2017. szeptember 21., csütörtök

A piramis energia felfedezése és Tutanhamon fáraó tőre


Misztika, és számtalan megoldatlan rejtély lengi körül napjainkban is a piramisokat, melyekre egyre fejlettebb tudásunkkal sem tudunk kielégítő magyarázatokat találni. Ezek közül talán az egyik legfurcsább dolog, egy ismeretlen energia jelenléte a piramisokban.


A Nagy Piramisban tapasztalható titokzatos energia jelenlétét Sir W. Siemens angol feltaláló észlelte először, aki a Nagy Piramisban tartózkodva döbbenten tapasztalta, hogyha a magával vitt palackot a szájához emeli, apró áramütéseket érez.

Ez az elektromos tevékenység olyannyira felkeltette Siemens kíváncsiságát, hogy vett egy benedvesített újságpapírt, és a palack köré tekerte, létrehozva ezáltal egy kezdetleges elektromos akkumulátort, mely a legtöbb középiskolai tanuló számára bizonyára ismerős.

 
Sir W. Siemens

Amikor Siemens a feje fölé tartotta a palackot, olyan erős sztatikus elektromosság jött létre, hogy szikrák röpködtek szerteszét. Siemens a palackkal véletlenül hozzáért egyik társához, aki olyan jellegű ütést érzett magán, amivel a marhákat ösztökélik. Az ütéstől úgy megijedt, hogy végigvágódott a padlón. Bár nem tudjuk, hogy miért és hogyan, de a Nagy Piramis bizonyítottan elektromosságot fejleszt.

A piramisenergia, valamint a piramis gyógyító képességének valódi felfedezése mégis kétségtelenül Antonie Bovis francia tudós érdeme, aki az 1930-as években zarándokolt el a Nagy Piramishoz.

Bovis megfigyelte, hogy a Fáraó Kamrájában elhullott kisállatok nem indultak oszlásnak, hanem pehelykönnyűek és összetöpörödöttek voltak. Bovis feltevése szerint a piramis alakja dehidratálta ezeket az állattetemeket, melyek a romlás legcsekélyebb jelét sem mutatták. Hazautazása után piramismodellekben elvégezte látszólag őrült kísérleteit, melyek teljes sikerrel jártak.

Bovis kísérleteit követően fordult a világ érdeklődése a piramisokban rejlő különleges energia felé, mellyel kapcsolatban egyre több furcsaság és kérdés merül fel. Vajon miért van az, hogy a piramisban talált kisállatok tökéletesen mumifikálódnak, az ott talált gabonamagvak több ezer év elteltével is fejlődésnek indulnak? A repülőgépek műszerei miért nem működnek a Nagy Piramis felett?


Miért nem fagy meg a víz -40°C -on sem a piramismodellben? Minek tulajdonítható a piramis borotvapenge élező tulajdonsága? Oroszországban egy kísérleti piramis közelében működő radarállomás a piramis csúcsa felett 2 méter magas, 500 méter széles ionizált légoszlopot mért és rögzített. Hogyan lehetséges ez?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések tömkelege után rá kellett döbbenjünk, hogy igenis létezik egy megfoghatatlan erő, amely ellentmond a tudomány, és a fizika minden eddig ismert törvényének.

Úgy tűnik, a piramisok energiát sugároznak, amit egy egyszerű kőhalom általában nem tesz. A gondolat, miszerint ilyen megmagyarázhatatlan vagy ismeretlen energia létezik a piramisalakzaton belül, nem új.

Voltaképpen már Áni Papiruszán / közismertebb nevén az Egyiptomiak Halottas Könyve / is olvashatjuk, hogy a minden ember lelkében ott szunnyadó Isten felébred a piramis erejétől, ha úgy tetszik, energiájától.

Számos elmélet született e jelenség magyarázatára. A tudomány eddigi ismerete szerint a piramisok szerkezetükben alapvetően kristályosak, ezért érzékenyen fogják a rádiójelekhez hasonló energiahullámokat, vagy a kozmikus mikrohullámokat.

Ma már tudjuk, hogy minden tárgy, amiben energia rezgése áll fenn, képes rezonánsüregként is működni. Tudjuk azt is, hogy ez az energia a tárgyon belül meghatározott pontban koncentrálódik.

Elképzelhető, hogy a piramis a világegyetemből érkező energiákat egy pontban gyűjti össze, és ez az energia hat azután a piramisban elhelyezett tárgyak molekuláira.


Az eddig végzett kutatások mindenesetre bebizonyították, hogy a piramisba helyezett tárgyak olyan fizikai jelenségen mennek keresztül, mely jelenségek teljességgel ellentmondanak mind a fizika, mind pedig a kémia eddig elfogadott tételeinek, hiszen ezeket a változásokat fizikai változókkal nem lehet létrehozni.

Egyelőre tehát kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy ezekre a jelenségekre ma még nincs tudományos magyarázat. Töretlen erővel folynak a kutatások világszerte nemcsak a laboratóriumokban, hanem otthon a házi műhelyekben is.

