A spirituális fejlődés
egy hosszú és fáradságos utazás, mert az út idegen tájakon át vezet, melyek épp
úgy telve vannak meglepetésekkel, örömökkel és szépséggel, mint nehézségekkel
is. Az utazásunk fő állomásait az eddig szunnyadó képességeink felébresztése, a
tudatunk új síkokra való emelése, és a személyiségünk gyökeres átalakítását
jelenti.
Ebben az értelemben a „spirituális” szó nemcsak a hagyományosan vallási
értelemben vett tapasztalatokat jelenti, hanem a tudat fejlődésének valamennyi
állapotát, amelyeknek a magasabb és az átlagon felüli értékek adják az alapját.
A Felettes Tudat, az alacsonyabb tudatalattinak a magasabb rendű ellenpárja, az
emberi élet egységet teremtő központja, és ezáltal a magasabb Énünk, vagyis a
lelkünk síkja. Ennek a síknak a felismerése és tudatosítása, a spirituális
tapasztalatok értelme.
Ám a tudatunk azonosulása az egyén feletti magasabb Énünkkel, csak fokozatosan
tud kialakulni. Ennek az alapvető és mélyreható átalakulásnak több kritikus
szakasza van, amelyek különféle szellemi, érzelmi vagy fizikai problémákkal is
járhatnak együtt. Ebben a folyamatban főleg négy fejlődési lépést ismerhetünk
fel:
- a spirituális
ébredést megelőző válságok,
- a spirituális
ébredés által kiváltott válságok,
- a spirituális
ébredés reakciói, és
- a változás
folyamatának a szakaszai.
1. A spirituális ébredést megelőző válságok
Az emberről általánosságban elmondható, hogy alapvetően passzívan éli az
életét, ahelyett, hogy azt maga is aktívan alakítaná. Olyannak fogadja el az
életet, amilyen, és nem törődik a dolgok értelmével, az értékekkel és az
idővel. Kizárolagosan a személyes igényei és vágyai beteljesülésére törekszik.
Ki akarja elégíteni az érzékeit, és érzelmi örömökre, anyagi biztonságra,
valamint a személyes becsvágya kielégítésére összpontosít. És még akkor is
vallásosnak és istenhívőnek tartja magát, ha ez a vallásosság csak külsődleges,
és csak a hagyományokon alapul. Vagyis ha betartja az egyháza parancsolatait,
részt vesz a szertartásokban, mert ezzel már ki is alakult benne az az érzés,
hogy megtett mindent, amit tennie kellett.
Tehát a változás mindig az elégedetlenség fokozódó érzésével kezdődik.
Ilyenkor egyre erősebbé válik az az érzés, hogy üres az élet. A személyünkkel
összefüggő kérdések is, amelyeknek eddig oly sok figyelmet szenteltünk, lassan
a háttérbe húzódnak és elveszítik a volt jelentőségüket, ha elkezdjük az élet
értelmét és a szenvedéseink okát kutatni. Egy új felelősségtudat alakul ki
bennünk, ami azonban egyuttal erős önvádat és lelkiismeret-furdalást is kivált.
Ezért a spirituális gondolatokkal való találkozást, a nagyobb dimenziók iránti
sejtelmek felbukkanását az életünkben, az emberi élet egyik legnagyobb
fordulópontjának tekinthetjük. Ezek a válságok pozitív válságok, amelyek felszínre
hozzák a személyiségünk azon vonásait, amelyeket a fejlődés érdekében észre
kell hogy vegyünk, és meg kell hogy változtassunk.
2. A spirituális ébredés által kiváltott válságok
Amikor a fény és az energiák áramlásának hatására megnyílik a tudatos és a
tudattalan síkok közötti, vagyis az „én” és az „Én” közötti csatorna, ennek a
megélése csodálatos enyhülést tud eredményezni. Ilyenkor megszűnnek az előző
időszakot jellemző konfliktusok és szenvedések, mind az általuk kiváltott lelki
és fizikai tünetekkel együtt. Ez bizonyítja azt is, hogy a testi panaszainkat
nagyon sokszor nem a fizikai problémák okozzák, hanem egy belső küzdelem
következményeiként jelennek meg. Minden ilyen esetben is, a spirituális ébredés
egy valódi gyógyulást jelent.
