Részletek Jim Carrey beszédéből

Lelkem nem szorul testem fizikai korlátai közé. Testem él a lelkem végtelenségében.

Gyakran mondtam, hogy azt kívánom, az emberek megvalósíthassák a gazdagságról és hírnévről szőtt minden álmukat, hogy meglássák, nem ez a módja a kiteljesedésüknek.

Tapasztalatból mondom, a másokra gyakorolt hatásunk a létező legnagyobb értékünk.

Minden, amit életünkben megszerzünk, az enyészeté lesz, és csupán az marad belőlünk, ami a szívünkben volt.
Mindannyiunkban ott van a csönd, a csönd, ami végtelen, mint a világegyetem.
Amikor ezt a csöndet átéljük, emlékezni fogunk arra, hogy kik vagyunk.
Nem magunk által létrehozott avatárok vagyunk. Nem a képek vagyunk a filmszalagon. Hanem a fény, amely átvilágít rajta. Minden más csak füst és tükör. Ami csak megzavar, de nem késztet igazán.

Csak a bennünk létező valóság az, ami igaz.

Szemünk nemcsak lát, hanem egy második történetet vetít folyton az általunk látott képre. A félelem írja ezt a forgatókönyvet. 

A félelem életünk szereplője lesz, de nekünk kell eldönteni, hogy milyen mértékben. Leélhetjük egész életünket kísérteteket képzelve, a jövőbe vezető utunk miatt aggódva, de mindig csak az lesz, ami éppen most és itt történik, ahogyan a mostani pillanatban döntünk, döntéseink pedig alapulhatnak szereteten vagy félelmen.

Ezért sokan választjuk félelemből az utunkat, egyedüli lehetőségnek álcázva. Amit igazából szeretnénk, azt elérhetetlennek, képtelen elvárásnak érezzük, ezért sohase merjük a világegyetemtől kérni. Azt mondom, kérhetjük a világegyetemtől.

Az élet nem velünk történik, hanem értünk.

Én azt mondom, hogy egyszerűen engedjük, hogy a világegyetem megtudja, mit akarunk, és tegyünk érte, miközben hagyjuk, hogy a dolog a maga módján megtörténjen.

Miért ne adjunk esélyt a hitnek? Nem a vallásnak, hanem a hitnek. Nem a reménynek, hanem a hitnek. Én nem hiszek a reményben. A remény koldus. A remény átsétál a tűzön. A hit átugrik rajta.
Készek és képesek vagyunk arra, hogy csodálatos dolgokat tegyünk a világban, és amikor ma átlépünk ezeken az ajtókon, csak két lehetőségünk lesz: szeretni vagy félni. 

Válasszuk a szeretetet, sohase hagyjuk, hogy a félelem saját játékos szívünk ellen fordítson bennünket.

 (forrás: sevaster1 - youtube.com)

Részletek Jim Carrey beszédéből - videó

Lélekvándorlás a fagyos északon

Az észak-nyugat alaszkai eszkimók, a nyugaton élő aleutok és a keleti tlingit indiánok vallásos hitvilágának egyaránt a lélekvándorlás az alapja. A tlingitek tovább személyesítik azzal, hogy hitük szerint a lelkek saját közvetlen családjukba térnek vissza.

1961 és 1965 között dr. Ian Stevenson négy alkalommal látogatott el a tlingitekhez, és ezalatt harminchat lélekvándorlással kapcsolatos esetet jegyzett fel. Nem volt nehéz dolga, mivel a legtöbb indián beszélt angolul, és közülük sokan viseltek “szimpátia-” sebhelyeket, amelyek az előző életbeli haláluk módjára utaltak.

1949-ben egy hatvanéves, William George nevű tlingit halász azt mondta a fiának és a menyének, hogy a fiukként fog visszatérni. Megígérte, hogy fel fogják ismerni a jelenlegi anyajegyeiről, és átadta aranyóráját, hogy őrizzék meg neki. Néhány héttel később nyomtalanul eltűnt a csónakjából. Éppen kilenc hónappal ezután a menye világra hozott egy fiút, akinek “pigmentfoltok voltak a bal válla felső részén és a bal karján, pontosan azokon a helyeken, melyeket a nagyapja megjelölt”.

Ahogy növekedett, a fiú hasonló viselkedésmintákat mutatott, mint a nagyapja – még bicegett is, pedig William George sántítása egy kosárlabda-mérkőzésen elszenvedett sérülés követ­kez­ménye volt. Még nem volt öt éves, amikor felismerte az órát: kivette anyja ékszerdobozából, és makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az övé. Bácsikáira úgy utalt, hogy “fiúk”, nagy-nagynénjét pedig “húgom”-nak szólította.

Dr. Stevenson ezt írta: “Korához képest feltűnően sokat tudott a halászatról és a csónakokról. Jobban félt a víztől, mint a vele egykorú gyerekek. Higgadtabb és érzékenyebb volt, mint a többi gyermek.”

Még bizonyítóbb erejű egy másik tlingit, Victor Vincent (törzsi neve Kahkody) esete, aki 1946-ban halt meg. Egy évvel a halála előtt magához hívta kedvenc lányunokáját és annak férjét, Corliss Chotkint, és azt mondta nekik: az ő gyermekükként fog visszatérni. Megígérte, hogy fel fogják ismerni a forradásairól – az egyiket az orrán viselte, a másikat a hátán: ez utóbbi egy műtéti heg volt, még az öltések nyomai is látszottak.

Tizennyolc hónap múlva Mrs. Chotkin fiúgyermeknek adott életet, akin anyajegyek voltak láthatók – pontosan ott, ahol Vincent forradásai voltak. A rendkívül koraérett kisfiú tizen­három hónapos volt, amikor anyja meg akarta tanítani neki a nevét: “ifjabb Corliss Chotkin”. A gyermek anyja szavába felkiáltott: – Nem ismersz meg? Kahkody vagyok!

Kétéves korában helyesen azonosította korábbi életéből való fiát, Williamet, a mostohalányát, Susie-t, valamint a saját özvegyét. Egészen kilencéves koráig megmaradt a képessége, hogy szokatlan részletességgel emlékezett mindenre, de aztán az emlékek halványulni kezdtek, és végül tizenöt éves korára megszűntek.

Dr. Stevenson aprólékosan és tudományos igénnyel osztályozott minden egyes ügyet. Rész­letesen leírta saját nézeteit, kétségeit és logikus érveit. Könyve azonban kétségbevonha­tatlan tények gyűjteménye. Zárszavában nem jelenti ki határozottan, hogy művével bebizo­nyította a lélekvándorlás létezését, de az erre utaló bizonyítékokat nála felelősségteljesebb kutató még sohasem mutatta be.

(forrás:rejtelyekszigete.com )

A reinkarnáció tudományos bizonyítéka Dr. Ian Stevenson - videó

A szamszára folyamában

Dúl Antal teológussal, a Hamvas-életmű gondozójával Domján Anita beszélget

Évezredekig abban a tudatban éltünk, hogy csak egyszer élünk, és földi értelemben nem létezik a lélek számára sem „elő”-, sem „utóélet”. A következmény az időpánik és modern civilizációnk felfokozott életéhsége, vélekedik Dúl Antal.

Az egyház és a reinkarnáció

A Bibliában egyértelműen benne van a reinkarnáció fogalma –, állítja Dúl Antal. Az Ó- és Újszövetség embere magától értetődőnek tartja az újra testet öltés gondolatát. Például majd’ egy tucatszor fordul elő a szövegekben, hogy Illés próféta eljön Keresztelő Jánosban, vagy Jézusban ölt testet. Az Újszövetségből azonban az első három században szinte mindenünnen kigyomlálták a reinkarnációra utaló részeket. 325-ben a Niceai zsinaton lezárták a kánont, és ez azt is jelentette, hogy a kor egyházfői csak azokat a szövegeket fogadták el hitelesnek, amelyek megegyeztek az akkori hitvilágukkal és érdekeikkel. Rögzítették a Credót – a Hiszekegyet is, de ebből szintén kihagyták az újra testet öltés eszméjét. Ugyanakkor az egyházatyák, az igazi misztikusok, Szent Ágoston, Alexandriai Kelemen, Órigenész, vagy Bonaventura mindig kacérkodtak a reinkarnáció gondolatával, s rejtjelezve beleszőtték tanításaikba. Órigenésznél például a lélek nem az ember földi életével kezdődik, és nincs számára a halál után örök kárhozat. Az egyház hittételeinek kialakulására azonban hatalmi, politikai szempontok árnyéka vetült. Jusztiniánusz császár úgy kívánta a Konstantinápolyi iskola, és ezzel a Bizánci Birodalom hegemóniáját megerősíteni, hogy a rivális Alexandriai iskola egyháztanítóit sorra elítéltette. 553-ban a Konstantinápolyi zsinat a császár hatalmi nyomására Órigenészt 11 pontban elmarasztalta. Anatémának, eretnek tanításnak bélyegezték minden reinkarnációra utaló tantételét.

Miben látja a különbséget a keleti és a nyugati kultúrák között az újjászületés tekintetében?

Az európai ember másképp viszonyul az ősforráshoz, mint a keletiek, s ezért a reinkarnációról is más elképzelés él a tudatában. Ma nyugaton is egyre többen hisznek az újraszületés lehetőségében, a nyugati ember azonban, kultúrájából fakadóan ösztönösen a fizikai testével azonosítja magát. Ezért a legtöbben – Willigis atya szavaival – hátizsákos turizmusnak tekinti a reinkarnációt. Ahogy a turista vándorol országról-országra, úgy cipeljük mi is a karmánkat egyik születésből a másikba, mint valami batyut, és addig születgetünk újra és újra, amíg a batyu elfogy, azaz megszabadulunk minden karmikus terhünktől. Kétségtelen, hogy vulgáris szinten Keleten is hasonlóan gondolkodnak a reinkarnációról: a lélek hosszú, hosszú menetelésben, sok nekifutás után juthat el a Nirvánáig. Ezen a tudatszinten azonban az ember szükségképpen a kis, téridőbe zárt énnel azonosítja magát, holott éppen a kis én számára nem lehetséges semmiféle ismétlés, reinkarnáció. A kis én azt jelenti, hogy egyszer, és soha többé. Én, a hús-vér valóság éppúgy csak egyszer lehetek, ahogy csak egy születési konstelláció van, és megismételhetetlenül egyetlen történelmi téridő van. Ha én újra eljöhetnék, ugyanennek a történetnek és sorsnak kellene újra elkezdődnie. Ahogy nem ismétlődhet meg a Termopülei csata, vagy a honfoglalás, ez a test és forma és sors sem lehet még egyszer. A buddhisták azonban ezt a lineáris időfelfogást joggal kérdőjelezik meg. Szerintük a világegyetem minden pillanatban megszületik, meghal és újra születik. A nagy Én, ez az egyetlen, örök ősvalóság pedig mindig újra és újra megszületik és meghal, minden pillanatban testet ölt. A Bhagavad Gita úgy fogalmaz, hogy „nem születtem, nem halok meg, s mert vagyok, többet el nem pusztulhatok”. Ám ezt a „nagy Ént” a nyugati ember már csak tőle független, felette álló Istenként tudta megragadni, megélni.

