A TUDATALATTID HATALMA

Mivel van elméd; legjobb, ha használni is megtanulod.

Két szinten működik: a tudatos vagy racionális és a tudat alatti vagy irracionális szinten.

Tudatos elméddel gondolkodol, megszokott gondolataid pedig tudatalattidba süllyednek, és tudatalattidat természetüknek megfelelő teremtésre késztetik. Tudatalattid az érzelmeid székhelye, ez a teremtő elme. Jó gondolataidat jó eredmények követik. Ha gonosz dolgokra gondolsz, gonosz eredményekkel számolhatsz - így működik az elméd.

Sose feledd: ha tudatalattid elfogad egy eszmét, rögvest hozzálát végrehajtásához. Érdekes és megfoghatatlan igazság ez: a tudat alatti törvénye egyaránt vonatkozik a jó és a káros elképzelésekre. Ha negatív módon alkalmazzuk, kudarcot, frusztrációt, boldogtalanságot okoz. Ha viszont szokásszerű gondolataink harmonikusak és konstruktívak, tökéletes egészséget, sikert, jómódot teremthetünk magunknak.
A helyes gondolkodás, a helyes érzelmek kialakításának elengedhetetlen előfeltétele a lélek békéje és a test egészsége. Bármit kijelenthetsz gondolatban: ha lelked mélyén igaznak érzed, tudatalattid elfogadja, és kézzelfogható valóságot teremt belőle számodra. Mindössze azt kell elérned, hogy tudatalattid elfogadja elképzelésedet, s akkor saját tudatalattid törvénye előteremti az áhított egészséget, békességet vagy pozíciót. Add ki a parancsot, tedd közzé a nyilatkozatot, és tudatalattid engedelmesen reprodukálja a mintául belenyomott elképzelést! Ilyen az elméd törvénye: a tudatos elmédben forgatott gondolat természetének megfelelő választ várhatsz tudatalattidtól is.

Pszichológusok és pszichiáterek rámutattak, hogy amikor tudatalattidba gondolatok jutnak tovább, benyomások érik az agysejteket. Mihelyt tudatalattid elfogad egy ötletet, azonnal munkálkodni kezd a végrehajtásán. Az elképzelések összekapcsolása révén működik, s célja eléréséért a legapróbb ismeret-morzsákat is felhasználja munkája során, amire valaha szert tettél életedben. A bensődben rejlő végtelen energiára, hatalomra, bölcsességre támaszkodik. Felsorakoztatja maga mellett a természet összes törvényét. Van, amikor azonnali eredményt ér el érdekedben, máskor napokat, heteket, még annál is többet igénybe vehet a dolog... Kifürkészhetetlenek az ő útjai.

1. Jó gondolat helyébe jót várj! Rossz gondolat helyébe rosszat várj! Az vagy, amit egész nap gondolsz.

2. Tudatalattid nem vitatkozik. Elfogadja tudatos elméd kijelen­téseit. Lehet, hogy úgy érzed: “Nem engedhetem meg magam­nak." Mégse mondd ki! Válassz jobb gondolatot, jelentsd ki: “Igenis megveszem. Lelkileg elfogadom."

3. Tiéd a választás joga. Válaszd az egészséget és a boldogságot! Csak tőled függ, hogy jóindulatot vagy gonoszságot válasz­tasz-e. Válassz: légy kooperatív, víg, barátságos, szeretetre méltó, és az egész világ kitárul előtted. Ez a legjobb módja, hogy varázslatos személyiség váljon belőled.

4. Tudatod a “kapuőrző". Fő feladata, hogy megóvja tudatalatti­dat a hamis benyomásoktól. Válassz: hidd, hogy valami jó kö­vetkezik, s most is éppen valami jó történik. Legnagyobb hatalmad a választás képességében rejlik. Válaszd a bőséget és boldogságot!

5. Másoktól származó szuggesztiók és kijelentések nem árthatnak neked. Csak saját gondolataid tevékenységének van hatalma. Választhatsz: elutasíthatod mások gondolatait vagy kijelenté­seit, és megerősítheted a jót. Módodban áll, hogy megválaszd reagálásod módját.

6. Vigyázz, mit mondasz! Minden fölösleges szóról el kell szá­molnod. Sose mondd: “Belebukom; kirúgnak az állásomból; nem tudom kifizetni a lakbért." Tudatalattidnak nincs humor­érzéke. Amit kimondasz, megvalósítja.

7. Elméd nem gonosz. Egyetlen természeti erő sem gonosz. Min­den attól függ, hogyan használod a természet erőit. Arra hasz­náld elmédet, hogy áldást, gyógyulást, inspirációt oszthass az emberek között.

8. Sose mondd: “Nem tehetem." Győzd le ezt a félelmet, mondd inkább: “Saját tudatalattim hatalma révén bármit megtehetek."

9. Gondolataid az élet örökkévaló igazságaiból és elveiből indul­janak ki, nem pedig a félelem, tudatlanság, babona alapállásá­ból. Ne hagyd, hogy mások gondolkodjanak helyetted. Magad válaszd meg gondolataidat, és magad hozd meg döntéseidet.

10. Te vagy lelked (tudatalattid) kapitánya és sorsod mestere. Ne feledd: tied a választás képessége. Válaszd az életet! Válaszd a szeretetet! Válaszd az egészséget! Válaszd a boldogságot!

11. Tudatalattid bármit elfogad és megvalósít, amit tudatos elméd elhisz, és igaznak tekint: Higgy a jó szerencsében, az isteni út­mutatásban, a helyes cselekvésben és az élet összes áldásában!"

(DR. JOSEPH MURPHY: Tudatalattid csodálatos hatalma)

Mi a célja földi létünknek? Miért vagyunk itt? - Graham Hancock

Nagyon szerencsésnek tartom magamat. Úgy érzem, áldott vagyok, egy áldott életet élhetek. Hálás vagyok a mindenségnek, hogy megadta nekem az esélyt, hogy ezt az életet élhetem végig. Nem tudok tényekkel válaszolni a kérdésedre, kizárólag a saját nézetemmel.

Graham Hancock Ez a világ, amiben élünk a megtapasztalás színtere. A tudat egy nem kézzel fogható dolog, de alapvető ereje az univerzumnak, úgy mint a gravitáció vagy az elektromosság. Egy erő, ami mindennek az alapja [más erőkkel együtt]. És úgy gondolom, hogy a tudat egy ponton úgy dönt, hogy fizikai formát ölt, és meglehet energiát fektetett egy olyan igen hosszú folyamatba, mint a Földünk létrejötte - egy négy és fél milliárd év hosszúságú folyamatba, használva az evolúciót. Én nem vagyok evolúció ellenes, hiszen az Evolúció egy nyilvánvaló folyamat, egy tény, és működik, de nem jelenti azt, hogy ne lenne lélek a folyamatban. Ezt az embereknek tévesen mutatták meg: sokan, mint Richard Dawkins azt mondják: "Bizonyítottam, hogy az Evolúció létezik tehát nincs [magasabb] értelme a létezésnek". Én nem látom a logikai összefüggést, ami ehhez a következtetéshez vezetne. Én azt mondanám, hogy a szellemi világ azon része, amely egy megfelelőbb kifejeződést akart, az evolúciót használta fel arra, hogy fizikai lényekben testesüljön meg, amelyekben a tudat kiteljesedhet, kifejezheti magát és tanulhat. Ezért mondom, hogy ez a világ a megtapasztalás színtere. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, növekedjünk és fejlődjünk, olyan leckéket tanuljunk, amelyek kizárólag egy fizikai világban tapasztalhatók meg. Éppen ezért, egy elképesztő lehetőség emberi testbe születni. Az egész bioszféra támogat minket ebben a feladatban. Négy milliárd évnyi fejlődés vezetett minket odáig, hogy képesek legyünk olyan árnyalt különbségeket meglátni, hogy mi jó és mi rossz, mi a sötétség és mi a fény. Döntéseket hozhatunk, amelyek különböző mélységekben befolyásolni fognak minket és a környezetünket. Ez egy kivételes lehetőség, én azt mondom: ne pazaroljuk el! Megadatott neked az a lehetőség, hogy emberként születhettél erre a Földre. Pont ezért olyan gonosz a társadalmunk a mai időkben, mert azért létezik, hogy az embereket "kikapcsolja", hogy minden oldalról bombázza a tudatunkat lényegtelen üzenetekkel - termelésről és fogyasztásról - amelyek soha nem érik el [bármi valós dolog] lényegét. Meg akarnak győzni minket, hogy nem vagyunk más, mint hús; csak és kizárólag fizikai és kémiai folyamatok véletlenjei, és mint olyanoknak a létezésüknek egyetlen célja van: a lehető legnagyobb mértékben termelni és fogyasztani. És a végén, amikor meghalunk, kész, vége. - Ezt nem vagyok hajlandó egy pillanatra sem elhinni. Úgy gondolom, egy igen hosszú utazás részesei vagyunk. Többször megtestesültünk már emberi alakban ezen a Földön, számomra a reinkarnáció teljesen valós. (Graham Hancock) Fordította: Hertelendi Ádám, Maghar Akadémia (Forrás: magharakademia.hu/filozofia/) Graham Hancock - Why Are We Here? - videó

TÚL AZ IDŐN - AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG FELÉ II.

