igényel. Fontos, hogy a szívcsakra nyitva legyen, mert ha nincsenek nyitva a szirmok, akkor a lélek és a szellem nem tudja áttuszkolni magát a szívcsakrán. Fontos, hogy szép, nagy, nyitott szívcsakrával rendelkezzen az ember. A szívcsakragyakorlatnak van egy ilyen „pozitív mellékhatása” is, hogy általa a szívcsakra olyan állapotba kerül, ami lehetővé teszi az ember számára, hogy képes legyen a halálakor rajta keresztül kilépni. Mivel nem tudhatjuk, hogy mikor halunk meg, ezért mindenkinek javaslom, hogy még ma kezdje el a szívcsakragyakorlatokat, a biztonság kedvéért. Amikor valaki meghal - ezt részben halálközeli élmények, részben szellemi látók közléseiből tudhatjuk -, tulajdonképpen úgy érzékeli a lélek és a szellem, mintha egy spirál alakú fény kihúzná a fizikai testből. A csakráknak tényleg van egy pár centis spirál alakú szakasza - utána következik a tölcsér alakú rész -, ezen keresztül megy ki a lélek és a szellem, amikor az ember meghal. Valószínűleg a csakrának ezen az egyenes szakaszán való áthaladás okozhatja az „alagútélményt”, amelyről szinte az összes halálközeli élményen átment ember beszámol. Dr. Raymond Moody azt gyűjtötte össze könyveiben - több ezer esetet megfigyelve -, hogy a halálközeli élményen átesett emberek mit láttak, milyen fázisokon mentek keresztül. Kiderült, hogy ebben 90%-os átfedés van, attól függetlenül, hogy milyen kultúrkörben halt meg az illető. Mindegy, hogy valaki Kínában, Tibetben, Ausztráliában vagy a Kárpát-medencében hal meg. Azt bizonyították ezek az esetleírások, hogy vannak élmények, amelyeken szinte mindenki keresztülmegy. Ilyen az alagútélmény, és különböző fényeknek vagy fénylényeknek a látása. Az esetek nagy részében békés, nyugodt állapotba kerül az ember, és találkozik a hozzátartozóival. Vannak olyan fázisok, amelyeken szinte kivétel nélkül mindenki átment.

Az étertest már a halál előtt nagyon erősen elkezd leépülni, ezért egy ideig a haldokló a hozzátartozók étertestéből él. A fejlettebb tudatú, fejlettebb lelkek ilyenkor az isteni forrásból, az isteni fényből merítenek, viszont az átlagemberek a hozzátartozók étertestéből. Nagyon fontos, hogy ilyenkor a hozzátartozók tudjanak energiát, életenergiát adni.

Amikor valaki meghal, körbeveszik olyan körülmények, olyan erők és lények, amilyen állapotban átment a halál kapuján. Ez az állapot egy idő múlva megszűnik, és az embert segítő lények hada veszi körbe. Két fő típusa van a lényeknek, akiket ilyenkor megpillanthatunk. Az egyik típus az elementális lények. Vannak olyan elementális lények, akik a születést, és vannak, akik a halált és a halál utáni létet segítik. Az ember halála után a Föld körüli éteri világba kerül, és itt az elementális lényekkel találkozik. A halált segítő lények másik fő típusát az ezotériában a „halál angyalainak” nevezik. Ők az angyalok világának egy olyan része, akiknek kifejezetten a halál körüli segédkezés a feladatuk. Már a halál előtt megjelennek az ember mellett. Megjelenhetnek egy héttel előtte, de sok esetben már egy évvel a halál előtt ott vannak az ember mellett. Ha tisztánlátók valaki mellett meglátnak egy ilyen lényt, akkor tudják, hogy maximum egy éven belül az illető eltávozik ebből a világból. Vagy például ha egy tisztánlátó belép egy betegosztályra, akkor akik mellett látja a halál angyalait, tudja, hogy valószínűleg meghalnak majd, akik mellett nem látja, azoknál van esély és remény a gyógyulásra. Vannak olyan mágusok, akik próbálják elzavarni az ember mellől a halál angyalát, így akarva kikerülni valahogy a halál folyamatát. De ez egy olyan dolog, amibe nem nagyon szabad beavatkozni, tehát semmiféle praktikával vagy mágiával nem szabad ezt a lényt elzavarni az ember mellől. Inkább az ő munkájuk segítésére kell törekedni. Ők segítik a halál küszöbén való átlépést, a halálra való felkészülést, és segítenek a halál után is az átlépett embernek egyes folyamatok átélésében. Ezek az angyalok nagyon szépek, és tekintélyt, tiszteletet sugároznak magukból.