Valóban nagyon nehéz elvonatkoztatni a téridő fogalmától, hogy megértsük a reinkarnáció lényegét...

Elsősorban azt kell megérteni, hogy a közfelfogás szerinti „lineáris reinkarnációk” sorozata helyett mit is jelent az úgynevezett „összegző reinkarnáció”. Buddha nem azt mondja, hogy ő egyetlen karmavonalon haladt egyik életből a másikba, és ennek során egyre tisztább és tisztább lett, amíg meg nem világosodott, hanem azt mondja, hogy mielőtt ő megszületett, előtte már tízezer ős dolgozott az ő karmáján. A tízezer ős egyike sem ő, Gautama Buddha, csupán az ő problémáján dolgozó sok ezer előd. Mi születik tehát újra? A megoldatlan karmikus feladat. Nietzsche szinte szó szerint ugyanezt mondja: sok ezer német családnak és generációnak kellett megszületnie ahhoz, hogy őbenne az ősök fáradozásának eredménye végre testet ölthessen.

Mit gondol arról, hogy Jézus és Buddha újraszületését ma is tömegek várják?

Nem csak az egyház beszél Jézus második eljöveteléről, hanem a buddhisták közül is sokan várják az újra visszatérő Buddhát. A „felébredt” lények azonban más-más kis-énben bodhiszattvaként inkarnálódnak, vagyis önként, az irgalom és az empátia hozza vissza őket a többi szenvedőhöz. A történelmi Jézus vagy Buddha soha többé nem jön már el. De inkarnációik, a bodhiszattvák mindig testet öltenek, és vallják, hogy amíg „az utolsó porszem ebben a világban nincs megváltva” (Hamvas), amíg az utolsó „álom káprázata el nem oszlik Brahman tudatában”, addig ők innen el nem mehetnek.

Fontos tisztázni az újjászületés és az újraszületés szó közötti különbségeket, mert a szent könyvek fordítói ezt a két szót sok helyen összetévesztik. Újraszületni csak új testben lehet, de újjászületni folyamatosan lehet és kell ebben a jelenlegi testben. Az újjászületés napi lehetőségünk és kötelességünk.

Minden meditációs gyakorlat azt tanítja, hogy a magasabb szintre felemelt tudatállapot képes eltörölni minden karmakényszert és újraszületés-kényszert. Annak, aki Jézus vagy Buddha inkarnációjaként van vagy lesz köztünk, a nevét még nem ismerjük. Csak annyit tudunk róla, hogy ez az ember már szabadon választja meg a testi-lelki-szellemi megjelenését, ahogy szabadon választja meg saját halálát is.

Felmerül a kérdés, hogy az összegző reinkarnáció értelmében lehet-e még beszélni karmakényszerről?

Keleten, a közfelfogás szintjén úgy tartják, hogy a rossz tettekért rossz karmával felel az ember, tehát egyfajta „karmabíróság” ítéletének félelmében éljük le az életünket. A keresztény vonalon pedig azt hangsúlyozzák, hogy végső ítéletet kimondó bíró elé állunk halálunk után, azaz egyfajta „legfelsőbb bírósági ítélőszék” elé kerülünk, ahol pálcát törhetnek fölöttünk. Úgy gondolom, hogy a megbocsátás és az irgalom apostolától, Jézustól éppolyan idegen az örök kárhozat tana, mint Buddhától a rossz karmába születés kegyetlen kényszer-körforgása. Nem karmakényszer van, hanem szabadon vállalt karmafeladat, amelyen már előttem is sokezer ős dolgozott.

Ön szerint nincs is értelme az előző életek kutatásának?

Van, akinek igen, és van, akinek már nem. Tapasztalatom szerint a legtöbb „utazó” nem jut több önismerethez általa. Agyunkban sok-sokmillió év tapasztalata szunnyad, és ez lehetővé teszi, hogy amikor végképp elakadtunk a jelennel, segítségképpen emlékezeti modelleket vizsgáljunk meg. – Annak idején magam is tanulmányoztam számos reinkarnációs „utazási technikát”. De – ahogy Buddha mondja – nem fontos tudni, hogy a szamszára-folyamban hányszor és hogyan úsztunk, egyedül az a fontos, miképpen léphetünk ki belőle. Erre pedig most és azonnal lehetőségünk van. A tudat mélyéből valóban sok-sok karmafoszlány hívható elő, de csak azért, mert a hozzá tapadó létprobléma még mindig megoldatlan feladatként van bennünk is jelen. Lehet, hogy tízezer ember dolgozott már az én sorskérdésemen, de ők még nem találták meg a végső választ, s most én is bejelentkeztem rá, hogy a rejtvényt a saját életem laboratóriumában megoldjam, vagy legalábbis egy keveset belőle feldolgozzak. Az emlékezetből kiemelt képek csak akkor segíthetnek, ha az aktuális létprobléma mélyebb megértéséhez vezetnek. – És ezért tudok az emlékeimből olyan könnyen ráismerni valakire, „ez éppen én vagyok”, mivel az a rég elhunyt másik ember (aki távolról sem „én vagyok”!), ugyanazzal a létfeladattal küzdött, amihez most én is nekifeszülök. De aki énje istenazonosságának nincs tudatában, azon semmilyen reinkarnációs utazás nem segít. Nyilvánvaló, hogy az „utazás” csak az ébredés kezdetén jelenthet segítséget. Az éber tudat számára nincs sem múlt, sem jövő. A hindu Maharishi, aki a metafizikai hagyomány legvilágosabb huszadik századi elméje, a vulgáris reinkarnáció gondolatát azért veti el, mert nagyon jól tudja, hogy az ember hajlamos önmagát a „durva testével” (a külön világát álmodó „kis énnel”) azonosítani. Ezért mondja, hogy „újraszületés csupán addig létezik, míg tudatlanság. Valójában egyáltalán nem létezik újra testet öltés sem most, sem annak előtte, s ezután sem lesz majd. Ez az igazság.”

* Szamszára (szaszkrit): a születés, halál, újraszületés körfolyama, amelybe a tudatlan (kába) lélek mindaddig visszatér, amíg fel nem ébred.

(forrás: hamvasbela.hu)

Világokon át Dúl Antallal - videó

Szabadság az erdő szélén – Jeszenszky István Sky élettörténete

Szabadság, zene és természet. Jeszenszky Istvánnak ez a három kincs annyira fontos, hogy attól sem riad vissza, ha nyolc évig áram és összkomfort nélkül kell élnie egy erdőszéli házban. A spirituális oázishoz ma már Amerikából is érkeznek zarándokok.

Jeszenszky István – a külföldieknek csak István Sky – a dús természet közepén, a Kék turistaút mellett lakik Szentbékkállán. A kertkapun imakerekek, a ház előtt az ország legszebb panorámája terül el. Az egyik fára azt írták: Ölelésfa. Amikor megérkezünk fotós kolléganőmmel, Németh Gabriellával, a magas, rikító kék szemű István vidáman megölel minket. A fürdőkád a konyhában van. Amíg felocsúdunk a hely varázsából, házigazdánk zenés meditációt tart nekünk, ősi húros hangszereken, sarodon és citerán játszik, hangtálat kongat, énekel, mantrákat mormol. Minket is megénekeltet: „Vagyok, aki vagyok, Napnak fi a vagyok.”

István nagyszülei falun laktak az Őrségben, gyerekként a természet szeretetét náluk szívta magába.

– Varázslatos volt. Legeltettem a Muki tehénkét, közben citeráztam neki – mondja. – Ott tanultam meg gitározni is, egy tíz évvel idősebb, fekete hajú tündérlánytól.

Szülei villamossági iskolába küldték Istvánt, de akkor már csak a zenélés érdekelte. Mivel a kollégiumban nem gyakorolhatott eleget, a végén a betegszobába vonult el gitározni. Utána utcazenélésből élt, színházakba, fesztiválokra hívták, Bécsben gyerekeknek zenebohóckodott. A bázeli zeneakadémia workshopján ismerkedett meg Ustad Ali Akbar Khannal, aki bevezette az indiai zenébe. Amikor Delhiben egy koncerten újra találkoztak, a sarodművésznő, Sharan Rani tanítványául szegődhetett.

ZENÉLT A DALAI LÁMÁNAK

Tizenöt évig tanult Indiában.

– Keleten a mester eltartja a tanítványait, eteti-itatja, cserébe alázattal, szeretettel szolgálják – magyarázza István. Napi nyolc órát gyakoroltak. Ha elfáradt, tanítója felküldte a Himalájába, hatezer méter magasba a hangszerével, hogy egy hindu templomban meditáljon. Akkor tanulta meg, hogy a gyakorlás ima: zenélés közben békés és boldog, a zene híd az ég és a föld között.

A „Tibeti asszonyok éve” alkalmából játszhatott háromszáz lámának, köztük a dalai lámának is. Hangtálas meditációt tartott nekik. Mivel az előadást egy olyan fotókiállítással kötötték egybe, ahol a képeken a kínaiak tibeti asszonyokat mészároltak le, a következő évben a kínaiak betiltották a rendezvényt.

Avatar Szív Mantra - videó

Mestere halála után István végigzenélte a világot. A maja indiánoknál négy évet töltött. A 2012-es „világvége fesztiváljukon” egyedüli magyarként lépett fel.

– Az előadásokon énekelek, zenélek, dobolok, tibeti mantrákat tanítok. Meg magyarokat! A külföldiek imádják a magyar rigmusokat – mondja mosolyogva, és azonnal dobolni és kántálni kezd: „Kéz a kézben, szerelemben, folyik a forrás az ölemben.”