Hisz mindenkinek, aki fogékony az ismeretlenre és kellő kitartással rendelkezik, lehetősége van, hogy tanulmányozza a piramisszerkezetben rejlő és az azt körülvevő titokzatos energiákat.

(forrás: Fénykeresők - http://rejtelyekszigete.com)

Gízai nagy piramis belülről - videó

video

  Földönkívüli fémből készült Tutanhamon fáraó tőre


Több zavarba ejtő, eddig megválaszolatlan kérdést tartogatott a több mint 3300 éve uralkodó gyermekfáraó, Tutanhamon sírjából előkerült dísztőr.

Tutanhamon maszkja és valódi arca

A gazdagon díszített tárgy először is vasból készült, holott a vaskor csak nagyjából 600 évvel később, az időszámításunk előtti 8. században köszöntött be Egyiptomban. Másrészt a tőr, az anyaga ellenére teljesen ellenáll a rozsdásodásnak.

Fotó: Daniela Comelli / Milánói Politechnikai Egyetem

Egy csapat olasz, és egyiptomi régész, most úgy tűnik, megtalálta a válaszokat. A kulcsnyom már a fáraó sírjának 1922-es feltárásakor ott volt a régészek szeme előtt. Több korabeli kőtábla felirataiban szerepel a kifejezés: „fém az égből”.

A tudósok analízise kiderítette Tutanhamon tőrének anyaga a vas mellett, kisebb mértékben nikkelt, és kobaltot is tartalmaz. Az összetétel arra utal, hogy a tárgy elkészítéséhez a Naprendszer legrégibb objektumainak egyikét használták fel: egy vasmeteoritot.

A kutatók ez után elkezdték átlapozni a történelemkönyveket, olyan meteoritbecsapódások után kutatva, amik az adott korban, egy maximum 2000 kilométeres körzetben történtek. Húsz lehetséges meteoritot találtak, majd Tutanhamon tőrének tulajdonságit alapul véve sikerült a kört egyetlen egyre szűkíteni.

A Kharga meteoritot 2000-ben találták meg egy mészkőfennsíkon, Mersa Matruh-ban, egy Alexandriától nyugatra fekvő kikötőben. Az ősi egyiptomiak valószínűleg látták, ahogy a kődarab aláhull az égből, aztán megkeresték, darabokat törtek le belőle, amiket aztán odaszállítottak, ahol később elkészítették Tutanhamon tőrét.
(forrás: http://24.hu)

video

2017. szeptember 20., szerda

Nikola Tesla ufója



Nikola Teslát a valaha élt egyik leginnovatívabb és legrejtélyesebb emberként tartjuk számon. Ha Tesla nem találta és kutatta volna fel mindazt, amit a maga korában véghez vitt, akkor a jelenlegi technológiánk számottevően silányabb lenne. Azonban van-e még valami Teslával kapcsolatban? Valóban földönkívüliekkel állt kapcsolatban, miként azt a nagyközönség előtt kinyilvánította?


Ő a civilizációnk által valaha ismert egyik legelképesztőbb feltaláló, akinek tudása és elképzelései messze meghaladták és felülmúlták azt, amit élete folyamán elismertek és elfogadtak belőle.

Idézet fordítása: Nem bánom, hogy ellopták az ötletemet… Az érdekel, hogy nekik nincs sajátjuk.

Tesla egy zseni volt, akinek találmányai és elképzelései nem ismertek határokat. Több mint egy évszázaddal ezelőtt, a 20. század első évtizedében Tesla egy szabadalmi kérvényt nyújtott be egy olyan különös repülőgépről, amit a „világ első repülő csészealjának” nevezett, azaz a világ első ember alkotta ufójának.

A repülő csészealj kialakításánál használt módszerek megfeleltek azon emberek leírásainak, akik saját állításuk szerint már láttak UFO-t belülről: elegendő méretű „discoid” kondenzátorral rendelkezett, hogy elegendő tolóerőt biztosítson a repülésre, míg más kis kondenzátorok lehetővé tették a repülő csészealj irányítását, amelyhez giroszkópos stabilizáló rendszert és elektromos „meghajtó” vezérlést adott hozzá.


S ha ez még nem volna elég, akkor Tesla még előállt valamivel: a hajó belső terét síkképernyővel és külső videókamerákkal szerelte fel a pilóta vakfoltjai miatt.

Tesla ufójának szemei voltak, melyek elektro-optikai lencsékből álltak, kvadránsonként helyezte el őket és 360 fokos látást tettek lehetővé a pilóta számára. A képernyőket és a monitorokat a konzolra helyezte, ahol a böngésző ember a jármű körüli minden területen rajta tarthatta a szemét. Ezenfelül Tesla találmánya nagyító lencséket is magában foglalt, melyek helyzetváltoztatás nélkül is lehetett használni.

Alapvetően ez egy hihetetlenül jól megtervezett jármű volt, olyan, amit tulajdonképpen ma is megépíthetnénk. Vajon már el is készítettük? Vajon mi történt ezzel a találmánnyal? Miért nem teszünk utazást Tesla csodálatra méltó találmányával a világűrbe?

