Ishi, az utolsó „vad indián”

1911 augusztusában egy éhező indián férfi sétált elő az erdőből, és be a kaliforniai Oroville városkába. A Kaliforniai Egyetem két antropológusa a Deer Creek környékén honos jahi törzs (a jana nép egyik ága) utolsó tagjaként azonosította. Az Oroville körül pusztító erdőtüzektől kormos és láthatóan alultáplált férfi teljességgel elveszett volt – óriási távolságba került az általa ismert és értett világtól.

Ishi 1915-ben

A vadonból az egyetemre

A két antropológus, Alfred L. Kroeber és Thomas T. Waterman magukkal vitték a férfit az egyetem San Francisco Parnassus Heights negyedében található campusára, leginkább annak érdekében, hogy megvédjék őt a modern és számára teljesen ismeretlen világtól. A férfinak az „Ishi” nevet adták, amely az ő nyelvén egyszerűen férfit jelent. Ishi a négy évvel később bekövetkezett haláláig az egyetem különféle tudományágakat képviselő kutatóival dolgozott, bemutatva nekik, hogyan készített eszközöket és vadászott, továbbá együtt rögzítették a jahi törzs meséit és énekeit.

Alfred Kroeber és Ishi

Ishi nagy felzúdulást keltett a médiában is – az embereket lenyűgözte „az utolsó vad indián”, illetve hogy mit szól a 20. századi vívmányokhoz. A korabeli beszámolók szerint nagyfokú kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt megfigyelőivel, és Waterman is utalt írásaiban Ishi „úriember mivoltára, amely túlmutat mindenfajta taníttatáson, és a belső lélek kifejeződése.”

Thomas Waterman

A kölcsönös ismerkedést Ishi világa és a 20. század eleji Kalifornia között azonban megszakította a betegség – a férfinál a korban gyógyíthatatlan tuberkulózis alakult ki, és 1916-ban elhunyt. Két barátja, Kroeber és Waterman kifejezett kérése ellenére testén boncolást végeztek, agyát pedig tartósították, és csak ezután temették el – keresztény módon. Kijelenthető azonban, hogy Ishi már jóval azelőtt elvesztette mindenét, hogy Oroville-nél előjött volna az erdőből 1911-ben.

Arany és népirtás

1848-ban egy James W. Marshall nevű férfi aranyat talált egy vízimalomnál az American folyón, és az amerikai történelem egyik legnagyobb tömeges migrációját idézte elő: a kaliforniai aranylázat, amelynek keretében 300 000 ember özönlötte el a leendő államot, mesés kincsek után kutatva. A mintegy 1000 lakosú San Francisco két év leforgása alatt 25 000 fős várossá nőtte ki magát, ez alatt az idő alatt pedig nagyjából ki is apadtak a könnyen hozzáférhető aranylelőhelyek. Az aranyásóknak egyre távolabbi területekre kellett merészkedniük, és egyre többször léptek be az indiánok élőhelyeire.

A növekvő bányászat felborította a helyi ökoszisztémát, beszennyezte a vizeket, és elűzte az indiánok táplálékául szolgáló vadakat. A távolról érkező bányászok magukkal hurcolták a himlőt és a kanyarót, olyan betegségeket, amelyekkel az indián lakosság korábban sohasem találkozott. A járványok és az egyre csökkenő élelmiszer-mennyiség következtében helyzetük tarthatatlanná vált.

Azok a törzsek, amelyek felvették a harcot a betolakodókkal szemben, magukra vonták a fegyveres új telepesek haragját – az ellentámadások egész falvakat pusztítottak el. Egyes helyeken még jutalmat is felajánlottak a megölt indiánokért – a skalpokért 50 cent, a fejekért öt dollár járt.

Elrejtőzés a vadonban

A jahiknál az volt a szokás, hogy az ember sohasem maga mutatkozott be egy idegennek – mindig egy másik ember kellett, hogy kimondja a nevét. Amikor Kroeber és Waterman megkérdezték Ishitől a nevét, azt válaszolta: „Nincs nevem, mert már nem maradt, aki megnevezhetne.” Amikor ő született – valamikor az 1860-as évek elején – a jahi törzs már mindössze 400 főt számlált, és egyre fogyatkozott. Igen közel éltek az aranylelőhelyekhez, így az első indiánok között voltak, akik kapcsolatba kerültek az aranyat kereső telepesekkel.

Ishi 1913-ban

Az élőhelyüket átszelő folyókban és patakokban hamar megritkult a jahik egyik fő eledelét jelentő lazac, és akit nem vitt el az éhínség, könnyen az olyan „indiánvadászok” áldozataivá válhattak, mint a hírhedt Robert Anderson. Ishi és a törzs maradéka az 1866-os „hármasdombi mészárlást” (Three Knolls Massacre) követően a Deer Creek nevű patakhoz költöztek, és új települést hoztak létre. Itt igyekeztek elkerülni a figyelmet, és reménykedtek, hogy nem talál rájuk senki. Az 1870-es évek elejére a jahik már szinte teljesen kihaltak, és csupán Ishi rejtőzött családjával a patak mentén.

1908-ban egy csoport földmérő egy kis táborra bukkant, amelyet két férfi, egy középkorú nő, és egy idős nő lakott – azaz Ishi, nagybátyja, húga és édesanyja. Előbbiek hárman elmenekültek, míg Ishi gyenge és vak édesanyja igyekezett pokrócok alá rejtőzni. A földmérők feldúlták a tábort, majd továbbálltak. Ishi visszatért, édesanyja azonban nem sokkal később elhunyt. Nagybátyját és húgát nem látta többé.

A Deer Creek egy szakasza

A támadást követően Ishi még három éven keresztül egyedül élt a vadonban, 1911-ben azonban az éhségtől gyötörve az 50 év körüli férfi egyre közelebb merészkedett a civilizációhoz. 1911. augusztus 29-én éppen Oroville erdőtűz pusztította környékén kutatott égett állati tetemek után, amikor a helyiek észrevették. A seriff saját biztonsága érdekében őrizetbe vette, és a hatalmas érdeklődés által szerzett róla tudomást Kroeber és Waterman is.

Ishi hagyatéka

Napjainkban Ishi életéről minden kaliforniai iskolában tanulnak a diákok, emlékeztetőül az állam őslakosainak elveszett történelmére, és az indián férfi emlékére, aki két világ között rekedt. Maradványait a San Franciscóhoz közeli Colma temetőjében helyezték el, néhány személyes tárgyával – íjával, öt nyílvesszővel, egy kosár makkliszttel, egy doboz kagylógyönggyel (amelyet a jahik pénzként használtak), egy tasak dohánnyal, három gyűrűvel és néhány obszidiánszilánkkal – együtt. 2000. augusztus 10-én a jahi indiánok legközelebbi rokonaiként számon tartott északabbi jana és Pit-folyó menti törzsek leszármazottai átvették Ishi addig a Smithsonian intézet által őrzött agyát, hogy megfelelő kegyeletben részesíthessék.

Ishi, Pope, és Pope egyik gyermeke íjászkodnak 1914-ben

Ishi gyakran volt beteg, mivel nem rendelkezett a „civilizált világ” betegségeivel szemben immunitással. Az őt kezelő orvos, Saxton Pope igen közeli viszonyba került vele: Ishi gyakran vitte magával vadászni, és a jahi íj- és nyílkészítési technikákra is megtanította. Pope lelkesen tanult, és a későbbiekben ismertté is vált, mint a modern íjas vadászat atyja. A témában írott könyve, a „Vadászat íjjal és nyíllal” napjainkban is alapműnek számít.

forrás:mult-kor.blogstar.hu

- - - - - - 

Ishi, az utolsó Yahi indián története - videó

forrás:SpiritualDignity

SZENT MIHÁLY ARKANGYAL GARGANÓI JELENÉSE

Sajnos korunk materializmustól fertőzött történelem-szemléletében csak emberek, állatok, növények, gazdasági és anyagi tényezők kapnak helyet. Holott az emberi históriának (üdvtörténetnek) vannak olyan szereplői is, akik a háttérben, többnyire láthatatlanul, de döntően fontos hatásuk volt és van. Ezen szereplők közé tartoznak az angyalok.