A férfi hisz a zene gyógyító erejében. A japán alternatív gyógyítóra, Emoto Masarura hivatkozik, aki fotókkal igazolta, hogy a vízmolekulák például imádságok és klasszikus zenék hatására átrendeződnek. István azt vallja, hogy a tiszta, spirituális zene rezgése megnyugtat, és hasonló harmóniát teremt a vérben lévő vízkristályok között.

(forrás:noklapja.nlcafe.hu)

 A Pillangó dala - videó

Elengedni, hogy örökre a Tiéd legyen

Azt hiszem, életünk egyik legnagyobb csodája, amikor megtanuljuk az elengedést. Akkor jutunk el oda, hogy kellőképpen hiszünk, és bízunk a sorsunkban.

Az elengedés nem jelent búcsút. Nem jelenti azt sem, hogy lemondasz arról, amihez/akihez eddig ragaszkodtál.
Az elengedés nem megtagadás, nem elfordulás, nem továbblépés. Az elengedéssel nem erőszakoljuk meg saját lelkünket.

Az elengedésre meg kell érni. Megértés szükséges hozzá. Nem lehet kizsarolni, kikényszeríteni magunkból. 

Venni kell a fáradságot, hogy megértsd, miért is ragaszkodsz, miért van szükséged a szenvedésre. Ez önmagad felfedezéséről szól. A ragaszkodás mindig a saját rabságod.

Fel kell fedezned, mi az, ami annyira fontos Neked az adott helyzetben vagy emberben. Kivétel nélkül rájövünk, hogy illúziókhoz ragaszkodunk. Szinte soha nem a személyekhez kötődünk, hanem téveszmékhez, vagy 1-1 érzéshez, melyet a másikhoz kötünk.

Meg kell értened, mit ad Neked, mivel táplálja a lelkedet. Vajon tényleg a másik olyan fontos, vagy az érzések, amik a lelkedben ébredtek általa? A kettő nem ugyanaz.
Ha megérted a szituációt, akkor megnyugszik a lelked, ennek egyenes következménye lesz az elengedés. Ha nem születnek Benned megértések, akkor csak erőlködés lesz az egész. Rabja maradsz örökre.

Ha elfogadod a sorsodat, és valóban hiszel benne, hogy minden úgy történik, ahogy leginkább a javadat szolgálja és bízol a sorsban, amit egykoron kijelöltél önmagad Számára, nem lesz szükséged arra, hogy rabja légy bárminek/bárkinek. Az elengedés az életed részévé válik.

Tudni fogod, hogy bármi, ami Hozzád tartozik, ott fog maradni melletted, ami pedig csupán lecke volt, az tovább áll.

Az elengedés pedig felszabadít Téged. Kinyitja a bezárt szívedet, újra szárnyalni fog lelked. 

Öröm, boldogság, békesség költözik Beléd.

A szabad ember a legerősebb a világon. Egy erős emberhez szívesen kapcsolódik bárki. Egy szabad ember vonzó a többi számára.

Az elengedés egy természetes dolog. Tudom és hiszem, hogy általa megszűnik minden görcsösség, minden szenvedés. Fellélegzel, felszabadulsz! És lám, csodák történnek általa. Amint megérzi a másik, hogy Ő is szabad lett az elengedésed által, a Tiéd marad örökre!

(Mohácsi Viktória elozoeletek.blogspot.hu)

Bagdi Bella: Elengedés - videó

Labrador kutyus minden nap beúszik a tengerbe, hogy találkozzon delfin pajtásával

Ben, a labrador kutyus minden nap beúszik a tengerbe Tory sziget kikötőjénél. 

Ezt nem csupán azért teszi, hogy ússzon egyet, hanem mert így találkozik legjobb barátjával, egy delfinnel. 

A barátság már jó ideje tart, rendszeresen találkoznak és úsznak együtt néhány órát. 

A kis írországi sziget minden lakója tud már a szokatlan barátságról, így most mi is szemtanúi lehetünk. 

Jó nézni, hogy két ilyen különböző állat között is kialakulhat egy szoros barátság.
(forrás:eztnezdmeg.com)

A változások ritmusa a kozmosz lélegzése

A változások törvényszerű ritmusa kísér minden kereső utat.
Ahogy a természetben az évszakok változása szép példája ennek az örök nagy törvénynek, ugyanúgy lelkünk is ebben a kozmikus ritmusban lélegzik, az inkarnációk sorozatainak nagy ritmusában.

Bizonyos életekben úgy tűnik, mintha nem lépnénk tovább a lelki tapasztalatok terén, mintha egy helyben állnánk anélkül, hogy valami igazán fontos történne, míg más életek tele vannak tapasztalatokkal és növekedéssel. Ezek az időleges nyugalmi periódusok azonban előkészületet jelentenek egy következő, új impulzus számára.

Fontos azonban azt is tudni, hogy azok a kisebb ciklusok, amelyek az egyes életeken belül megérintenek minket, ugyancsak állandó változásban vannak. És ezek a ciklikus impulzusok egy „kereső” életében mindig sokkal erőteljesebben, gyorsabban és hevesebben lépnek fel, mint azoknál, akik még nem dolgoznak tudatosan saját fejlődésükön. Hiszen útjaink hegyeken és völgyeken át vezetnek minket, hol fényben, hol árnyékban járjuk az ösvényt. Néha megéljük a közösség örömét, aztán hirtelen megint egyedül maradunk. Egy ideig termékeny és kielégítő tapasztalatokat hoz a munkánk, és úgy tűnik, hogy valóban képesek vagyunk segíteni, majd ismét egy olyan időszak következik, amikor úgy érezzük, hogy nincs mit adnunk. Egyes napokon minden világos és érthető, mintha egy hegycsúcson állnánk, ahol tisztán érezzük a szellemi kapcsolatot, majd megint leereszkednek a felhők, és minden újra bizonytalanná válik.

Ezért mindig újra és újra azt kérdezzük: Meddig tartanak még az életünkben ezek a nagy ellentétek, ezek a kiegyensúlyozatlan tapasztalatok? Időbe telik, míg megértjük, hogy mindez nem más, mint a kiegyensúlyozatlan reakciója a háromrétegű – cselekvő, érző és gondolkodó – fizikai testünknek, amelyet megérintett a lélek hatalmas energiája. Akkor megértjük, hogy ne ujjongjunk a csúcsélményeknél, de akkor se legyünk szomorúak, ha megint árnyékban járunk. Minél inkább megtanulunk lelki tudatossággal élni, annál kevésbé fogják a fizikai élet ingadozásai megérinteni az egyensúlyunkat. A régi írások ennek az időszaknak az útjait a „borotvaéles ösvénynek” nevezik, amely a keresőt a földi élet síkjáról a lélek síkjához, az állandóan változó érzések világából a valóság világába vezeti.

Egy másik fontos feladat, hogy megtanuljuk szeretni a csendet, hogy megtaláljuk magunkban „a belső csendet”. Ki kell alakítanunk magunkban a nyugalmat és a kiegyensúlyozottságot ahhoz, hogy létrejöhessen bennünk az egyensúly, a belső nyugalomból fakadó hallgatás. Ugyanis a belső egyensúly állhatatossága előfeltétele annak, hogy Tanítóink el tudjanak érni minket.

Amikor a tudat elkezd új „otthont” teremteni magának a lélek világosabb területein, amikor az örök „Én” először tekint egy magasabb, semleges nézőpontból a mulandó „Személyiségre”, és figyeli, hogyan cselekszik, milyenek az érzelmi reakciói, milyen hatást gyakorol, akkor ez a látvány nem lesz mindig örömteli. Így azonban elkezdjük saját hibáinkat, hiányosságainkat nem csak meglátni, de el is fogadni, és felismerni, hogy van, amit már tudunk, és van, amit még nem. Mert az arra való képesség, hogy egy magasabb lelki tudatossággal éljünk, egy állandó növekedéssel járó feladat, amibe még csak nemrég kezdtünk bele.

Így egy fontos új ciklus kezdődik, amikor megtanulunk – még ha először bátortalanul és bizonytalanul is, de – egyre tudatosabban dönteni. Nem a szellemi és a világi út között, hanem arról, hogyan cselekedjünk, ha választás előtt állunk. Mert a tapasztalatokon keresztül megtanuljuk tudatosan felismerni a helyes döntéseket, és azt, hogy amit éppen tenni akarunk, a személyiségünk vagy a lelkünk számára lesz-e fontos. Ha aztán határozottan a legjobbnak tűnő irányt választjuk, akkor megtanuljuk követni a minket vezető belső hangot is.

Hiszen csak a tapasztalatok által tudjuk lelkünk hangját egyre helyesebben és tisztábban megérteni.
(forrás: Gondolatok egy új idő küszöbén)

Az atlantiszi gyűrű misztikus ereje

Az atlantiszi gyűrű nemcsak titokzatos, de egyre szélesebb körben terjed, hiszen védelmező és gyógyító ereje rendkívüli.

Az eredeti gyűrűt egy francia egyiptológus, d’Agrain márki találta meg 1860-ban a Királyok Völgyében végzett ásatásai során egy főpap sírjában.

A gyűrűn lévő mintázat egyből felkeltette a francia egyiptológus érdeklődését, mivel sehogyan sem illett az egyiptomi kultúrára jellemző hagyományos motívumokhoz. Az ábra meghatározott geometriai formákból elrendezett mintát mutatott.

Az eredeti atlantiszi gyűrű

A gyűrűre bukkanó egyiptológus végül arra a megállapításra jutott, hogy a sírban talált gyűrű Atlantiszról származik, és kora több ezer évre tehető.

A gyűrű mintája egyértelműen az egyiptomi kultúra előtti civilizáció terméke, amely vagy ott jött létre, vagy később került oda, de amelynek mindkét esetben az ősi egyiptomiak voltak az örökösei.

Az egyiptomi civilizáció akár az atlantiszival párhuzamosan is létezhetett, kereskedelmi, kulturális és szellemi kapcsolatokat fenntartva. Így is az egyiptomi pap birtokába kerülhetett a titokzatos gyűrű.