Miközben a szabadalmat jóváhagyták, az UFO-nak vagy inkább hívjuk IFO-nak, mivel Tesla csillapíthatatlan képzelete által felismert, azonosított (angolul Identified) volt, egy hátulütője volt: a repülő szerkezetnek nem volt saját energiaforrása, vezeték nélküli átviteli tornyoknak, azaz Tesla „ingyen energia” forrásainak kellett volna ellátniuk energiával.

A finanszírozás hiánya miatt lemondtak a tornyok kiépítéséről, így végül a hajó is feledésbe merült, s Tesla UFO-ja vagy IFO-ja soha nem készült el.

De várjunk csak! Ne legyél ebben olyan biztos, mert az amerikai titkosszolgálat Tesla összes szabadalmát lefoglalta halálát követően „nemzetbiztonsági okokra” hivatkozva.

Ha és amennyiben Tesla elképzelései annyira esztelenek lettek volna, ahogyan néhányan azokat beállítják, akkor vajon miért kobozta volna el azokat az Egyesült Államok Titkosszolgálata nemzetbiztonsági okokból kifolyólag? Hm, csak gondolj bele egy pillanatra!

A csodálatos Nikola Tesla ötletei több mint hihetetlenek, számos találmánya korát megelőzve azzal a céllal készült, hogy az ingyen energián keresztül hozzájáruljon a világbékéhez, azonban az akkori kormányok és pénzemberek nem tartottak lépést Tesla szellemének fejlődésével. Évekkel később korszakalkotó modelljeit és technológiai terveit a nácik használták fel (nem az ő elképzeléseinek megfelelően), jelenleg pedig számos terve a titkosszolgálat birtokában van, nagyon messze a nyilvánosság szemeitől.
(Fordította és szerkesztette: Száraz György)

Nikola Tesla UFO - videó

video

Egyetlen hatalmas sziklatömbből lett kifaragva az egész templom: az építészek előtt kész rejtély, hogy csinálták!


Ez a templom a világ legnagyobb monolitikus struktúrája.


Létezik egy nem mindennapi építmény. Pontosabban egy sziklából vájt struktúra, ugyanis annak ellenére, hogy hatalmas, nem nevezhető építménynek, mivel nem építették, hanem kifaragták.

Ez az első és egyben legnagyobb ilyen struktúra.


Soha ezelőtt és azóta sem építettek hasonlót, és az építészeket, mérnököket valósággal ámulatba ejti, akárcsak a régészeket az a precizitás, ahogyan kifaragták.

Napjaink legnagyobb elméit is érdekelte a kérdés, hogyan, és kik hozhatták létre.


Az India hegyei között található rejtélyes templom éppen ezért még most is számtalan kérdést tartogat.


Ellora és Ajanta barlangtemplomairól van szó, melyek joggal vívták ki az ország legrejtélyesebb helye címét is.

Ellora három vallás szent helye volt, ahol mai szemmel kivitelezhetetlennek tűnő munkával vájták bele a bazaltba a sokszor többemeletes barlangokat. A leglátványosabbat, a Kailasa templomot ráadásul fentről lefelé haladva.


Körülötte 2 kilométernyi hosszan összesen 34 szentély található a sziklákban, meglehetősen jó állapotban.


A 34 barlangszentély különlegessége, hogy három vallás is használta; nem messze egymástól csoportokban elkülönülnek a buddhista, hindu és dzsainista barlangok. Ezek az időszámításunk szerint 600 és 1000 közötti történelmük során legtöbbször párhuzamosan is használatban voltak, ami segítette a vallások közötti elfogadást.


A pontos elkészültét rengeteg homály fedi, így gyakorlatilag a mai napit rejtély a keletkezése.

Sokáig a buddhista barlangokról hitték, hogy elsőként azok készültek el, de a modern kormeghatározó technológiák alapján ma már párat a hinduk sziklafalba vájt szentélyei közül tartanak legkorábbinak.


Olyan lenyűgözően és hajszálpontosan vannak kifaragva a templom különféle díszítőelemei, és az állati alakok, hogy egyesek azt feltételezik, hogy valamiféle ősi létezerestechnológia közbejárása kellett ahhoz, hogy ezt az eredményt elérjék.


Sokat tűnődik a mai modern ember, hogy az egykoron a Földön élő őseink hogyan voltak képesek ennyire bonyolult építmények és struktúrák kivitelezésére.

Egyesek szerint égi - földönkívüli - segítséggel, mások szerint pedig a jelenlegi emberiség valójában nem is az első a Földön élt fejlett civilizáció...

(forrás:avilagtitkai.com)

Ellora és Ajanta barlangtemplomai - videó

video

2017. szeptember 19., kedd

Telepatikus macska - Érzi a halált!



Oscar képes arra, hogy megérezze az ember halálának közeledtét.


Több mint 50 esetet jegyeztek fel, hogy az idősotthon macskája megérezte valakinek a halálát.