De sokszor a személyiség még nem elég érett ahhoz, hogy a teste kellőképpen
tudja befogadni és vezetni a fény és az erő áradását, ezért az intenzív
meditációkban fájdalmat érez. Ez például megtörténhet, ha az értelem még nem
kiegyensúlyozott, az érzelmek és a képzelőerő még kontrollálatlan, vagy az
idegrendszerünk még túlságosan érzékeny. Hisz az intenzív áradása a spirituális
energiáknak erős reakciókat vált ki a testben, ami elsőre ugyan megzavar,
viszont elősegíti és lehetővé teszi a következő lépést.
Egy másik ismert probléma az út kezdetén, hogyha félreismerjük a lélek
változásra hívó üzenetét. Ez különösen akkor történik, ha hajlunk az
önelégültségre és a hiúságra, és dicséretnek, és elismerésnek véljük az
energiák érintését, és nem mint egy változásra hívó impulzust. Az abszolút és a
relatív, vagyis az „én” és az „Én” közötti különbségek elmosódnak, és a
beáramló spirituális energia a személyiséget fújja fel.
A különösen érzékeny emberekben még a parapszichológiai képességek is
felébredhetnek. Látomásaik vannak, magasabb szellemiségű lények hangját
hallják, elkezdik gyakorolni az automatikus írást, majd kritika nélkül fogadják
el az üzeneteket, és fenntartások nélkül engedelmeskednek is nekik. Az ilyen
üzenetek ugyan tudnak különböző értékeket is képviselni, és néha valóban fontos
jeladásokat is tudnak tartalmazni. Ezért fontos egy egészséges ítélőképességgel
és fokozott megkülönböztetéssel vizsgálni őket, anélkül, hogy engednénk, hogy
elvakítson a szokatlan eredetük, vagy az állítólagos személyisége a közvetítőnek.
Sohasem szabad hitelt adnunk az olyan üzeneteknek, amelyek egyértelmű utasítást
tartalmaznak, engedelmességet követelnek, vagy felnagyítják a befogadó
személyiségének a fontosságát.
3. A spirituális ébredésre adott reakciók
Ha a belső ébredést az öröm és a szellemi megvilágosodás érzése kíséri, és a
tapasztalatok bepillantást engednek az élet céljába és értelmébe, megszűnik a
kételkedés, megoldásokat találunk a problémáinkra, és biztonságérzet tölt el
bennünket. Felismerjük, hogy minden élet egy egységet alkot, és a szeretet
érzése áramlik bennünk mások, és az egész teremtés felé. A korábbi személyiség,
annak minden tökéletlenségével és csiszolatlanságával, kezd a háttérbe
szorulni, és egy új, szeretetteljes, szeretetreméltó lény nevet a világra. A felébredt
Énünk sürgető kényszert érez, hogy szolgáljon, hogy másokkal is meg tudja
osztani az újonnan megtalált szellemi gazdagságot.
Ám ez a felfokozott állapot mindig csak egy bizonyos ideig tart, majd ismét
véget ér. A fény és a szeretet áradása mindig egy ritmust követ, akárcsak mint
minden más is a világegyetemben, hisz minden dagályt, egy apály követ. A
személyiség átformálódása ugyan megkezdődött, de az egyes átalakulások ritkán
teljesek és tartósak. Igy a személyiség elemeinek nagy része legtöbbször ismét
visszatér a korábbi állapotába. Tehát ennek a folyamatnak háromféle kimenetelét
különböztethetjük meg:
1. Ha a lélek energiája
elég erős
ahhoz, hogy egy magasabb síkra emelje a tudatot, és szétrombolja, ill.
átnemesítse a személyiség mintáit, szokásait, nézeteit és hajlamait, mielőtt az
energia áramlása véget ér, akkor az új integráció tartós lesz.
2. Ha a lélek sugárzó
energiája még nem olyan intenzív, vagy a tudat még nem elég érzékeny és
befogadó, akkor el lehetett ugyan érni egy magasabb szintet, de a személyiség
régi mintáinak csak egy része alakult át.
3. De ha a lélek által
közvetített energia még nem volt elegendő ahhoz, hogy a tudat egy magasabb
szintet érintsen meg, akkor még túl erősek az ősrégi minták és blokádok, és
elnyelik az energiát. Viszont a megélt folyamat során sok minden tudott
napvilágra kerülni, aminek révén a magasabb sík már észlelhetővé és
megközelíthetővé vált. És mégis, az ilyen esetekből sokszor csak egy fájdalmas
tapasztalat emléke marad, mert nem a lélek „érintését” éreztük, hanem csak a
megzavarását annak, ami vagyunk.
