2013. május 27., hétfő

A szívcsakránk megnyitása


A Föld emelkedik. A tudatunk szintén emelkedik. Emlékszünk rá, hogy a szeretet és a fény gyermekei vagyunk, akik mindennel és Istennel is egyek. Kollektív felemelkedésünk azt jelenti, hogy megnyílnak és megtisztulnak a csakráink.




Az 1940-es, 1950-es években a földi társadalmak a biztonságra és a pénzügyekre koncentráltak, és ez a gyökércsakrára volt hatással. Az 1960-as és az 1970-es évek elején a szakrális csakrának megfelelő ügyekkel voltunk elfoglalva; ezek: a szex, a függőségek és más fizikai vágyak. Az 1980-as években gondolataink áthelyeződtek az erőre és az irányításra, melyet a napfonat csakrával áll összefüggésben.
Most a századfordulón világos a küldetésünk. Kollektíven át kell vizsgálnunk a szeretettől való félelmeinket, hogy teljesen megtisztíthassuk a és megnyithassuk a szívcsakráinkat. A Föld szívcsakrája most tart ott, hogy megnyíljon, s rezgésszintjét felemelje a tiszta isteni szeretet szintjére. Amikor egyszer ez a szívcsakra teljesen megnyílik, semmilyen érzéketlen dolog nem maradhat a bolygón. Egyszerűen arról van szó, hogy a Föld frekvenciái nem fogják támogatni semmiféle félelem szülte dolog létezését.
Fényküldöttekként elsődleges célunk az, hogy meggyógyítsuk magunkat azért, hogy másokat is meggyógyíthassunk. Amikor szívcsakránkat teljesen feltárjuk az isteni szeretetnek, a többi ember érzékelni fogja a fényt mely mélyen belőlünk tör utat magának. Még azokat az embereket is vonzani fogja fényünk és szeretetünk, akiknek nincsen semmiféle spirituális tudásuk. Valami mást fognak érzékelni,és az isteni szeretet fényének sugárzása feléleszti bennük Isten elfelejtett emlékét. Így a fényküldöttek legnagyobb feladata az, hogy eloszlassák a szeretet félelmét, így a mi fényünk hozzájárulhat ahhoz, hogy tudatára ébresszük alvó testvéreinket.
A szívcsakra eltömődik, összezsugorodik, és szennyezetté válik a szeretettel kapcsolatos félelmektől. Úgy tűnik, hogy minden embernek volt már része fájdalomban a kapcsolatai során, legyen az romantikus kapcsolat, családon belüli kapcsolat vagy plátói. Ez a fájdalom okozza azt, hogy félünk szeretni. Mégis, mivel a szeretet az élet értelme, ezért ez a félelem azt okozza, hogy elveszítjük a kapcsolatot az élet valódi értelmével. Zavarttá válunk és elfelejtjük, hogy milyen az igazi szeretet. Amikor a szeretettől félünk, akkor tulajdonképpen attól félünk, hogy önmagunk legyünk.
A szeretettől való félelem miatt válunk szarkasztikussá, védekezővé és óvatossá. Annyira félünk attól, hogy megbántanak, manipulálnak bennünket, és rosszul bánnak velünk, vagy kontrollálnak bennünket, hogy elhatároljuk szívünket a szeretet adásának és fogadásának minden élményétől. Sajnos, amikor bezárjuk a szívünket, akkor elzárjuk annak útját is, hogy Isten az intuícióinkon keresztül beszéljen hozzánk. Ironikus módon ez az intuíció az a megbízható útmutatás, mely olyan kapcsolatokhoz juttat el bennünket, amelyekben megbecsülnek és támogatnak minket. Amikor elzárjuk a az isteni vezettetést, nem tudunk tudomást venni az angyalok figyelmeztetéseiről sem a kapcsolatainkra vonatkozóan.
(Dr. Doreen Virtue )




2013. május 25., szombat

A kreativitás az egyéni szabadság illata.



A kreativitás a létező legnagyobb lázadás. Ha teremteni akarsz, meg kell szabadulnod minden beléd nevelt meggyőződéstől; máskülönben kreativitásod nem lesz más, mint másolás mindössze egy indigómásolat lesz. Csupán akkor lehetsz kreatív, ha egyén vagy, a tömegpszichózis részeként nem tudsz teremteni. A tömegpszichózis nem kreatív; vánszorgó életet él, nem ismer táncot, sem dalt, sem örömöt; gépies.




Aki teremt, nem követheti a jól kitaposott ösvényt. Fel kell kutatnia a saját útját, magának kell keresgélnie az élet dzsungelében. Egyedül kell mennie; ki kell hullania a tömeg-elméből, a kollektív pszichózisból. A kollektív elme a legalsóbb elme a világon – még az úgynevezett idióták is felette állnak a kollektív idiotizmusnak. De a kollektivitásnak megvannak a maga vonzerői: tiszteli az embereket, becsüli az embereket, ha azok szüntelenül ragaszkodnak hozzá, hogy a kollektív elme az egyetlen helyes út. Szükségszerűen következett, hogy a múltban minden kreatív embernek – festőknek, táncosoknak, zenészeknek, költőknek, szobrászoknak – le kellett mondania a tekintélyről. Egyfajta bohém életet kellett élniük, csavargóéletet; ez volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy kreatívak lehessenek. Ez azt igényli, hogy ne élj annyira a jövőben. Ha érted, amit mondok, ha érzed, hogy igazság van abban, amit mondok, akkor a jövőben mindenki egyénként él majd, és nem lesz szükség bohém életre. A bohém élet egy rögzült, ortodox, konvencionális, tiszteletre méltó élet mellékterméke. Én azon dolgozom, hogy leromboljam a kollektív elmét, és minden egyént megszabadítsak önmagától. Akkor nincsenek problémák; akkor úgy élhetsz, ahogyan élni akarsz. Valójában az emberiség csak azon a napon születik meg igazán, amikor az egyént a lázadásában tisztelik. Az emberiség még nem született meg; még mindig a méhben van. Amit emberiségnek látsz, az csupán egy hatalmas szemfényvesztés. Hacsak nem adunk egyéni szabadságot minden egyes embernek, abszolút szabadságot minden egyes embernek ahhoz, hogy önmaga legyen, hogy a maga módján létezzen... És azt, természetesen, hogy ne kelljen beleavatkoznia senkinek az ügyeibe – ez is a szabadság része. Senkinek nem kellene beleavatkoznia mások ügyeibe. De a múltban mindenki beleütötte az orrát mindenki más dolgába – még az olyan történésekbe is, amelyek teljesen magánjellegűek, amelyekhez semmi köze a társadalomnak. Például ha beleszeretsz egy nőbe, ahhoz mi köze a társadalomnak? Ez tisztán személyes ügy, nem a piacra való. Ha két ember megegyezik abban, hogy szerelemben egyesülnek, a társadalomnak nem lenne szabad beleavatkoznia. De a társadalom beleavatkozik minden lehetséges eszközzel, közvetlen vagy közvetett módon. A rendőr a szerelmesek közé fog állni, a bíró a szerelmesek közé fog állni. És ha ez még nem lenne elég, a társadalmak teremtettek egy szuperrendőrt, Istent, aki vigyázni fog rád. Isten ideája a leselkedő szomszéd alakja, aki még a fürdőszobában sem hagy magadra, aki a kulcslyukon át kukucskál, figyeli, mit teszel. Ez undorító! A világ minden vallása azt mondja, hogy Isten szüntelenül figyel téged – ez undorító, miféle Isten az ilyen? Nincs más dolga, mint figyelni mindenkit, követni mindenkit? Úgy tűnik, ő a legvégső detektív! Az emberiségnek új termőföldre van szüksége – a szabadság földjére. A bohémizmus egy reakció volt, egy szükséges reakció, de ha az én vízióm megvalósul, akkor nem lesz szükség bohémizmusra, mert nem lesz úgynevezett kollektív elme, amely uralkodni próbál az embereken. Akkor mindenki békében lesz önmagával. Természetesen nem kell beleavatkoznod senki dolgába – de ha a saját életedről van szó, azt a saját elhatározásaid szerint kell élned. Csupán ekkor van kreativitás. A kreativitás az egyéni szabadság illata."
(Osho)



2013. május 23., csütörtök

A gondolat frekvenciája, befolyásolja az auránkat és a sejteket!