Az atlantiszi gyűrű mintázata energiapajzsot képez

André de Bélizal, a modern kori radiesztézia egykori úttörője elsőként végzett komplex radiesztéziai vizsgálatokat a gyűrűn, és már az első pillanatban megértette, hogy rendkívüli erővel és hatáskörrel bíró tárggyal van dolga.

Rájött, hogy az egyszerű geometriai formáknak egyenként saját, meghatározott jelentésük és rendeltetésük van, csakúgy, mint a teljes mintázatnak. A gyűrű köralakjának, azaz a forma megválasztásának is lényeges a jelentése.

Rajzolata három hosszú téglalapból, hat négyzetből és a formát két oldalról lezáró két háromszögből áll. Az összegyűjtött eredmények alapján André de Bélizal megállapította, hogy az atlantiszi jelet hordozó gyűrű hatalmas erejű energetikai védőpajzs, amely viselőjét mindennemű külső káros befolyástól megóvja.

A gyűrű mintázata elektromágneses hullámokat sugároz, melyek képesek létrehozni egy, még kideríthetetlen elv szerint aktívan működő védőpajzsot, megelőzve minden káros energetikai befolyást, mint pl. a geofizikai okok vagy a légkör rezgésének zavaró hatásai. Ide tartozik továbbá bármilyen rossz kívánság, átok, rontás vagy egyéb mágikus agresszió energetikai töltésének közömbösítése (vagy akár transzformálása) is.

Az atlantiszi gyűrű jelképei

Az atlantiszi gyűrű két végén lévő háromszögek a Szinuszt jelképezik, amelynek atlantiszi vonatkozásai vannak. A feltételezések szerint ugyanis onnan érkezett az atlantiszi kultúrát teremtő idegen civilizáció.

A Szíriusz az egyik legfényesebb és legközelebbi csillag, amely tulajdonképpen két csillagból áll: a Szíriusz A-ból és az azt ötvenévenként megkerülő “fehér törpéből”, a Szíriusz B-ből.

A Szinusszal számos ősi kultúra foglalkozott, és meglepően sokat tudtak róla. Az ősi egyiptomiak kultikus tiszteletet tanúsítottak a Szíriusz iránt, amelyet feltehetően az atlantisziaktól vettek át. A feltételezések szerint a gyűrűn lévő háromszögek a szinuszról érkező jeleket regisztráló antennák.

Nem kizárt, hogy a gyűrű háromszög alakú elemei a piramis energiáját is jelképezik. A háromszög továbbá fényt, mozgást, életet, bőséget, védelmet szimbolizál és a védőmágia egyik legfontosabb eszközévé vált. A két háromszög “Héraklész Oszlopait” (Gibraltár) jelképezte, melyek utat nyitottak Atlantisz felé.

A háromszög istenséget, szentséget, gondviselést, védelmet is jelképez. A gyűrű többi geometriai formái: négyzet – stabilitás, mozdulatlanság, alap (pl. a piramis alapja), a négy elem (levegő, víz, fold, tűz), az egyenlőség, a pártatlanság, a jog, az igazság, a tartósság. A négyzet és a téglalap a négy világtáj és a négy rendszeres szél megfelelői. (A három téglalap együtt ismét egy négyzetet alkot). A kör (gyűrű – az atlantiszi minta hordozója): végtelenség.

Védelem, gyógyítás, extraszensz képességek

A gyűrű megmagyarázhatatlan érintetlenséget biztosít viselőjének, védi minden formájú külső agresszió ellen. Ennek oka a bizonyos kiváltságos formák által sugárzott, nagyon nehezen (vagy egyáltalán nem) áthatolható védőburok. A külső agresszión kívül a gyűrű védi viselőjét olyan diszharmonizáló befolyásoktól, amely tudatosan vagy nem, saját belső energiáink megzavarásából fakad.

Más szóval, szabályozza saját energiamezőnket, melynek maga a gyűrű is része. A gyűrű második fontos tulajdonsága a gyógyítás. A test energetikai egyensúlyt állítja helyre, viselése közben kiegyenlítődik az aura. A harmadik tulajdonsága az intuíció és az érzékszerveken túli érzékelés megerősítése.

A gyűrű viselője érzékennyé válik bizonyos hatásokra és üzenetekre, melyeket másképpen nem tudott volna érzékelni. A kutatók egyfajta antennához hasonlítják a gyűrűt, amely érzékennyé teszi viselőjét a “finom” üzenetekre, illetve segít felfedni parajelenségbeli képességeiket.

Rogger de Lafforest szerint Jua, a főpap (akinek a sírjában találtak rá a gyűrűre) egyfajta különleges, vezeték nélküli telefonként használta gyűrűjét, hogy a beavatottakkal tartani tudja a kapcsolatot. A fáraók papjai – az atlantisziak misztikus titkainak örökösei – olyan hihetetlen módszereket ismertek, amelyeket a modern tudomány csak most kezd felfedezni.

Az atlantiszi gyűrű fehér fényt sugároz

Az atlantiszi gyűrűn végzett mérések kimutatták, hogy sugárzása a fényspektrumbeli fehér fénynek felel meg. Tehát magába foglal minden olyan energiát, amely a harmonikus élethez szükséges. Tisztánlátó személyek az emberi aurára gyakorolt pozitív, erősítő hatásáról számolnak be.

A tárgyak sugárzására jellemző az áramlás, a mágneses mező bizonyos tulajdonságai, a hőmérséklet változékonysága és a fény egynémely attribútuma, mint pl. a visszaverődés képessége. A színterápia a megfelelő hosszúságú hullám alkalmazása.

Ez a gyógymód az ősi Egyiptomban, Kínában, Indiában és Görögországban is ismert volt és több. A betegséget a szervezet azon rendellenességének tartották, amely fényspektrumának egy adott hosszúságú hulláma, tehát egy adott szín abszorbeálását megakadályozta.

E gyógyítás lényege a színek közötti arány visszaállítása. Az atlantiszi gyűrű erre tökéletesen megfelel, hiszen az atlantiszi gyűrű, pontosabban annak rajzolata, alakja fehér fénnyel sugárzik, fényspektrumának minden színét tartalmazza. Más szóval a gyűrű maga egy “fényobjektum”.

A Tutanhamon sír feltáróját is egy atlantiszi gyűrű óvta meg a fáraók átkától

A gyűrű védő erejét Howard Carter, a Tutanhamon sírjának híres felfedezője “saját bőrén” is megtapasztalhatta. Howard Carter, aki már akkor az atlantiszi gyűrű birtokában volt, az 1920-as években ásatásokat vezetett a Királyok Völgyében Lord Carnavon anyagi és erkölcsi támogatásával.

A munkálatokban résztvevő emberek a fáraó sírjának feltárása után nem sokkal titokzatos módon egymás után meghaltak.

Howard Carter

Az emberek a “Fáraó átkáról” kezdtek beszélni, és az ebben való hitet minden következő haláleset egyre csak erősítette. Maga Howard Carter pedig, aki a sír feltárásához a legnagyobb mértékben járult hozzá, természetes halállal halt meg 1939-ben, tizenhét évvel a sír feltárása után. A gyűrű azonban a feltárás idején állandóan nála volt.

Melyik gyűrű az igazi?

A gyűrű ereje a mintázatban rejlik, független attól, milyen anyagból, vagy ékkövek felhasználásával készítik. Az atlantiszi gyűrű sokszorosított másai a gyártásban felhasznált anyagaikban különböznek.

Gyakran ékkövekkel díszítik, de a gyűrű maga nem a felhasznált anyagok, hanem a meghatározott rend szerint elrendezett geometrikus formák sugárzása miatt aktív. Így akár a papírra lerajzolt minta is tökéletesen működik. Ilyenformán Atlantisz ezen öröksége teljesen ingyenes és mindenki számára hozzáférhető.

Tisztítsd meg, mielőtt felveszed

A vásárlás után a gyűrűt mosd le vízzel, amelybe egy csipetnyi tengeri sót oldottál fel. Ezzel azon személyek láthatatlan lenyomatait tisztíthatod le, akik addig a gyűrűt megérinthették. Ettől kezdve ne add más személyek kezébe, mivel a gyűrű tulajdonosa személyes energiamezőjének részévé válik, amely minden egyes embernél egyedi. Ha ez mégis megtörténne, ismételd meg a fenti tisztító kezelést. Ajánlott a gyűrűt háromhavonta 72 órára a tengeri sót tartalmazó vízbe áztatni.

Hogyan viseld az atlantiszi gyűrűt

Az atlantiszi gyűrű teljes felülete fehér fénnyel sugároz, de nyomokban felfedezhető benne minimális zöld pozitív és zöld negatív szín is. Így minden gyűrűnek két pólusa van és nem mindegy, hogy melyik oldalát hordjuk az ujjtő felé.

Mielőtt az új gyűrűt viselni kezdenéd, mérd meg előbb ingával (vagy kérjünk meg erre egy ingával bánni tudó személyt), hogy melyik oldala pozitív (pontosabban: melyik oldala felel meg a pozitív zöld színnek), és melyik a negatív. Ehhez fektesd az asztalra a gyűrűt, és az ingát fölötte tartva a következő kérdést tedd fel; “Milyen pólusa van a gyűrű jelenleg vizsgált oldalának?”

Ehhez azt a konvenciót fogadd el, miszerint a pozitív oldal megjelölése az inga jobbra való forgásának, a negatívé pedig a baloldalra való forgásnak felel meg. Ezután a pozitív oldalt mindig az ujjtő felé fordítva viseld a gyűrűt. A gyűrű hatása természetesen nem helyettesítheti az orvosi kezelést, de kitűnő kiegészítője lehet az orvosi és a természetgyógyászati kezeléseknek.

Amikor a gyűrűt a megfelelő ujjra húzzuk fel, egy adott akupunktúrás csatornában, illetve az ujjakon lévő reflexzónákban is energiaáramlást serkentünk. Ez egyrészt beindítja a szervezet saját öngyógyító erőit, másrészt a gyűrű vonzza a finom kozmikus energiákat is. Nagy a valószínűsége, hogy a gyűrűt nem fogod tudni állandóan viselni. Engedj magadnak egy kis időt arra, hogy kitapasztald, hogyan kell vele élned. Ne akarj túl sokat egyszerre, és bízz a Felső Énedben.