A halál előtti utolsó órákban odabújik hozzájuk, és dorombolással jelzi a szeretetét. Ennek megfigyeléséről David Dosa, az amerikai Brown Egyetem professzora könyvet írt Vizitelés Oscarral címmel. A professzor könyvében nem elemzi tudományos szempontból Oscart, bár megfogalmaz egy olyan elméletet, amely szerint a macska valójában azokat az ápolónőket utánozza, akik felnevelték - vagy pedig érzi a szövetelhalás jellegzetes szagát, mint egyes kutyák, amelyek kifinomult szaglásuknak köszönhetően felismerik a daganatos betegségeket.


Oscart, a fehér-szürke kandúrt 2005-ben, hat hónapos korában fogadta örökbe egy állatmenhelyről a Steere House idősotthon. A személyzet úgy gondolta, hogy háziállatokkal tehetik otthonossá az intézményt. A kis jövevények játszottak a látogatóba érkező gyerekekkel, felvidították a személyzetet és a betegeket. Egy évvel később az orvosok és a nővérek arra lettek figyelmesek, hogy Oscar kórteremről kórteremre jár.

Megnézte és megszaglászta a betegeket, de csak ritkán töltött huzamosabb időt velük - kivéve azokat, akik az utolsó óráikat élték. Megérzése olyan pontos volt, hogy a személyzet tudta: ha Oscar elnyújtózik egy beteg mellett, ideje felhívni a családtagokat. Ha nem engedték be a haldokló szobájába, megpróbált bejutni, kaparta az ajtót és a falat.


Az ápolónők egyszer betették egy olyan beteg ágyába, akiről úgy gondolták, hogy elérkeztek végórái. Oscar azonban leugrott, és egy másik beteg mellé kuporodott. A személyzet biztos volt benne, hogy a macskát ezúttal cserbenhagyták megérzései, de kiderült, hogy előrejelzése ezúttal is pontosnak bizonyult. Az első beteg két napra rá erőre kapott, míg a másik - a személyzet számára váratlanul - meghalt. Oscar később az életben maradt beteg mellett is virrasztott, amikor annak ütött az utolsó órája.

Állati telepátia

A telepátia a szó klasszikus értelmében olyan folyamat, amely során az állat vagy az ember olyan módon érez bele a másik tudatába, vagy látja a még meg nem történt eseményeket, amely a fizikai, vagy a természeti törvények szerint nem magyarázható. Tudományos kutatások által alátámasztott tény, hogy sok állatfaj megérzi és előre jelzi a a természeti katasztrófákat, időjárás változást, a kutyák például képesek jelezni a gazdájuk epilepsziarohamát, vannak adatok a halál előre jelzésére is macskáknál és kutyáknál egyaránt. Sajnos azonban a tudósok még nem ismerik pontosan azt a csatornát, ami a mai ismereteinket felülírva bebizonyíthatná, hogy több az állatok megérzése a kifinomult érzékelésnél.
(forrás:egyazegyben.com)

 Oscar a macska - videó

video

Róka a házban



Ismerd meg Junipert, aki gyakorlatilag egy vörös színű kutya, aki imád játszani.


Rókát nevelni nagyon nehéz.


Vadabbak mint egy átlagos kutya, sokkal több mozgást igényelnek, zajosak, elevenek. Juniper gazdája mégis türelmes volt vele és felnevelte, mint egy kiskutyát.

video

video

(forrás:szinesvilag.com)

2017. szeptember 18., hétfő

A Bighorn-i gyógyító kerék



Csak az Egyesült Államok területén legalább száz olyan helyet tartanak nyilván, ahol valaha gyógyító kereket készítettek az indiánok. Ezek közül a leghíresebb a Bighorn-hegységben található. Ismerkedjünk meg rajta keresztül a gyógyító kerék rejtélyeivel!


Senki sem tudja pontosan, hogy az indián kultúra mikortól kezdett ún. gyógyító kerekeket alkotni. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a gyógyító kerekek kultusza jóval az időszámításunk előtti időkre nyúlik vissza.

Ezeknek a kőből készült köröknek, kőhalmoknak az átmérője akár a 10 métert is meghaladhatja, a közepéből küllőnek tűnő sugarak indulnak a körvonalhoz. Így lényegében egy zodiákusra emlékeztető ábrát kapunk. Talán emiatt gondolják a kutatók, hogy a gyógyító kerék az indián kozmológia földi vetülete, jelképe lehet. De tippelések és következtetések helyett forduljunk az egyik varjú indián legendához, amely e különleges körről regél.

A legendák szerint az indiánok ősei szellem formájában először e gyógyító körökön keresztül érkeztek meg erre a világra. Egy Égett Arcú fiúnak – aki gyerekkorában a tűzbe pottyant – látomása támadt, mialatt a hegyeket járta. Majd azon a helyen, ahol az égi üzenetet kapta, megépítette az első gyógyító kereket.

Az egyik legenda szerint ez a kör gyógyította meg a fiatal fiú arcát, egy másik mítosz szerint megmentett egy madárfiókát, s jótette váltotta ki a csodát. Bárhogy is esett, az indiánok az archaikus időtől kezdve mágikus-vallási kultuszuk szent helyének tekintik ezeket a kövekből megformált gyógyító köröket/kerekeket.