Az előző fejezetben arra a megállapításra jutottunk, hogy az Én egyetlen állandó alapgondolatra vezethető vissza, amely láthatólag soha sincs összekapcsolva azokkal a végtelen gondolatsorokkal, amelyeket összességükben értelemnek nevezünk.

Minthogy ilyen módon állandó jellegű szellemi tevékenységbe bonyolódunk, természetszerűen soha sincsen alkalmunk, hogy az Én-gondolatot ettől a folyamattól elkülönítve figyeljük. Az ember tulajdonképpen rabszolgája ennek az állandó szellemi mozgásnak, a külső benyomások és belső eszmék feltartóztathatatlan folyamatának.
Eljutottunk oda is, hogy felteszünk egy abszolút Jelent, jóllehet nem tudjuk elképzelni. Most pedig olyan útra mutatunk rá, amely ezt a vizsgálatot rövidesen meglepő magasságba tudja emelni. Az idő eszméje elválaszthatatlanul kapcsolódik a mozgás eszméjéhez. Az egymásra következés kérdése ez. Így keletkezik tehát az értelmen belül képzetek és eszméletek bizonyos mozgása, amelyek közül egyik a másikat úgy követi, mint a kinematográfiai film pillanatfelvételei - olyan folyamat ez, amely az egész napon keresztül tart. Ugyanakkor óráról órára, ha ugyan nem percről-percre végbemegy a fizikai test mozgása is.
A szellemi benyomásoknak, fizikai érzéseknek és a tudatunkon keresztül áramló eseményeknek ehhez a sorozatához való tapadás az, ami idő-érzetünket és személyi emlékezésünket életre kelti, mert nincsen mozgás idő nélkül. A figyelemnek az Én-gondolaton kívül eső más gondolatba való örök elmerülése akadályoz bennünket abban, hogy ezzel a valóságos Én-ünkkel bizonyos mértékben szemtől-szembe kerülhessünk. Ebből következik, hogy e között a két tényező között kell valami összefüggésnek lennie és hogy addig, amíg az ember képtelen figyelmét ezektől a gondolatoktól és emlékektől felszabadítani, addig az idő múlékonysága érzetének is foglya marad.
Az, hogy ettől az állandó mozgástól nem tudunk szabadulni, magyarázza meg, miért nem vagyunk normális körülmények között tudatában annak, hogy a jelen pillanatok az időtlen Abszolútban egymást áthatják és nem egymás mellett terjeszkednek ki, mint ahogy ezt már kimutattuk. Ha két tökéletesen egyenlő pillanatot tudnánk átélni, az első és a második pillanat között nem lenne az emlékezésnek semmiféle átvitele szükségképpen az Abszolútba való elmerülés következnék be.
Ennek megértését egy egyszerű analógia fogja megkönnyíteni. Képzeljük, hogy az ember egy vasúti fülkében ül; a vonat az állomáson vesztegel és az utasok felszállására vár. Ha az ember kinéz az ablakon, egy másik, ugyancsak veszteglő vonatot lát. Akkor a vonatvezető jelt ad és az embernek az az érzése, hogy vonatja elindult. Minden percben fokozódik a sebesség és a mellettünk lévő vonat ablakai egyre gyorsabban villannak el szemünk előtt.
De ha az ember a másik oldal felé fordul, ahol az állomásnak rövidesen el kellene tűnnie a szem elől, csodálkozva fedezi fel, hogy az teljes terjedelmében még ott van és vonatunk még mindig előtte áll.
Egy újabb pillantás a másik oldal felé meggyőz bennünket, hogy a másik vonat volt az, amely az állomást elhagyta, minthogy az a vonat most már nincsen sehol!
Az egész idő alatt a másik vonat mozgott - nem mi magunk és nem a mi vonatunk!
Az ilyesmit optikai csalódásnak nevezzük, de emlékeznünk kellene rá, hogy ezt az egyszerű "illúzió"-t bizonyos szellemi tapasztalat idézte elő. A szemünk előtt mozgó tárgy helyes érzékelése helyett azt az érzetet keltette, hogy mi magunk mozgunk.
Pontosabban ez felel meg az átlagember helyzetének. Egész egyszerűen azt hiszi, hogy élete nem más, mint mozgás az időben, meghatározott pillanatokon, napokon, heteken és éveken keresztül.
A valóság azonban az, hogy ő, valódi "Én"-je, az, ami értelme mögött fekszik, egyáltalán nem mozog - ellenkezőleg: mozdulatlanul az örökkévalóságban gyökerezik.
Így kerül azután az ember szembe egy lélektani csalódással. Csak egy mód van ennek eloszlatására, mégpedig az, hogy fejét ellenkező irányba fordítsa, éppúgy, mint a vonatban tette. Ezt a "hátrafordulást" lélektanilag úgy érjük el, hogy figyelmünket kívülről befelé fordítjuk és a szellemet saját forrásához vezetjük vissza.
Az idő relatív volta kimondatlan felszólítás arra, hogy a mélyén fekvő örökkévalóság abszolút értékeit kutassuk. Ez az örökkévalóság most van, a jelenben, nem mindig valahol a távoli jövőben.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

TÚL AZ IDŐN - AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG FELÉ

Az embernek az előzőkben elvégzett lélektani elemzése után arra az eredményre jutottunk, hogy az Én meghaladja az értelmet és önmagáról csak akkor tudhat meg igazán valamit, ha az értelmet arra lehet bírni, hogy figyelmének fenntartása mellett önként tartózkodjék megszokott tevékenységétől. Lehetséges, hogy ez csak egy pillanatra sikerül, de ez a rövid időszakasz is elegendő lenne arra, hogy egy villanásra megláthassuk a gondolatképek mögött rejtőző valóságot.