A saját nyugtalanságot, az auránkba bevonzott rossz, alantas gondolatok okozzák, először fizikailag remegést, vibrálást okozva. Ennek az az oka, hogy a testben lévő sejtek, átveszik az érzelmileg éppen átélt gondolat frekvenciáját.



A gondolatok: adott frekvencián rezgő, saját, bár néha korlátozott mértékű tudatossággal rendelkező, élő formák.
Azok a rossz gondolatok, amelyek kismértékűek ugyan, de folyamatosan jelen vannak (pl. ha valami folyamatosan zavar), lassan ugyan, de ugyanúgy károsítják az aurát, így a sejteket. Akinek rosszak a gondolatai, rosszat teremt. Az érzelmileg átélt gondolat: 9 másodperc alatt megkerüli a világmindenséget és felerősödve visszatér az auránkba, megkezdve így az adott gondolat, fizikai síkon való megjelentetését, emiatt hatalmas a felelősségünk, a saját gondolatainkkal szemben.
Hogyan ismerhetjük fel a Lelkünk által sugallt gondolatokat?
A hirtelen fellépő, negatív, agresszív gondolatokat, az ész küldi, ezek a verébraj mozgására hasonlítanak. Gyorsan jönnek, heves érzelmeket produkálva és hirtelen el is tűnnek.
A bölcsesség sugallta gondolatok: lassan jönnek, halkan hallhatóak, szelídek és tartósan megmaradnak, gyakran visszatérnek, erről ismerhetők fel. A tiszta gondolat rezgése, 4-5 billió Hz-es rezgés között van, ez a híres arany középút, ez az OM rezgése is. Amikor ez építi fel az auránkat, tudatosan már nem teszünk rosszat.
Amikor, a valódi hit és a jószívűség tölti be az auránkat, a két rezgés automatikusan kiadja a szeretet rezgését, a rózsaszínt.
A tiszta aura fenntartásával, megismerhetjük végre önmagunkat, hiszen pajzsként óv minket mások, a nem a szeretet törvénye alapján megélt gondolati és érzelmi befolyásától.
Végre lehetővé válik, hogy kizárólag a bölcsességünk és Lelkünk által sugallt gondolatokat halljuk. Csak így tudunk felelősen reagálni és létezni, véghezvinni azt a feladatot, amiért leszülettünk.

(forrás: zolipost)

 

2013. május 21., kedd

Teremts csendet magad körül...


Teremts csendet magad körül és figyeld belső működésedet. Ismerd meg gondolati
folyamataid minőségét. Amit magadról így megtudsz, arra az érzelemmentes gondolatiság
fényével világíts rá.
Szabadítsd meg önismereted első szilánkjait az asztrális indulatoktól, és fürdesd
meg a hűvös, tiszta szellem fényében... Amit így megtanulsz, újabb tanuláshoz vezet
majd, amíg lassan fel nem ébred benned az emlékezet, meg nem nyílik újra a harmadik
szemed, fel nem ragyog gerinced mentén szellemi erőid hét központja.



Tanulj magad, de soha ne hidd, hogy ismered magad... Haladj az úton, és amit
megtanultál, azonnal aktiváld mindennapi életedben, az anyag szintjén.
Amiben így részt veszel, az nem kisebb munka, mint az anyag szellemiesítése, a
hazavezető út építése. Benned van a királyság, magadban hordozod, magadnak kell
előhívnod tulajdon tévelygéseid eonok óta lerakódott salakjából.
Ezt a feladatot helyetted soha senki el nem végezheti, ezt a benső aktivitást semmiféle
hit vagy meggyőződés nem helyettesítheti.
A feladat egyidős veled, végzed is az idők kezdetétől, csak emlékezeted is elhomályosult.
Újra és újra megjelensz a föld szigorú iskolájában, amíg a karmikus kínpadon
lényednek minden felülete villogó tisztává csiszolódik.

Ez a folyamat soha nem büntetés, hanem az isteni szeretet legmagasabb manifesztációja.
A Kegyelem egyetlen eltévedt gyermekét sem hagyja elveszni.
A megváltás munkája azonban a tiéd. Amennyit elvégzel belőle egy-egy
testetöltésed alatt, úgy formálod majd újra asztrál és mentál tested energetikai képletét
következő inkarnációid anyagi kereteinek megalkotásához.
Ebben a csodálatosan egyszerű és kozmikusan igazságos körforgásban, a Karma
és a Szabad Akarat kettős törvényének sínein építed magad fokról fokra, annak a hatalmas
fénylő lénynek a mintájára, akinek emlékeztető sugarát fénymagként ma is
magadban hordod. Aki valaha voltál, és akivé ismét válnod kell.
Más út nincs.
Forog, pörög a Szamszára, az Élet kozmikus kereke, kínálja egyfelől az uralkodó
jogarát, másfelől a koldus bádogbögréjét. Melyikre van inkább szükséged következő
megjelenésed színpadán? Válassz, aztán élj választásod szerint.
De vigyázz, ne feledd, a trónus magasságából csak lefelé, a templom lépcsőjéről
csak felfelé vihet az út...
Tested fizikai alkotóeleme persze nem állja időtlenül a lét koptatását. Egy idő után
lefoszlik rólad, hogy az anyag koloncától megpihenj egy kicsit. Megmártózhass igazi
szférád magasabb energiáiban, feltöltekezhess a következő próbatételig.
Ennyi a halál, ennyi a születés.
A halál a titkos tanítások fényében sohasem megsemmisülés, hanem létforma
váltás. Igazi oka a születés.