Az őslakók hagyományai úgy tartják, hogy ezeken a szent helyeken átjárók vannak a mi világunk és a szellemek világa között, s aki e körbe beteszi a lábát, az a Nagy Szellemmel léphet kapcsolatba. Megjegyzendő, hogy az indiánok Nagy Szellem fogalma a világmindenség teremtőjére vonatkozik.

Így érthető, hogy miért járják körbe vagy táncolják körbe rendszeresen ünnepi szertartásaik keretében e különleges gyógyító és spirituális energiákat árasztó köröket az indián beavatottak.

A körök többosztatúsága és tájolása további kérdéseket vet fel. Egyes csillagászok szerint a köröket, azok küllőit pontos csillagászati objektumokhoz tájolták, ebből következően részben akár égi térképek is lehetnek. Így a Nap, a Hold, illetve egyes bolygók, helyzetének meghatározására, sőt még az égtájak jelölésére is használhatták. Különösen akkor, amikor a nép életében vagy a természetben valamilyen fordulópontot akartak megjelölni. Hadd utaljak arra, hogy ezek az 5-25 méter átmérőjű körök egy-egy meghosszabbított küllője olyan csillagászati eseményekkel esik egybe, mint a napforduló idején a felkelő nap iránya. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy a körök szélére olyan kőkupacokat is raktak, melyek pontosan jelölték a négy égtáj irányát.

Vegyük például Bighorn gyógyító kerekét, amely 75 láb (22,86 méter) átmérőjű, 28 sugár vagy küllő indul a középpontjából. Nem árt megjegyezni azt sem, hogy nem csak önmagában áll a semmi közepén, hanem egy sokkal nagyobb archeológiai lelőhelyekből álló komplexum szerves részét képezi, a kultúra hagyatékát pedig 7000 évesre becsülik.

Véleményem szerint ezek a gyógyító körök olyan szent erőtereken épültek, ahol beavatásokat tartottak és a természet szellemeivel léptek kapcsolatba az indiánok. Ne felejtsük el, hogy a magyarokhoz hasonlóan az olyan indián törzsek is, mint a varjúk vagy a sosonok, maximálisan tisztelték a természetet és a magasabb világok szellemeit. Ennek megfelelően miként őseink, úgy az amerikai indiánok is tisztelték és rendszeresen megerősítették kapcsolatukat a négy égtáj szellemével, a négy őselemmel (tűzzel, vízzel, földdel és levegővel), a Földanyával és a Nagy Szellemmel, valamint a saját ősi forrásukat vagy lelki vezetőjüket jelképező állatokkal (sokan totemnek nevezik ezeket, de ez sok tévképzetre adhat okot azok körében, akik nincsenek a beavatotti tudás birtokában). Ebben egyébiránt az emberiség ősvallásának egyértelmű nyomait fedezheti fel az elfogulatlan kutató.

A beavatásokon kívül gyógyulásért, feltöltődésért, útmutatásért, segítség- és üzenetkéréséért, elcsendesedését, szellemi utazásokért és egyéb vallási rituáléért járultak az indiánok saját szent köreikhez.

Ahogyan Püthagorasz kérte, hogy ne zavarják meg az ő köreit, úgy az indiánok is kérték, de hiába. A fehér ember, pontosabban a turisták egy része nem tartotta tiszteletben ezeket a szent helyeket.

Sajnálatosan a szóban forgó gyógyító keréknek, ami Wyomingi Bighorn Nemzeti Parkban található, szintén ki kellett állnia a turisták rohamait, akik nem feltétlenül a megfelelő tisztelettel és kegyelettel állnak hozzá a legjobb állapotban fennmaradt régészeti leletekhez. Remélhetőleg az ilyen típusú cikkek, mint amilyen ez is, segít felébreszteni az emberek szent helyek és eszmék iránti tiszteletét. Csak Dél-Dakota, Wyoming, Montana, Alberta és Saskatchewan területén 70-150 kereket sikerült eddig beazonosítani.

(Száraz György)

A Bighorn-i gyógyító kerék - videó

video

2017. szeptember 17., vasárnap

Peller Mariann interjúja Szinetár Dórával



Szinetár Dóra vallott legmélyebb érzéseiről. Utazás a Lelked körül Peller Mariannal a Life TV-n.

Hirtelen ráeszméltem, hogy ez nem csupán annyi, mint amennyinek látszikForrás: facebook.com/Szinetár-Dóra-Official-Fanclub


Emlékszel rá, hogy mikor kezdett el foglalkoztatni a spiritualitás?

Ültem egy nyári estén a Balaton-parton, és figyeltem az égen a hullócsillagokat. Elkezdtem valahogy máshogy tekinteni arra a nagy, sötét valamire odafent, és hirtelen ráeszméltem, hogy ez nem csupán annyi, mint amennyinek látszik. Felfogtam, hogy valójában fogalmam sincs, hogy mi van ott, abban a felfoghatatlanul nagy és távoli messzeségben, és elkezdett iszonyatosan nyomasztani ennek a felismerése.

Otthonról mit hozol a vallás tekintetében?