Az effajta eredmény azonban olyan meglepő, hogy azt a gyanút kelti: a hozzá vezető gondolatsorba valami hibának kellett belecsúsznia. Ez az introspektív befelé irányuló módszer olyan szembeszökően személyes, olyan könyörtelenül megköveteli, hogy minden gyakorlatozó a maga eszmeláncolatát kora kultúrájától teljesen független szellemben, alkotó módon a maga számára gondolja végig, hogy valósága szükségszerűen észrevétlen marad, ha az ember haladásának minden szakaszát valóban át nem élte.
Mégis ajánlatos ugyanahhoz a végkövetkeztetéshez még egy másik nézőszögből is közeledni, hogy meglássuk, vajon akkor is korrekt marad-e? Két ilyen nézőpont áll rendelkezésünkre: az első tudományos, vallásos és félig filozófiai és ezt most fejtjük ki - a másik, a különleges emberi tapasztalatból származik és azt a következő fejezetben beszéljük meg. Az előbbi címszó alatt az idő kérdését kell mérlegelnünk, ha nem is úgy, amint az a legújabb bölcseleti igazságokból ismeretes. Az ilyen emelkedett álláspont ebben a művemben nem foglalható el és sokkal szélesebb teret kíván, mint azt az egyetlen fejezetet, amelyet ehelyütt neki szentelhetünk. Ez a könyv mégis előkészület erre. A jógá-nak először fel kell szabadítania tanítványait, mielőtt a belső szentélybe vezetné őket, ahol a végső isteni lényegről hull le a fátyol. Már az is óriási feladat, hogy a következő gondolatokat konkrét élő mivoltukban rögzítsük papírra.
Az elmúlt évszázad második fele lassanként ébredt tudatára annak, milyen fontos szerepet tölt be az idő az embernek a környező világegyetemmel fennálló kapcsolatában. C. H. Hinton érdekes, de meddő, nem egészen világos utalásaitól, célzásaitól és Bergson professzor körülbelül ötven év előtti éles elméjű, de nem tökéletes elemzéseitől kezdve dr. Einstein Albertnak, a relativitás valóságára vonatkozó híres bizonyításáig, az idő problémájának megoldása egyre fokozódó tudományos szükségességgé vált, olyanná, amely megérdemelte, hogy a nyugat legjelentékenyebb szellemei foglalkozzanak vele. A régebbi, Sir Isaac Newton idejéből származó és vele foglalkozó elméletek természetesen az idő olvasztó tégelyébe kerültek.
Különösnek tűnhetik fel, hogy az Én keresése ezzel a problémával valamilyen összefüggésben lehet, de ha arra gondolunk, hogy minden megfigyelés az időn belül történik és értelmünk minden elmélkedése hasonló módon az időtől függ, akkor már kevésbé találjuk különösnek a dolgot. Ha az idő gondolatainkat és megfigyeléseinket valamilyen módon befolyásolja, akkor ezeknek a gondolatoknak és benyomásoknak, sőt végül mindkettő mélyén fekvő "Én"-ünknek tulajdonképpeni valósága is nehezen lenne felismerhető, ha az ember ennek a befolyásolásnak a természetét meg nem vizsgálná és az időt a maga valóságában le nem leplezné. Ezért kell megértenie az embernek az időt, ha önmagát meg akarja érteni. Pontosabban szólva, az idő nem választható el rokonaitól, a tértől és az okozatosságtól - minthogy azonban itt az emberbe és nem a világegyetembe akarunk behatolni, a két utóbbi mérlegelése elesik.
Az átlagember magatartása az idővel szemben nem megy oly messzire, hogy pontos analízisével törődnék - a valóságban túlságosan mély és nehéz rejtély ez számára - és legfeljebb iramló lábának feltarthatatlan léptei, amelyek sajnálatos gyorsasággal követik egymást, késztetik panaszra. Ám abban az értelemben, hogy az évek meggyógyítják a test és a lélek sérüléseit, e mellé a gondolat mellé kell állítani Sir Francis Bacon maximáját, amely szerint az idő az ember barátja.
Azok a dolgok, amelyek az idő megjelenésével létünkbe belépnek, méltó barátai annak a vén boszorkánynak, akinek szomorú arca és fáradt, csoszogó léptei olyanok, mint az emberi nem felett lebegő átok. Minden, ami arra késztet bennünket, hogy a kezünket tördeljük és minden, ami az életet kellemességeitől megfosztja, nem más, mint sötét ajándék, amelyet a boszorkány szolgaságunk béréül arcunkba dob.
Sok minden van a Kelet szokásaiban, ami sohasem fog a Nyugatra átszivárogni, ahol egynémely hajszolt üzletember irodájának falán szent szövegként függ: "Az idő pénz." Ha a keletiek kevésbé hisznek az idő értékében, míg az örökkévalóság realitását magasabbra becsülik és ha tropikus éghajlatuk ezt az értékelést az élettel szemben elfoglalt egész általános magatartásban még különösen hangsúlyozza, mi Nyugatiak valószínűleg sohasem fogjuk oly mélyen elsajátítani ezeket a nézeteket, mint ők. Mi túlságosan erősen átérezzük a pillanat futó állhatatlanságát. Mi például sohasem érjük el annak a barátságos kövér hindu pénzkölcsönzőnek az álláspontját, akivel a szerző néhány esztendővel ezelőtt az észak-indai Lahoreben találkozott. Ez azzal dicsekedett: "Ha reggel tíz órára van megbeszélésem valamelyik üzletfelemmel, rendszeresen két órakor érkezem." A szerzőnek arra az ellenvetésére, hogy ez nem tehet jót az üzletének, nevetve felelte: "Ha tíz órakor jelennék meg, üzletfelem jönne két órakor!"
Kronos, az idő ura, valamennyiünket eltalál láthatatlan kaszájával. Emberek, állatok, növények, sőt még a bolygók is elhullanak suhintása alatt. Sohasem ér véget működése? Mi az a titokzatos elem, amelynek folyamata világok és lakóinak végleges sorsát meghatározza?
A radioaktív anyagok átalakulása alapján a geológusok kénytelenek voltak feltenni, hogy a földkéregben vannak sziklák, amelyek 1.000 millió évesek. Mégis, saját földünk kora egészen alacsony más csillagok és napok korához képest. A csillagászok idő-ciklusokat számítottak ki, amelyek szédítő terjedelmű "múltakat" és "jövőket" tartalmaznak, de még ezek is szegényesek a kozmikus kalendárium végtelensége mellett. Az ember nem merészel nekiülni és elgondolkozni az idő áramló folyamának végtelen tartamán, nyüzsgő világok folytonos megjelenésén és folytonos eltűnésén, mert az ilyen határtalan változások és váltakozások látványában van valami rémítő az emberi fantázia számára és megborzongatja a szívet. Úgy látszik, valami borzalmas titok rejlik minden dolgok ilyetén végtelen folyamata mögött úgy, hogy az ember - ha eltöpreng rajta - végül ugyanúgy megdöbben az egyetemes élet kilátásától, amely mulandó formák miriádjain keresztül könyörtelenül örökké folyik, mint az egyetemes pusztulás és felbomlás gondolatától. Az ilyen elmélkedések elállítják az ember lélegzetét és arra késztetik, hogy megkönnyebbülten kapaszkodjék azokba a különbségekbe, amelyek a föld forgása és a nap, hold és csillagok visszatérő változásai révén lehetségessé teszik számára, hogy a maga rövid céljait áttekinthesse. Ezek a csillagászati tünemények bizonyos állandó szünetközöket szolgáltatnak, amelyek rendszeresen ugyanolyan módon ismétlődnek és megszabadítják az embert attól az erőlködéstől, hogy felfogja a felfoghatatlant.
Értelmünk véges és korlátolt és csak másodperceit, perceit és napjait tudja mérni, az időtudatot, mely szakadatlanul átlüktet testi szerveinken. Mihelyt megkíséreljük, hogy közelebbi kapcsolatba lépjünk az idővel, belátjuk, hogy örökre a jelenben élünk. Elmúlt emlékek, jövőbeli várakozások csak valóság híjával levő és testetlen szellemek, amelyek ismét belehullanak a sötét semmibe - mert a jelen elmúlhatatlan és minden pillanatot magába nyel.
A jelen egyre és visszafordulás nélkül áramlik és mozog, egyetlen irányban a jövő felé, amelybe éppúgy beleolvad, mint ahogy a mellékfolyó beleolvad a folyamba, amelyet táplál. Ez az összehasonlítás is gyönge és részben hamis - mert a téren belül tulajdonképpen nincsen valódi mozgás -, az ember csak azt mondhatja, hogy az idő mozgása a maga nemében egészen páratlan. Ilyen különös módon vagyunk örökre elválaszthatatlanul hozzákötve a jelen birodalmához, mint létünk magjához. A múlt csak emlék és a jövő csak sejtés - kizárólag a jelen pillanat emelkedik ki valósága révén.