A halál a teremtés másik ajtaja, küszöbét éppoly gyakran koptatod majd, mint a
születését. De ne feledd, a bölcsek mindig a halál ajtaját kopogtatják, a küszöb lehetőségét
keresik, pontosan tudják, hogy mennyire fontos, hogyan lépsz át ismét a
szellemi szférákba egy fizikai lét után.
A küszöböt átlépheted úgy, hogy tudsz magasabb létformáid rád szabott feladatairól,
és akkor a következő földi megjelenésben a születéskor szemedre hulló fátyol
csak részben takarja el a múltadat.
Letépett szemhéjjal születni iszonyú próbatétel, részleges memóriával születni kiérdemelt
előjog. Bármelyik esik rád, élj vele a megismert törvények állandó fényében.
Élsz, tanulsz, dolgozol, építed magad az egyetlen lehetséges úton: másokat építve.
Anyagi-szellemi javaidat bő kézzel szórod mások felé, mert ahová te tartasz, oda
poggyász nélkül kell megérkezned. Felébredt intuíciód fényében a fizikai világ egy
könnyebb, tisztább közeggé válik.
Tudatosan építed, formálod, auráját tisztítod minden gondolattal. A természet
energiái élő valóságukban megmutatják magukat neked, az anyag lassan rád bízza
magát, elveszti sűrű és sötét voltát...
Körülményeid belülről figyelt képletéből újra és újra felvillan a szellemi építkezés
földre vetülő törvénye: egy levél sem hullik le véletlenül a fáról. Igen, minden hajad
szála megszámoltatik...
Felébredt pszichikai erőid egyre növelik aurád magnetizmusát. Lassan köréd rendeződnek
azok, akik veled egy úton járnak, akik be tudják fogadni, amit adni tudsz,
vagy elhozták azt, amire neked van szükséged.
Ez a legmagasabb szellemi áramlás teremti meg benned az igazi testvériség és
egyenlőség tudatát, amelynek semmi köze nem lehet a materiális érdekeket takaró
jelszavakhoz, hiszen ez az egyenlőség nem a fizikai világ terméke...
                                                                                               
 (Bistey Zsuzsa)


2013. május 20., hétfő

Tanulj meg elengedni!



Elengedni nem azt jelenti, hogy nem törődsz valakivel, hanem csak azt, hogy nem tudsz többet tenni érte.
Az elengedéssel nem zárkózol el előle, csak felismered, hogy nem irányíthatod.
Az elengedés nem azt jelenti, hogy mindent megengedsz, hanem hagyod, hogy tanuljon a következményekből. 




Az elengedés az erőtlenség elismerése, miszerint a végkifejlet nincs, és soha nem is volt a te kezedben!
Az elengedéssel nem próbálsz megváltoztatni vagy hibáztatni más valakit, hanem a lehető legtöbbet hozod ki magadból.
Ha elengeded, többé nem gondolkodsz róla, de törődsz vele; nem “megjavítani” akarod, hanem támasza lenni.
Nem te vagy a középpontban, rendezgetve a végkifejletet, hanem engeded, hogy ki-ki befolyásolja a saját sorsát; nem védelmező vagy, hanem hagyod, hogy szembesüljenek a valósággal; nem tagadsz, hanem elfogadsz; nem zsörtölődsz, korholsz vagy vitatkozol, hanem megkeresed a saját hiányosságaidat, és azokon dolgozol; nem azon igyekszel, hogy saját vágyaidhoz igazíts, hanem elfogadsz minden napot úgy, ahogy jön, és örülsz neki; nem kritizálsz vagy regulázol másokat, hanem megpróbálsz olyanná válni, amilyen lenni szeretnél; nem bánkódsz a múlt miatt, hanem növekedsz, és a jelenben élsz.
Valójában az elengedés azt jelenti: Kevésbé félsz…. Bízol Istenben…. és jobban szeretsz.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.
(Müller Péter) 


2013. május 18., szombat

Az erőszakmentesség jelentése



A vegetáriánus életstílust gyakran összekötik az erőszakmentesség értékével, vagyis a velünk született tisztelettel az összes élő dolog iránt. Az erőszakmentesség értéke annak a megértésén alapszik, hogy egy emberi lény természetes élete a béke, a rend és a harmónia. Az erőszakmentesség, vagy az ahimsa nemcsak egy ötlet, egy idea Indiából, de az ősi nyugati kultúrákban is nagyon szilárdan hittek ebben. Az egyik legjobban ismert vegetáriánus abból az időből, a filozófus-tudós, Pitagorasz.




Pitagorasz eredetileg egy görög szigetről, Szamoszról származott. Több, mint húsz évig Egyiptomban tanult, majd Dél-Itáliában telepedett le, ahol megalapította a tudósok első közösségét. Ez a közösség arról volt ismert, hogy az igazságot kutatták. A tudomány célját abban látták, hogy el kell érni, és fel kell fedezni az igazságot, amit ők néha realitásnak neveztek. Nem a tények és tárgyak igazságát, ahogy ez most a modern tudományban történik, de az igazságot, amely az Univerzum szabályát jelenti, amit a filozófus tudósoknak a csenden, a tiszta gondolaton és a tudáson keresztül kellett felfedezniük. Ez minket Albert Einstein nagyon jól ismert kijelentésére emlékeztet: „Én szilárdan hiszek abban, ahogy az ősök is hitték, hogy a tiszta gondolat tudja megérinteni a realitást.” Tehát, a pitagoraszi iskolának a tudományos igazsága az volt, hogy az ént össze kell kapcsolni az univerzális realitással, azt újból fel kell ismerni, vagyis személyesen meg kell tapasztalni a Kozmosz eredeti és alapvető harmóniáját.

A Kozmosz harmóniát, egyensúlyt, békét és rendet jelent az örökkévaló Univerzumban. Az emberi élet, valójában az összes élet ennek a kozmikus harmóniának és a rendnek volt a része. De ki tudja megtapasztalni az eredeti harmónia kozmikus mintázatát? Pitagorasz számára csak azok voltak erre képesek, akik csendben, koncentráltan és erőszakmentesen tanultak. Egy erőszakos karakter, egy erőszakos tett leblokkolja a kutatót, megállítja őt abban, hogy belépjen ennek a kozmikus harmóniának a megértésébe és megtapasztalásába. Ezért a közösség összes új tagjának két éven keresztül meg kellett őrizni a csendet (néhányan öt évig is csendben maradtak), mielőtt megengedték nekik, hogy kutassanak és részt vegyenek a kísérletekben és megbeszéléseken.

Ennek a csendnek az volt a célja, hogy a tudatot és az intellektust teljesen szabaddá tegyék a haszontalan gondolatoktól és vágyaktól, amik olyanok voltak, mint a felhők és hegyek, amik elrejtik az igazság fényét. A csendnek ott volt a dupla szerepe, a tudat megtisztítása, de az is, hogy segítse a gondolat által az Örökkévaló Eggyel való kapcsolatot, vagyis, hogy elérjék a Kozmosz isteni felépítését. A csend gyakorlásával együtt az igazság keresőinek tiltott volt, hogy bármilyen típusú húst egyenek.

Pitagorasz, ugyanúgy, mint az indiai szentek, hitte, hogy az erőszakos energia, ami a leölt állatokból jön, megsemmisíti a tudat békéjét és ennek az a következménye, hogy nem tudják elérni a realitást. Abban hittek, hogy a realitást csak akkor lehet elérni és azzal összekapcsolódni, amikor a tudat tiszta és áttetsző. Bármilyen típusú erőszakosság a tisztaságot és átláthatóságot megsemmisíti. Azoknak, akik ehhez az iskolához akartak csatlakozni, jó karakterrel kellett rendelkezniük. Senkit nem fogadtak el, bármennyire okos, vagy fontos volt, ha bármilyen módon is erőszakos karakterrel rendelkezett mások iránt, például: hazudott, lopott, vagy bármilyen fizikai erőszakban vett részt. A kutatóknak meg kellett őrizniük a cölibátust is, mert teljes koncentrációra volt szükség a tanulmányban.