4.
A változás folyamatának a szakaszai
A magasabb célok és az
önmegvalósítás felé vezető út lépcsőfokai, a személyiségben sok mélyreható
átalakulási és megújulási lehetőséget hívnak elő. Ez egy hosszú és sokrétű
folyamat, amelyben a sors nyújtotta lehetőségek által tanuljuk a
személyiségünkben mindazt kiküszöbölni, amelyek a lélek szabad áramlását és
hatását akadályozzák. Így ezek az ídők olyan képességek fejlődését tudják
magukkal hozni, amelyek eddig kihasználatlanok voltak, vagy megrekedtek az
alapszinten. Ilyenkor főleg a magasabb Énünk cselekszik, és mi egyre
fogékonyabbá válunk erre a vezetésre.
De ezekben a sokszor
nagyon eseménydús időkben, a fény és a sötétség, az öröm és a szenvedés
állandóan váltogatja egymást. Ezekben a változó időkben egyre inkább távolodunk
a régi szokásainktól és nézeteinktől anélkül, hogy elértünk volna már egy új
szintet, egy új bizonyosságot. Ilyenkor az ember olyan, mint egy hernyó, amely
végighalad a pillangóvá változás folyamatán. A különbség csak az, hogy az
embert nem veszi körül óvón egy gubó, amelyben elszigetelten, teljes
nyugalomban élhetné meg az átalakulás folyamatát. Neki tovább kell folytatnia
az életét ott, ahol most áll, és mintha mi sem történt volna, minden tőle
telhetőt meg kell tennie, hogy továbbra is megfeleljen a családi élet, a
társadalom és a hivatás sokrétű kötelezettségeinek.
Ez világosan mutatja, hogy mennyire nehéz a mindennapi életben egy olyan nehéz
feladatot, mint a személyiség átalakítása véghezvinni. Tehát nem is meglepőek
azok az idők, amikor annyira elmerülünk az önmagunk változásainak a feladatába,
hogy a képességeink, amellyel különben sikeresen kezeljük a mindennapi élet
eseményeit és problémáit, most korlátozva vannak.
Ám az ilyen periódusok egyben a legfontosabb vizsgák ideje is, amelyeket az
„Énné-válás” útján kell letennünk. Ezért ezek az időszakok rendkívül értékesek,
megtanítanak leküzdeni a személyes érzékenységet, és lehetőséget adnak, hogy
kifejlesszük magunkban a belső függetlenséget és önbizalmat. De ilyenkor az is
megtörténhet, hogy valaki nem értette meg a „lélek, vagyis a sors” üzenetét, és
nem néz szembe a saját problémáival. Így ahelyett, hogy ezeken változtatna, egy
belső fantáziálásba menekül, és a vélt tökéletessége tükrében tetszeleg.
5. A képességek és készségek felébresztésének folyamata
A fejlődés útja, mindig a szeretet és az együttérzés kialakulásának az irányába
vezet. Hisz ez a szellem munkájának a legfontosabb gyümölcse, a fejlődés leglényegesebb
és legmagasabb célja. Ezt a szeretetet mint melegség és közelség éljük meg a
kapcsolatainkban, mint a világ minden teremtményével való összetartozásnak az
érzését, ami immár nem pusztán csak hit vagy képzelőerő, hanem egy igaz
tapasztalat.
A tudatosság az a kapu, amelyen át belépünk a spiritualitás birodalmaiba.
De csak akkor, ha a tudatos létezés az élet mindenkori jelenjében cselekszik,
és nem a múltba merül, vagy a jövőbe réved. Mert a múlt emlék, a jövő pedig
elképzelés, és csak a mindenkori itt és most nyitja meg a kaput a magasabb
tudat valamennyi régiójához, amelyek a megszokott, mindennapi életünk határain
kívül vannak.