(forrás: Herceg Petra – noiportal.hu)

Atlantiszi gyűrű- videó

Egy kardiológus kutatása a halálközeli élményekről

“Be kell vallanom, hogy amikor először olvastam az Élet az élet után című könyvet, úgy éreztem, hogy az ilyesféle tapasztalatok vagy a szerzőt megtévesztő személyek kitalációi, vagy pedig maga az író, Dr. Raymond Moody színezte ki őket, hogy könyvét jobban eladhassa. Öt év és száztizenhat interjú elkészítése után meggyőződtem, hogy tévedtem.”

Ez a bekezdés Michael Sabom, atlantai szívspecialista, Recollections oJ Death (Visszaemlékezések a halálra) című, kitűnő munkájából való.

Sabom abban tér el a Moody állításait szkeptikusan fogadó többi orvostól, hogy ő kész volt a kérdés tüzetes megvizsgálására (mégpedig előzetesen kidolgozott világos és pontos módszerekkel). Elismeri, hogy egyáltalán nem számított rá, miszerint bármely páciense TKT vagy akármilyen más, hasonló élményről számol majd be neki.

Mindennek ellenére nagy körültekintéssel folytatta interjúit súlyos szívrohamból vagy hasonlóan életveszélyes állapotokból (például komoly műtétek alkalmával életfunkcióik leállása) felépülő személyekkel, “mintha csak a szokásos kórtörténet fölvázolásáról lenne szó.”

Sabom rájött, hogy bár betegei kezdetben vonakodva tettek említést HKT (halálközeli tapasztalás) élményeikről, sőt attól féltek, hogy az orvosok majd abszurd vagy hallucinációs jelenségeknek tekintik a tapasztalataikat, a halál mezsgyéjéhez közel kerülvén végül meglepően sokan beszámoltak HKT élményeikről. Tág értelemben, Sabom megfigyelései alátámasztják Moody, Kenneth Ring, Russell Noyes és más HKT kutatók állításait.

Sabom aprólékosan dokumentálja munkáját, ötesztendei kutatásai során nyert adatainak kimerítő, táblázatokba rendezett bemutatásával. Nagy teret szentel a HKT jelenségek lehetséges magyarázatainak. 

Michael Sabom

Olyan mozzanatokat is számba vesz, mint a tudatos vagy tudatalatti kitalációk, különféle lélektani jelenségek, például deperszonalizáció, autoszkópia (önmagunk látása), hallucinációk, előzetes várakozások teljesülése (megállapítva közben, hogy HKT jelenséget még nem tapasztalt személyek meglepően nagy arányban tudtak ilyesmi létezéséről), drogfüggőség hatásai, időszaki emlékezetkiesések, olyan agykemikáliák hiánya, amilyen például az endorphin, acidózis (túl magas szén-dioxid-szint) és így tovább.

Igen aprólékosan magyarázza mindezen érvek gyengeségeit, különállóan és együttesen egyaránt. Sabom talán legnagyobb érdeme mégis inkább lelkes kutatásában rejlik. Bebizonyította, milyen pontosan számolnak be a HKT jelenséget átéltek arról, hogyan és milyen kapcsolatban érezték magukat a környezetükkel, halálközeli állapotuk kritikus szakaszaiban.

Sabom sok személyt kikérdezett, akik állításuk szerint krízis állapotuk során TKT (testen kívüli tapasztalás) élmények formájában szereztek tudomást a környezetükben zajló eseményekről.

Szívrohamot átvészelt személyek, akik kardiopulmonáris újraélesztésben (CPR) részesültek, gyakran leírták az újraélesztésük idején lezajlott eseményeket, amikor természetesen öntudatlanul feküdtek.

Sabom említ autoszkopikus HKT élményeket is, amikor az érintett mintegy kívülről látja önmagát. Az ilyen személyekkel készített interjúkból Sabom az eseményekre való olyan különös visszaemlékezéseket is feljegyzett, amelyek magát az újraélesztést őrizték meg.

Ezután huszonöt olyan szívbeteget vizsgált meg, akik az újraélesztés idején semmiféle HKT vagy TKT jelenséget nem észleltek, viszont (az ő szavaival élve): “krónikus eseteknek számítottak, átlagosan több mint öt évre visszanyúló, súlyos szívpanaszokkal”.

A huszonöt személyt nemük, koruk, fajuk és egyéb jellemzőik alapján összehasonlította azokkal, akik autoszkopikus HKT élményben részesültek. Ezt követően “krónikus eseteinek” bemutatta a kezelésük alkalmával használt monitorokat, a CPR újraélesztés során alkalmazott kardiális defibrillátorokat, a CPR technológia általános műszerparkját és a szívkórházban széles körben alkalmazott egyéb eljárásokat.

Még arról is meggyőződött, hogy kontrollcsoportjának tagjai rendszeres televíziónézők-e. Mindezt azért tette, hogy kiderítse, autoszkopikus HKT eseményekről beszámoló páciensei állításainak jellemző részletei nem származhatnak-e korábbi tapasztalataikból (például tévében bemutatott látványos operációkból).

Eközben megállapította, hogy alanyainak kontrollcsoportja jellemző hibákat ejt, amikor a CPR újraélesztési eljárások mibenlétével kapcsolatos kérdéseket teszi föl. A huszonhárom erről megkérdezett személy közül húsz legalább egy alapvető hibát követett el.

Legáltalánosabb az a hiedelem volt, amely szerint a szájból szájba lélegzéssel megkísérelt újraélesztés a szívrohamot elszenvedett betegek légzésének újraindítását szolgálja.

Más tévedések különböző félreértéseket tartalmaztak arról, hogy a CPR újraélesztés alkalmával miként tartják nyitva a nyelő csövet, illetve a légcsövet; miként alkalmazzák a szívmasszázst (például többen azt hitték, hogy a lélegzés egy alapos hátbavágással vagy gyomorba vágással indítható újra), hogyan alkalmazzák a defibrillátort (tipikus tévedés, miszerint az érintkezők szívókorongokkal vannak ellátva), egyszóval téves képzetekkel találkozott a CPR eljárás csaknem minden lényeges mozzanatával kapcsolatban.

Így bizonyosodott meg róla, hogy előzetes várakozásaival ellentétben, HKT jelenséget átélt betegei nem tudtak művelt válaszokat adni a CPR eljárásokkal kapcsolatos kérdéseire. Mindez hitelt érdemlővé teszi a föltételezést, amely szerint ezek a betegek valami módon helyesen érzékelték, mi történik velük az újraélesztés során, tökéletesen önkívületi állapotban.

A HKT jelensége sokkal meglepőbb és titokzatosabb, mint a TKT események. Mai pszichológiai ismereteink birtokában nem könnyű az ilyen tapasztalatok természetének meghatározása.

A pszi jelenségeket akkor bevonhatjuk a “autoszkopikus” eseteket átélt személyek beszámolóinak és visszaemlékezéseinek értékelésébe, amikor pontos leírást nyújtanak arról, mi történt körülöttük öntudatlanságuk idején.

Ha mégsem pszi jelenségekről van szó, úgynevezett éles érzékelésről beszélhetünk, amely önmagában is csodának tekinthető. Olyan érzékelésről, amelyet a lélektan művelői nem ismernek föl és nem értenek meg.

Az a néhány beszámoló, amely a halálon állítólag átesett személyektől származik, a HKT jelenségekről szólókhoz nagyon hasonlóan írja le a halál folyamatát.

Végezetül elérkeztünk arra a pontra, ahol igazán tanácstalan az ember. Beszéltünk olyan emberekkel, akik eljutottak a halál közelébe, majd visszatértek onnan. De érintkezhetünk-e olyanokkal, akik már a “túlsó parton” vannak?

(forrás: H. J. Eysenck & C. Sargent: Mégis van magyarázat könyvéből - http://rejtelyekszigete.com)

 Pam Reynolds: NBC interjú a halálközeli tapasztalatairól
Robert Spetzlerrel és Michael Sabommal - videó

 Pam Reynolds története:
 http://dszilvia.blogspot.hu/2014/07/a-halal-nem-vegallomas.html

Nagyon közel jár a reinkarnáció bizonyításához két tudós

Dr. Ian Stevenson és Dr. Jim Tucker egyre biztosabb abban, hogy a tudat tényleg az univerzumba kerül.

Van-e élet a halál után? Ezzel a kérdéssel az ősidők óta foglalkoznak az emberek, akik tudományos tények hiányában, kénytelenek a vallásokra hagyatkozni. Egyes hiedelmek szerint a túlvilág két rézből áll, amelyek más-más névvel, istennel, berendezéssel képzelnek el a hívők, akik abban egyetértenek, hogy a jók és a rosszak külön helyre kerülnek a halál után.

De más hiedelmek szerint nincs pokol és mennyország, mert az emberi lélek halhatatlan, energia, ami egy új testben visszaszületik a Földre, hogy folytassa a karmikus útját. A reinkarnáció elől a tudomány sem zárkózik el. Ellenkezőleg! Két tudós, Dr. Jim Tucker és Dr. Ian Stevenson arra tette fel a karrierjét, hogy bebizonyítsa, a tudat az univerzumba kerül, majd ismét megszületik.

A reinkarnáció elmélete az, hogy az emberi lélek színtiszta energia, ami halhatatlan, ezért a test halálakor átkerül egy másik térbe, az univerzumba, amit másik létsíknak is neveznek, majd ott addig vár, amíg újra le nem születik a Földre.

Dr. Ian Stevenson

A téma legnagyobb úttörőjének Dr. Ian Stevensont nevezhetjük. Az amerikai pszichiáter az ötvenes években kezdett el azzal foglalkozni, hogy mi marad az ember személyiségéből a halál után. A későbbi kutatásai során olyan családokkal vette fel a kapcsolatot, ahol a gyerekek emlékeztek a korábbi életükre, ugyanis Stevenson szerint ők jelentik a reinkarnáció megoldásának kulcsát.

Azok a gyerekek, akik az előző életükről mesélnek, ismeretlenek nevét említik úgy, hogy a rokonuk, de az sem ritka, hogy meghalt személyekre tettek utalást, illetve különféle helyekkel kapcsolatban fogja el őket az erős vágy, hogy már voltak vagy éltek ott.

Néhány esetben előfordult, hogy a gyerekek olyasmit állítottak, ami már csak az életkoruk miatt sem történhetett meg velük. Olykor sikerült azonosítani azokat a személyeket, akikről a gyerek részletesen mesélt.