Pitagorasz hitte, hogy mindezek szükségesek, mert valakiben teljes tisztaságra van szükség ahhoz, hogy elérje az élet tisztaságát.

Az igazságot kutatni, azzal kísérletezni, vagy azt megbeszélni, önmagában nem elegendő. Az igazságot egyszerűen intellektuális folyamaton keresztül nem lehet elérni, de a tudatot és intellektust egy olyan befogadó állapotba kell helyezni, hogy az isteni igazság, az Egy eljöjjön és kinyilvánítsa önmagát a becsületes kutatónak. Az ősi időkből egy másik személy, a római Plutarch volt az, aki a következőket írta a vegetárianizmusról:

"Valóban megkérdezed, hogy mi volt az ok Pitagorasznál, hogy tartózkodott a hústól? Én valójában azon csodálkozom, hogy az első ember milyen baleset által, vagy a tudat milyen állapotában érintette meg a szájával a kioltott vért és emelte az ajkaihoz egy halott teremtés húsát."

A modern időben is sok, nagyon jól ismert ember folytatott vegetáriánus étkezést. Például Lev Tolsztoj, aki ezt írta az állatok megöléséről:

"Az ember önmagában szükségtelenül elnyomja a legnagyobb szellemi kapacitást, vagyis a kegyelmet és együttérzést más élőlények iránt, amik olyanok, mint ő és azzal, hogy a saját érzéseit erőszakossá teszi, önmaga is kegyetlenné válik."

És végül Mahatma Gandhi, aki azt mondta:

"Egy nemzet nagyságát és annak morális fejlődését az alapján lehet megítélni, hogy hogyan bánik az állatokkal."

Sok ember elmondja a saját okait, amiért a vegetáriánus étrendet választotta és egyre többen kezdik megérteni a húsmentes étkezés hasznát. Akárhogyan is, ez nem egyszerűen csak a test egészségének a kérdése, de meg kell értenünk, hogy az étel milyen hatással van a mentális egészségünkre is.

Ugyanúgy, ahogy az alkohol, vagy a mámorító drogok hatással vannak a tudatra és a megkülönböztető képességre, hasonló módon, minden, amit megeszünk és megiszunk, valamilyen mértékben befolyásol minket.
(Anthony Strano: Az erőszakmentesség jelentése (részlet)



2013. május 17., péntek

A teljes teremtés benned létezik



A teljes teremtés benned létezik, s minden, mi benned van, a teremtésben is létezik. Nincs határ közted és egy tárgy között, mely egész közel van hozzád, mint ahogyan közted és a messze lévő tárgyak között sincsen távolság.




Benned van minden dolog, a legkisebb és a legnagyobb, a leghatalmasabb s a legmagasztosabb, s minden egyenrangú. A Föld minden eleme egyetlen atom. A szellem egyetlen mozdulatában benne van az élet összes törvénye. Egyetlen csepp vízben benne van a végtelen óceán rejtélye. Léted megjelenési formája az élet minden megjelenési formáját magában rejti.
Figyelj benső éned hangjára, nézz bele idő és tér végtelenségébe. A csillagok dalolnak ott neked, a számok beszélni kezdenek hozzád, a kozmosz örök kórusának hangjaival. Minden egyes Nap Isten egy gondolata, és minden egyes bolygó ennek a gondolatnak egy változata. Hogy megismerd ezt a Gondolatot, ó Lélek, végig kell járnod fájdalmas utadat a hét szent bolygó szférájában, hogy onnan azután újra alászállj... majd újra felemelkedjél... Mit jeleznek a csillagok, mit mondanak a számok? Mi rejtőzik a bolygók körforgásában? Ó ti elveszett és megtalált lelkek, ők éneklik, mutatják, újra és újra ismétlik a Ti sorsotokat...
(Hermész Triszmegisztosz)



2013. május 15., szerda

Nem az elméd vagy!


“Az emberiség problémája mélyen gyökerezik, magában az elmében. Vagyis helyesebben: az elmével való téves azonosulásunkban.”
(Eckhart Tolle)




A megvilágosodás legnagyobb akadálya

Megvilágosodás? Mi az?

Egy koldus ült az út mentén, több mint 30 éven át. Arra megy egy idegen.
-Adna egy kis aprópénzt? - motyogta a koldus, és gépiesen tartotta oda kalapját.
-Nincs mit adnom, felelte az idegen. aztán megkérdezte: -Min ülsz?
-Ó, ez csak egy régi láda. amióta az eszemet tudom, ezen ücsörgök itt.
-Belenéztél már valaha is abba a ládába?
-Nem. Minek is néztem volna? Nincs benne semmi. - Nézz csak bele!
A koldus nagy nehezen fölfeszítette a láda tetejét. Megdöbbenve, hitetlenkedve, majd megmámorosodva konstatálta, hogy a láda tele van arannyal.
Én vagyok az idegen, akinek nincs mit adnia, és aki azt sürgeti, hogy nézd meg, mi van
belül. Ám ne valamilyen ládába nézz bele! A kincs még közelebb van hozzád: Önmagadban!


Szinte hallom, amint mondod: "Csakhogy én nem vagyok koldus!"
Valójában mindenki koldus, aki még nem találta meg igazi gazdagságát - a Lét sugárzó boldogságát, és az ezzel járó mély, rendíthetetlen békét-, bármilyen anyagi bőségben éljen is.
Az emberek kívül keresik az élvezet és a kielégülés morzsáit - a megbecsülést, a biztonságot vagy a szeretetet-, miközben belül kincset őriznek, amely nemcsak hogy tartalmazza az előbbieket, hanem még mérhetetlenül hatalmasabb is, mint bármi, amit a világ kínálhat!

A "megvilágosodás" szó valamiféle emberfeletti teljesítményre utal, és az ego szereti is ily módon láttatni azt. Valójában a "megvilágosodottság" a természetes állapotod, amelyben átérzed egységedet a Léttel.
Egységben vagy valamivel, ami mérhetetlen és elpusztíthatatlan, valamivel, ami - paradoxnak tűnő módon - lényegében Te magad vagy, és ugyanakkor az mégis sokkal nagyobb nálad. ez azt jelenti, hogy megtalálhatod az elnevezésen és a formán túli, igaz természetedet.
Az egység érzékelésére való képtelenség az önmagadtól és a körülötted lévő világtól való elkülönültség illúzióját okozza.
Ekkor - tudatosan vagy tudattalanul - elkülönült részeként éled meg önmagad. Ebből származik a félelem, amely mindennapossá teszi a külső és belső konfliktusokat.

Tetszik nekem Buddha egyszerű meghatározása:
"a megvilágosodás, a szenvedés vége."
Ebben ugyebár nincs semmi emberfölötti. Definícióként ez természetesen így nem elegendő, hiszen csak azt közli, hogy mi nem a megvilágosodás, azaz a nem szenvedés. De mi marad, amikor nincs többé szenvedés? Buddha erről nem szól, és ez annyit jelent, hogy erre neked magadnak  kell rájönnöd. Ő negatív meghatározást használ, hogy az elme ne alkothasson belőle valamit, amiben hihet, ne nagyíthassa föl valami emberfeletti teljesítménnyé, olyan céllá, amelyet lehetetlenség elérned.
Óvintézkedései ellenére Buddha követőinek nagy része még ma is azt hiszi, hogy a megvilágosodás csak Buddha számára volt lehetséges, számukra nem vagy legalábbis nem ebben az életben.