Szeretett Istenem!

Tudom, hogy akit szeretek, közelít a Te mennyei országodba. Kérlek, vigyázz rá, emeld fel őt magadhoz szereteteddel. Kérlek, küldj hozzá angyalokat, segíts neki, hogy csodálatosan érezze magát, és boldogan beilleszkedjen az ottani világba. Kérlek, mellém is küldj angyalokat, és segíts, hogy elengedjem szomorúságomat és fájdalmamat. Segíts, hogy kigyógyuljak fájdalmas érzéseimből, hogy visszatérhessek egy olyan életbe, amelyet ő is kívánna nekem.

Ámen.

(Napfényes Élet Alapítvány - Váradi Tibor előadása alapján)

A halál, mint szellemi születés (Kapcsolat az elhunytakkal) 2.

Szellemi szempontból nézve, amikor valaki megszületik a fizikai síkra, előtte a szellemi lények világában, az angyalok világában készítik őt elő a születésre. Amikor megérkezik egy gyermek, úgy kéne rá tekinteni a szülőknek és a környezetnek, hogy ők folytatják a szellemi lények munkáját.

A szellemi lények elkezdenek valamit, felkészítik a lelket a testet öltésre, ellátják jó tanácsokkal, segítik, feltöltik őt. S amikor megszületik az emberek világába ez a lény, az angyalok munkáját folytatják az emberek. A halálnál ennek pont a fordítottja történik. Az eltávozás után rögtön a szellemi világ, és ennek a lényei, az angyali lények körébe kerül az ember. A halál előtt a hozzátartozóknak úgy kéne tekinteniük, hogy ők mintegy előkészítik a munkát, előkészítik a lelket arra, ami majd a halála után várja őt. Születésnél az ember fejezi be azt a munkát, amit az angyalok elkezdtek, a halálnál pedig a hozzátartozóknak kellene előkészíteni azt a munkát, amit majd az angyalok folytatnak. Amilyen szeretettel körülvesznek egy gyermeket, aki megérkezik erre a világra, és próbálnak minden jót megadni neki, legalább ilyen szeretettel kéne körbevenni a haldoklókat, akik készülődnek átlépni a bardóba, a köztes létbe. Ez nagyon fontos, hiszen ha egy haldokló úgy érzi, hogy őt szeretik, odafigyelnek rá, akkor sokkal jobb lelkiállapotban lép át a köztes létbe, s az, hogy valaki milyen lelkiállapotban lép át a halál kapuján, meghatározza a halál utáni létnek egy elég nagy szakaszát.
Szellemi szempontból nagyon fontos lenne, hogy a halott embertől való búcsúzás - maga a szertartás, és azok a jelképek, (a koporsó és minden egyéb) amelyek a temetésnél előjönnek - a hozzátartozókban a halhatatlanság tudatát erősítsék. Úgy kellene a szertartást kialakítani, hogy azt tudatosítsa a hozzátartozókban és a gyászolókban, hogy csak egy átlépés történt. Sajnos a mai fekete színű, négyszögletes koporsók nem ezt erősítik.

Mivel halála után az ember 40-50 napon át itt van közvetlenül a Föld közelében, nagyon sok eseményt nyomon követ, ami történik. S ami egy érdekes momentuma a halál utáni eseményeknek, hogy az ember általában részt vesz a saját temetésén. Ebben a 40-50 napban, ameddig optimális esetben halál után itt a Föld-szféra körül megtalálható az elhunyt lelke, szelleme, általában lezajlik a temetési szertartás. És mivel mindenkit izgat a saját temetése, végig is nézi azt. A halál után kitágulnak az ember érzékszervei, az elhunyt belelát az emberek lelkébe, gondolataiba. És nagyon sokszor egy ilyen temetési szertartáson derül ki, hogy kivel milyen volt valójában a viszonya. Életében becsaphatták, félrevezethették őt, de amikor meghal valaki, úgy kiélesednek az érzékszervei, hogy belelát az itt maradottak lelkébe, a gondolataiba, érzéseibe, és látja, hogy melyik emberben ő milyen érzéseket, emlékeket hív elő. Ez sok esetben nem túl kellemes, nagy csalódásokra ad lehetőséget, de ugyanakkor az őszinteség pillanata is. Megtudja az ember - legkésőbb halála után -, hogy kivel milyen volt a kapcsolata.