A történelemben azonban vannak esetek, amikor ezek a tisztán szellemi lények, az angyalok látható emberi formát is öltöttek azért, hogy kommunikáljanak velünk, hogy tanítsanak, kérjenek, figyelmeztessenek bennünket. Az ilyen angyal-jelenések, nem megtestesülések – mint Isten Fia esetében ‒, hanem materiálisnak látszó látszat-testek, melyek a küldetés végeztével eltűnnek!

A katolikus hagyomány szerint Szent Mihály arkangyal ‒ egyike a három, név szerint ismert főangyalnak ‒, a mennyei hadak vezére és győztes harcosa. Karddal, lángpallossal, lándzsával vagy mérleggel ábrázolják, legtöbbször azonban pajzzsal, melynek felirata egyben a nevének jelentése 

„mi ká él”‒ „ki olyan, mint az Isten?”: QUIS UT DEUS

Szent Mihály arkangyal jelenéseiről több történeti feljegyzés szól! Ezek közül az egyik legnevezetesebb hely a Dél-Olaszország-i 850 méter magas Monte Garganón ‒ ma Monte San Angelo-nak nevezett hegyen való megjelenése volt.

A Gargano hegy sziklás csúcsaival hatalmasan és méltóságteljesen emelkedik az ég felé, és lábainál hullámzik az Adriai-tenger. A világ azonban az V. századig szinte semmit sem tudott róla, és csak Szent Mihály arkangyal csodás jelenéseit követően vált ismertté Itália határain túl is! Ezen rendkívüli események a helyszínre vonzották a pápákat, uralkodókat, császárokat, nemeseket és minden nemzetből való zarándokokat.

De mi is történt?

Sajnos a történet pontos leírását csak kétszáz évvel később jegyezték le, de ezt igazolták a történelmi események tényei ‒ olyannyira ‒, hogy a II. Vatikánum előtti Breviárium, Szent Mihály garganói jelenéséről még megemlékezett!

Ámde korunkban, még a hívő emberek közül is sokak legendának tekintenek egy-egy ilyen eseményt és bárcsak az élet minden területén is ennyire racionálisan gondolkodnának! Ámde magától értetődő, hogy abban a korban is léteztek természetes fenntartások és ezt kizárandó - Szent Mihály előzetesen „bemutatkozott”!

Az első jelenése 490 májusában történt. 

Egy Siponto-beli lakos, bizonyos Gargano nevű nemes ember legszebb bikája elkóborolt. Háromnapos keresés után az ő tulajdonát képező hegyen talált rá az állatra mely egy barlang előtt térdelt. Haragjában kapta az íját és rálőtt a bikára, de a kilőtt nyílvessző visszafordult és őt sebezte meg a lábán. A uraságot véresen vitték haza a szolgái.

A jelenlévők ezen képtelenségeket elmesélték a népeknek, akik rémületükben szentéletű püspöküktől, Lorenzo Maioranótól kértek megvilágosítást. Ő erre az egész nép számára háromnapos böjtöt rendelt el.

Elérkezvén a harmadik nap, mely májusának 8-a volt, a püspök magába mélyedve imádkozott, amikor egy angyal jelent meg neki, aki ragyogóbb volt a Napnál és így szólt hozzá: „Én vagyok Mihály arkangyal, aki Isten színe előtt állok és úgy akarom, hogy az egész világ tisztelje ezt a helyet, melyet én magam választottam és én őrzöm! Ott, ahol szétnyílik a szikla, bocsánatot nyernek az emberek bűnei, és amit ott kérnek imádságban, megkapják. A történt eseményekkel bizonyítani akartam, hogy minden, ami e helyen történik, Isten akaratából van. Éppen ezért menj és a barlangot szenteld keresztény kultuszhellyé.” A hely azonban nehezen megközelíthető és titokzatos volt, korábban pogány kultusz is folyt ott, ezért a püspök vonakodott attól, hogy kápolnát nyisson egy olyan helyen, ahol nincs is egyházközség!

Ám közben a súlyosan sebesült Gargano úr hirtelen és nyomtalanul meggyógyult, aki tanúságot is tett Lorenzónál. A nép hallva ezt és a főpásztori látomást, örömtől ujjongva, püspöke vezetésével körmenetben vonult fel a magas csúcsra, ahol a csodálatos barlang volt.

A második jelenés 493. szeptember 19-én

Odoaker pogány gót fejedelem látva, hogy Siponto milyen békés jólétben él Lorenzo Maiorano püspök kormányzása alatt, bekerítette a várost, felszólították a sipontóiakat, hogy adják meg magukat. A lakók félve a veszedelemtől a püspökükhöz futottak. Szent Lorenzo püspök ekkor fölment a Gargano Szent Hegyére, és ott könnyek és sóhajok között esedezett az Égi Fejedelem segítségéért.

A Szent püspök most is háromnapos szigorú böjtöt, vezeklést és imát rendelt el és azt tanácsolta híveinek, hogy eszközöljenek ki az ellenség vezérétől háromnapos fegyverszünetet, miközben könyörögjenek Szent Mihály oltalmáért.

Harmadnap, szeptember 19-ének hajnalán a szent püspök a sipontoi Szűz Mária templomban volt és mély imába merült. Ekkor ismét megjelent az Égi Fejedelem, aki azt parancsolta neki, hogy a nap negyedik órájában intézzenek támadást a gótok ellen! ‒ ezen szavak után eltűnt.

És valóban, a negyedik órában az emberek a püspök vezetésével kitörtek a városból nagy hangzavarral, miközben olyan szörnyű villámlás, mennydörgés, földrengés és sötétség borította el a földet, hogy a pogány gótok mindent hátrahagyva hanyatt-homlok elmenekültek és többé még a környékre sem merészkedtek! A szent főpásztor e csodás győzelemért hálakörmenetet vezetett a Gargano csúcsára a Szent Barlanghoz.

A harmadik jelenés 493. szeptember 29-én történt.

A Mennyei Fejedelem megjelenésének harmadik évfordulójának megünneplésére a szent Püspök, minden hívével együtt, ünnepélyes körmenetben vonult fel a Gargano csúcsára. A Barlanghoz érkezve azonban félelemből és tiszteletből senki sem mert belépni oda.

Ekkor Szent Lorenzo elhatározta, hogy a Szentatyát I. Gelasiust kéri meg, hogy határozza meg ő e hely fölszentelésének a napját. A Szentatya elrendelte, hogy a környék püspökei gyűljenek össze Sipontóban, és háromnapos böjttel és imával kérjék Szent Mihályt, hogy méltóztassék kinyilatkoztatni Isten és a saját akaratát.

Szent Mihály szívesen fogadva a bizalommal teljes könyörgésüket, a harmadik nap éjjelén, tündöklő fénytől övezve, újból megjelent Szent Lorenzónak és így szólt hozzá: „Nem úgy van, hogy ti szentelitek nekem ezt a templomot, mert Isten akaratából én magam választottam ki székhelyemül és én magam szenteltem fel. Ti azonban lépjetek be oda, adjátok át a népnek a barlangot, hogy ott imádkozhassanak a jelenlétemben és mutassatok be Szentmisét. Majd én kinyilvánítom, hogy én magam szenteltem fel ezt a helyet”.

A hét püspök és a nép még ugyanabban az órában, ünnepélyes körmenetben vonult a hegycsúcsra. Szent Mihály, hogy a szent püspököket és a népet megóvja a Nap hevétől, négy hatalmas testű sast küldött az égre. Ezek közül kettő kiterjesztett szárnnyal a püspökök fölött árnyékot adott, a másik kettő pedig szárnyaikkal, mint legyezőkkel, hűs levegőt teremtettek a jámbor népnek. A Szent Barlangnál még más csodák is vártak a püspökökre és a népre.

A barlangba lépve egy sziklaoltárt találtak, amit bíborpalást fedett és egy kristálykereszt volt rajta. Sőt az egyik sziklán egy gyermeki lábnyomot találtak, egy egy másikon pedig Szent Mihály jele volt bevésve. Mindezzel azt igazolva, hogy a felszentelés isteni segítséggel már megtörtént! Így a garganói Szent Mihály barlangtemplom az egyetlen hely, amelyet nem emberi kéz szentelt fel, és ezért nyerte el az „Égi Bazilika” címet.