A jelen pillanat ezenfelül felező pont a múlt és a jövő két végpontja között. Ennyi elég lesz elemzésünk céljaira és nincs rá szükség, hogy belevesszünk ebbe a messze és nagyszerűen kitáruló távlatba, amely mint végtelen vonal nyúlik ki, mihelyt az ember hátrafelé vagy előre pillant.
Mert minden elmúlt esemény jelenbeli volt, amikor valójában megtörtént. Éppígy minden jövőbeli történés idővel, mint jelenlegi esemény fog tapasztalódni. A múltat és a jövőt tehát az elemzés útján a jelen idő megnyilvánulásának fogjuk fel; teljességgel rajta alapulnak és nincs saját független létük. Ez az egész kérdés csomópontja.
Más szavakkal: az idő szakadatlan lánc, amely a jelenbeli események egymásra következő láncszemeiből képződik. Az igazságnak megfelelően nem választható szét abszolút múlttá és abszolút jelenné, minthogy önmaga oszthatatlan - örökkétartó Most. A kapcsolatot, amely a múlt és jövő között fennáll, az emberi emlékezés egységesítő ereje teremtette - és az emberben, de nem az időben van meg.
Minthogy a jelen mind a múltban, mind pedig a jövőben valóságos alkatként mindig jelen van, minden törekvés arra, hogy a kettőt megérthessük, azokba beletekinthessünk vagy azokat felderíthessük, mielőtt még a jelen valódi alkatát ismernők, éppolyan botor és értelmetlen, mintha megkísértenők, hogy számokat soroljunk fel, anélkül, hogy az "egyes" számmal, mint vezető egységgel kezdenénk. Az "egy" nemcsak az első és legfontosabb szám, hanem mint alap, minden más számban is benne van.
Ha tehát megkíséreljük, hogy először is a jelen pillanat valódi jellegét állapítsuk meg, ez helyes és előkészítő módszere annak, hogy végül a múlt és jövő, vagyis a totális idő megértéséhez juthassunk el.
Bizonyára különös igazság, hogy az ember változhatatlanul hozzá van kötve a jelen pillanathoz és hogy az idő titka csak benne magában él.
Minden, amit az ember a korábbi évek során tett és minden, amit az eljövő esztendőkben még tenni fog, az örök jelenben van lefektetve.
Kizárólag a jelen a valódi idő.
A jelen pillanatot nem szabad összetéveszteni valami matematikai ponttal egy vonalon, amely a végtelenben kezdődik és a végtelenbe nyúlik. A jelen pillanat nincs a térben sehol, mert elválaszthatatlan az embernek a világot szemlélő módjától. Olyasvalami, ami az emberben, pontosabban szólva, tudatos figyelmében lakozik.
Miután pedig a jelen nem tekinthető tárgyi valaminek, szükségképpen kell, hogy alanyi legyen: vagyis a szemlélő tudatában kell meglennie.
Az idő, végső elemzésében, mindig valamilyen tárgyra vagy tárgyakból összekapcsolódó eseményekre vonatkozik. Időre van szükség ahhoz, hogy valamely tárgyra egy pillantást vessünk - bármily rövid legyen is ez a futó pillantás: van kiterjedési viszonya -, a szem kénytelen egyik szélétől a másikig vándorolni és a pillantás meghasad. Semmi sem jelenik meg valójában egyetlen másodpercben, hanem mindig bizonyos időfolyamatban. Csak ilyen térbeli elkülönülés révén nyer formát a tárgy a szemlélő számára. Ki mérheti meg azonban azt az időt, amelyre az ilyen folyamatnál a jelen pillanaton belül szükség van? Hol kezdődik és hol végződik a jelen pillanat? Lehetetlen ezek között a pontok között különbséget tenni, mert amikor valamelyik pontot meghatározzuk, ugyanaz a pillanat már múlthoz tartozik. Ennélfogva nem is alkothatunk abszolút, pontos elgondolást a jelenről.
Tudományosan szólva: a jelen nem figyelhető meg, ennek következtében megismerhetetlen. Nincs tartama, ezért tehát csak bejárat valami időtlen Abszolúthoz. Röviden: elszigetelve, valójában elvont eszme, amely csak értelmünkben van meg. Így jutunk abba a különös helyzetbe, hogy "az időben meglenni" annyit jelent: "a jelenben lenni", ami viszont azt jelenti: "az időtlenben, vagyis az Örökkévalóságban lenni". A valóság érzése, amely mindig a jelen pillanatban mutat bennünket, az alapját alkotó örök élet rejtett valóságából ered. Mindennapi életünk legmegszokottabb jelensége tehát mély titkot tartalmaz. Ennélfogva itt és most a valóságos örök élet teljességében élünk - csak nincs róla tudomásunk. Ennek a hiányzó tudatnak a helyreállítása szükségképpen teljes változást idézne elő életünkben. Hatalmas és döntő fontosságú pont ez.
Ez ugyanis az idő egész fogalmát az anyagszerű világból egy anyagszerűtlen vagy szellemi területre emelné. "Ó, nem az idő, hanem mi, mi haladunk!" - írja egy francia költő. Minthogy továbbá minden tapasztalatunkat mindig csak a jelenben éljük át, ebből az következik, hogy az időt csak mint az öntudat egyik formáját ismerhetjük. Ez a téma tudományos szempontból is megvilágítható. Az optika tudományának egyes rendellenességei juttatták dr. Einsteint arra a felfedezésre, hogy két különböző egyénnek különböző eszméi lehetnek az időről - mint azt az órák is mutatják - és mégis mindkét nézet egyidejűleg helyes lehet. Az időegységek mérése tehát a megfigyelő álláspontjától és a mértékegységtől függ. Ezenfelül ráirányította a figyelmet arra, hogy vannak csillagok, amelyeknek fénye a Földet még nem érte el. A csillagoknak Földünktől való hatalmas távolságára való tekintettel olyan események, amelyek e Földön évszázadokkal ezelőtt játszódtak le, egy más égitestről tekintve jelenleginek tűnnek fel.
Ha továbbá Földünk forgásának mértéke megváltoznék, ennek megfelelően megváltozna időérzékelésünk is. A Hold példának okáért huszonhét és fél nap alatt végzi el keringését. Ha a Föld valamelyik lakójának sikerülne azonnal a Holdba jutnia, ott rendkívül hosszúnak tűnne fel számára az idő, mert folyása annyira lassúnak látszana, hogy hold-napja huszonhét és félszer hosszabb lenne, mint az, amelyhez hozzászokott. Ennélfogva minden embernek saját személyes nézete van az időről, ami a relativitás elvének egyik formáját mutatja. Végül, ha el tudnók képzelni, hogy mi magunk a megfelelő óriási sebességgel utazunk, néhány perc múlva visszatérnénk és csodálkozva fedeznénk fel, hogy bolygónk közben néhány évszázaddal öregebb lett.
Ez a négy példa mutatja, hogy az időnek nincs abszolút léte. A valóságban nincs abszolút időmérték, csak róla való egyéni benyomásunk: az idő olyan, amilyennek magunkban elgondoljuk.
A relativitás törvénye nemcsak a természet jelenségeire, hanem ugyanígy az őket szemlélő értelemre is alkalmazható. Ez az értelem nem tehet egyebet, mint hogy a múlt, jelen és jövő eszméire szorítkozik minden fogalma változhatatlanul ezeken a kereteken belül mozog.
Az idő újabb tudományos felfogása is kénytelen elismerni, hogy az időről ábrázolás nem adható. Nem lehet megjeleníteni és ezért nem is lehet megvizsgálni úgy, ahogy a tudomány a természet más jelenségeit megvizsgálja. Csak önmagából lehet megérteni.
Nem ábrázolható egy krétavonallal a fekete táblán, mint ahogy az ember minden mást a természetben - a legkisebb atomtól a leghatalmasabb naprendszerig - jelképesen ábrázolhatna. Mert a szemlélő, a szemlélés művelete és a meghúzott vonal egyaránt annyira az időhöz kapcsolódik, hogy a normális tudományos kutatás már eleve hamissá válik. Minden külső dolog a jelen pillanatból nézve válik szemlélet tárgyává - minthogy azonban az utóbbi nem külső valami, tehát a gondolkodás tárgyaként maga sem szemlélhető.
Hogy tehát a tudomány végső parancsát teljesíteni tudjuk és a jelenbe mélyebb pillantást vethessünk, mint amelyet az a felületes fogalom adhat, amely az emberben általában mint faji örökség maradt fenn, az időt tiszta lélektani tényezőnek kell tekintenünk, nem pedig olyasvalaminek, ami csillagászati mérésektől függ. Az embernek át kell lépnie belső lényének küszöbét, ami egyáltalán nem oly különös és rendkívüli teljesítmény, mint amilyennek látszik.
Az ily elemzés talán szokatlannak és távolesőnek látszik, de igen nagy jelentőségű. Olyan tanulmány ez, amely - ha türelmesen végigcsináljuk - kétségtelenül fel fog szabadítani attól a felületességtől, amely az idő titkát alá akarná értékelni.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