A temetési szertartást tehát látja az elhunyt is, emiatt úgy kellene azt kialakítani, hogy ne csak az itt maradottaknak legyen segítség, hanem számára is. Nagyon fontos, hogy olyan módon legyen a szertartás kialakítva, hogy a megjelenő színekből és formákból, ő olyan erőket tudjon felvenni, amelyek segítséget jelentenek neki. Szellemi szempontból a koporsónak, amelybe a holttestet fektetik, hasonlónak kellene lennie, mint a pillangónál a bábnak, amelyben az átalakulás végbemegy. A mai koporsók a feketeségükkel, a négyszögletességükkel nem erősítik a halhatatlanság tudatát, és az elhunytnak sem nyújt segítséget ez a forma. Meglepő lehet, de szellemi szempontból a helyes koporsóforma, amely mind a hozzátartozók, mind az elhunyt számára a legtöbb segítséget adná, az ötszög alakzat. Az ötszög, a pentagram az ember jelképe, egy olyan emberé, aki már bizonyos erkölcsi és szellemi elveket az életében megvalósított.

Annak is jelentősége van, hogy a koporsó két részből áll, van egy alsó rész és egy felső rész. A koporsó alsó része a földi világot, a földi világgal való kapcsolatot jelképezi, a felső rész pedig az éggel, az égi világgal való kapcsolatot. A két rész között ott van a halott ember fizikai teste, mint egy híd. Ha a koporsó alsó és felső felét úgy tekintjük, mint a földi és az égi világ jelképét, őket összekötőként ott van az ember alakja.

Szellemi szempontból az is lényeges, hogy milyen színű az a koporsó, amelybe elhelyezik a holttestet. A legjobb az lenne, ha a koporsó alsó része az egyes csakra színét hordozná, hiszen az egyes csakránkon keresztül tartjuk a kapcsolatot a Földdel, a fizikai világgal: ez a vörös szín. A felső résznek pedig koronacsakra színűnek, tehát lilának kellene lennie. Egy másik lehetőség, ha a koporsó alsó része szürke színű lenne, a felső pedig égszínkék. A színek révén egy képszerű összeköttetés alakulhat ki a szellemivel, ösztönös kapcsolat létesülhet a magasabb világokkal. Egy fekete koporsó nem tud helyes kapcsolatot létrehozni az ember és a szellemi világ között. A fekete a fény hiánya, ezáltal azt sejteti, hogy a halállal a teljes vég következik be, a halál a végső megsemmisülés.

(Napfényes Élet Alapítvány - Váradi Tibor előadása alapján)

A halál, mint szellemi születés (Kapcsolat az elhunytakkal) 1.

A teremtett létben egyedül az ember van abban a kiemelt helyzetben, hogy megtapasztalhatja a halált, átélhet valamit, amit halálnak nevezünk. Ez az emberek világának kiváltsága. A halál megértéséhez tekintsünk először az ember négyes felépítésére!

A legdurvább test a fizikai, az anyagi test, ennél valamivel finomabb az étertest, az élettest. Az étertest nagyon fontos a halál szempontjából. Minden, ami él, éteri testtel rendelkezik. Az ember életerőktől, életenergiáktól duzzadó étertesttel születik, s ahogy öregszik, és közeledik a halál felé, úgy lesz ez az étertest egyre energiaszegényebb. Amikor a halál bekövetkezik, az éteri burok, ami odáig a fizikai testet éltette, elhagyja azt.

A szellemtudományi megközelítés szerint halálnak nevezhetjük azt az állapotot, amikor a szellem és a fizikai test kapcsolata végleg megszakad. Az ember egy olyan létező, akiről azt mondhatnánk, hogy egy testet öltött szellemi lény. Amikor az ember esténként lefekszik, akkor a szellem átmenetileg kilép a fizikai testből, de mégis egyfajta összeköttetés marad közöttük. Ezt az összeköttetést bizonyos szellemi tanításokban ezüstszálnak, ezüstfonálnak hívják, amelynek mentén a szellem visszatalál a fizikai testbe. Amikor esténként lefekszünk, és a szellem kilép a fizikai testből, abban az esetben is történik egyfajta szétválás, de ez nem végleges, reggel visszajön a szellem - optimális esetben - és az ember felébred. Ezért mondják az alvást a halál kistestvérének, vagy nevezik az elalvást kis halálnak is, ugyanis nagyon hasonló dolgon megyünk át minden egyes este, amikor lefekszünk, ahhoz, mint amikor meghalunk.