Ekkor a szent főpásztor és püspöktársai bemutatták az első Szentmisét a nagyszámú nép jelenlétében. A Katolikus Egyház ennek a csodálatos eseménynek az emlékét ünnepli minden évben szeptember 29-én.

A látogatót a Garganó-i szentély bejáratánál a következő felirat fogadja.

Terribilis est locus iste. Hic domus Dei est et Porta Coeli. 

Magyarul: Félelmetes ez a hely. Itt van Isten háza és a mennyország kapuja.

Szent Pio atya három havonta gyalog zarándokolt a Szent Barlanghoz, mely 25 km-re van San Giovanni Rotondótól.

Számtalan pápa is elzarándokolt ide, hogy az egyház kormányzásának emberileg megoldhatatlan feladatához az Egyház főpatrónusának, Szent Mihálynak a segítségét kérje. Pápaként utoljára Szent II. János Pál pápa járt a kegyhelyen.

Később 1656-ban volt a negyedik Szent Mihály jelenés.

Dél-Olaszországban szörnyű pestisjárvány pusztított. Manfredonia püspöke Alfonso Puccinelli a járvány megfékezésére, böjttel és hosszú litániával fordult Szent Mihály arkangyalhoz. És lám, szeptember 22-én hajnalban miközben a püspök imádkozott, úgy érezte, mintha a föld remegne amikor Szent Mihály káprázatos pompájában megjelent neki. Ezt parancsolta a püspöknek: "A barlangban található apró kövekre karcoljanak egy keresztet és az "M.A." (Michele Arcangelo) betűket, majd áldja meg! Ezt ossza ki a népnek, és aki odaadóan magánál hordja, az védett lesz a pestis ellen!" A püspök az angyal szavai szerint cselekedett.

A csoda megtörtént és az érsek hálából emlékművet állított Szent Mihálynak a városka főtéren.

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben;

a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!”

Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt

és a többi gonosz szellemet, kik a lelkek vesztére

körüljárnak a világban, Isten erejével

taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen

forrás: szeretetlang.blog.hu

- - - - - - - 

SZENT MIHÁLY ARKANGYAL GARGANÓI JELENÉSE - videó

Reményik Sándor: Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj! 

 

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!" 

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget, 

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!" 

És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!" 

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod." 

- - - - - - - 

 

 Reményik Sándor - Egy lélek állt - videó

forrás: Répa Ati

Popper Péter halála előtt nem sokkal ezt nyilatkozta

„Ez az egész családprobléma nagyon nehéz história – mondta a professzor. – Régen mindig volt a közelben egy nagymama vagy egy nagybácsi, akinek a vállán el lehetett sírni az embernek a baját. Ma az emberek többségének rengeteget kell dolgoznia ahhoz, hogy az anyagi lecsúszást lassítsa, és nincs a közelben senki. Jön tehát az a modell, hogy kívülről kell segítséget kérni, amiben én nem hiszek.

Popper Péter (1933-2010)

A klinikán, ahol dolgoztam, az egyik doktornő egyszer körbevezetett, és azt mondta, hogy az ott fekvő gyermekek többségének csak az a baja, hogy cirókahiánya van, azért vannak ott, mert nem kapnak elég odafigyelést és törődést. És ezt nem csak a gyerekekről lehet elmondani. Azt gondolom, hogy baj van az emberi kapcsolatokkal. Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni, így fel is borulnak a kapcsolatok. Nálunk a házasságok fele tönkremegy, elválnak, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az emberek szeretnének újra hinni benne, meg is próbálják megint, újraházasodnak, de nem megy, mert ahhoz sok lemondás kell.

Mert végül is mi a szeretet? Az, hogy a másik ember jó érzése, öröme fontosabb nekem, mint a sajátom. Vagyis az ő öröme nekem is öröm. Ez a dolog lényege, de ez nagyon könnyen sérül. Sikerre nevelünk, de arra nem, hogy kudarcok is jönnek az életben. Ez utóbbiakat rettenetes traumaként élik meg az emberek. Mérei Ferenc, a neves pszichológus szerint a sikeres élet titka nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni. El kell fogadni, hogy vannak a vereségeknek, a bukásoknak, az életnek olyan szempontjai is, amelyeket az ember csak akkor láthat meg, miután kiütötték, és a földön fekszik.

Assisi Szent Ferenc imája így szól: »Uram, te tudod, hogy nem az a fontos, hogy engem szeressenek, hanem az, hogy én szeressek. Nem az a fontos, hogy engem megértsenek, hanem az, hogy én megértsek.« Ez ellen nagyon sokan berzenkednek. Persze fontos, hogy kapjon is az ember, de a legfontosabb az, hogy adni tudjon, és elfogadni helyzeteket. Ahol elvárások vannak, az már valamiféle »üzlet«. Ha valaki csak akkor tud adni, ha ő is kap, abból nem sül ki jó dolog.”

- Popper Péter -

- - - - - - 

Popper Péter: Milyen a valódi szeretet? (Nyitott Akadémia)

forrás:Nyitott Akadémia

Balogh Margit: Akik sokszor élnek

Évszázadokon átívelő reinkarnációs történet

Szepes Mária édesanyjának méltatlanul elfeledett, mindössze egy kiadást megélt és ma már szinte fellelhetetlen okkult-ezoterikus regénye.

Ez a regény évszázadokon átívelő inkarnációs úton vezet végig, ebben hasonlít a Vörös Oroszlán című okkult regényre. Itt érthetjük meg, hogy hogyan kapcsolódunk egymás életébe és mi az az ősi szál, ami mentén haladunk? Milyen spirituális fejlődési utat kell bejárnunk? Milyen új képességeket szerzünk a megismerés során? Hogyan szövi a karma törvénye az életünket? Mit és hogyan kell megtanulnunk, megvalósítanunk a sors által reánk ruházott feladatokból? Ezekre a kérdésekre válaszol a lebilincselően érdekes, ezoterikus-okkult tanításokkal átszőtt történet.

 Idézet a könyvből:

"A legtöbb szerencsétlenséget az életben az okozza, hogy az emberek mindig a földi boldogságot keresik. Azt hiszik, ez a cél. Pedig a cél a megismerés. Azért vagyunk itt, és ha ez van, a földi boldogság is feltárul előttünk."

 "Az ember semmit se várjon kívülről, mert minden lehetősége, gazdagsága, boldogsága belül van."

 "A karma. Nevezhetnők a kör törvényének is. Eszerint, ha valamit cselekszem, annak eredménye visszatér hozzám. Mert az Isten nem büntet, és nem jutalmaz, hanem a lélekbe elültette a törvényt, mely bölcsességen, szereteten, és igazságon nyugszik. E törvény szerint a lélek azt aratja le, amit elvetett."

 "A ma vágya a holnap képessége vagy lehetősége."

- - - - - - - - 

 Szepes Mária - Számmisztika és megható története rövid anyaságáról - videó

forrás: Ecsedi János Krisztián

Mester Tamás: „A haldoklással nem vagyok jóban, de nem gondolom, hogy ott bárminek vége lenne”

 

Spirituális utazásairól beszélgetett Peller Mariannal Mester Tamás az Utazás a lelked körül című műsorban.

Mester Tamás az utóbbi időben nem szerepelt olyan sokat a nagyközönség előtt, és sokan úgy gondolhatták, teljesen eltűnt. Ám erről szó sincs, ugyanis hatalmas utat tett meg, mind spirituális, mind művészi értelemben.

 

Mester Tamás (Fotó: Youtube – Utazás a lelked körül)

„Először azt gondoltam, hogy fura lesz, mert olyan, mintha ez egy váltás lenne a rock’n’rolltól a spiritualitás felé, de mind a kettő egyfajta ilyen szabadságkeresés. Itt ki lehet azt teljesíteni, amikor az ember meditatív állapotban van, az jobb érzés, vagy euforikusabb érzés mint, amikor egy rockkoncerten van” – mondta Tamás arról, hogy évek óta foglalkozik már meditációval. 

Tamás azzal a céllal kezdett el ismerkedni az elmélyedés ezen formájával, hogy önmagát és a világot is jobban megismerje. 