Azt a szót használtad, hogy Lét. Megmagyaráznád, mit értesz ezen a kifejezésen?

A Lét az örökkévaló, mindig jelen lévő, egyetlen élet. Túl az élet számtalan formáján, amelyek alá vannak vetve a születésnek és a halálnak. A Lét azonban nemcsak túl van minden formán, hanem mélyen benne is él minden formában, mint legbelső, láthatatlan és elpusztíthatatlan lényeg. Ez azt jelenti, hogy legmélyebb énedként, igaz természetedként el is érhető számodra. De ne törekedj arra, hogy felfogd az elméddel! Ne próbáld megérteni. Csak akkor ismerheted meg, amikor az elme elcsitul. Amikor Te jelen vagy, amikor figyelmed teljesen és intenzíven a mostban van, akkor lehet a Létet érezni, de gondolatilag soha nem lehet megérteni.
A megvilágosodás azt jelenti, hogy újra tudatosul benned a Lét, és az "érző fölismerés" állapotában élsz.

Amikor azt mondod, hogy Lét, akkor Istenről beszélsz? Ha igen, akkor miért nem mondod ezt ki?
Az Isten szó, évezredek helytelen használata révén, értelmét vesztette. Előfordul, hogy használom, de takarékosan bánok vele. Helytelen használaton azt értem, hogy olyan  emberek, akik soha, még csak be sem pillantottak a megszenteltség birodalmába, és nem tapasztalták meg az Isten szó mögött rejlő határtalanságot, oly nagy meggyőződéssel alkalmazzák ezt a szót, mintha pontosan tudnák, hogy miről is beszélnek. Vagy érvelnek ellene, mintha tudnák, hogy mi is az, amit visszautasítanak. Ez a helytelen használat képtelen hitrendszereknek, állításoknak és az ego teremtette téveszméknek ad teret. Ilyenek például: "Az én Istenem - vagy a Mi Istenünk - az egyetlen igaz Isten, a ti Istenetek viszont hamis"., vagy Nietzsche híres kijelentése: "Isten meghalt".
Az Isten szó zárt fogalommá vált. Abban a pillanatban, ahogy az emberek ezt a szót kimondják, elméjükben egy mentális képet alkotnak. Lehet ugyan, hogy már nem egy fehér szakállú öregemberről, de még mindig egy rajtuk kívül álló valakiről vagy valamiről - és szinte mindig egy hímnemű valakiről vagy valamiről.
Sem az Isten, sem a Lét, sem bármilyen más szó nem képes meghatározni vagy megmagyarázni szó mögött rejlő kimondhatatlan valóságot. Így az egyetlen fontos kérdés, hogy vajon a szó segítség vagy akadály-e számodra abban, hogy megtapasztald azt, amire az irányul? Vajon túlmutat-e önmagán, afelé a meghatározatlan valóság felé, amiről beszélek, vagy esetleg túlságosan is könnyen kínálja önmagát ahhoz, hogy a fogalom ne legyen több egy, a fejedben fészkelő gondolatnál, egy mentális bálványnál?

A Lét szó nem magyaráz meg semmit, ahogy az Isten szó sem. A Lét kifejezésnek viszont előnye, hogy nyitott fogalom. Nem csökkenti le a végtelen láthatatlant valami véges lénnyé. lehetetlen mentális képet alkotni róla. Senki nem nevezheti ki magát a Lét egyedüli birtokosainak. Ez a Te igazi lényeged, ami jelenléted érzésén keresztül közvetlenül megtapasztalható számodra. Ez annak az én vagyoknak a felismerése, amely megelőzi az ez vagy az vagyokot. Csak egy kis lépés választja el, tehát a Lét szót a Lét megtapasztalásaitól.

Mi a legnagyobb akadálya annak, hogy megtapasztaljuk ezt a valóságot?

Az elmével való azonosulás, ami a gondolkodást kényszerré teszi. A gondolkodás megszakításának képtelensége rettenetes csapás, ám a legtöbben nincsenek ennek tudatában, mert majdnem mindenki szenved tőle, és emiatt ezt tartják normálisnak. Ez a szakadatlan mentális zaj akadályoz meg abban, hogy megleld a belső csönd birodalmat, amely pedig elválaszthatatlan a Léttől. Az elme egy hamis énképet is létrehoz, ami a félelem és a szenvedés árnyékai veti rád. Később majd mindezt részletesen áttekintjük.

Descartes, a filozófus, azt hitte, hogy a legalapvetőbb igazságra jött rá, amikor híres kijelentését tette:
"Gondolkodom, tehát vagyok."
Valójában a legalapvetőbb hibát foglalta szavakba:

a gondolkodás azonosítását a Léttel és az identitás azonosítását a gondolkodással. A kényszeres gondolkodó - és ez majdnem mindenkire vonatkozik - a látszólagos elkülönültség állapotában, a folyamatos problémák és konfliktusok őrülten bonyolult rendszerében él.

Olyan világban, amely az elme egyre nagyobb mértékű fragmentálódását - részekre szakadozását - tükrözi. A megvilágosodás a teljesség, az "egyben levés" állapota és ily módon a lelki békéé is. "Egyben vagy" a világgal, tehát az élet megnyilvánult arculatával, és "egyben vagy" legmélyebb éneddel és a megnyilvánulatlan élettel. Összegezve: egységben vagy a Léttel. A megvilágosodás nem csak a szenvedésnek és az állandó külső és belső konfliktusoknak vet véget, hanem a szakadatlan gondolkodás rettenetes rabságának is. Micsoda hihetetlen fölszabadulás ez!

Az elméddel való azonosulás a fogalmak, jelölések, képek, szavak, értékítéletek és definíciók át nem látszó paravánját vonja eléd, amely aztán minden igazi kapcsolatot megakadályoz. Beékelődik önmagad és belső éned, önmagad és embertársaid, önmagad és a  természet, önmagad és isten közé.
ez a gondolatparaván szüli az elkülönültség illúzióját, azt a téveszmét, hogy vagy te és van a teljesen különálló "másik". Így aztán elfeledted az alapvető tényt, hogy a fizikai megjelenés és az elkülönült formák szintje alatt valójában egy vagy mindennel, ami van.
Az "elfelejted" alatt azt értem, hogy ezt az egységet már nem érzed nyilvánvaló realitásnak. Elhiszed tán, de már nem tudod. A hit vigasztaló lehet. Csak a saját megtapasztalásod teszi azonban fölszabadítóvá!

A gondolkodás betegséggé vált. Betegség akkor jelenik meg, amikor az egyensúly fölborul. Semmi baj pl. azzal, hogy a sejtek osztódnak és szaporodnak a testben. Ám amikor ez a teljes szervezetről tudomást nem véve történik, akkor a sejtek elburjánzanak. Mi pedig megbetegszünk. Megfelelően használva az elme elsőrangú eszköz! Helytelen használattal azonban rendkívül rombolóvá válik! Pontosabban fogalmazva: nem is elsősorban arról van szó, hogy rosszul használod. Ő használ téged! ez a betegség! Azt hiszed, hogy te vagy az elméd! Ez a tévhit! Az eszközöd átvette a hatalmat.