Ezen az élményen csak az ember megy keresztül, hiszen az ember alatti létezők - az állatvilág, a növényvilág és az ásványvilág - nem rendelkeznek egyedi szellemmel. A szellemi tanítások náluk csoportszellemről beszélnek. Hiába hasonlít például egy állat halála külsőleg egy ember halálához, szellemi szempontból teljesen más folyamatok zajlanak le. Míg, ha megvizsgáljuk az ember fölötti létezőket, tehát az angyalok, arkangyalok, és egyéb lények világát, azt tapasztaljuk, hogy ők nem rendelkeznek fizikai testtel. Ezért nem élhetik át a fizikai test és a szellem szétválását. Ha úgy határozzuk meg az ember halálát, hogy ez a fizikai testnek és az egyéni szellemnek, ami odáig abban a fizikai testben élt, a végleges szétválása, ezen az élményen csak az emberek mehetnek át, mert az ember alatti létezők egyéni szellemmel, az ember feletti létezők pedig fizikai testtel nem rendelkeznek.

Ha visszamegyünk az időben pár ezer évet, a régi kultúrákban a szellem halhatatlanságába vetett hit alapigazságnak számított. Egyértelmű volt az emberek számára, hogy ők átmenetileg vannak fizikai testben. Ahogy telt, múlt az idő, és a szellemek egyre jobban belemélyedtek a fizikai testbe, ez a tudás, ez a bölcsesség elveszett. Egyre inkább csak a különféle szellemi vezetők és papok ismerték. Az elmúlt pár száz évben pedig eljutott odáig az emberiség, hogy szinte teljesen elveszett a szellem halhatatlanságáról szóló tudás.

Ezzel együtt megjelent a haláltól való félelem, s az ember halhatatlanságának tagadása. Kialakult az a képzet, hogy az ember a halállal megsemmisül. Ezzel a képzettel a különféle vallások, szellemi utak, beavatási iskolák mindig is harcoltak. A vallások tanították a halál utáni létet, arról is tanítottak, hogy mi történik az emberrel a halála után. Az egyes beavatási utakon és szellemi iskolákban pedig meg is tapasztalhatta a tanítvány a beavatás révén, hogy mi történik a halál után. A beavatás által - ami nagyon sok misztériumiskolában alapvető folyamat volt - az ember még életében képes abba a világba áttekinteni, ahová majd a halála után kerül. Azok az emberek, akik átmentek a beavatáson, megtapasztalták azt a világot, ahová halála után kerül az ember.

A XII-XIII. század körül kezdett kialakulni az a nézet, hogy a halál az életfolyamat végét jelenti. Ez az a korszak, amikor kezd egyre inkább elveszni a halhatatlanság tudata. Ez például megmutatkozott abban, hogy a halotti szertartások kezdtek erősen megváltozni. A holttestet minél előbb eltávolították a hozzátartozók szeme elől, vagy egyre trükkösebb eljárásokat találtak ki arra, hogy a holttestet úgy sminkeljék, úgy maszkírozzák, hogy egy minél fiatalabb, életerős ember benyomását keltse. A holttestet minél előbb leplekbe csavarták, varrták, azért, hogy minél kevésbé szembesüljön az ember a halállal. És a XIX. század az - ha a halál történelmét nézzük -, amikor odáig romlott az emberiség halállal való kapcsolata - főleg az európai és az amerikai földrészre gondolok, mert keleten még mindig más szemlélettel és lelkülettel állnak az ember halálához -, hogy a halál tabu téma lett. Társaságban már nem illett róla beszélni, és tovább materializálódtak a búcsúzási szertartások is. Szerencsére a XX. században megjelent ennek a folyamatnak az ellensúlyozására a Hospice mozgalom, ami ismét felkarolta a halált, a haldoklókat. A legfőbb célja ennek a mozgalomnak, hogy az embert felkészítsék a jó halálra, segítsék az átlépést, az eltávozást.

(Napfényes Élet Alapítvány - Váradi Tibor előadása alapján)