„Azt éreztem gyerekkoromban, hogy itt kell, hogy legyen valami több annál, amit látok. Ezek a gyerekeknek a világmegváltó álmai, mindenki megakarja váltani a világot kis korában, csak nálam ez nem múlt el. Édesapám azt mondta: Fiam, az Istent mindenki úgy keresi, ahogy akarja.”

Természetesen, amikor az ember a spiritualizmusról beszél, szóba jön a halál témája is, ezt a műsorvezetőnő most sem kerülte meg. Tamás erre olyan választ adott, melyen Mariann is meghatódott. 

„A haldoklással nem vagyok jóban, de nem gondolom, hogy ott bárminek vége lenne. Persze, hiányoznának az apukám, a barátaim, az élet, szóval ez a rész biztos hiányozna. De vannak már sokan, akik a másik oldalon várnak. Ez ügyben is annyifajta csoda történt velem mostanában.”

forrás:nlc.hu

- - - - - - - 

 UTAZÁS A LELKED KÖRÜL - MESTER TAMÁS - videó

forrás: LélekKözösség Peller Mariannal

https://www.youtube.com/watch?v=Bi4n9R_bAHE 

Thomas Meyer: Az új évezred fénye

Az Antropozófia kincsei között igen sajátos helyet foglalnak el Rudolf Steiner és – az első világháború egy kulcsszemélyiségének, a német vezérkar főnökének – Helmuth von Moltke kapcsolatának dokumentumai. Rudolf Steiner felismerte benne a történelem, a kereszténység , az egyedi nyugati lelkialkat kialakulására erőteljes befolyást gyakorló első Miklós pápa individualitását.
Ha Moltkenek még földi életében is különleges volt a kapcsolata Rudolf Steinerrel, akkor mennyivel inkább az volt halála után, mivel Rudolf Steiner folyamatosan követte őt, élményeit az érzékfeletti világban. Üzeneteit éveken keresztül maga Rudolf Steiner közvetítette földön maradt özvegye és egyben szellemi társa, Elisa von Moltke felé, „Az új évezred fénye” c. könyv e kapcsolat írásos emlékeinek gyűjteménye.

Részlet a könyvből:

„Ismételten kihangsúlyoztuk, hogy egyáltalán nem valamiféle önkényes vágy motivál bizonyos embereket arra, hogy amit mi szellemtudománynak nevezünk, beleoltsák a jelen és a közeljövő kultúrájába. Ez a szellemtudomány a mai kor szükségszerűsége, és csak akkor lehetséges számunkra a jövő, ha a szellemtudomány szubsztanciája utat talál magának az emberi evolúcióban. Ebben áll, kedves barátaim az a nagy és fontos jelenség, amelyre most rá kell tekintenünk, amikor von Moltke úr lelkére emlékezünk. Benne egy olyan embert, egy olyan személyiséget ismertünk, aki a szó legteljesebb, legaktívabb értelmében benne állt az életben. Ez az élet a múltból fejlődött, és mára eljutott az egyik legnagyobb krízishez, amellyel az emberiség valaha is találkozott tudatos történelme folyamán. Egy ember hadseregeket irányított, olyan események középpontjában állt, amely egyben végzetterhes jelenünk és jövőnk kiindulópontjának is tekinthető. Ugyanakkor előttünk áll egy ember, egy személyiség, egy lélek, aki közénk tartozott, kereste a megismerést, az igazságot, és tette mindezt a mai kor lelkére jellemző legszentebb, legtisztább tudásszomjjal, aminek meg kell jelennie a lelkünk előtt. Ez a rátekintés kimagasló történelmi szimbólummá avatja a lelket, amely éppen most lépte át a halál kapuját,függetlenül attól, hogy milyen szerepe volt a történelmi eseményekben, hogy külső életében vezető pozícióban volt, hogy eleget tett a külső élet követelményeinek, és mégis megtalálta a hidat ahhoz a szellemi élethez, amelyet a szellem tudománya által keresünk, ez mély jelentőségű történelmi szimbólum, amely egyben egy kívánságot ültet a lelkünkbe, nem személyes, hanem az idő szükségszerűségéből fakadó kívánságot: bárcsak számos lélek lenne, aki úgy cselekedne hasonló szerepben, ahogy ő cselekedett. Ez az, ami a legnagyobb mértékben kimagasló és jelentőségteljes, és ez az, amit szeretném, ha önök megéreznének és átélnének. Erről a tényről a külső világban csak nagyon keveset lehet beszélni, de ez nem számít. Valójában az a legjobb, ha erről egyáltalán nem beszélünk; de ez egy valóság, és ami számít, az ennek a valóságnak a hatása, és nem az, amit elmondanak róla. Ez a tény egyben a szellemi élet realitása, és megérteti velünk: ez a lélek rendelkezett azzal a képességgel, hogy megértse az idők szavát. Azt kívánom, hogy sokan követhessék ezt a lelket, sokan, akik most még ilyen vagy olyan értelemben messze állnak a mi szellemtudományunktól.

Mert az igazság a következő: az, ami szellemtudományos mozgalmunkon keresztül árad és lüktet, legalább annyit kapott ettől a lélektől, mint amennyit mi tudtunk adni neki. Emlékezzünk erre, mert gyakran beszéltem róla. Ez azt jelenti, hogy jelen korunkban oly módon lépnek át a lelkek a szellemvilág küszöbén, hogy magukkal viszik mindazt, amit itt a Földön a szellemtudományból felvettek magukba. Hogyha egy lélek, amely rendkívül tevékeny életet élt, átlép a halál kapuján, és most már odafenn él, a fény világában, melyről együtt tanulunk, hogyha odaát tudjuk őt, más szavakkal: hogyha az, amire a keresésünk irányul, a mi szellemtudományunk egy ilyen lélekkel együtt lépi át a halál kapuját, szellemi áramlatunk, éppen az ezzel a lélekkel való kapcsolata révén, mélyen jelentős és hatékony erővé válik odaát. Azok a lelkek, akik itt vannak és megértik, amiről beszélek, soha nem fogják elfelejteni, amit éppen most megfogalmaztam: mekkora jelentőséggel bír, hogy ez a lélek most magával emelte a szellemvilágba azt, ami éveken át áradt szellemtudományunkból, az benne odafenn erővé és hatékonysággá válik.”

- forrás: Balogh Gábor antropozofus.hu -

Helmuth von Moltke idős korában 

 

Elkerülhető lett volna a két világháború is, ha a reinkarnáció tényét komolyan veszik?
(2013. 10. 27.)
Helmuth von Moltke az első világháborúban a német hadtest parancsnoka volt, halála után küldött üzeneteiből kiderül, másként is alakulhatott volna a történelem. Ludwig Polzer-Hoditz grófnak szintén mély kapcsolata volt a szellemvilággal és a XX. század történelmével. 

Róluk beszélgettünk az életükről könyvet író Thomas Meyerrel, aki Budapesten járt. 

Tolmácsként Bistey Zsuzsa, az Arkánum Alapítvány vezetője működött közre.

 

A felvétel itt hallgatható vissza:

 http://www.radioinform.com/hu/pozitiv-radio/item/elkerulheto-let-volna-a-ket-vilaghaboru-is-ha-a-reinkarnacio-tenyet-komolyan-veszik/121

 

- - - - - - - 

 

 Helmuth von Moltke-nak 1924. január 13-án lejegyzett post-mortem üzenete. Ebben mintegy előre jelezte a mai helyzetet és ennek megértéséhez adott iránymutatást: 

„Ma sok olyan ember jár a Földön, akinek nincsen lelke. Ők így démoni erők hordozóivá válnak. Aki ezt fel akarja ismerni, annak a szellemi megismerésre van szüksége, de ma ezt nem akarják az emberek.”

 
Az üzenet egy későbbi részében még azt mondja: 

„Ha a szellemi megismerés nem terjed el, akkor olyan idők jönnek, amikor fekete-Ahriman-madarak fognak az emberek feje felett barikádokat építeni, az ember és a szellemi világok közé. Ezek a szerencsétlenség-fekete-varjak a Michaeli-szellemi-fényt akarják eltakarni az emberek elől. Az emberiség pedig, azt, ami ezekből a szerencsétlenség-fekete-varjakból
kisugárzik úgy érzékeli, mint egy áldást, egy jótéteményt, amivel a földi életet jobbá
lehet tenni. Ebből aztán egy olyan remény fog kialakulni, mely alapjaiban valójában démonikus."