Reinkarnációs szerepek

Nagyon fontosak a szerepek. Leszületéskor minden identitás egy szerepbe bújik és ezt a szerepet fogja képviselni élete során. A háromdimenziós realitásunkban minden szerep az entitás kivetülése. Az ego is csak kivetülése egy sokkal nagyobb Énnek, amely bármikor hozzáférhető a számunkra és állandó az információcsere.

A szerepek meghatározása a leszületés előtt történik meg. Ilyenkor a lélek kijelöli, mit szeretne fejleszteni, milyen célokat kíván létrehozni és kijelöl egy fő utat, amelyen a leszületett egyén majd haladni fog. Természetesen le lehet térni az útról, de érdemes a terven haladni. Ez nem jelenti azt, hogy ha életünk során letérnénk az útról, nem fejlődnénk. Akkor is tapasztalunk. Akkor is tanulunk. Sőt, lehet hatékonyabban mint amilyet maga az entitás állított fel magának. De a terv követése azért célszerű, mert akkor pótolhatók igazán a hiányosságok.

Az, hogy ki milyen szerepet választ, nagymértékben hatással van embertársainkra. Állhatunk mások felett és mások alatt. Utasíthatunk vagy utasítást végrehajthatunk. Tömegekre, milliókra hatással lévő komoly döntéseket hozhatunk. Eldönthetjük mások sorsait. Lehetünk uralkodók, diktátorok, politikusok, befolyásos üzletemberek. Az adott szerep jellege felelősséggel bír. Minél előkelőbb pozícióba születik valaki, annál nagyobb felelőssége lesz környezetére és társadalmára egyaránt. Az a személy, aki takarítóként dolgozik egy épületben, kevesebb felelőséggel rendelkezik mint egy elnök. Ez nem azt jelenti, hogy egy elnök emberileg fontosabb lenne mint egy takarító, csupán azt, hogy az elnök azért született éppen abba a családba, mert a felelősséget akarta megtapasztalni. Ez persze csak egy ok azon milliárd ok közül amiért éppen elnöki családban születik valaki. Ettől még a takarító is rendelkezik felelősséggel, hiszen cselekedetei ugyanúgy hatással lesznek környezetére, még ha nem is akkora tömegeke, mint egy elnöké. Mindkettő más szemszögből tanítja meg, mi a felelősség.

A szerepek gyakran cserélődnek. Előfordul, hogy az apa-fiú szerep a következő inkarnációban megváltozik és aki eddig apa volt, az a legközelebbi életben fiú lesz, a fiúból pedig apa. Így képesek lesznek megtapasztalni egymás szerepét és ha nem értették meg egymást, akkor a mostani életben erre sor kerülhet, hiszen mindketten egymás, felcserélt szemszögéből tekintenek a világra. Természetesen az ego tudta nélkül. Természetesen az anya-fia vagy anya-lánya szerep is felcserélődhet, mint ahogy a nagyszülő-unokai szerep. Vannak olyan lelkek is, akik egyáltalán nem kívánnak inkarnálódni tovább, ám „szívességből” csak azért születnek meg, hogy meghaljanak. Mert halálukkal segítenek másokon, segítenek másoknak elgondolkodni valamin, növelni az összetartást vagy új lehetőségeket teremtenek egy-egy problémára. Az ilyen lelkek nem terveznek maguknak életutat, csupán pár hónapra, esetleg pár évre születnek le, hogy halálukkal elérjék céljaikat. Ezt tehát nem maguk miatt, hanem mások miatt teszik többnyire.

Bármennyire is furcsa, az ilyen halálesetek sokszor szívességből történnek. Ebben az esetben gyakori, hogy a csecsemő vagy a kisgyermek egy korábbi életében szoros kapcsolat fűzte valamelyik szülőéhez, aki valami nagy dolgot tett érte. Most viszonzásul felvállalja a halált. Ez öröm helyet ugyan mérhetetlen fájdalmat okoz, de a későbbiek során mindig fellelhető az értelme és a valódi célja, mellyel rávezetést adott a hozzá közel állóknak valaminek a leküzdésében. Valakinek az elvesztése azért jár fájdalommal, mert nem hiszünk a reinkarnációban, sőt, az évezredek során teljesen kiirtották belőlünk még csak a gondolatát is. Pedig több apokrif evangéliumban Jézus beszél a reinkarnációról, de ami veszélyes volt az Egyház számára, azt inkább eltűntette, így maradt a hagyományos keresztény felfogás, miszerint egyszer élünk. A halált tehát örök elmúlásként fogjuk fel, örök megszűnésként, a lét megszakadásaként. Nem így van azonban. A halál valójában újjászületés, amikor meghalunk, legalább annyira meg is születünk, amikor ténylegesen megszületünk. Ilyen szempontból magát a születést is lehetne halálnak nevezni…Ha tovább élne az illető, az számára büntetés lenne, tág viszonylatból nézve, mert az inkarnáció a korai halállal ért volna véget eredetileg.

Az olyan inkarnációk során, ahol a betegség játssza a központi szerepet, szintén belső okokra vezethető vissza. Minden betegség kialakulásának belső okai vannak. A született betegségek kivételével egyik betegség kialakulása sem tudatos. Nem arról van szó, hogy reggel azt mondjuk: „ma délután az utcán úgy el fogok esni, hogy eltöröm a lábam”, vagy „holnap tüdőgyulladást akarok kapni”. Minden betegség mögött a Belső Én reakciói állnak. Jelzi, hogy valami nincsen rendben és az elfojtott problémák tünete maga a betegség. Ezek a visszajelzések olyan belső folyamatokra hívják fel a figyelmet, melyekben zavar keletkezik és a test betegségekkel reagál a pszichés folyamatokra. Ha a test gyógyulni kezd, az spirituális változás eredménye lesz.

Bármely nehéz helyzetben is legyünk, bármilyen tragikus vagy katasztrofális körülmények álljanak fenn, a személyiség soha sincs magára hagyva. A Belső Én mindig pontosan tudja, mi történik inkarnációjával, mindig pontosan nyomon követi és értesül minden egyes mozzanatról ami vele történik, még a legkisebb részecskék rezgését is érzékeli azok végtelen számú lehetséges rendszerében. A halál körülménye tehát teljes mértékben ismert a Belső Én számára, még akkor is, ha étlen-szomjan haldoklik egy ember a sivatagban.

Fontos tudni azt is, hogy a lélek reinkarnációs ciklusai során arra is törekszik, hogy minél több szerepet kipróbáljon. Így elengedhetetlen, hogy legalább egyszer ne próbálja ki az anya-apa-gyermek szerepét. Ezek a szerepek új megvilágítást adnak számára a tapasztalás során. Minden szerep más és más köntösbe bújtatja a lelket, ahonnan különböző szemszögökből tudja szemlélni a világot, más módon reagálva az élet különböző helyzeteire.

Nem csak családon belül lehetnek szereposztások. Ugyanígy szerepcserének tekinthető például a gyilkos-áldozat helyzete. A második életben a gyilkosból lehet áldozat lesz, az áldozatból pedig gyilkos, csak más körülmények között. Így érthető meg teljesen mindkét szerep és a szerepek hátterében zajló egyéni motivációk és viselkedési mintázatok. Ugyanígy változhat a szegény-gazdag, a hűtlen-hűséges, vagy az orvos-beteg szerepe is. Bár az utóbbi esetben a betegségnek sajátos célja van.

(Seres Gábor – paranormal.hu)

Meddig ámítjuk magunkat?

Meddig ámítjuk magunkat azzal, hogy nem léteznek előző életek? Miért hisszük el, hogy nincs újratestesülés? Nem magasröptű eszmefuttatásokba szeretnék bocsátkozni ezúttal, hanem néhány egyszerű érvet felhozni és néhány kifogást megcáfolni, merthogy a reinkarnációnak nincs szüksége arra, hogy én vagy bárki más igazolja.

Eddig főleg olyan emberekről lehetett hallani, akik nem hittek a korábbi életekben részint vallási, részint ateista alapon. Ámde, egyre több szót kaptak az elmúlt évtizedekben olyanok, akik pedig ezzel szembe azt állították, hogy ők konkrétan emlékeznek számos előző életükre, sőt azokból tudást és képességeket hoztak át. Ezek tükrében mindenki eldönthet, hogy kinek a szavában hisz.