Egy rettentően vegyes családból származom. Miután megszülettem, édesapám egyik barátja eljött hozzánk látogatóba, én ott feküdtem a kis, rácsos ágyban, rám nézett, és azt mondta: „Jaj, de szép, kis judeo-germán!". De soha nem tartottunk egyetlen vallási ünnepet sem, kivéve a karácsonyt. A szüleim mindig arra neveltek, hogy legyek nyitott és elfogadó. Tudod, ahová az emberek a vallásokat torzították, és ahogyan az emberek ezeket használják, az elkeserítő.

Akkor ezért indultál el a buddhizmus irányába?

Igen, 16 évesen elmentem a józsefvárosi jógaklubba. Szimpatikus volt a számomra az, hogy ők tudomásul veszik, hogy mind a test, és mind a lélek létezik, és a kettőnek még köze is van egymáshoz. Később aztán lementem Szegedre egy jógatáborba, ahol egy indiai jógi tartott előadást. Aznap nagyon rosszul éreztem magam, és arra gondoltam, hogy ő minimum Buddha reinkarnációja, így egy kicsit reménykedve mentem oda hozzá, hogy ha valami bajom van, akkor ő azt biztosan megérzi majd. De nem mondott semmit, nem történt semmi. Elmentem hát az orvosi szobába, ahol szereztem egy lázmérőt, és kiderült, hogy 40 fokos lázam van. Belenéztem a tükörbe, és még én is láttam, hogy brutális tüszős mandulagyulladásom van. Akkor számomra óriási csalódás volt, hogy ez az ember ezt nem látta, nem érezte, és nem is gyógyított meg ott, helyben. Ezután kicsit alábbhagyott a lelkesedésem.

Jártál valaha jósnál vagy asztrológusnál?

Én nem szeretem azt, amikor megmondják nekem, hogy mi fog velem történni. Azt gondolom, hogy vagy veszettül elkezdek félni valamitől, ami meg se történne, vagy elkezdek várni valamit, ami aztán talán nem történik meg.


Szerinted egyszer élünk? 

Nem, én abban hiszek, hogy ez a dolog nem 40 évvel ezelőtt kezdődött, és nem fog véget érni a halállal, ebben egészen biztos vagyok

Volt olyan élményed, ami ezt alátámasztja?

Van egy olyan élményem, amit nem tudok mással magyarázni. Mindig is imádtam a delfineket, nem éltem soha tengerparton, és soha nem találkoztam velük testközelből. Amikor azt látom, hogy az állatok az orrukkal tolják az idomárokat, attól végem van, napokig tudnám nézni. Egyszer egy uszodában úsztam itt, Budapesten. Épp hanyatt feküdtem a vízen, lebegtem egy édesvizű medencében. De egyszer csak azt éreztem, hogy nem ott vagyok, ahol épp vagyok, hanem bejött valami emlék, ami különös módon nagyon hosszú ideig tartott. Valahol délen voltam, és sós volt a levegő, én úsztam egy medencében, nagyon kék volt a víz, és tudtam, hogy delfinek vannak körülöttem. Iszonyatosan jó érzés volt, annyira, hogy elvittem magammal ezt az emlékképet. Amikor évekkel később eljutottam egy delfinshow-ra, megláttam, hogy az idomár egy édesebb vizű medencében, de a sós tenger partján úszik a delfinekkel, fekszik a vízen, és a talpánál tolta egy delfin. Hirtelen összeúszott a valóság ennek az emléknek a képével, és rájöttem, hogy én erre emlékeztem, pedig ebben az életben én ilyet sose csináltam. Akkor azt éreztem, hogy talán ez lehetett a foglalkozásom egy előző életemben. Ráadásul, amikor 20 évvel ezelőtt először leszállt velem a gép Spanyolországban, kiléptem a reptérről az utcára, és olyan érzés kerített hatalmába, hogy hazaérkeztem.

De egyszer csak azt éreztem, hogy nem ott vagyok, ahol épp vagyok 
Forrás: facebook.com/Szinetár-Dóra-Official-Fanclub

Gyurkó Katalin védikus asztrológus ezúttal a Dóri és a szülei közti kapcsolat elemzésével kezdte a beszélgetést. 

GYK: Látszik, hogy szoros kapcsolat fűz a szüleidhez, de ez elsősorban támogató kapcsolat. Bár biztos van itt is több, tanító jellegű energia. Azonban a gyerekeiddel nagy valószínűséggel párkapcsolati karmád van. Ez azt jelenti, hogy az előző életeid valamelyikében ők a párjaid lehettek.
SzD: Igen, a kisfiamat, amióta megszületett, úgy hívom, hogy szerelmem. Próbálok róla leszokni, mert nem egészen normális dolog ez, de valahogy reflexszerűen ez volt az első megszólítási forma, ami a számra jött.
GYK: Árulkodó. Ez azt is jelenti, hogy ha valakinek a gyerekével párkapcsolati karmája lehetett, annak a párjaival többnyire gyerek karmája van. Olyan párokat választ a lélek, akik előző életei során a gyerekei voltak.
PM: Ilyet éreztél valamelyik pároddal kapcsolatban?
SzD: (nevet) Előfordult, igen!
 