Nem tudok ezzel teljesen egyetérteni. Igaz ugyan, hogy sokat gondolkodom céltalanul-mint a legtöbb ember-, de azért képes vagyok az elmémet arra használni, hogy megszerezzek és létrehozzak dolgokat, és ezt folyamatosan meg is teszem. 

Az, hogy meg tudsz oldani egy keresztrejtvényt, vagy hogy atombombát tudsz készíteni, még nem jelenti, hogy elmédet használni is tudod. Ahogy a kutya szeret csontot rágni, ugyanúgy az elme is imád problémákon rágódni. Éppen ezért fejti a keresztrejtvényeket, és ezért épít atombombát. Téged ezek egyike sem érdekel. Hadd kérdezzem meg: képes vagy-e függetlenné válni az elmédtől bármikor, amikor csak akarsz? Megtaláltad-e már elméd "kapcsológombját"?

Úgy érted, képes vagyok-e teljesen abbahagyni a gondolkodást? Nem. Legfeljebb talán egy-két pillanatra.

Akkor viszont az elme használ téged. Te öntudatlanul azonosulsz vele, és így nem is tudsz arról, hogy rabszolgája vagy! Ez majdnem olyan, mintha tudtodon kívül megszállott lennél, és a téged megszálló lényről azt hinnéd, hogy az Te vagy. A szabadság kezdete annak fölismerése, hogy Te nem a megszálló lény, tehát nem a gondolkodó vagy. Ez az ismeret lehetővé teszi, hogy megfigyeld ezt a lényt. Abban a pillanatban, ahogy elkezded figyelni a gondolkodót, egy magasabb szintű tudatosság kapcsolódik be. Ekkor elkezdesz ráébredni, hogy a gondolaton túl létezik az intelligenciának egy hatalmas birodalma, s hogy a gondolat csak parányi része ennek az intelligenciának. Arra is rájössz, hogy minden, ami igazán számít, a szépség, a szeretet, a kreativitás, az öröm, a lelki béke - az az elmén túli birodalomból származik… elkezdesz fölébredni.

(Eckhart Tolle - A Most hatalma)

2013. május 14., kedd

Szabó Judit: A tanítvány régi és új útja


A hagyomány korszakában a szellemi tanítók, mesterek választották ki azokat, akiket szellemileg és emberileg alkalmasnak találtak arra, hogy bevezessék a titkos tanításokba. A tanítás központi törekvése az volt, hogy a tanítvány anyagi természetét fellazítsa, majd tudatát az anyagi világról a szellemi világ felé irányítsa. Ez volt a célja minden morális fogadalomnak, aszkézisnek, gyakorlásnak. Az aszkézis csökkenti az emberben a föld minőséget, és növeli a tűz minőséget, egyúttal lazítja a test és a szellem kapcsolatát.


A tanítás ideje alatt a tanítványok elkülönült helyen voltak, templomban, kolostorban, vagy más, a világtól távol eső, megszentelt helyen. (A tanító-tanítvány viszonyát a szellemi hierarchia törvénye szabta meg). Az első tanítások alapvetően az emberi erények kifejlesztésére és a gyengeségek megszüntetésére irányultak, így megkövetelték, hogy a tanítvány keményen munkálkodjon önmagán. Ennek a szakasznak a célja a nélkülözhetetlen önismeret kidolgozásán kívül az volt, hogy olyan szilárd jellemeket neveljen, akik később bánni tudnak majd azzal az erővel, amit a szent tanítások révén nyernek el. Mai pszichológiai megfogalmazásban: az első feladat a stabil és erős személyiség kibontakoztatása volt, amire később a szellemi erőket építeni lehetett.

A tanítvány egyéni sorsa és teherbírása alapján eltérő mélységű és minőségű tanításokat kapott, amelyek természetesen nem elméleti oktatásban merültek ki, hanem gyakorláshoz, rituálékhoz és szertartásokhoz kapcsolódtak. A tanítások hosszú évekig elhúzódhattak, ami közben a tanítvány csak néha, rövid időre térhetett vissza régi, megszokott életébe. Azaz el volt szakítva a jellegzetesen földi élettől, és a szellemi világban élt, többnyire szigorú, szerzetesi életmód szerint.

Akit pedig a mesterek méltónak találtak arra, hogy a beavatás próbája elé állítsák, annak előbb-utóbb eljött a nagy nap. A szellemi iskolákban alkalmazott beavatások technikája rendkívül széles skálán mozgott kultúrától és hagyományoktól függően. Ha a tanítvány kiállta a próbát, és beavatást nyert, akkor további útja kettéágazott: vagy az így elért szellemi szinttel visszatért az emberek közé, ahol megtalálta azt a helyet, ahol szolgálhatott, vagy további tanításokat kapott, amelyek újabb beavatásokhoz vezettek. Természetesen ennek is vége volt egyszer, ami után a szolgálat kezdődött.
Nagyon leegyszerűsítve, kívülről nézve, ilyen a tanítvány klasszikus útja.

Mai életünk nagyon különbözik az archaikus kor mintáitól. Szellemi emelkedésre és visszatérésre ma is van lehetőség, de a külső-belső feltételek és maga a folyamat kissé más, mint régen. Ehhez a következőket kell tudni:
A tanítvány útjának több jellegzetes állomása van: a keresés, az úton járás, a beavatások és végül a megérkezés. Hogyan is zajlik ez ma?
Ma nem a szellemi mesterek választják ki azokat, akiknek tovább adják a tanítást, hanem ha a lélek már eléggé érett, elindul a felébredés folyamata. Az anyagban élő ember legkésőbb az életközepi válságban (41-43. életév) választás elé kerül, és élete további részét alapvetően fogja befolyásolni, hogy földi vagy szellemi választ ad a nagy kérdésre: miért van szenvedés? Szellemi útra lépni természetesen nemcsak ilyenkor lehet, hanem korábban is. 
Manapság az emberek többségét egy erős megrázkódtatás ébreszti fel, és készteti arra, hogy választ keressen fájdalmasan égető kérdéseire. Ezzel indul meg a keresés.

A mai tanítvány útjában figyelembe kell vennünk néhány tényezőt, amelyek hiánya megnehezíti a szellemi tanításokkal való foglalkozást és előrehaladást. Az ezoterikus tanítások háttere, közege mindig vallásos volt. Ez azt is jelentette, hogy olyan korok voltak előttünk, ahol Isten léte és törvényei természetesek voltak mindenkinek, ahol a társadalom nagy része hitt a túlvilági életben, tudott a szellemi világ létezéséről, és a lelki problémák kezeléséhez számos rituálé és pap állt rendelkezésre. Természetesen ezek a vallások nagyon eltérőek voltak, távolról sem tökéletesek, de rendkívül támogató energiamintáik voltak az ezoterikus tanítvány szempontjából.

