A halál az élet tökéletesen természetes tartozéka. Ez alapállásunk kell legyen.
Mert ha egyáltalán hiszünk az Isten mint szerető, legfőbb FÉNYLÉNY létezésében, akkor tudnunk kell, hogy valami, ami minden ember számára közös sors, nem tartalmazhat önmagában rosszat, mert arra kell gondolnunk, hogy akár ebben, akár abban a világban tartózkodunk, mindig és mindnyájunkat a tenyerén őriz.
Charles Webster Leadbeater teozófus (1854-1934)
Már maga ez a gondolat is meg kellene mutassa nekünk, hogy a halál nem rém, hanem egyszerűen egy újabb lépés fejlődésünk folyamatában. Nem lenne szüksége a teozófiának arra, hogy a keresztény világ számára bizonygassa, hogy a halál nem ellenség, hanem jó barát, ha a kereszténység nem felejtette volna el olyan nagymértékben a legjobb hagyományait.
Ez már odáig jutott, hogy a sírhelyet, mint olyat szemléljük, amelyből "senki sem tért vissza", úgy tekintjük az elmúlást, mint egy ismeretlen és sötét borzalomba való távozást.
Ehhez a problémához és még sok máshoz a teozófia jó hírt hirdet a Nyugat országainak. Azt a jó hírt, hogy odaát, a sír túlsó oldalán nem hideg és átláthatatlan mélység van, hanem fénnyel és élettel teli világ, amelyet olyan pontosan, teljesen és világosan megismerhetünk, mint szülővárosunk utcáit.
Pontosan úgy teremtettünk mi is magunk számára félelmeket, ahogyan azok a gyerekek, akik kísértethistóriákkal rémisztgetik egymást, pedig csak a tényeket kellene tanulmányoznunk, és minden mesterséges "sötét" azonnal eltűnne.
A halál nem a sötétség királya, nem kaszás csontváz, aki lekaszálja az életet, hanem sokkal inkább angyal, olyan kulcs birtokában, amely az eddiginél sokkal magasabb élet kapuját nyitja meg számunkra.
A halál utáni élet mellett szól, a modern spiritizmus tanulmányozása. Tudom, nagyon sokan vannak, akik azt hiszik, hogy e területen csak csalás és ámítás lakozik, de én személyesen is tanúsíthatom, hogy nem így van. Előfordulhatott, hogy volt egyes esetekben csalás és ámítás, ugyanakkor azonban félelem nélkül állítom, hogy nagy igazság van benne, amit mindenki maga is fel fog ismerni, aki rászánja magát, hogy ezen dolgok felderítésére időt és türelmet áldozzon. Ezekről a témákról is lehet számos irományt, könyvet tanulmányozni, de azt is lehet, amit én is tettem: közvetlen kutatásokat folytatni.
Azonban sokan vannak, akik sem időt, sem fáradtságot nem akarnak ilyesmire áldozni - ez rájuk tartozik. Ha viszont nem akarnak utánajárni, akkor ahhoz sincs joguk, hogy kigúnyolják azokat, akik e jelenségeket látták, s ezért biztosak abban, hogy léteznek.
Az asztrális világ kutatása - a saját fellelhető helyzetén belül - lényegesen ésszerűbbnek tűnik az összes eddig ismert elméletnél. Egyszerűen arról van szó, hogy úgy találták, az ember halálával nem áll be hirtelen változás, nem "varázsolják el" valamiféle csillagok mögötti Égbe.
Ellenkezőleg: az ember pontosan ugyanaz marad, aki volt, megtartja ugyanazt az intellektust, ugyan azokat az erőket és tulajdonságokat, s a helyzet, amelyben találja magát, olyan, amilyet a saját gondolatai és kívánságai teremtettek számára. Nem kívülről jövő dicséret, vagy büntetés várja, hanem a pontos eredménye annak, amit a földi életében tett, mondott vagy gondolt.
Szinte úgy mondhatnánk, hogy az ember a földi életével készíti elő magának ezt a fekhelyet, amelyben halála után nyugodni fog.