De a mostani férjem nem hiszem, hogy a gyerekem volt. Akkor inkább én voltam az ő gyereke.

 
A kisfiamat, amióta megszületett, úgy hívom, hogy szerelmem 
Forrás: facebook.com/Szinetár-Dóra-Official-Fanclub

Nagyon érdekes egyébként, mert nyilván nagyon sok mindent tanulunk egymástól. Tudom, hogy Zalán sok mindent tanult tőlem, főleg gyakorlati dolgokat, mert én gyakorlatias ember vagyok. De ha a valóban értékes dolgokat nézzük, akkor én biztos vagyok benne, hogy ha köztünk ilyen jellegű kapcsolat volt, akkor én voltam az ő gyereke. Mert ő annyi mindent tanít nekem a valóban fontos dolgok terén.
GYK: Úgy látom, hogy amikor kapcsolatban vagy (és azt gondolom, ritkán vagy egyedül), teljesen kívül helyezed magad a kapcsolaton, és képes vagy feloldódni a másikban. És szerintem olyan nő vagy, akit észrevesznek a férfiak.
SzD: A nőiségemet csak 30 éves koromtól kezdtem megélni. Amikor az édesapámmal eljutottam Monte-Carlóba, sétáltam az utcán, és döbbenetes élményt jelentett számomra, hogy a férfiak megbámultak, pedig nem is ismerhettek. Annyira jó élmény volt, azelőtt soha nem fordult ilyen elő, mert itthon mindig, amikor valaki megnézett, soha nem tudhattam, hogy azért néz, mert összekever Ábel Anitával, vagy azért, mert esetleg tetszem neki. Úgyhogy, ennek örülök, ha így van.
 (forrás:life.hu)

 Peller Mariann interjúja Szinetár Dórával - videó

video

Egy férfi felvétellel bizonyítja, hogy egy halott gyerek szelleme van a lakásában!



A videón valami olyasmi látszik, ami a túlvilági élet bizonyítéka lehet.

A New York-ban élő Adam Ellis egészen döbbenetes elmélettel állt elő azzal kapcsolatban, hogy miféle erő dolgozik a lakásában.


Legelőször még nem voltak komoly észlelések, és egyszerűen csak álmodott a fiúval. Azonban ez később megváltozott.
Az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem alvásparalízisben szenved, hanem ténylegesen látja a kisfiú szellemét.

Később már egy lánnyal is álmodott, aki azonosította neki a fiút.

A David nevű gyereknek két kérdést tehetett fel a lány szerint Adam, amit meg is tett és kiderítette, hogyan halt meg. A gyerek azt mondta az álmodó férfinak, hogy a boltban esett a fejére egy polc. De a különös történések sora ezzel nem értek véget.

Ismeretlen hívás, furcsa és megmagyarázhatatlan történések, árnyak a lakásában, amiket az elhelyezett biztonsági kamera is rögzített.

Egyelőre senki sem tudja, mi lesz a következő lépés.

Sokan az egész ügyet a túlvilág egyik legmeggyőzőbb bizonyítékának tartják, mert reményt ad az embereknek, és megmutatja, hogy a halál után is van élet.

(forrás:avilagtitkai.com)

video

2017. szeptember 16., szombat

Kapcsolat a mennyországgal - A médium



A hétéves Jamest (Connor Widdows) kiközösíti környezete természetfeletti képessége miatt:

rendszeresen jelennek meg előtte szellemek, akik épp úgy viselkednek, mint az élők. 


Harminc évvel később James (Ted Danson) élete gyökeresen megváltozik, amikor a szellemek újra 

látogatni kezdik, méghozzá ezúttal gyerekek, akik mind szeretnének mondani neki valamit.

Üzlettársa, Midge (Queen Latifah) siet a segítségére és James hamarosan ráébred, hogy képessége 

valójában igazi áldás. 

Kapcsolat a mennyországgal - A médium (2002) 1. rész:

http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/kapcsolat-a-mennyorszaggal-1.-resz-saigqNz4TXzMv0SJ 

Kapcsolat a mennyországgal - A médium (2002) 2.rész:

 http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/kapcsolat-a-mennyorszaggal-2.-resz-bhfSuqf9zR4l6geu

 

 

Nádas Péter író: Saját halál



Saját haláláról részletes intellektuális beszámolót ad Nádas Péter író

A szívinfarktus óráinak tapasztalatairól olvasva részleteiben megismerhetjük, milyen érzés meghalni, és még azt is megtudhatjuk, hogyan látja egy haldokló az őt körülvevő, újraélesztő ápolókat, orvosokat.


Saját halál

Már ébredés után észleltem ugyan, hogy semmi nincs a rendjén, de sok dolgom volt a városban, mentem. Azokban a napokban minden átmenet nélkül lett meleg, valósággal kitört a nyár.

Pompás egy idő, bizonygattam magamnak, testem azonban inkább ellenkezett. Ha tehettem, átmentem az utca árnyékos felére.