Ma még mindig sokan vitatkoznak ezen a kérdésen, mintha bármit is befolyásolna ez. Nos, a Teremtés működését vajmi kevéssé befolyásolja, de az emberi világképet annál inkább. Talán abban kellene hagyni a népbutítást és nem lenne szabad olyan pongyola érvekre hivatkozva félresöpörni a reinkarnáció tanát, mint például: „azért nem hiszek az előző életekben, mert ősi iratokban, mint amilyen a Biblia is, ez nincs benne” vagy „azért nem hiszek a reinkarnációban, magyarul az újra testet öltésben, mert nem emlékszem rá”.

Az ilyen és ehhez hasonló, mondvacsinált ürügyek és kifogások nem állják meg a helyüket egy komoly ember világképében és gondolkodásmódjában. Milyen érv az, hogy ha valamire nem emlékszem, akkor nem is létezik? Ennyi erővel az érettségi bizonyítványokat, a diplomamunkákat is visszavonhatnánk, mert sok év távlatából már nem tudnánk a mai kis tudásunkkal megfelelni a követelményeknek. Avagy a gyerekkorunkat is semmissé tehetnénk, mert nem emlékszünk rá.

Az pedig végképp dogmatikus gondolkodás, hogy azért, mert valami régen leírásra került, akkor annak automatikusan helyesnek kellene lennie. Egyáltalán nem biztos, hogy 1500 évvel ezelőtt minden írástudó őszinte és becsületes volt, avagy tévedhetetlen.

Ezek tehát logikátlanságok, amelyeket észre kellene vennünk. Másfelől, az ősök tiszteletével sem lehet mindent megmagyarázni, mert az ősök, vagy szent emberek szavait nem feltétlenül ismerjük a maguk eredetiségükben. Hiszünk az írásos emlékek hitelességében, de nem tudjuk 100%-osan! S itt van a kutya elásva! Ez ad számos csalásra és csalafintaságra okot.

Olykor az az érzésem, hogy a reinkarnáció tanát szándékosan eltitkolták előlünk. A tájékozottabb és világlátottabb emberek pontosan tudják, hogy nem szabadna általánosítanom, mert nem mindenki elől titkolták el az újra testet öltés tanait. A helyzet éppen fordított: az emberiség többsége mindig is tudta, gyerekkorától azt tanulta, hogy léteznek előző életek, s azokra vissza is lehet emlékezni, sőt minden korban éltek olyan személyek, akik erre képesek voltak.

 

Afrika, Amerika, Ausztrália és Ázsia nagy részén világvallások és regionális hitrendszerek százai alaptanaik között említik a reinkarnáció valamilyen formáját: hinduizmus, buddhizmus, taoizmus, a zoroasztrizmus, Európa és a Közel-Kelet csaknem valamennyi vallási irányzata hisz a reinkarnációban.

Egyesek az állítják, hogy a reinkarnáció idegen az iszlámtól, de ez nincs teljes mértékben így. A Koránban ez olvasható: „Isten lényeket teremt, újra és újra visszaküldi őket, míg aztán hozzá vissza nem térnek.” vagy „Az ember személye csak maszk, amelyet a lélek kellő időben felvesz, egy darabig hordja, aztán eldobja, hogy újat vegyen fel… Ha teljesen tönkremegy, s olyanná válik, mint egy halcsontváz, a tőle megszabadult, gyógyult lélek újat formál.” Amúgy a szufizmus – az arab miszticizmus – elfogadja a reinkarnáció létjogosultságát és bizonyos formáit.

Így lényegében a zsidó vallás és a kereszténység maradt, amely látszólag kilóg a sorból. Vagy mégsem?

Alexandriai Kelemen a II. században arról értekezett, hogy az ember fejlődéséhez elengedhetetlen az újra testet öltés. Márpedig ha van újraszületés, akkor előző életeknek is lenniük kell. Sok egyházatya a hivatalos állásfoglalások ellenére is hitt az újratestesülés eszméjében.

Amúgy nem árt tudni, hogy az 553-as konstantinápolyi zsinat kiáltotta ki eretnekségnek a reinkarnáció tanát, illetőleg eretnekeknek bélyegezték azokat, akik hittek az előző életekben. Ezt később több zsinat is megerősítette, az ellenkezőkre pedig szigorú megtorlás várt.

Ebből is látszik, hogy a kereszténységtől sem idegen a reinkarnáció, miként nehéz elképelni egy kabbalistát – zsidó misztikust –, amint mágikus operációját úgy végzi el, hogy tagadja a lelkek újra testesülését. Erről azonban szó sincs. A legtöbb kabbalista is hisz a lélekvándorlásban.

Mindezek után felvetődik a kérdés, hogy akkor ki nem hisz a lélekvándorlásban, az újra testet öltésben és az előző életekben? Nos, például az a tömegember, aki tradicionális okoknál fogva ezt tanulta, mert belenevelték, esetleg beleverték, illetve aki olyan egyházi közösségbe jár, ahol ezt hirdetik, ahol a „nyáj” tagjaként nem mer elrugaszkodni a dogmatikától. Az ilyen esetekben még létezik az előző élet tagadása. De amúgy minden korban, minden spirituális (beavatott) és szakrális vallási vezető tudta, hogy léteznek előző életek.

Összefoglalva, a titok abban áll, hogy aki látó, tudó, s legfőképpen beavatott, azt nem lehet megvezetni, a többieket pedig a hit irányítja, amit készen kap és maga tölt fel energiával elfeledvén, hogy attól még nem lesz valami feltétlenül igaz, hogy relatíve sokan váltig állítják.

(Száraz György - global-mystery.blogspot.hu - boldognapot.hu)

25 idézet Albert Einsteintől ami fizika helyett az élettel és az emberrel van összefüggésben

Albert Einstein több volt mint fizikus és tudós, következik 25 idézet a nagy embertől ami absztrakt fizika helyett az élettel és az emberrel van összefüggésben.

1. Az intellektuális növekedés a születésnél kezdődik, és a halálnál ér véget.
2. Mindenkit tisztelni kellene mint személyt, de nem isteníteni.
3. Soha nem tégy az együttérzés ellen, még akkor sem ha az állam követeli ezt tőled.
4. Ha az emberek csak azért jók, mert félnek a büntetéstől és várják a jutalmat, akkor valóban nagyon nagy bajban vagyunk.
5. Az eszközök tökéletessége, és a célok zavarossága, azt hiszem ez a fő probléma.
6. A szeretet nagyobb tanítómester mint a kötelesség.
7. Ha nem tudod egyszerűen elmagyarázni, akkor nem értetted meg eléggé.
8. Egyetlen probléma sem oldható meg ugyanazzal a mentalitással mint amivel azt létrehoztuk.
9. Őrültség: az amikor újra és újra ugyan azt csináljuk de mindig más eredményt várunk.
10. Tanulj a tegnapból, élj a mában, és reméld a holnapot.
11. Teljesen egyértelművé vált hogy a technológiánk túlnőtte az emberségünket.
12. Bármi ami megszámlálható nem szükségszerűen számít, és nem minden ami számít, nem szükségszerűen számlálható.
13. A hatalom mindig vonzza azokat az embereket akikben kicsi a moralitás.
14. Mindent olyan egyszerűvé kell tenni, amilyen egyszerűvé csak lehet, de nem egyszerűbbé.
15. Az embernek azt kell keresnie ami van, nem azt amiről úgy gondolja hogy lennie kellene.
16. Bárki aki túl sokat olvas, és túl kevésszer használja az agyát gondolkodásra, annak gondolkodása ellustul.
17. Az az ember aki soha nem hibázott, az soha nem próbált ki semmi újat.
18. A tanár legfőbb művészete felébreszteni az örömöt a kreatív kifejezésen és a tudáson keresztül.
19. Bárki aki a kis dolgokat nem veszi komolyan, nem bízható meg a nagy dolgokkal sem.
20. A nagy lelkeket mindig vadul ellenezték és támadták a középszerű elmék.
21. A nevelés az ami megmarad miután az ember elfelejtette mindazt amit az iskolában tanult.
22. A logika eljuttat A-ból B-be. A képzelet eljuttat bárhová.
23. A harag csak a bolondok keblén lakik.
24. Az információ nem tudás.
25. Soha ne veszítsd el a kíváncsiságodat

(forrás: pecomp.hu)

A delfinek hatodik érzéke

Egy új kutatás azt feltételezi, hogy lenyűgöző képességeik mellett a delfinek képesek érzékelni a mágneses teret. Az állatoknál nem ritka, hogy mágneses érzékelésüket használják, amivel a Föld mágneses terében tudnak tájékozódni.