Ma ez az alapvető, támogató közeg hiányzik. A tanítványnak olyan világban kell törekednie a szellemi emelkedésre, ahol kemény materializmus uralkodik – ahol ugyan nem küldik máglyára, de legenyhébb esetben is gyengeelméjűnek tartják. Itt nincsenek támogató energiaminták, lassan már a templomokban sem. Nincsen minta – főleg nálunk Magyarországon – a lelki problémák megoldására, ami a kezdő tanítvány legelső feladatai közé tartozik. További nehézséget okoz, hogy – mifelénk legalábbis – nincsenek már tiszta tanítók, mesterek, akik végig a tanítvány mellett állnak és segítik fejlődését. A tanítvány számára a mester kiemelkedő "energiaforrás" és biztos menedék, még a legkeményebb iskolákban is.

A mai tanítvány tehát nem számíthat a következőkre: támogató közeg a társadalom részéről, támogató energiaminták és lelki megoldások a vallások részéről, tiszta tanítás és emelkedett mester, tanítvány-társak, akikkel megoszthatja élményeit, akik megértik őt, s akikkel segíthetik egymást. Ráadásul, ha elér bizonyos fokú beavatásokat, nem tiszteletet kap környezetétől (ahogyan ez a klasszikus rendszerben volt), hanem jobban teszi, ha senkinek nem beszél élményeiről, mert könnyen a pszichiátriára küldhetik. De talán a legnagyobb hiány: olyan tanítók és olyan szellemi közeg, akik tudják, mi az egység világa, mert már abban élnek! Így a legnagyobb ellenszélben kell előrehaladnia, csak az isteni vezetésre és önmagára támaszkodhat. A külső kapaszkodók eltűntek, a tanítvány ma a végsőkig rá van kényszerítve, hogy belül keresse mesterét, és belül építse ki azt a szellemi közeget és világot, amit kívül már nem talál meg. Ez a kiindulási alap, erre jönnek rá azok az életesemények, amelyek ma a mester tanító funkcióját elvégzik – magyarázat és útmutatás nélkül.

A mai tanítvány útja is kereséssel kezdődik. A polaritás megszokott világában, a kollektív transzban élő, alvó emberben külső események vagy belső feszültségek hatására nyugtalanság keletkezik. Nem találja a helyét, érzi, hogy valami nincsen rendjén, nem érti, hogy mi van vele. Vannak esetek, amikor külső események váltják ki a válságot, de nem feltétlenül. Gondoljunk csak Buddha életére, akit eredetileg Sziddhártának hívtak, és az élet napos oldalát élvezte: gazdag volt, szép felesége, családja volt, semmiben sem szenvedett hiányt. Tragédiák sem sújtották életét. Mégis egy szép napon felnyílt a szeme, meglátta az emberi szenvedést, és már nem tudott a régi módon élni. Tudni akarta, miért van szenvedés, és hogyan lehet tőle megszabadulni. Így otthagyta családját, gazdagságát, és elindult egyedül az ismeretlenbe, hogy megtalálja a választ.

Itt indul el a szellemi fejlődés, így válik a hétköznapi tudatú emberből kereső. Azért kereső, mert az élet igen fontos kérdéseire keresi a választ. Nemcsak a szenvedés okára, hanem az emberi élet valódi értelmére és céljára is. A keresés pedig addig tart, amíg végső, megnyugvást hozó választ és megoldást nem talál. A kereső a rezonancia törvénye szerint megtalálja azt, amire éppen szüksége van. Általában mindig egy lépéssel jut előbbre a megismerésben, az összefüggések felfedezésében, hiszen mindezt fel kell dolgoznia, el kell helyeznie magában. A szellemi világ gondoskodik arról, hogy a neki megfelelő emberekkel és ismeretekkel találkozzon, amit kezdetben véletlennek tart, majd felismeri, hogy törvényszerűséggel van dolga. Ha jól odafigyel, arra is rájön, hogy egy láthatatlan, szellemi mester vezeti az úton, s hogy élete eseményeiben tanítás rejlik önmagáról és a világról. A mai tanítványok hamar rátalálnak valamilyen modern, ezoterikus irányzatra, ami akár félre is viheti őket – de ez is útjuk része. Ha nem ismerik fel, hogy eltévedtek, és szem elől tévesztették a végső célt, akkor nem nyernek beavatást, szellemük nem emelkedik, tudatuk nem tágul, hanem csak egyhelyben topognak, beleragadva valamilyen eszmerendszerbe. Minél inkább megtalálják azonban belső vezetésüket, minél jobban tudnak hallgatni intuíciójukra, annál kevésbé éreznek kényszert, hogy elkötelezzék magukat egy irányzatnak, amely "egyetlennek és kizárólagosnak" hirdeti magát.

Mindeme nehézségek mellett a mai tanítványnak is van lehetősége és esélye, hogy megtörténjen benne a belső pólusváltás: tudatát az anyagi világból a szellemi felé irányítsa. Az igazi beavatások ma, a mi kultúránkban, nem szervezetten, rituálékkal történnek, hanem profánul: a hétköznapokban. A beavatási próbák azok az életesemények, amelyekkel a kereső a mindennapokban találkozik: belső félelmeivel, korlátaival, emberi gyengeségeivel ugyanúgy meg kell birkóznia, mint a régi beavatandóknak.
A korunkkal járó nehézségek azonban ne keserítsenek el senkit sem! Mivel poláris világban élünk, a törvények szerint, minél mélyebbre merült a tudat az anyagba, annál magasabbra emelkedhet ki belőle. Ezért hangsúlyozom, hogy a mai, nehéz körülmények között is haladni kell előre az úton, mert a szellemi világ mesterei fogják a kezünket, vezetnek, ha odafigyelünk rájuk. Személyes meggyőződésem pedig az, hogy ebből a nehéz, sötét helyzetből óriásit lehet emelkedni felfelé, a tiszta lét felé!

A tanítvány útjának nagy lépései – az alvás állapotától a felébredésig – az alábbiakban foglalhatók össze vázlatosan:
1. Az alvás állapota, amikor teljes mértékig csak az anyagi világban él, önmagát azonosítja a testével.
2. A felébredés: ez lehet megrázkódtatás, különleges élmény, bármi, ami megdöbbenti, és aminek hatására felteszi a kérdést: "Vajon csak ennyi az emberi élet? Csak evésből-ivásból, munkából és utódok nemzéséből áll?" Ekkor sejlik fel benne, hogy lehet valami a látható, anyagi valóságon kívül is.
3. A válság állapota: elveszti a talajt a lába alól. A régi világa már nem működik, az új pedig még ki sem alakult. Megpróbálja visszaállítani a régi rendszert (a materialista nézetet), de eredménytelenül. Nincsen visszaút. Ebben a szorult helyzetben ébred fel, és jön rá, hogy a valóság sokkal tágabb, mintsem azt addig gondolta.
4. Már sejti mi a cél, és szorgalmasan munkálkodik elérésén. "Dolgozik magán", hogy kiszabaduljon az anyag fogságából, és felemelkedhessen a tiszta létbe. Ez hosszú és kemény küzdelem.
5. A belső átalakulások során feloldódik az egója, és átlép a polaritás határán, egyre jobban összekapcsolódva Isteni Énjével.

- Szabó Judit -

2013. május 12., vasárnap

A tiszta aura pajzsként óv minket



A saját nyugtalanságot az auránkba bevonzott rossz, alantas gondolatok okozzák, először fizikailag remegést, vibrálást okozva. Ennek az az oka, hogy a testben lévő sejtek átveszik az érzelmileg éppen átélt gondolat frekvenciáját.
A gondolatok adott frekvencián rezgő, saját, bár néha korlátozott mértékű tudatossággal rendelkező élő formák.