Ez az első jelentős tény arra vonatkozóan, hogy a halálunk után nem valamilyen ismeretlen élet vár ránk, hanem a jelenlegi folytatása. Halottainktól nem vagyunk elszakítva, mert szüntelenül körülöttünk vannak, s az egyetlen elválást a saját tudatunk határai képezik, mert hiszen nem a szeretett halottainkat veszítettük el, csak a képességet, hogy látni tudjuk őket. Nagyon valószínű, hogy képesek vagyunk tudatunkat olyan magasságba emelni, hogy szeretteinket újra láthassuk és beszélhessünk velük - mint annak előtte - s ezt tesszük is mindnyájan és állandóan, csakhogy erről ritkán van merszünk megnyilatkozni.
Az ember képes arra, hogy tudatát asztrális testébe összpontosítsa, miközben a fizikai teste éber állapotban van, csakhogy ez rendkívüli tanulmányokat igényel, és átlagember számára túl sok időt venne igénybe. Mialatt a fizikai test alszik, azalatt minden ember kisebb vagy nagyobb mértékben használja asztrális képességeit. Úgy képzelhetjük el, mint egy asztrális tudathordozó eszközt, amelynek segítségével naponta érintkezik eltávozott szeretteivel. Néha halványan emlékezünk is erre, s ilyenkor azt mondjuk, hogy "velük álmodtunk". Legtöbbször azonban nincsenek emlékeink ezekről a találkozásokról, és bizonytalanságban vagyunk a megtörténtüket illetően. Azonban bizonyított tény, hogy a vonzódás szálai ugyanolyan erősek, úgy hogy a fizikai test burkolatából kiszabadulva, azonnal az általa szeretett lények társaságát keresi. Az egyetlen változás tehát ezek szerint abban áll, hogy a halál következtében az ember a nappal helyett az éjszakákat tölti kedveseivel (számtalanszor álmodunk Velük!), és hogy ennek tudatában - a fizikai test helyett - csak az asztrál testünknek van tudatában.
Jól ismerem az átlagosan gondolkodó ember azon nehézségeit, hogy amit nem lát a szemével, azt nehezen tudja felfogni. Nagyon nehéz lecke számunkra tudomásul venni, hogy látóképességünk milyen nagyon részleges és felfogni, hogy egy olyan óriási világban élünk, amelyből számunkra csak egy nagyon kis rész látható.
Ennek ellenére a tudomány bizonytalanul, de azt állítja, hogy ez így van, hiszen parányi életek egész világát írja le számunkra, amelynek a jelenlétéről, ami az érzékeinket illeti, fogalmunk sem volt. Azon teremtmények parányiságuk ellenére sem lényegtelenek mivel azon mikrobák körülményeinek ill. szokásainak ismeretétől függ az egészség megtartó képességünk és sok esetben maga az életünk is.
Azonban érzékeinek más irányban is korlátozottak. Hiszen még a minket körülvevő levegőt sem látjuk, érzékszerveink a legkisebb jelét sem adják annak, hogy körülöttünk lenne, kivéve a levegőmozgást, amit érzékelünk, és tudomásul veszünk. Ebben a levegőben, - amit nem látunk - mégis olyan erő lakozik, hogy leghatalmasabb hajóinkat képes ronccsá tenni és legbiztosabbnak látszó épületeinket ledönteni.
Láthatják, hogy körülöttünk hatalmas erők működnek, melyeket a szegény, egyoldalú érzékszerveink nem ismernek fel. Ebből világosan kitűnik, hogy őrizkednünk kell attól a fatálisan elterjedt hibától, hogy csak az létezik, amit valóban látunk is.
Azt is mondhatnánk, hogy toronyba vagyunk bezárva, és érzékszerveink nagyon kicsi ablakok, amelyek csak bizonyos irányba vannak nyitva. Sok oldal felé nincs kilátásunk, de a tisztánlátás vagy asztrál-látás egy vagy két újabb ablakot nyit fel számunkra, megnagyobbítja látókörünket, tágabb világot tár elénk, - amely még az eddiginek része, noha ezekről azelőtt nem tudtunk.
A túlvilág és az előző élet létezik, különben a regressziós terápia sem lehetne egyáltalán sikeres.
- Charles W. Leadbeater -
- - - - - - - -
Kapcsolódó írás
Hogyan fejlődik az ember?
- - - - - - - -
Ritka hangfelvétel Charles Webster Leadbeater valódi
hangjáról, amiről úgy gondolják, hogy 1913-ból való, „a gyászolóknak” címmel -
videó
forrás: Theosophical So
.jpg)
.jpg)