Az amerikai pszichiáter azonban azt is feltételezi, hogy a különféle rendellenességgel (anyajeggyel, sebekkel) született gyerekek sérülései szintén összefüggésben állhatnak azzal, hogy az előző életükben milyen halált haltak.
A kitartó kutatás során, Stevenson rengeteg meggyőző bizonyítékot talált arra, hogy a fizikai test halála nem jelenti a létezés végét. Stevenson kutatási eredményeit a „Gyerekek, akik emlékeznek előző életükre” című könyvében olvashatjuk el.

Dr. Jim Tucker

A téma másik úttörője Dr. Jim Tucker, aki szintén úgy gondolja, hogy közel jár a téma megfejtéséhez. Ő a kora hatvanas években ugrott bele a kutatásba, aminek eredményeit a „Vissza az életbe” című kötetben gyűjtötte össze.

A könyv a gyerekek valós élményeit dolgozza fel, ugyanis itt is az a feltételezés, hogy a kisgyerekek emlékei gyakran az előző életből származnak. Tucker eredetileg 2500 gyermek emlékképeit vizsgálta meg és elemezte ki, majd kiszűrte a hamisakat.

A kutató nagyon sok születési heget látott, köztük olyanokat is, amelyek az előző életből származhatnak. Emellett több esetben annyira élénkek voltak a gyerekek emlékei, hogy azok megérték a kutatás folytatását, mert az alanyok nagyon tisztán felidézték azokat a korábbi helyeket, dolgokat, ahol soha nem jártak ebben az életükben.

Tucker azt is feltételezi, hogy az átélt álmok egy része emlékkép, ami az előző életről mesél, tehát tulajdonképpen, amikor alszunk, akkor az emlékképeinket is látjuk, amelyek kísértetiesen hasonlíthatnak a jelenlegi élethelyzetünkre.

A kutató szerint ennek oka az, hogy az események ismétlik önmagukat, függetlenül attól, hogy eddig mennyi testben éltünk. Az, hogy ez miért történik, már nem tudományos, hanem spirituális kérdés, a válaszokat pedig a karmával szokták magyarázni.

A munkája során Tucker több olyan emberrel beszélt, aki a kvantumfizika szakértője, majd együtt megalkottak egy elméletet, amelyre egyelőre nincs bizonyíték, csak olyan jelek, amelyek igazolhatják a hipotézis helyességét.
A teória az, hogy a lélek az emberi testben szubatomi szinten, vagy kisebb szinteken található, de nem kötődik teljesen a testhez, mert annak halálakor képes elhagyni azt, ám ennek ellenére jelen van az emberi szervezet sejtrácsában.

Amikor beáll a halál, akkor a lélek távozik, és kvantumfolyadék szinten úgymond kifolyik az emberből, majd eggyé válik az univerzummal, ami egy olyan semleges tér, ahol az emberi lelkek addig várakoznak, amíg újra le nem születnek a Földre egy bizonyos testbe. Ez a folyamat úgy nézhet ki, hogy a színtiszta energiából álló lélek egy másik agyhoz, testhez kezd kötődni, de a születés után az emberek elvesztik az emlékeik egy részét.

Ha a kutatóknak sikerül bebizonyítaniuk a reinkarnáció létezését, akkor az örökre megváltoztathatja az emberek túlvilágban való hitét.

(Forrás: noiportal.hu - hir.ma)

Dr. Jim Tucker tudományos esetek a reinkarnációhoz - videó

Rendkívüli felvétel készült egy babáról, aki nem tudta, hogy megszületett

A születés egy rendkívüli élmény minden érintett számára. A legtöbbször végül egy gyönyörű csodának lehetünk tanúi, amely mindent megér. Amikor a szülésre gondolunk, általában azt képzeljük, hogy mennyire traumatikus a folyamat az édesanya számára.

A fájdalom, a műtét, ha például császármetszésre kerül a sor. Azt azonban nehezebben tudjuk elképzelni, hogy mit érezhet a baba. Az alábbi felvétel egy olyan csecsemőről készült, aki még nem tudja, hogy megszületett.

Amikor az orvosok elvégezték a császármetszés, a baba még mindig a magzatburokban volt. Ahelyett, hogy megrepesztették volna a magzatburkot és kivették volna belőle, az orvosok úgy döntöttek, hogy egyben emelik ki az anya méhéből.

Az eredmény egészen elképesztő, hiszen a baba nincs tudatában annak, hogy a világ megváltozott körülötte.

Látható, hogy miközben az orvosok simogatják, a baba jókat nyújtózkodik. Számunkra szinte teljesen felfoghatatlan, hogy mennyire nyugodt a maga szűk kis világában. Az azonban biztos, hogy még kívülállóként is leírhatatlan élmény.
(forrás:ujvilagtudat.blogspot.hu)

A rezgésszint emelés lehetőségei

A rezgésszint emelésnek lelki szinten számos lehetősége van. Minél többet foglalkozol önmagaddal, és oldod fel a saját korlátozó hitrendszereidet, félelmeidet, fájdalmas lélekmegtapasztalásaidat, a tudatalattid feltárásának segítségével. Ha a gyermekkori léleksérüléseidet, megbocsájtani való dolgaidat (önmagad és mások iránt), előző életek tisztítását, karmikus leckéket önmunkával feloldod, akkor szépen fokozatosan emeled a lelked rezgését, és a test követi a tisztulást.

Mindegy milyen módszerrel csinálod a lényeg, hogy CSINÁLD! Pár példa a módszerekre: pszichológiai, alternatív, spirituális, pszichodráma, pszichoterápia, kineziológia, családállítás, mátrix energetika, kvantumszinkronizáció, thetahealing, önsegítő könyvek. Minél magasabb a rezgésszinted, annál jobban kell figyelned a gondolataidra, érzéseidre és arra, amit meg akarsz teremteni, mert ott pik-pakk megteremtődik minden, és utána pisloghatsz, hogy „Mi a fene ez? Hogy lehet ezt visszacsinálni? Én nem ilyen lovat akartam!”

Ezért is fontos, hogy tisztában legyünk azzal amire vágyunk, amit szeretnénk, mert bizonyos ismeretek hiányában, mint pl. a rosszul megfogalmazott szándékok többnyire csúnya, morbid és vicces teremtéseket szülnek. Ha pedig olyasmit akarunk teremteni ami nem is a mi vágyunk, hanem szülők, szomszédok, a Cosmo újság, és társai, azaz a reklámok stb. Mielőtt elkeserednél, hogy nem tudod megteremteni nézd meg kié az amire vágysz? Tied? Könnyű? Ha nehéz, akkor nem a tied! Küld vissza oda ahonnan jött, és kérj újra!

Amikor kiadsz egy szándékot, hogy a sok túlfeszített munkahét után végre pihenésre vágysz, nem biztos, hogy abban a formában érkezik meg hozzád, amire gondoltál, vagy képzeltél. Mert néha a pihenés egy jó kis náthával is érkezhet, és néha kibicsaklott bokával, lábtöréssel, vagy egyéb pihenésre kényszerítő „furcsaságokkal” mint az átmeneti munkahely hiánya és hasonló fincsiségek. Nagyon-nagyon ritkán érkezik egy wellness hétvége formájában, vagy egy Hawaii utazás képében, lehetőségként. És ennek valószínűsége a gondolkodásunk, a hitrendszereink, félelmeink, önszabotáló programok, azaz az alacsony rezgő megéléseink miatt van. Egy magasabb rezgésszinten élő személy hitrendszerében, tehát pozitív hittel és tudatossággal teli személy életében igenis, valós lehetőségként jelenik meg egy egzotikus út, mert már ismeri az Univerzum azon törvényeit, mint a vonzás, a minden lehetséges, a bőség és bizonyosság törvénye, a szinkronicitás elve.

Egy alacsonyabb rezgésszinten lévő ember, aki még nincs tisztában önmagával, a tudatalattija működésével. 

A vonzás törvényeivel, el sem tudja képzelni azt, hogy a „vakszerencse” vagy a „véletlen” ami nem is annyira véletlen rámosolyoghat, és az Univerzum létrehoz neki egy utazást. Mert vagy abban hisz, hogy ő szegény, hogy ő nem érdemli meg, hogy egyébként is honnan, hiszen lottót sem adott fel, és különben sem mehetne el, mert háztartás, munka, és különben sem tudja, kire hagyná a macskát, tengeri sünt vagy akármit, de legfőképpen a KOMFORT ZÓNÁJÁT NEM! Hiszen ott érzi magát biztonságban, ami illúzió, annak ellenére, hogy boldogtalan és szenved! És addig marad így, ameddig nem fáj eléggé, hogy változtasson. És olyankor ránéz arra, aki már a kerítésen kívül van, hogy bezzeg milyen mázlista (irigység, megvetés=alacsony rezgésszint). 

Csináld utána! Ha nem utána, akkor alakíts ki egy saját utat, amellyel oda juthatsz ahova ő, vagy még messzebbre és már együtt örömködhetsz a sikerén (öröm=magas rezgésszint) és ez az érzés még több örömöt, vagy örülni való dolgot hoz be az életedbe. És ha még hálás is tudsz lenni, hogy bátorságodnak köszönhetően (hála=magasabb rezgésszint) kiléptél a komfort zónádból, még több olyan dolog jön az életedben, amiért hálás lehetsz! EZ TÖRVÉNY!

Nagyon jó az a mondat, amit minap olvastam: „a pénz az örömhöz jön, de a pénzt nem követi öröm”

Hiszen hiába van pénzem, az nem mindig garancia rá, hogy boldog is vagyok. De ha örömteli és boldog vagyok, az örömteli apró dolgoktól óhatatlanul kezdi ezt követni az anyagi bőség. Keress valamit az életedbe, amiben örömöd leled, nem kell nagy dolgokra gondolni. Rajzolj, fess, kreatívkodj, beszélgess másokkal, fuss, sportolj, énekelj, foglalkozz a lelkeddel, csinálj bármit, amiben az örömödet leled és meglátod, mennyi-mennyi örömteli dolog érkezik az életedbe! 

Próbáld ki! Mit veszíthetsz? Ja, a komfortzónád egyik határlécét? Feszegesd a határaidat, emeld a rezgésszinted, ez a kulcsa a sikeres teremtésednek!

(forrás: Horváth Erzsébet - kicsibudoar.hu)

Bagdi Bella: HOOPONOPONO - videó

Tanmese az előítéletről és a változásról

Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába.

Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett: – És most? Akarsz még mondani valamit?
A férfi kissé összezavarodott, mert nem számított arra, hogy ha valakinek az arcába köpnek, az képes megkérdezni: “És most?”

Ez még egyszer sem történt meg vele. Ha megsértett valakit, az feldühödött, és visszavágott. Vagy ha gyáva volt és puhány, akkor mosolygott, és megpróbált a kedvében járni. De Buddha egyikhez sem hasonlított; nem volt dühös, egyáltalán nem sértődött meg, és gyáva sem volt. Csak tárgyilagosan megkérdezte: “És most?” És más nem történt.

Buddha tanítványai viszont nagy haragra gerjedtek, nem gondolkodtak, hanem reagáltak. Legközelebbi tanítványa, Ánanda így szólt: – Ez túl sok, ezt nem tűrhetjük el. Te csak tartsd magad a tanításaidhoz, mi meg majd megmutatjuk ennek az embernek, hogy ilyet nem tehet! Meg kell büntetnünk érte! Máskülönben mindenki elkezd majd ehhez hasonló dolgokat cselekedni.

Buddha ezt felelte: – Hallgass! Ő nem okozott nekem fájdalmat, de te igen. Ő új ember, idegen. Bizonyára hallott felőlem valamit, hogy “ez a férfi vallástalan, veszélyes ember, aki letérít másokat a helyes útról, egy forradalmár, egy erkölcstelen gazember”, és ezek alapján alkotott rólam képet.

Nem engem köpött le, hanem a saját elképzelését, azt a képet, amelyet rólam alkotott – hiszen nem ismer engem, akkor hát hogyan köphetett volna le engem?

– Ha mélyebben belegondolsz – mondta Buddha -, a saját elméjét köpte le. Én nem vagyok része, és látom, hogy ez a szegény férfi bizonyára valami mást is akar mondani, mert ez is a közlés egyik módja – a köpés is egy eszköz arra, hogy elmondjunk valamit.

Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan – a mély szerelem, az erős harag, a gyűlölet, az imádság idején. Vannak olyan intenzív pillanatok, amikor a beszéd kevés. Ilyenkor tennünk kell valamit. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, és megcsókoljuk vagy megöleljük a kedvesünket, mit teszünk? Elmondunk valamit.

Amikor haragszunk, rettenetesen haragszunk, és megütjük vagy leköpjük a haragosunkat, azzal is mondunk valamit. Én megértem ezt az embert. Bizonyára valami mást is akar mondani, ezért kérdeztem meg tőle: “És most?” A férfi még inkább összezavarodott.

Buddha pedig azt mondta a tanítványainak:

– Ti nagyobb fájdalmat okoztatok, mert ti ismertek engem, évek óta velem éltek, és még mindig visszatámadtok.

A férfi meglepetten, összezavarodva tért haza. Egész éjjel nem tudott aludni. Ha valaki találkozik egy buddhával, rendkívül nehéz, lehetetlen ugyanúgy álomba merülnie, mint előző éjszaka.

Szüntelenül ott kavarog a fejében az élmény. Nem tudta megmagyarázni magának, mi történt. Egész testében remegett, és verítékezett. Még sohasem találkozott ilyen emberrel; Buddha darabjaira törte egész elméjét, minden megrögzött szokását, egész múltját.

Másnap reggel újra odament. Buddha lábaihoz vetette magát, aki újra megkérdezte: – És most? Hiszen ez is egy módja annak, hogy elmondjunk valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor idejössz, és megérinted a lábamat, azzal olyasmit mondasz, amit szokványos eszközökkel nem lehet elmondani, amihez minden szó kevés; nem fér el bennük.

Aztán így folytatta: – Nézd, Ánanda, ez a férfi megint itt van, és mond valamit. Olyan ember, akiben mély érzelmek dúlnak.

A férfi felnézett Buddhára, és azt mondta: – Bocsáss meg azért, amit tegnap tettem!
Buddha így felelt: – Bocsássak meg? De már nem vagyok ugyanaz az ember, akivel tegnap azt tetted.

A Gangesz szüntelenül áramlik; soha nem marad ugyanaz a Gangesz.

Minden ember egy folyó

Az az ember, akit leköptél, már nincs itt; én csak hasonlítok rá, de nem vagyok ugyanaz, sok minden történt ebben a huszonnégy órában! A folyó nagyon sokat haladt előre.

Ezért nem tudok neked megbocsátani, mert nincs bennem semmi neheztelés irántad. És te is más vagy. Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött, mert az a férfi dühös volt – milyen dühös volt!

Ő köpött, te pedig meghajolsz előttem, megérinted a lábamat; hogyan lehetnél ugyanaz az ember? Nem vagy ugyanaz, ezért felejtsük is el a dolgot. Az a két ember, aki köpött, és akit leköptek, már nincs többé. Gyere közelebb! Beszélgessünk valami másról!

(forrás:rejtelyekszigete.com)

Az ego tündöklése és bukása

Itt élünk ezen a Földön, az egyéni “én”-ek világában. 7 milliárd egymástól elszigetelődő egó birodalmában lakunk, annak az egónak a felségterületén, amely megkeseríti mindannyiunk életét.

Szembe kell néznünk a valósággal: mindenki fejében ott rejtőzik egy állandóan zsörtölődő, akaró, akaratoskodó zsarnoki “kis én”, az ego, aki gyakran pokollá teszi az életünket. Biztosra mondhatjuk, hogy az emberiség történetében a tengernyi értelmetlen szenvedés és pusztítás felelőse nem más, mint ez a kis, görcsösön összehúzódott “én” – pontosabban az, amit mi önmagunknak, ego-nak gondolunk.

Hogyan született az ego bennünk és hogyan vált zsarnokká?

Az ego születése

A csecsemő még nem rendelkezik egóval, az anyjától különálló “én”- tudomással. Az ő számára a világ egyetlen, megkülönböztethetetlen íz-hang-szín-forma-érzet kavalkád. Nincs én és nem-én, míg az öntudatlan egység állapotában él. A testi szükségletei és a környezetével, a ?valósággal? való elkerülhetetlen ütközései hatására azonban egyre inkább megbomlik ennek az öntudatlan egységnek a harmóniája. A kisgyermek megtanul járni, kitágul ezzel előtte a világ. Megtanul beszélni, ami a társas életre nyit számára kaput. Így fokozatosan leválik az anyjáról – egyfajta különálló “én” bontakozik ki, megszületik az ego.

A gyermek egyre inkább a nevével kezdi azonosítani magát. “Pistike éhes!” – mondja, majd fokozatosan megtanulja az “én”, “az enyém” fogalmait – s úgy érzi, hogy minél többet birtokol, minél inkább érvényesíti az akaratát, annál inkább “többé” válik – így bontakozik ki az egó és merül a tudat egyre mélyebb álmokba. A gyermek számára egyre tágabbá válik a világ, egyre többet birtokol, így nő és erősödik az ego. Majd jön az óvodáskor, amelyben megtanul szerepeket játszani, szerepeket ölteni magára, kialakítva ezzel a Personát, a szerepszemélyiségét, létrehozva ezzel a társas kapcsolataiban használt maszkjainak a kezdeményeit.

Ezekkel a maszkokkal egy időben alakul ki a tudattaljában az Árnyék is, ahová azok a késztetések és viselkedésminták kerülnek, amelyet a környezetében élő felnőttek nem fogadnak el, mivel ellentétesek a jó gyermek maszk követelményeivel. Így alakul ki az ego tudattalan működési módja is.

A zsarnok születése

Iskolába kerülve a gyermek egyre több gondolatot, hiedelmet tesz – a legtöbbször tudattalanul – magáévá, hiszen megkérdőjelezetlenül elhisz minden gondolatot, amelyet szülei, környezete, tanárai, az általa “mindentudó” istennek vélt felnőttek sugalltak neki.

Teljesen azonosulni kezd a gondolataival: a nevével, a nemével, címkékkel, végzettségével, titulusokkal, munkahelyével, vagyonával, történeteket tesz magáévá és ezek az élettörténetek is az ego-ját jelentik, növelve annak a tartalmát.

Az ego pedig birtokolni akar, mindig több és több lenni. Több tudás, több hit, több anyagi dolog. Még többet, egyre többet és egyre mohóbban akar bekebelezni. És így válik zsarnokká, amely egyre inkább eluralja az illető személyiségét.

Az ego, amely egy eszközként jött létre a Tudat számára, hogy a formák világában ki tudja fejezve magát, most önállóvá válva, zsarnokian telepszik rá az egész személyiségre és taszítja ezzel egyre mélyebb és mélyebb álomba az őt megalkotó Tudatot.

Az ego emberként egy “különleges” fajjal azonosítja magát, akinek a Földön (életterünkön) kiváltságos szerepe van: uralkodni minden teremtményen, igába hajtani a természetet – elkülönül, elidegenedik természetes környezetétől, amelynek valójában beépülő része, sőt Egy, azonos vele. Az ego (ami nem más, mint egy gondolati képződmény, hitrendszer) szembeszáll a mélyben munkálkodó természetes életprogrammal, az ösztönnel, a figyelmeztető érzelmekkel, száműzi őket – neurózist, stresszet, kiégettséget eredményezve, sőt akár egyes esetekben képes arra is, hogy önmagát elpusztítsa változatos formákban. Szembeszáll a külső természetével (“Hajtsuk csak igába a Földet!”), fajok pusztulása, erőszak, háborúk, ökológiai katasztrófák sora fémjelzi a létét. A terroristák, vallási fundamentalisták, hódító háborúkat vívó nemzetek, hatalommániás politikai vezetők és gátlástalanul mohó pénzemberek, mind a felduzzadt egó képviselői. Az egész kultúránk, civilizációnk alapját az önző és birtokló egó képezi, így, mivel az egó hozta létre a társadalmi intézményeinket is, ezért ezek is óhatatlanul az egó kifejeződéseivé váltak.

Miért van szükség egyáltalán az ego-ra?