De hogy ezen az úton el tudjunk indulni, a fegyelem gyakorlására van
szükségünk. Hasznos gyakorlatok például a tudatos lélegzés ritmusát figyelemmel
követni, a gondolatainkból belső képeket alkotni, vagy meditációkba elmerülni,
mert mindez a figyelem összpontosítását fejleszti. Ezáltal tudjuk a
kapcsolatunkat úgy a testünkkel, mint a szellemünkkel is elmélyiteni. Viszont a
csönd idejében gyakran észreveszük, hogyha csak önmagunkra figyelünk, a testünk
fizikai tünetekkel reagál! Ez abból ered, hogy fokozatosan oldódnak a régi
görcsös, merev minták, és felszínre kerülnek azok a mélyen gyökerező
viselkedésmódok és blokádok, amelyek az eddigi életünk során mint energiacsomók
a testünkbe rakódtak.
Hisz mindannyian „tartogatunk” még valamelyik testrészünkben eldugottan
érzéseket vagy gondolatokat. Ezek lehetnek a testnek akár az állkapocs, az
arcizmok, a nyak, a váll vagy a hát izmaiban, amely egy Stresszhelyzetben a
feszültséget öszpontosítja és görcsösen összehúzodik. Csak a figyelem
csöndjében tudunk ezekkel a belső energiamintákkal találkozni, és az ebben a
fájdalomban élő feszültséget tudatosítani. Mert a feloldása ezeknek az
akadályoknak és korlátozásoknak csak a tudatosítás által lesz lehetséges, ha
már világosan felismertük, hogy mi is van mögöttük. A témáink lehetnek: vágy és
kívánság, vagy ennek az ellentéte, ellenszenv, düh, elutasítás és félelem,
amelyek bennünk élnek, és a felismerésüket szeretnék megakadályozni. Ezért a
csend idelyében sokszor menekülünk az álmosságba, a letargiába, vagy annak az
ellentétébe az izgatottságba és nyughatatlanságba, vagy a kételkedésünk
jelentkezik. De ha elkezdünk ezekkel az akadályokkal dolgozni, és felkutatjuk
annak eredetét, akkor a felismerések a meditációs gyakorlatunk hasznos részévé
válhatnak.
Viszont sokan vannak azok is, akik a spirituális munkából csak azt szeretnék,
ami az életüket megszépíti, de ez sajnos sokszor a megrekedés pontja is marad,
ahonnan aztán a fejlődés nem megy tovább. Mert a spirituális út ugyan a
felszabaduláshoz vezet, de meg is követeli az én fontosságának a feladását, az
önmagunkról alkotott eddigi elképzeléseinknek a megváltoztatását. Egy
csodálatos érzés lesz ha egyszer megértjük, hogy milyen nagy és átfogó az az
elmúlási folyamat, amikor az ego készen áll arra, hogy a helyét a magasabb
Énnek átadja. De nagy szomorúságot is tud okozni, ha az, aminek mi magunkat
tartottuk, úgy érezzük, hogy lassan eltűnik.
De abban a pillanatban, amikor elengedtük a „különlegességünket”, részévé
váltunk mindennek, és egy mindent átfogó harmóniában, a taó-ban vagyunk. Ahogy
Mahatma Gandhi is mondta: „Aki elveszíti az egóját, az abban a pillanatban
az élet szolgálatában találja magát, ami örömet, és elragadtatást jelent. Új
emberré válik, aki sohasem lesz fáradt az életét a Teremtés szolgálatába
állítani.”
Hisz végső soron a spirituális úton mindig csak önmagunkon dolgozunk. Mert
mindaddig, amíg magunkban a béke, a nyugalom, a szeretet, és az öröm, a
tudatosság, az egyenesség és az igazság értékeit nem fejlesztettük ki, addig
minden tettünkre a személyiségünk teszi a bélyegét. És mivel a feladatainkkal
nem várhatunk addig, amíg „megvilágosodtunk”, a legjobb lenne, ha az egész
életünket egy spirituális útnak tekintenénk, amely csodálatos lehetőséget ad
arra, hogy önmagunkon dolgozzunk.
„Mert csak abban a
mértékben, ahogy mi a kis énünket az örökös változásnak újra és újra kitesszük,
tud az örökké élő énünk a belsőnkbe lépni. Csak a mindig új átlépése a
megsemmisülés határának teszi lehetővé, hogy a megsemmisíthetetlen Létezés
síkját megéljük. Tehát minél jobban tudunk a sokszor oly értelmetlennek tünő
világgal kapcsolatban élni, annál inkább nyílnak meg előttünk a nagyobb élet
dimenziói, és egy új élethez és létezéshez vezető kapu”.
(Forrás: ujvilagtudat)