Számos különböző állatfaj rendelkezik ezzel a érzékeléssel, melyet „magnetorecepciónak ” neveznek, ilyenek a teknősök, a galambok, a rágcsálók, a rovarok, a denevérek és az őzek (melyek viszonylag közel állnak a delfinekhez), mondja Dorothee Kremers, a Rennes-i Egyetem, az állatok viselkedésével foglalkozó tudósa. Kremers egyik szerzője annak a közzétett tanulmánynak, melyben bemutatták, hogy a cetfélék miként viselkednek egy mágneses és egy nem mágneses objektum közelében. A kutatók a palackorrú delfineket vizsgálták, hogy milyen viselkedésbeli különbségeket mutatnak, miközben egy mágneses és egy nem mágneses tárgy mellett úsznak el.

„Az óceán mélyén a mágneses mező jó navigálási eszközt jelent” – mondta Kremers a LiveScience-nek. „Úgy tűnik, hogy a delfineknek is van ilyen mágneses érzéke.”

Kremers és kollégái hat palackorrú delfin mágneses érzékét tesztelték, a franciaországi Planète Sauvage delfináriumban. A kutatók egy mágneses és egy nem mágneses neodímium blokkot tettek két teljesen egyforma alakú és sűrűségű hordóba, melyeket a delfinek közé eresztettek. Ezután kamerával rögzítették a delfinek hordók körüli viselkedését.

Kremers és kollégái azt figyelték meg, hogy amikor az állatok a mágnesessé tett blokkok mellett úsztak el, azt sokkal gyorsabban tették, mint amikor a másik, nem mágnesesek mellett tették ugyanezt. A delfinek ekhólokátorukkal, hanghullámokkal nem tudták megkülönböztetni a hordókat.

Már néhány ezer magnetit-tartalmú sejt képes hatékonyan érzékelni a térerő 0.1%-s mágneses változását. A bálnák, madarak, teknősök, halak agyában ennél sokkalta több, több millió ilyen sejt található.

Ha a delfinek érzékelni tudják a mágneses mezőket, még nem világos, hogy mikén teszik, mondja Kremers. A tudósok úgy gondolják, hogy sejtjeik „ferromágneses” anyagot (például magnetitet) tartalmaznak, melyek reakcióba lépnek a Föld mágneses mezejével és jelzéseket küldenek az idegrendszernek. A kutatók megjegyezték, hogy ugyan találtak magnetitet a delfinek agymembránjaiban, de még nincs bizonyítékuk arra, hogy ez szolgálja a tájékozódást – ehhez még több kutatásra lesz szükség.

Hogy az ember képes e érzékelni a mágneses tér változását, az nem bizonyított, de az biztos, hogy az emberek orrában található mágneses csont. Robin Baker a ’70-es években fejre szerelt mágneses szerkezetekkel ugyan megzavarta a tesztalanyok irányérzékét, de ezt más tudósok nem találták bizonyító erejűnek.

(forrás: http://galaktika.hu)

A lélek halhatatlanságáról - Egy Nobel-díjas tudós a halhatatlan lélek létezéséről

Minél több információt hoznak a tudományos kutatások az emberi agy tevékenységéről, annál tisztábban láthatjuk a különbséget az agyműködés és a gondolkodás között.

Sir John Carew Eccles sokéves kutatásának és elemzéseinek alapján azt állítja, hogy az anyag nem képes szellemi jelenségeket produkálni, és a fizikai energia nem változhat át szellemi energiává. Ez azt jelenti, hogy csak a szellemi valóság képes pszichikai folyamatokat létrehozni.

 Sir John Carew Eccles neurofiziológus (1903-1997)

A Nobel-díjas ausztrál tudós arra hívja fel a figyelmünket, hogy tudományos szempontból kifejezetten el kell utasítanunk a materialisták állításait, melyek szerint az emberi tudat az anyag terméke lenne. Eccles előtt világossá vált, hogy az ember elméje, a személyes énje, az ember lelki szintjeként létezik, és ez a halhatatlan lélek. Az emberi létet nemcsak az intelligencia és az értelem jellemzi, hanem mindenekelőtt az alkotóképesség és a képzelőerő. Eccles két sarkigazságról ír: az emberi személyiség egyedülálló mind a testi mivoltában, mind a halhatatlan lélek szellemi szintjén.

     Kutatási eredményei alapján Eccles professzor határozottan elutasítja az emlékezet materialista elméletét, mely az agyat úgy definiálja, mint egy szuperkomplikált számítógépet, amellyel az agykéreg előállítja a gondolatokat és az érzéseket. Ezt az elméletet "nyomorúságosnak és üresnek" tartja, mert homályos általánosításokat használ, de főleg azért, mert nem képes megmagyarázni az egyedülálló emberi "én" létezésének csodáját és titkát, a szellemi értékeivel: az alkotóképességgel és a képzelőerővel (How the Self Controls Its Brain)

"Figyelembe véve, hogy a materialista koncepció − írja Eccles − nem képes megmagyarázni és megindokolni egyediségünket, arra kényszerülök, hogy elfogadjam az egyedi-, szellemi-, személyes »én«, vagyis a lélek természetfölötti keletkezését. Teológiai kifejezéssel élve; minden lélek Isten új teremtménye, melyet az emberi magzatba "implantál" (Evolution of the Brain: Creation of the Self)

John Eccles professzor egy új, zseniális elméletet fogalmazott meg az emberi elme működéséről, mely dualista interakcionizmus (dualist interactionism) néven ismert.

Az elmélet szerzője ezt így magyarázza: "Kijelentem, hogy a tudományos redukcionizmus és annak ága, az »ígérgető materializmus«, mely az egész szellemi világ létezését a neurontevékenységek modelljével akarja magyarázni, hihetetlenül leértékeli az emberi lét titkát. Ezt a hitet babonának kellene tartani. El kellene ugyanis ismernünk, hogy szellemi lények vagyunk, a szellemi világban létező lélekkel, de egyúttal fizikai lények is, az anyagi világban létező testtel" (Evolution of the Brain)

Az emberi agy sokéves tudományos kutatásából John Eccles azt a következtetést vonta le, hogy mindannyiunknak van egy személyes "én"-je − tehát egy nem anyagi természetű elméje, mely az anyagi természetű agy által működik. Ezért az emberben a fizikai világon kívül létezik még egy gondolati − vagyis szellemi − világ is, és ez a kettő kölcsönösen hat egymásra (vö. How the Self Controls Its Brain, 38. o.). 

Eccles professzor azt a lenyűgöző tényt hangsúlyozza, hogy a személyes "én" tudata minden emberben változatlanul fennáll egész élete során, és "ezt a tényt csodának kell elismernünk"

Eccles így ír az emberi léleknek, tehát a személyes "én"-nek a test halála utáni halhatatlanságáról: "Hiszem, hogy létezésem alapvető titok, mely meghaladja a testem (s vele együtt az agyam) fejlődésének valamennyi biológiai minősítését, beleértve a genetikai örökséget és az evolúciós eredetet is. Értelmetlen dolog lenne azt hinni, hogy a tudatos létezés e csodálatos ajándékának nincs semmilyen jövője, sem lehetősége létezni egy más, a számunkra nehezen elképzelhető valóságban" (Facing Reality: Philosophica/ Adventures by a Brain Scientist, Heidelberg Science Library, 1970, 83. o.).

Az ausztrál tudós másutt kifejti: "A test és az agy halálára tekinthetünk úgy, mint dualista létezésünk szétesésére. Abban reménykedünk, hogy a megszabadult lélek új jövőt talál, mélyebb értelemmel és megdöbbentőbb tapasztalatokkal, egy megújult megtestesült létezésben, összhangban a hagyományos keresztény tanítással" (Evolution of the Brain, 242. o.)