Azok a rossz gondolatok, amelyek kismértékűek ugyan, de
folyamatosan jelen vannak (pl. ha valami folyamatosan zavar),
 lassan ugyan, de ugyanúgy károsítják az aurát, így a sejteket. Akinek rosszak a gondolatai, rosszat teremt. Az érzelmileg átélt gondolat 9 másodperc alatt megkerüli a világmindenséget és felerősödve visszatér az auránkba megkezdve így az adott gondolat fizikai síkon való megjelentetését, emiatt hatalmas a felelősségünk a saját gondolatainkkal szemben.
Hogyan ismerhetjük fel a Lelkünk által sugallt gondolatokat?
A hirtelen fellépő, negatív, agresszív gondolatokat az ész küldi, ezek a verébraj mozgására hasonlítanak. Gyorsan jönnek, heves érzelmeket produkálva és hirtelen el is tűnnek.
A bölcsesség sugallta gondolatok lassan jönnek, halkan hallhatóak, szelídek és tartósan megmaradnak, gyakran visszatérnek, erről ismerhetők fel. A tiszta gondolat rezgése 4-5 billió Hz-es rezgés között van, ez a híres arany középút, ez az OM rezgése is. Amikor ez építi fel az auránkat, tudatosan már nem teszünk rosszat.
Amikor valódi hit és a jószívűség tölti be az auránkat, a két rezgés automatikusan kiadja a szeretet rezgését, a rózsaszínt. A tiszta aura fenntartásával megismerhetjük végre önmagunkat, hiszen pajzsként óv minket mások, a nem a szeretet törvénye alapján megélt gondolati és érzelmi befolyásától. Végre lehetővé válik, hogy kizárólag a bölcsességünk és Lelkünk által sugallt gondolatokat halljuk. Csak így tudunk felelősen reagálni és létezni, véghezvinni azt a feladatot, amiért leszülettünk.
(Forrás: B13 Rezgése)



2013. május 8., szerda

A látás művészete - az élet művészete.



A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét. Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.



Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne. Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek - ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.
A látás művészete - az élet művészete.
(Tatiosz)

 

2013. május 6., hétfő

A szeretet maga a tűz.


A szeretet mindig félelmetes, mert a szeretet egyfajta halál; méghozzá intenzívebb halál, mint a hétköznapi értelemben vett halál. A hétköznapi szóhasználatban ugyanis a halál azt jelenti, hogy a test meghal- de ez nem az igazi halál. A test olyan, mint valami ruha: ha régi és kopott már, akkor lecseréli az ember. Ez nem halál, csak egy csere: lecseréled a ruhád, lecseréled a házad, a lakhelyed. De te ott maradsz; az elméd továbbra is ott marad. A jó öreg elme egy újabb testben; ugyanaz a régi bor egy új palackban. A forma változik, de az elme nem; a borítás változik, de nem az elme. Tehát a hétköznapi értelemben vett halál valójában nem is igazi halál; a szeretet az igazi halál. A test ilyenkor nem hal meg, az elme azonban igen; a test továbbra is eleven, ugyanolyan, mint addig volt, az ego viszont eltűnik.




Amikor szeretsz valakit, minden korábban magadról kialakult elképzelésed értelmét veszíti. Ha szeretsz, te nem lehetsz az egód, mert az ego nem tud szeretni. A szeretet és az ego kölcsönösen kizárják egymást. Ha az egót választod, nem választhatod a szeretetet. Ha viszont a szeretetet választod, meg kell válnod az egódtól. Hát ezért félsz.
Amikor az ember szeret valakit, egy a halálfélelemnél is erősebb félelem keríti hatalmába. Pontosan ezért is tűnt el a világból a szeretet. Csak nagyon ritkán találkozhatunk igazi szeretettel. Amit te most szeretetnek nevezel, az valójában nem más, mint ócska hamisítvány; azért találtad ki, és azért alkalmazod, mert nagyon nehéz szeretet nélkül élni. Nehéz, mert szeretet nélkül az életnek semmi értelme sincsen; szeretet nélkül minden annyira fölöslegesnek tűnik. Szeretet nélkül az életben nincs költészet. Szeretet nélkül van ugyan fa, de soha nem borul virágba. Szeretet nélkül nem táncolhatsz, nem ünnepelhetsz, nem lehetsz hálás, és imádkozni sem tudsz. Szeretet nélkül a templomok is csak egyszerű házak, a szeretet ezzel szemben a legsemmitmondóbb kunyhót is templommá változtatja. Szeretet nélkül nem vagy más, mint meg nem valósított lehetőségek sokasága, üres gesztusok összessége. Szeretettel kiteljesedve viszont csodálatosan gazdaggá válik az életed. Amikor szerelmes leszel, egyszerre úgy érzed, hogy szárnyra kap a lelked. Az ego teljesen felszívódik, a lélek pedig feléled.
Szeretet nélkül tulajdonképpen nem is lehet élni, így aztán az emberiség kitalált egy trükköt, egy ravasz kis cselt, amivel a szeretetet helyettesítheti. A trükk nagyon egyszerű: tettetett szeretetben kell élni, és akkor így az egóról sem kell lemondani. Nem változik semmi, de közben nyugodtan játszhatod, hogy szeretsz. Nyugodtan abban a hitben ringathatod magad, hogy igazán szerelmes vagy. De nézd csak meg jobban a szeretetedet! Mi lesz belőle? Nyűg, nyomorúság, pokol, állandó konfliktus, veszekedés és erőszak. Figyeld csak meg a szerelmi kapcsolataidat! Sokkal inkább jellemző rájuk a gyűlölet. Találóbb lenne inkább gyűlölet-kapcsolatoknak hívni őket, mintsem szerelmi kapcsolatoknak. De mivel a világon mindenki ezt műveli, eddig ez senkinek nem tűnt fel. Mindenki az ócska hamisítványt hordozza magában, ezért nem szembeötlő a csalás. Az igazi szeretet nagyon drága dolog: csak azon az áron kaphatod meg, ha elveszíted önmagad. Nincs alku.
Tehát a kérdés nagyon is találó. Az ego egy hamis entitás; csak a képzet szülötte; egy felhő a létezés egén, nem több, mint füst. Az egónak nincs tartalma; csak egy álomkép. A szeretethez az kell, hogy eldobd magadtól azt, ami nem is a tiéd, a szeretet pedig megadja cserébe neked mindazt, ami valóban a tiéd, és ami mindig is a tiéd volt. A szeretetben visszakapod a valódi önmagadat. Az ego mindvégig csak rejtegeti a szemed elől a valódi énedet, a szeretet pedig éppen ezt tárja fel előtted. Ez tényleg félelmetes! Ez a félelem teljesen természetes, de a félelem ellenére is bele kell vágni.
Csak bátran, ne légy gyáva! Akkor derül ki, hogy milyen bátor is vagy valójában, amikor szerelmes leszel. Csak ilyenkor derül ki, hogy milyen fából faragtak! A hétköznapi életben az üzleti életben, az ambíciók és a hatalmi harcok világában soha nem tudod igazán próbára tenni a bátorságodat. Teszed a dolgod, de soha nem mész keresztül a tűzön.
A szeretet viszont maga a tűz.
(Osho)