 

Ennek a gondolatsornak kitűnő illusztrációja lehet Friedrich Dürrenmatt
1987-ben készült alkotása, a „Letzter Angriff”

Az üzenetben foglaltak számunkra azt is jelentik, hogy a megfelelő hozzáállás
kialakításához és a helyes ítélet megalkotásához szükségünk lesz arra, hogy a fekete-
Ahriman-madarak által a fejünk fölé épített barikádot lebontsuk és abból a démonikus
remény-álomból, melyben ma még alszunk, végre felébredjünk.

forrás:camphill.hu

- - - - - - 

 Rudolf Steiner - A szellemtan fontossága - videó

forrás:Antropozófiai Tartalmak

előadó: Karsay István spirituális tanító

A növények éreznek és tudatosak is

Érdekes, amikor az emberek úgy döntenek, hogy vegánná válnak az állatjogok érdekében. - De mi a helyzet a növényekkel? 

 

 

A döntés nagy része azon alapul, hogy nem bántjuk az állatokat, és hogy beleszólhassunk az életükbe. Ugyanez vonatkozik a növényekre is!

Azok számára, akik mélyen kommunikálnak az állatokkal, ugyanolyan szintű választ tudunk kapni egy növénytől, ha úgy dönt és tudod, hogyan kell meghallgatni.

A tanulmányok évek óta azt mondják, hogy a növényeknek nincs idegrendszerük vagy idegi receptoruk, és ezért arra a következtetésre jutottak, hogy a növényeknek nincs érzésük. De ez egyáltalán nem igaz.

A növények fájdalmat is érzékelnek és tudatában vannak. Rendkívül intelligensek és tudják, hogyan kell szabályozni magukat a ragadozókkal szembeni védelem érdekében. Számos tanulmány bizonyította ezt.

A növények tudják, mikor veszélyeztetik őket

Létezik olyan technológia, mint például a növények zenéje, amely képes megmérni a növények ellenállásának változását, amelyet azután adatokká alakíthat. A növényeket rá lehet kapcsolni olyan eszközökre is, amelyek ezt az ellenállást mérik, mint például a hazugságvizsgáló teszt, hogy megfigyeljék és mérjék a környezetre adott reakcióikat.

Ha Google keresést végez a „hazugságdetektor-teszthez csatlakoztatott növények” alatt, akkor az 1960-as években a Cleve Backster számos kísérletet végzett növényekkel, amelyek a hazugságdetektor-teszt segítségével kiderítették, hogy valóban fájdalmat regisztrálnak abban a pillanatban, amikor rájuk tették.

Még ennél is lenyűgözőbb, hogy akkor is reagálnak, ha valaki gondol rájuk és a növények hasonló félelemre reagálnak, mint az emberek, amikor kivették a gyufát a fiókból. A növényeken a tüskék is megjelentek a hazugságvizsgáló tesztben, amikor mások is sérültek, ezzel bizonyítva empátia és magas szintű tudatosságukat.

A növények abban a pillanatban érzik ezt, amikor megsérülnek

Egy nemrégiben a Wisconsin-Madison Egyetemen, az 2018-ben végzett tanulmány kimutatta, hogy a növények idegrendszeri reakciót mutatnak, amikor ártanak. A technológia és a genetikai módosítás segítségével képesek voltak megmérni és megmutatni, hogy amikor a hernyó megharap egy levelet, a növény felszabadítja a glutamátot, amely egy neurotranszmitter, amelyet az emberek szintén felszabadítanak egy fájdalom érzésének pillanatában. A növényben ez kalciumfelszabadulást eredményezett, amely hasonló az emberek idegi jeléhez. Ez a folyamat ezután jelezte a növénynek, hogy engedje szabadon védőhormonjait, amelyek mérgezőek lehetnek azok számára, akik a növényt eszik. 

 

 

A növények reagálnak a fájdalomra és intézkedéseket hoznak maguk védelmére

Számos kutatást végeztek szarvasokkal és fákkal s megállapították, hogy a növények megnövekedett mennyiségű tannint engednek fel, amelyek keserűek és mérgezőek a szarvasokra, így abbahagyják a növény evését.

Ez érdekes, mert kiderül, hogy a növények sokkal okosabbak és jól alkalmazkodnak, mint ahogy a  legtöbb ember hitelt ad nekik. Ha azonban a bolygónkra gondolunk, akkor van bizonyíték erre. A növények hajlamosak arra, hogy túlzsúfolják az embereket és az ember alkotta szerkezeteket, sőt, túléljék az embereket is.

Talán most kétszer is gondolkodni fog, amikor szorosan kapcsolatba lép egy növénnyel, és az  megtéveszti, hogy „csak” egy növény.

forrás: musicoftheplants.com

 

- - - - - - - 

 

 Egy tudós egy németországi erdőben beoltott egy érett jegenyefenyőt szénizotóppal, ami többek között a növények növekedését is segíti.

A kutatás néhány napja alatt pedig kimutatták, hogy harminc méteres körzetben minden fában megtalálták ezt az anyagot, mert az „idősebb” jegenyefenyő „értesítette” a többi növényt, hogy egy tápláló összetevő van a birtokában, amit a gyökereken keresztül eljuttatott a „fiatalabb” cserjék törzsébe is.

Fantasztikus, nem igaz?

- - - - -

 

Kapcsolódó írás

 

Egy német erdész azt mondja, a fák beszélgetnek, számolnak, barátkoznak, gondoskodnak az utódaikról és tanulnak is 

https://dszilvia.blogspot.com/2019/06/egy-nemet-erdesz-azt-mondja-fak_28.html 

 

- - - - - - 

Valóban tudnak a növények gondolkodni és érezni? - videó

forrás: Száraz György

Az asztrális test ezotériája

Az ezotéria fogalma az emberi értelem elől elrejtett valóságot jelenti, amely megismeréséhez szemléletet kell váltani, hiszen ha az általánosan elfogadott világkép korlátain belül gondolkodunk és viszonyulunk a jelenségekhez, rejtve marad az a lényeg, amit a legjobb törekvésünk ellenére sem érthetünk meg. Az ezoterikus ismeretek azt szolgálják, hogy fellebbentsék a fátyolt a vélt igazságokról, az axiómaként elfogadott, tudomány által is képviselt dolgokról, és tudatára ébresszenek a valóságnak. 

 

 

A modern tudomány eljutott arra a következtetésre, hogy az izmokban, az idegekben, a sejtekben végbemenő összes változás elektromos jelenségek kíséretében zajlik. Amikor elektromos jelenségek mennek végbe, az éternek is mindig szerepe van, hiszen az emberi szervezet teljes egészében éterrel átszőtt. A fizikai anyag egyetlenegy részecskéje sem érintkezik a másikkal, mindegyik részecske az éterrel van körülvéve. Az éteri mátrix protonból, kvarkból és még parányibb részecskékből áll, amelyek áthatolnak a test szilárd, folyékony vagy légnemű részecskéin, bevonva minden egyes részecskét éteri anyaggal, és végeredményként a sűrű test teljes hasonmását hozzák létre. Ez a meridiánok hálózatának nevezett szövedék, amelynek anyagát hiába keresik a gyakorló természetgyógyászok az éteri halmazállapotú anyag elismerése nélkül. Ez a felismerés azonban még mindig nem ad magyarázatot a folyamatok valódi okára, de eddig a materialista szemléletű tudományos világ még esélyt sem adott a bizonyításra. Most azonban megtörtént az áttörés.

A makrokozmoszt, vagyis a világmindenséget és a mikrokozmoszt, vagyis az embert érintő folyamatok analógiája már a régmúltból ismert. A világ keletkezésének ősrobbanás-elméletét és a gravitáció természetét az egyedülinek kikiáltott háromdimenziós tér és idő feltételei közötti fizikai világban kutatók matematikai modelljei, kozmogóniai elméletei, asztrofizikai tapasztalásai nem tudták több évtized alatt sem bizonyítani és megmagyarázni. Helyet kellett adni a többdimenziós valóság szemléletének, amely már biztosítja az eddig hiányzó feltételeket, és a tudományos világ munkahipotézis szintjén elfogadta. Az ősrobbanás és az utána következő folyamatok tizenegy dimenziós modelljének megszületett a matematikai bizonyítása. Analóg módon, az ember sem csak fizikai lény és nemcsak a háromdimenziós világ keretei közötti folyamatok hatnak rá, hanem a négy, öt, hat, hét dimenzióban végbemenő események is, amelyek természetükből adódóan kiváltói, vagyis okai lehetnek a fizikai testben megnyilvánuló jelenségeknek. Most már nem lehet a tudományosság hiányára hivatkozva figyelmen kívül hagyni olyan fogalmakat, mint az ötdimenziós mentális sík, a négydimenziós asztrális sík, vagy az ember esetében a mentális és az asztrális test.