Miért van szüksége egyáltalán a Tudatnak arra, hogy ego-ként jelenjen meg itt a formák világában? Ez egy kozmikus játék, amelyben a Tudat belemerül a formák világába, elvész benne, hogy ott újra önmagára találjon, önmaga tudatára ébredjen. Mert nem ismerheti fel önmagát, ha csak ő van és nincs tőle elkülönülő “másik”. Hiszen ha minden fekete színű lenne, akkor nem tudnánk, hogy mi a fehér. Ha csak a sötétség létezne, fogalmunk sem lenne a világosságról. Ha nincs “rossz”, akkor nem lenne “jó” sem. A pusztán formamentes tudat, Az Egy kettővé válik, az ellentétek pólusává, majd az ellentétek feszülése miriád más, egyedi formát hoz létre, s a formák mögötti Egyetlen ősi princípium felismeri önmagát – ez a Tao tanítása is.

A Tudat a formák világában csakis egy testben tud megjelenni és ahhoz, hogy önmagára tudjon ébredni a testben, először is öntudatra kell ébrednie a formák világában. Ennek az öntudatra ébredésnek az első állomása az elkülönült én-tudat, az ego megjelenése.

Az ego a személyiség szervező és irányító központjaként a környezetével való egyensúly megteremtéséért felelős. Ebben a személyiségünk további két része nyújt neki segítséget: a Persona (szerepszemélyiség) és az Árnyék (az ego számára elfogadhatatlan tulajdonságok és hajtóerők). Ez a két személyiségrész mintegy védő funkciót tölt be, mivel a Persona a külvilágból, az Árnyék a tudattalanból érkező, az ego-t fenyegető hatásokat szűri meg. Ezek együtt adják a személy identitását, önazonosságtudatát. Egy, a Forrástól, a közös tudatosságtól elszigetelődő egyén születik ezáltal, amelyben a szerepszemélyiség (Persona) és az elfojtott tartalmak (Árnyék)

Az ego bukása

A Földünket és az emberiséget fenyegető társadalmi és ökológiai válságok egyre inkább egy válaszút elé kényszerítenek. Túl kell lépnünk az egós elmeprogramjainkon vagy elpusztítjuk önmagunkat és a világ egy részét!

Az egonak el kell tehát buknia, mert szemben áll a Tudat evolúciós fejlődésmenetével. Ennek a bukásnak két útja lehetséges: egy szép, felemelő, vagy egy szenvedéssel teli. Mindkét út azonban egy irányba visz, hisz a Tudat önmagára ébredéséhez vezetnek.

A szenvedéssel teli utat jól ismerjük. Minden ego alapvető törekvése a növekedés, hogy a formák világában minél több, nagyobb, erősebb és szilárdabb legyen. Minél több dolgot akar birtokolni, egyre magasabbra és magasabbra akar jutni a világ hierarchikus építményében és egyre nagyobb területeket akar a befolyása alá gyűrni. A formák bűvöletében élve minden energiáját a formák állandóvá tételére fordítva. Nem veszi figyelembe a formavilág egyetlen változatlan tényét: hogy minden forma mulandó, a születésnek és a halálnak van alávetve. Az ego a formát (köztük a saját formáját) akarja felemelni az örökkévalóságba, ami lehetetlen. Ez a törekvése lesz aztán minden szenvedésének a forrása, mert a formákból épített világa idővel homokvárként omlik össze körülötte, míg végül a halál az utolsó formát, a testét is elveszi tőle. Üres kézzel jött a Semmiből és ugyanúgy távozik oda vissza. Az egyetlen kincs az éberség, amit magával vihetett volna, azt a formavilágban értéktelennek gondolta, mert az nem növelhette a zsarnoki egó hatalmát.

A szellemi (újjá)születés

A másik, a szebb út az emberi élet derekán kezdődik, amikor egy természetes folyamat keretében az ember egyre inkább felismeri az ego természetét és felismeri annak zsarnoki természetét. A formáktól elfordulva figyelmét egyre inkább a transzcendens, a formanélküli felé fordítja. Ezt nevezte az egyik leghíresebb pszichológus, Carl Gustav Jung az ember szellemi születésének.

Ez a szellemi születés azzal a felismeréssel kezdődik, ami a legtöbb embernek csak a halálakor jön el, hogy a formákkal való azonosulás minden szenvedésünk oka. Ezért az illető egyre inkább feladja a formákkal való azonosulását és visszalépve a világ forgatagától egyre inkább elcsendesedik. Így egyre éberebbé válik önmagára és a környezetére is, a tudatosság tiszta terét egyre kevesebb gondolat felhőzi be.

A tiszta tudatosság állapotában a személy felismeri, hogy amikor tudatában van a tudat terének, amelyben létrejönnek a gondolatok és a kapcsolódó érzések, világosan megtapasztalhatja azt, hogy az ego egy csaló. Önmagát valódinak és egyetlen létező “én”-nek nevezi, miközben nem más, mint a valódi “Én”-nek, a tudat terének állandóan változó tartalma – egy gondolati képződmény.

A szellemi újszülött tiszta éber tudatállapotban, meditációban, az a figyelés éber állapotában keresi, kutatja ezt a fejben csacsogó, követelőző, akaratoskodó egó-t, ám sehol nem találja. Behatol a folyamatosan ítélkező, címkéző, csacsogó hang forrásáig; de amint meg akarod ragadni azt – szertefoszlik. A belső monológ, a benne zajló ego csacsogása elhalkul, kihuny, a semmibe vész és megtapasztalja, hogy valójában nincs más valóságos “Én”-je, mint maga a Tudat. Rájön, hogy az egó beteges túlburjánzásának egyetlen természetes ellenszere az éberség, a figyelem.

Egy más élet kezdete ez, ami ugyanakkor megváltás az emberiségnek is. Miután ősemberként testi érzeteinket ismertük fel, a középkorban az érzelmeink szélsőségeit, a modern korban pedig az észt helyeztük piedesztálra, nos, most egy rendkívül fontos evolúciós fordulat előtt állunk: felismerjük azt, hogy az érzetek, érzelmek, gondolatok világán túl van egy éber, figyelmes, szeretet-teljes, tudatos térszerű “valami” – s ez a “Valami” vagyok “Én”. Így – szó szerint- egy új emberiség születik meg: az egó álmából önmaga tudatára ébredt ember.

(forrás:lelekmagazin.hu)

Az EGO - forrás:Péter Corvinhun Kertész - videó

Üzenet egy elhunyt nagymamától

 Szeretnék elmesélni egy történetet, ami velem történt, talán majd egyszer megjelenteted a blogodon, az a személy akiről szól ez a történet, igazán megérdemli,  hogy elmesélhessem a világ előtt mennyire szeretem, ugyanis ő az én nagymamám, aki már, (meg vagyok róla győződve) az angyalok közt él, hisz nagyon jó ember volt.

A nagymamámmal, aki nem is volt az igazi nagymamám,( nevelőapám édesanyja) nem volt túlságosan bensőséges a  viszonyunk, tiszteltük - soha nem bántottuk egymást, de ennyi... valami  hiányzott mégis , talán azért mert nagyon különböztünk egymástól, teljesen más volt a gondolkodásunk.  Ő egyszerű,becsületes parasztasszony volt, én viszont városon nőttem fel, karrierről álmodtam, ő mezőgazdasággal foglalkozott.

2004 nyarán megbetegedett, kórházba került, tüdőbetegséget állapított meg nála az orvos, nagyon megdöbbentünk az egész család, hisz egészséges életmódot élt, nem dohányzott, nem ivott, a táplálkozásra is odafigyelt, csakis azt fogyasztotta, amit saját kezűleg megtermelt. Én akkoriban  külföldre készülődtem dolgozni, mivel itthon nem túl ragyogó a helyzet mai napig sem és elmenetelem előtt  meglátogattam a kórházban.

Nagyon megörült nekem, az az öröm ami a szemében ragyogott még mai napig olyan elevenen él az emlékezetemben mintha csak ma történt volna. Most, ahogy írom ezeket a sorokat, könnyek gyűlnek a szemembe, csak később értettem meg, mit jelentett számomra és mennyire hiányzik. Búcsúzóul ellátott mindenféle jó tanáccsal, ahogy ez egy nagymamához illik, és még egyszer megölelt.... utoljára. Elmenetelem után két héttel értesített anyukám, hogy sajnos rossz diagnózist állítottak fel nála, és ami még ennél is rosszabb , rákos, utolsó stádiumban.  2  hónap múlva  meghalt, már csak a temetésére tudtam hazajönni, nem láthattam többé élve.

Rövid időre rá, a temetést követően, megjelent álmomban, mosolygott és megfogta a kezem, azt mondta  „Van egy pár arany fülbevalóm a szekrényben, legyen a tied” Azzal szertefoszlott az álom, soha többé nem láttam. Másnap vidáman ébredtem, hogy láthattam, ha csupán pár röpke pillanatra is. És mivel egész nap az álmom foglalkoztatott, estefele rákérdeztem a fülbevaló létezéséről nevelőapámtól. Ő azt válaszolta, hogy nem tud róla, tudomása szerint a nagyanyám soha nem hordott ékszert, nem hiszi hogy lenne ilyesmi. Ezzel el is hessegettem magamtól a gondolatot, hosszú évekig feledésbe merült teljesen. Vagyis jobban mondva 6 évig.  2010 augusztusában megbetegedett a nagyapám is, már haldoklott mikor általános nagytakarítást végeztünk a háznál és az udvaron. Ez így illik, ugyanis nálunk felé faluhelyt a halottat háznál ravatalozzák fel.

 Épp a nappaliban próbáltam rendet rakni egyik szekrényben és mivel én alacsony vagyok, a felső polc pedig túl magasan volt, hát székre álltam. Egy összegyűrt  szalvéta akadt a kezembe, amit a szemetesbe irányítottam azonmód, ami ott állt mellettem, mikor hirtelen valami keménységet észleltem a szalvétában. Mikor kigöngyöltem, ott volt előttem a fülbevaló!! Elszédültem, remegtem, majdnem leestem a székről.  Nevelőapám holtsápadtan talált rám, szólni sem tudtam, csak annyit hogy „a fülbevaló” és mutattam neki. Ő sem tudott megszólalni, eleredtek a könnyei. Lassan visszatért belém az élet és mosolyogva álltam a tükör előtt , felpróbálva új ajándékomat,amit nagymamám rám hagyott rám halála után. Mai napig hordom, amolyan amuletté vált számomra, szerencsétlennek érzem magam ha nem viselem.

Köszönöm nagymamám az ajándékot! Áldott legyen az élete ott ahol most van.

Izabella

(forrás:elozoeletek.blogspot.hu)