"Létezésünk éppoly titokzatos, mint a halálunk. Kétkedhetünk-e csak azért, mert eredetünket éppúgy nem ismerjük, mint a további sorsunkat? Miért is ne élhetnénk az életet úgy, mint egy nagy kihívást és csodálatos kalandot, melynek végső értelme még felfedezésre vár?" (Facing Reality: Philosophical Adventures by a Brain Scientist)

Bárcsak arra indítana minket az emberi agy kiemelkedő világhírű kutatójának, a Nobel-díjas John Eccles professzornak a halhatatlan emberi lélek létezéséről tett tanúsága, hogy jobban törődjünk a saját lelkünkkel, vagyis a lelki életünkkel − szívünk tisztaságával, a minden rossztól való mentességgel, az örök élettel!

Ez a Krisztussal való személyes kapcsolat elmélyítésében valósul meg a napi ima, a Bűnbánat Szentsége és az Eucharisztia által. Soha ne feledkezzünk meg Jézus szavairól: "Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?" (Mt 16,26)

- Forrás:szeretetlang.blog.hu -

- - - - - - 

Dr. Eccles (Nobel-díjas) Istenről beszél - videó

forrás: Christianity 101

Elkerülhetetlen találkozások

Az ok-okozat törvénye létezik. Mindenki megtapasztalja, nap mint nap, hogy a tetteinek, sőt a szavainak, de még a gondolatainak is van következménye.

Mindennek van oka, minden döntésünk valahová vezet. Oda, ahová egy másik döntés nem vezetne, vagy nem ezen az úton vezetne. Több döntéssel is eljuthatunk ugyanoda, de a közben megtett út is számít.

Igaz az is, hogy annál jobb döntéseket hozunk, minél jobban ismerjük magunkat. Testünk minden sejtje lecserélődik, maximum 7 év alatt. Az atomok összetevőit alkotó kvantumok is folyamatos mozgásban vannak. Semmi sem állandó, mint régen hittük. Csak a változás állandó. Ezért mondom, hogy társnak is változótársat válasszunk. Ne olyat, aki éppen megfelel, de később lemarad mellőlünk, hanem aki velünk együtt változik, a megfelelő irányba és ütemben.

Itt van tehát az önismeret, az állandó változás, és az, hogy mindennek következménye van. Ezekből következik, hogy a spirituális utat megkezdők – akik tudatosan észlelnek - egy olyan talajra tévednek, ahol a változás még gyorsabb, sőt kikerülhetetlen. A változás pedig újra és újra felveti azt a kérdést, hogy kik is vagyunk valójában. Sokan azért nem lépnek meg fontos dolgokat, mert az azt mutatná, hogy ők már nem ugyanazok, akik korábban voltak. Nos, az emberi lét szerint, tényleg nem ugyanazok, mert hiszen az lehetetlen. Az Isteni lét szerint viszont az Isteni részed teljes, egész, az Istennel egylényegű, és mint ilyen, változatlan.

De maradjunk a mi kis földi létezésünknél, ahol semmi sem állandó, sőt minden és mindig változik, mi magunk is. Ebben a körben megállapítható az is, hogy valami vagy előrefelé fejlődik, vagy visszafelé. Mivel nincs változatlan állapot, így stagnálás sincs.

Így aztán, ha elindulunk a spirituális úton, akkor azt célszerű jó irányba és jó ütemmel csinálni, mert ha leállunk, az előre-változásban, bizony visszacsúszunk. Sajnos, ha belekezdtél az ébredési folyamatba, akkor nem lehet kiszállni. Ugyanis, a változást segítő szituációk egyre nagyobb arányban jelentkeznek, segítve minket. Ha pedig nem veszünk róluk tudomást, az már minket magunkat is zavar. Természetesen ideig-óráig meg lehet pihenni, de kiszállni nem tanácsos. Például, amíg valaki úgy veteti el a gyermekét, hogy nem tudja, az gyilkosságnak számít, addig könnyebben teszi ezt. Míg, ha csak hall arról, hogy ez milyen cselekedet – mármint gyilkosság -, akkor minden elhessegetés mellett is nehezedik a szituáció, hiszen akaratlanul is fel-felvillan a gondolat, hogy mit tettünk vagy készülünk tenni.

A folyamatos változás csak annak megy, aki képes az önvizsgálatra, olyan kegyetlen módon, hogy akár az önmagára nézve szégyenletes dologra is fény derüljön. Aki ezt megteszi, az nagyon bátor. Mindig emlékezzünk rá, hogy a legfőbb erény a bátorság! Aki szembenéz magával és először, ha csak önmaga előtt is, de felvállalja azt a valakit, aki az adott kérdésben olyan rosszul áll, az bátor. A belátott hibát aztán egy határozott döntés következtében megváltoztatja, kijavítja. Ezzel már meg is változott.

Aki tisztában van azzal, hogy mindannyian Istenből valók vagyunk, ezért nincs valódi titok - mert Te és az Isten már tudjátok -, és elég sokszor nézett már tükörbe, felvállalva önmaga előtt a hibáit, az egyre nagyobb mértékben meri ezt megtenni mások előtt is.

Miért fontos ez?

Mert aki elindul a saját útján és változik, az sokszor olyan döntések meghozatalára kényszerül, amely nem nyeri el a környezete egy részének a tetszését. Hiszen mindig olyan környezet vesz körül minket, amilyenek éppen vagyunk. Ha változunk, változik a környezetünk is. Van, aki marad, van, aki elmarad. Attól függően, hogy kivel változunk együtt, hasonló ütemben és irányban. De csak akkor haladunk, ha ezeket a mások számára sokszor kellemetlen döntéseket meghozzuk és felvállaljuk.

A spirituális út őszinteséget követel, először magunkkal, majd a környezetünkkel szemben is. „Az igazság szabaddá tesz!” – mondta közülünk a legnagyobb. Ha elmeséljük egy stiklinket valakinek, aki meghallgat és elfogad minket így, szabályosan fellélegzünk, felszabadulunk, mert vége az alakoskodásnak, a hazudozásnak, a képmutatásnak. Ezek a tevékenységek rengeteg energiát, erőt emésztenek fel - ha észrevesszük, ha nem.

Miután erőnk szabadul fel, azt akár arra is fordíthatjuk, hogy a hibánkat kijavítsuk. De látjuk, hogy ez a pozitív haladás is úgy kezdődik, hogy felvállaljuk magunkat, először a tükör előtt, majd a környezetünk előtt is. Persze, ha ügyesek vagyunk, akkor a felismerés után rögtön rendezhetjük a sorainkat, és így talán a mások előtti beismeréses rész is elkerülhető. Persze az otthoni tükrünkkel analóg a környezetünk, a párkapcsolatunk, amelyek türközik jelenlegi állapotunkat.

Abban az esetben, ha az ember felcsap segítőnek, hatványozottan igaz rá, hogy önmagát vállalnia kell. Hiszen csak így lehet hiteles. Tapasztalatom szerint egyre többen kíváncsiak az olyan segítők véleményére, akik maguk is rendelkeznek problémával, nehézséggel, és ezt nem rejtik véka alá. Nem titkolják, hogy ők is tanulnak a tőlük kérdezőtől, sőt a segítség legalább olyan mértékű, mint amit adhat. Lehetséges, hogy a guruk ideje leáldozóban van? A megközelíthetetlen, tanítványai által körülvett „mesterek” már nem olyan népszerűek, mint régen? Elkerülhetetlen tehát a spirituális úton, hogy változzunk, mert az élet maga a változás, amely vagy előre visz vagy visszahúz. Stagnálás nincs. Ezt a folyamatos, lehetőség szerint pozitív irányú változást viszont csak őszinteséggel, és önmagunk felvállalásával tudjuk elérni.

Ha elmúlik a félelem, hogy mit szólnak majd mások, ha a cél nem a megfelelés a környezetünknek vagy egy korábbi létállapotunknak, akkor önmagunkat vállalva egy szorongásoktól mentes, esetenként nehéz, de eredményes életutat járhatunk be, amely visszatekintve elégedettséggel tölt majd el bennünket, a megtanult bölcsességek fényében.

Ki vagy? Hol tartasz? Merre mész? Miben változol, hogy eljuss oda?

(Somogyi Péter-  Huszárvágás)