Az asztrális anyag úgy hatol be a fizikaiba, hogy mindegyik fizikai atom, saját éteri burkával együtt, végtelenül finom és mozgékony asztrális anyaggal lesz egymástól elválasztva. Ez az anyag teljesen más tulajdonságokkal bír, mint a fizikai, és csak azért láthatatlan számunkra, mert még nem fejlesztettük ki a felfogására alkalmas érzékeinket. Mi úgy viszonyulunk az asztrális világhoz, mint a vakon született a fizikaihoz, aki nem látja azt, bár a világ létezik.

Milyen is volt a viszonyunk a végtelenül kicsiny mennyiségekhez? Ezek számunkra nem léteztek addig, amíg fel nem fedezték a segítségül szolgáló készülékeket, és a mikroszkópok sokszorosára nem erősítették látásunkat. Már a mi fejlődési szintünkön is vannak emberek, akik képesek felfogni az asztrális világ finom rezgéseit, és valamilyen fokon érzékelik az asztrális jelenségeket. 

 

 
Bár az asztrális világ nem látható, mégis állandóan benne élünk, minthogy érzéseink, kívánságaink, vágyaink és hajlamaink ehhez a világhoz tartoznak, és asztrális testünkben a központjaik is kialakultak. Mindazoknak a tulajdonságoknak a forrása, amelyek kívánsággal, vággyal vagy szenvedéllyel színezettek, és amit az érzéki létezés csillapíthatatlan éhségének neveznek, az ember asztrális természete. Másként fogalmazva: ha lényünk nem lenne az asztrális sík lakója is, és tudata nem meríthetne az asztrális sík anyagából, nem lennének emócióink, hiányozna belőlünk a motiváció képessége.

Mindennapos gondolataink többsége olyan szorosan kapcsolódik a vágyakhoz, annyira átitatott asztrális rezgésekkel, hogy a keleti pszichológia szigorúan elhatárolta gyarló értelmünk egoista impulzusait a lélek érdek nélküli, személyiség fölötti természetétől. Az asztrális test a közvetítő állomás az ember teremtői tervet képviselő lelke és éber személyiségének fizikai tudata között. Minden alkalommal, amikor gondolkodunk, rezgéseket idézünk elő a mentális anyagban. Ahhoz, hogy ez megnyilvánuljon a fizikai anyag szintjén, gondolatunknak egy kört kell bejárnia. Miután rezgéseket váltott ki a mentális anyagban, megfelelő rezgéseket hoz létre az asztrális anyagban is, és az asztrális központokon keresztül megtörténik az érintkezésbe lépés testünk éteri szubsztanciáján keresztül a sűrűbb fizikai anyaggal, vagyis az agy szürkeállományával.

A tisztánlátók megfigyelései teljesen egybehangzóak. Éber állapotban az asztrális test átjárja az ember fizikai testét, de méreteiben sokkal kiterjedtebb annál, és az embert világító felhőbe burkolja, amely az aura elnevezést viseli. A fejletlen ember asztrális teste homályosan körülhatárolt, asztrális anyagú felhőből áll, amelynek szövedéke viszonylagosan sűrű és durva, és ezért képes válaszolni azokra az ingerekre, amelyek az ösztöntermészetre jellemzőek. Aurája zavaros barna, vörös vagy zöld színek keveréke. Hiányzik a fények játéka. A különböző szenvedélyek mély intenzív hullámok formájában jelennek meg, vagy ha a szenvedélyek felfokozottak, villámok cikázása látható. Így a szexuális szenvedélyt zavaros karminszínű hullám, a dühkitörést pedig vörös villám sötétkék árnyalattal jelzi az aurában.

Az asztrális tevékenység központjai keleten a csakra elnevezést kapták. Világító kerekeknek is hívják őket. A fejletlen embernél alig észrevehetőek. Az okkultisták előtt az asztrális anyag hét állapota ismert. Az asztrális test állandóan változtatja összetételét annak hatására, hogy milyen a szenvedélyek, kívánságok, vágyak játéka. Ha ezek a lélekhez emelőek, az asztrális test legfinomabb részecskéi erősödnek fel, és a durva alkotóelemek kilökődnek, helyükre finom asztrális anyag lép. Mindenfajta alantas szenvedély éppen az ellenkező hatást váltja ki. A durva részecskéket felerősíti, és egyidejűleg kiszorítja a finom részecskéket, felváltva azokat az asztrális anyag alsó fajtáival. Amikor az ember alszik, az asztrális anyag elhagyja a fizikai testet, otthagyva az ágyban éteri mátrixával együtt. A fejletlen embernél az asztrális test az alvás ideje alatt tudat nélküli marad, és ott kering a fizikai test körül. Ha közepesen fejlett ember asztrális testét vizsgáljuk, megfigyelhetjük, hogy méreteiben jelentősebb, és a finom részecskék jelenléte ragyogást idéz elő, a magasztos érzelmek pedig a fények csodálatos játékát váltják ki. A kontúrok határozottak és világosak, azonosulnak a személyiséggel. Az asztrális test, megőrizve plasztikusságát, állandóan visszatér eredeti formájához, és különböző árnyalatokban fénylik, rezeg. A csakrák már határozottan láthatóak, bár még nem végeznek forgómozgást. Érzelmei, gondolatai figyelmes vizsgálatával és tudatos irányításával az ember a leghatározottabban képes befolyásolni asztrális testét és gyors fejlődést elérni. Alvás során az ilyen asztrális test nem tartózkodik a fizikai test közelében, mint az előző esetben. Vándorol az asztrális világban, áramlatok hordozzák, miközben az emberi tudat képes az élmények felfogására és az agyban való rögzítésére. Így jön létre például a látomások és az események előre megálmodása. A szellemileg magasan fejlett ember asztrális teste az asztrális anyag legfinomabb részeiből áll, és csodálatos látványt nyújt tündöklésével és színeivel. Soha nem látott árnyalatok jelennek meg a nemes érzelmek hatására. A csakrák forgómozgása a központok teljes értékű tevékenységét jelzi. Az ilyen ember tudata alvás közben nem szünteti be tevékenységét. Elhagyja fizikai burkát, és szabadon száguld az asztrális szférában.

A durva részecskék hiánya következtében képtelen a durva rezgésekre válaszolni, amelyek csak az alantas vágyak objektumaihoz kapcsolódnak. Elsuhannak mellette, nem is érintve őt. Az ilyen asztrális test engedelmeskedik az embernek, tükrözi gondolatait és alárendeli magát azoknak. Ez ad lehetőséget az asztrális világban való tudatos cselekvésre.

Amikor a fizikai test meghal, az éteri test kiválasztódik, és magával viszi a pránát, amely a sűrű fizikai testen belül szervezi az életet. A fizikai testet elhagyó életenergiák egy központba gyűlnek össze. Kiválásuk a fizikai testből merevséggel, a fizikai érzékszervek bénulásával jár. Az érzékszervek ugyan sértetlenek maradnak, de a tudat, a „belső parancsoló” a szürkés-lila éteri testbe burkolva azzal foglalatoskodik, hogy szemléli az előtte lepergő képsorokat, amelyek felidézik előtte élete eseményeit.

Ezekben a képsorokban földi létének minden eseménye világosan a szeme elé tárul: a meg nem valósult vágyak, a sikerek és kudarcok, a vonzalmak és sérelmek. Leélt életének értelme világosan feltárul előtte, vezető gondolata belevésődik lelkébe, és meghatározza azt a területet, amelyen a halál utáni élete lezajlik. Egy rövid időre olyannak látja magát, amilyen valójában, megismeri élete valódi értelmét, és meggyőződik arról, hogy az élet törvényei megváltoztathatatlanok és igazságosak. Ezt követően szétszakad az éteri és fizikai test közötti magnetikus kapcsolat, a „belső parancsoló” elmarad földi élete társaitól, és az ember, a kivételeket nem számítva, belemerül egy időre a békés tudatnélküliség állapotába. Ezekben az ünnepélyes, halál előtti percekben a hallgatást nem zavarhatja meg semmi.

Amikor az ember fizikai testéből kiszabadul, majd ezt követően az éteriből is, asztrális testébe zárva találja magát. Fizikai élete ideje alatt az asztrális teste különféle minőségű részecskékből tevődik össze. Az eltávozás után, mikor is teljesen az asztrális világba kerül, asztrális testében változások történnek. Az eddig összekeveredett durva és finom asztrális anyagi részecskék sűrűségük alapján sajátos koncentrikus burkokba rendeződnek. Minthogy az asztrális anyag hét állapotban létezik, az eltávozó asztrális teste is ezen anyagok összetétele, amely testbe az ember mindaddig bezárva marad, amíg ez a bonyolult burok szét nem esik, és tudata ki nem szabadul belőle. Most válik csak érthetővé, miért akkora jelentőségű az asztrális test tisztítása földi életünk során. A tisztítótűz, amelyen keresztülmennek az eltávozottak, egymástól teljes mértékben eltérő körülményeket teremt a lelkek számára, és az eltávozók átélései annak megfelelően alakulnak, hogy földi életük során milyen fajtájú asztrális rezgések voltak túlsúlyban asztrális tudathordozó testükben.

A halál után minden ember a számára megérdemelt helyen marad az asztrális világban mindaddig, amíg a szenvedélyek, vágyak ki nem hunynak, amíg a személy a teljesíthetetlenség kínját átélve, megértve annak hiábavalóságát, megválik tőlük. Előbb vagy utóbb – néhány kivételtől eltekintve, akik földi életükben egyáltalán nem élték meg az önzetlen szeretet, a szellemiség felé törekvés érzését – mindenki számára eljön az idő, amikor az asztrális testtel való kapcsolat végérvényesen megszakad, és a lélek rövid tudattalan állapotba merül, amely a fizikai testből történő kiszabadulás állapotához hasonló, majd a gyönyörűség érzése tölti el a lelket, amitől felébred. Ez az érzés elképzelhetetlen a földi értelem számára. Ez a magasabb mennyei öröm világa, amelyhez lényegében a lélek tartozik. Bármennyire is alantasak voltak a lélek földi szenvedélyei, felcsillannak benne a felső természet jellemzői, és eljön számára az aratás ideje. A lélek megvalósítja mindazt a nemest és önzetlent, ami halhatatlan természetének sajátja.

- Dr. Bíró Dénes - tgy-magazin.hu -

 

- - - - - -

Asztrál sík. Mi történik a halál után-Kirko szabadegyetem - videó

Forrás: parapszichológus.képzés - Kirko- Dr Kovács József

Szepes Mária - Az apáca és az utcalány

 Ezt a különös történetet igen szeretett barátaimtól, egy házaspártól hallottam – nagyszerű ember mindkettő. A férfi az egyik legnagyobb gyárunk vezérigazgatója volt a Rákosi-időkben, kivételes szakember, akit politikai kívülállása ellenére akkor sem lehetett nélkülözni.

1950-ben feloszlatták az apácakolostorokat és a bordélyházakat. Egyszerre. Két apácát és két prostituáltat az általa vezetett gyárba helyeztek. Bizarr és perverz rendelkezés volt, amelyet jó barátom, a főnökük próbált emberségesen megoldani. A négy, saját közegéből kiemelt nőben csak egyetlen érzés volt közös: idegenkedő riadtságuk. Az apácák lesütött szemű imákba menekültek, a prostituáltak orrdörgölő, mérges sírásba, fogaik közt szűrt átkokba fojtották a jövőtől való félelmüket. Jelentéktelen, könnyű munkákat adtak nekik, távol egymástól. Bizonyos, hogy elképesztő jelenség volt mindegyik. Az apácák nehezen összeszedett, ormótlan ruhája, ügyetlenül feltűzködött kontya, a prostituáltak sárgára festett, tövénél fokozatosan feketére vedlett, zsíros hajcsutakja, rájuk feszített rövid szoknyája, gyomrukon összekötözött foltos blúzuk, amely alatt meztelen, hervadt hús harmonikázott – goromba, vihogó megjegyzéseket váltott ki a legtöbb munkatársukból. A kemény, terjedelmes, ételosztó asszony a négy nőt az étkezéseknél egymás mellé ültette a kantinban, ugyancsak egyfajta kajánsággal. Egy apáca, egy prostituált, egy apáca, egy prostituált. Az apácák szemhéjuk redőnyével kizárták a világot. A prostituáltak dacosan nézelődtek. Megoldott blúzukból kitolult meztelen, hervadt mellük. A nehezen múló napok valamelyikén az egyik prostituált figyelni kezdte apáca szomszédját, aki fiatalabb, szelídebb arcú volt szigorú, elutasító, vékony ajkú társánál.

– Én is apáca akartam lenni kislány koromban, bérmálkoztam is – súgta feléje halkan, váratlanul. – Mostohaapám megerőszakolt. Azután az utcára zavartak pénzt keresni. Anyámmal együtt ittak. Otthon váltották egymást a férfiak, s mindegyik használt engem is. A testünkből éltünk. Anyámat megkéselte az egyik szeretője. Halott. Senkim sem volt. A bordélyban eladósodtam. Narkós lettem. Kidobtak. Senkinek se kellek. Se égnek, se pokolnak. Marának hívnak. Nagyon beteg vagyok. Valami tüdőgombásodási nyavalyám van. Nem tudnak segíteni rajtam. Imádkozzon értem, nővér.

Az apácának megrebbent a szemhéja, de nem nézett fel. Belül azonban furcsa zavar támadt benne. Iszonyat, halvány szánalom, amelyhez erős bűntudat társult. Úgy érezte, ha ránézne, szólna hozzá, ő is bemocskolódna. Mit mondana neki az Úr? És Jézus? Ő a házasságtörő asszonyt megmentette az agyonkövezéstől. Ez azonban nem házasságtörő, hanem… Mária Magdolna ilyenfajta „rossz nő” volt, amíg a Megváltóval nem találkozott.

A prostituáltat feldühítette az apáca hallgatása, és hogy nem nézett vissza rá. Hevesen süvöltő, vad káromkodások, karmoló szavak özöne tört ki belőle.

– Jól van – súgta az apáca fülébe. Bűzös lehelete az orrába csapott. – Nyomorult, összedrótozott hüvelyű szentfazék vagy! Könnyű megúszni a disznóságokat annak, aki nem mer ránézni a világra, nem lökik az utcára, és nem használják klotyónak a férfiak. Téged sohase vertek kékre-zöldre a stricik. A kolostorodból kirúgtak, s azt hiszed, tiszta vagy. Francnyavalyát. Én majd gondoskodom arról, hogy ne a szentekkel hálj éjszaka. Nagyon hamar megdöglök a Lászlóban. Számon tartalak. A szánalom szikrája sem él benned! Hiába döngeted a mennyország kapuját. A külső sötétségbe jutsz velem együtt! Látni fogsz! 

Ez volt az utolsó szava. A fiatal apáca nem látta soha többé testi valójában. Nyilván kórházba vitték. Amit mondott, szörnyen felkavarta. Süvöltő átkait, fenyegetését mintha magnóra vették volna benne. Szüntelenül ismétlődtek az agyában. Szívét bűntudat és szánalom szorította össze. Ő valóban védett volt, amíg fel nem oszlatták a rendet. De hogy a részvét szikrája sem élt volna benne? Ez nem igaz. Tudott szánni. Még ezt a borzasztó némbert is sajnálta. Valamennyire. Nem eléggé. Csak gyónni tudna kedves öreg papjuknak vagy szelíd, agg főnöknőjüknek! A papot elhurcolták. Az agg főnöknő pedig… igen. Sajnos, már nem volt eszénél. Csak motyogott. Máter Dorottya, aki együtt szorongott vele a kis cselédszoba vaságyán, mindig megfélemlítette. Oly öreg, szigorú és kérlelhetetlen a hitében! Úgy érezte, óriási jégtoronyként magasodik föléje. Égig ér. Egészen apróvá zsugorodik mellette. Emberi szót nem hall és nem ért meg. A gyöngeséget nem ismeri. Nem bocsátja meg.

Este hosszan imádkozott, de egy szikrát sem aludt. Mozdulni nem mert, hátha felébreszti vele Máter Dorottyát. Nagyon kimerülten kelt fel. Az üzemben csaknem elaludt a munkája fölött. A kantinban Máter Dorottya ült mellette a prostituált helyén. Az ételre, amelyet eléje tettek, ránézni sem bírt. Bizonyos volt abban, hogy hiába ajánlaná fel kimérten falatozó nővértársának. Rálesett a másik oldalán ülő, termetes munkásasszonyra. Az éppen az utolsó falatot gyömöszölte magába. Gyorsan, ösztönösen kicserélte a maga tányérját szomszédnője üres tányérjára. Az szélesen, fogatlanul elmosolyodott.

– Köszönöm – súgta kedélyesen. – Már csak ez hiányzik az én hájamnak, nővérke. Sajnos nem tudok ellenállni semminek, ami ehető! – És mohón söpörni kezdte magába az ételt.

Este, imádsága után mélységes, sötét álomszakadékba zuhant. Egészen közel hozzá lángok csaptak fel, s a tűzben élesen, tisztán látta a prostituált ványadt, kiütéses, ádáz arcát. – Én is apáca akartam lenni. Bérmálkoztam is – mondta gúnyosan. Metsző hangja visszhangot kondított benne. Mintha óriási teremben erősítőből hömpölygött volna elő. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Mozdulni próbált. Képtelen volt rá. „Fel kell ébrednem! Fel kell…” Hirtelen megérezte, hogy ujjai az arcába marnak, azután a szeméhez tapogatóznak, hogy erőszakkal kifeszítsék zárt szemhéját. A szeme nyitva volt. Szivárványhártyája megrándult a durva érintéstől. De a lángok nem tűntek el. A prostituált ádáz arca sem, csak átderengtek rajta a cselédszoba ablakának körvonalai. S dühödt, visszhangos átkai tovább kongtak benne. „A külső sötétségbe jutsz velem együtt. Látni fogsz!” 

Látta. Máter Dorottya mellette hortyogott. Nyöszörögni kezdett. Nem ébredt fel rá. Testét verejték borította. Szemét lehunyta. A vádló arc rámeredt a lángok közül. Hipnotizálta. Nem tudott mozdulni.

Ebédjét másnap, harmadnap is szomszédnője üres tányérjára cserélte át. Talán egy hét múlt el, amikor Máter Dorottya rávillantotta éles pillantását a szemhéja alól: – Egy hete nem eszik egy falatot sem, Angelika – süvöltötte a fülébe. – Mi baja?

– Nem alszom éjszaka – suttogta maga elé.

– Rosszul imádkozik! – A gonosz sokféleképpen környékezi meg az éretlen lelkeket. Gondolkozzék. Tartson bűnbánatot. Lehet, hogy incubusok látogatják éjszaka?

Nem azok látogatták. Mara – már így nevezte magában – nem tágított mellőle. Szavai visszhangosan ismétlődtek benne: „Téged sohase vertek kékre-zöldre a stricik. A kolostorodból kirúgtak, s azt hiszed, tiszta vagy. Francnyavalyát! Én majd gondoskodom arról, hogy ne a szentekkel hálj éjszaka!”

Múltak a napok, és ő egyre gyengült. Étel nem ment le a torkán. Odaadta szomszédnőjének, akinek hájdudorai egyre nőttek tőle. Angelika nővér keze már reszketett. Szédült. Támolygott, végül elájult. Egy klinika idegosztályára került. Infúziót kapcsoltak rá, jártányi ereje sem volt, de Mara vetülete ott is rendszeresen megjelent előtte. Beszélt hozzá. Alakja fokozatosan változott. Egyre soványabb, árkoltabb szemű lett. Arcán, testén csúf kiütések jelentek meg. Lángok helyett korompászmák vették körül. Végül, egy napon ádáz kifejezése eltűnt. Ajka lefittyedt, szeme üvegessé vált. Angelika tudta, hogy meghalt. Meghalt? Nem. Hiszen nem tűnt el, csak ködös, homályos arcából csodálkozó, fókusz nélküli szemek világítottak. Kék gyerekszemek. Angelika nővérben furcsa változás ment végbe. A visszhangos beszéd elhallgatott benne. Ő azonban magában, személyessé alakítva, mérhetetlen fájdalommal, szánalommal szüntelenül ismételte a prostituált szavait: „Igaz. Könnyű volt megúszni nekem a disznóságokat, hiszen nem mertem ránézni a világra. Nem löktek ki az utcára, és nem használtak klotyónak a férfiak. Azt hittem, tiszta vagyok. És ha én születtem volna ugyanolyan körülmények közé? Ha engem is kilöknek az utcára? Kékre-zöldre vernek a stricik?” 

Mara világítóan kék gyermekszeme egyszerre rátűzött. Tágan, csodálkozva, szelíden. Könnyek nedve buggyant ki belőle, és csillogva lefutott ködös arcán. Vagy ő könnyezett?

„Mi jogon ítélkeztem? Ő is apáca akart lenni – szövődtek benne tovább a könnyekkel átitatott szavak. – Miért nem vigasztaltam? Miért nem imádkoztam érte?”

– Te szegény, szegény én – formálta ajka a szavakat. Torkában zokogás gyürkőzött. Imádkozni kezdett Maráért, akivel valamiképpen azonossá vált, s így saját mulasztásáért, ostoba könyörtelenségéért kérte az égiek bocsánatát. A ködös szellemalak homályosult, de mi­előtt teljesen eltűnt volna, bérmálásra öltözött kislánnyá változott, és… saját gyermekarcát viselte.

Angelika mély, álomtalan álomba zuhant. Hosszú órák után gyengén, de pihenten, megnyugodva ébredt. Tudta, hogy meggyógyult. Dolgozni fog. Hite élőbb, igazabbá vált. S abban is bizonyos volt, hogy hivatásában sohasem válik hasonlóvá a világ kísértései, valóságai elől jégtoronyba menekülő, gőgös Máter Dorottyához.

(Megjelent a Felhőszobrász c novelláskötetben 2003-ban)

- - - - - -  

 

Szepes Mária: Ki vagy?

 

Hány réteg cseppkő rakódott rád

elmúlt életek kemény, bénító anyagából?

Hány akadály emelkedik a másik

konfiguráció magja és közötted, amíg

csupa torz kényszer, hadonászó vád

rekeszt el a teljes, való világtól?

Csak állsz ott a csillámló homályban,

Maya vetületeitől halálra váltan.

Nem tudod, hol vagy, ki vagy?

Vak determináció kötöz le,

rab vagy, szabad vagy-e,

mikor jön el a vég, és mi

volt a kezdet? Ki intézi sorsod?

Szervezeted, a perpétuum mobile,

hogy működik, cserben hagy-e,

s fogoly agyad labirintusában,

miért döngetik folyton áthatolhatatlan

falak akadályait transzcendentális

gondolataid? Hol a kijárat

e szörnyű vízióból, vagy csak

hiszed, hogy van igazi kiút, s te

végül megszabadulsz? Lehet, hogy a

vak természet bábja vagy csupán?

Létedben éjek, nappalok váltják egymást.

Tudatod örökkön-örökké kihúny,

s újra éberré válik, amire

fény esik, mindig más formát

ölt, de egyik sem tartós, egyik sem igazi.

Mi az igaz hát? Honnan veszed a vágyat,

a bizonyosságát is, hogy volt, van

lesz valahol, valamikor az édeni

állapot, ahol eltűnik a szemfényvesztő „mintha”,

lenyűgözött szellemed szárnyat bont,

ott, ahol a lélekmadarak, a fák

is repülnek, a Valóság is szétpattan

a botor képzelet boszorkány-éjének

halált hordozó buborékja.

 (Szepes Mária - tgy-magazin.hu)

- - - - - - - 

 Szepes Mária Villanófényben - videó

 forrás:Caduceus Kerykeion