Hirtelen időváltozások közepette minden nagyvárosban folyamatosan szirénáznak a mentők. Amint elhal az egyik hangja az élénk forgalom mélyén, máshonnan közelegve vijjog a következő.

Nem értettem, mi történik.

Később álltam egy fiatal nővel a Gerbaud teraszán, ahol minden hely foglalt volt a fehér napernyők alatt. A korán jött melegben a platánok nem bontották ki még a lombjukat a téren. Nem tudnék a nyers déli fény alá beülni, ezt azért éreztem. De a cukrászda belső helyiségeiben sem lett volna jobb a vastag cigarettafüstben. A fiatal nő mindenképpen a napra kívánkozott. Miként mondhattam volna meg neki, hogy nekem sehol nem lenne kellemes, senkivel. Idegenkedve figyeltem, hogyan kellemkedik a pórusáig átvilágított, tejfehér bőrével a napfény alatt. Miközben játszottam persze a magam életszerepét, a megértő és a figyelmes embert, holott a napfénynek kitéve egyre furcsábban éreztem magam. Mintha nem tudnék egészen jelen lenni, mert ellenőrizetlenül csúsznék máshová. Írjak alá egy nyilatkozatot, amit ő előre elkészített a nevemben. A papír sokáig ott hevert a süteményes tányér és az ásványvíz között a márványasztalon. Mint aki a napfény élvezetéből egyetlen pillanatot sem szeretne elvesztegetni, lehunyt szemmel magyarázta.

Kékre festett, szemérmetlenül reszkető szemhéját kínálta fel.

Tovább kellett állni, mert időre várt a fogorvos. Kivert a veríték, miközben a számban dolgozott.

Előbb csak a homlokomat töröltem le, amivel megakasztottam a munkájában. Mielőtt a fúrójával és a tükrös kanalával visszatért volna a még nagyobbra tátott számba, hogy ismét félrefogja a nyelvemet, mondta, nyissam nagyobbra. Másodszor azonban már az arcomat, a nyakamat és a tarkómat is 1920meg kellett törölnöm, és még szigorúbban hangzott a felszólítása. Láthatta, hogy nagyobbra nem megy. Pedig igazán igyekeztem, egész testemmel átadtam magam a fehér bőrrel bevont fogorvosi széknek. A nyakamba kapcsolt fehér lepel alatt mégis tocsogósra nedvesedett az ing, a nadrág, a lábam szárán éreztem alágördülni az izzadtság csöppjeit. Láttam, hogy alig csillapítható ingerültségétől az ajka fölött gyöngyözni kezd.

És nem volt vége.

Megkérte az asszisztensét, egy űzött tekintetű idős nőt, hogy törölje már le.

Ne csak a homlokát, kérem, szólt ingerülten. Mondom, hogy ne csak a homlokát.

Gyalázatosan nézhettem ki, amikor fölálltam a székből. Ilyenkor az emberek illedelmesen a másik szemébe néznek, sehová máshová. Én meg valósággal menekültem előlük, ki a rendelőből, a lépcsőház jó volt, néma volt, és jéghideg. Addig álltam és vártam az ötödik emeleti folyosó nyitott ajtajában, amíg a hamuszürke selyeming valamennyire megszáradt a testemen.

A pokol ugató kutyái azt kívánnák, hogy tartsam a szám, ne beszéljek erről.

A reggeli kávémon és a cukrászdában elfogyasztott ásványvízen kívül nem volt semmi a gyomromban, mégis mélyről émelyegtem. Arra gondoltam, talán nikotinmérgezés. Ennyit talán elmondhatok. Az utóbbi hetekben nem tudtam olyan keveset dohányozni, hogy ne lett volna sok.

Néhány könyvet egy közeli szálloda portáján leadni. Elhozni egy nyomdai levonatot, amit másnap reggelig kijavítva vissza kell majd vinnem. Fogódzkodva az egyik kezemmel, állva olvastam a villamoson.

Úgy harsognak és vonyítanak, hogy ne jussak hozzá a megfelelő mondatokhoz.

Már alaposan benne jártunk a szerda délutánban, amikor egy másik villamosról leszállva megfordult a fejemben, hogy a további programokról néhány telefonnal le kéne mondanom. Viszonylag szerencsésen átértem ugyan az úttesten, a járdán azonban nem ment tovább az őrült fényben, hiába. Mintha a térdemnek és a bokámnak nem lenne elég tartása a járáshoz.

Halvány fogalma nincs az embernek, hogy milyen folyamatok zajlanak a szervezetében. Miért nem tudok lépni, nem értettem, holott nem ájultam el. Jól látja az ember, hogy egyetlen okkal nem tudná megmagyarázni magának. Helyesebb úgy tennie, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Neveltetése mintáit követve, szenvedélyesen ignorálja saját állapotának realitását. Közben kényesen válogat a lehetséges okok között. Minden túl szövevényes. Az a bajom, hogy melegem van és izzadok. Nem képes szétszálazni a külső és a belső bonyodalmakat. Vannak kínosabb okok, amelyeket a belső beszéd szabályai szerint önmaga előtt sem merészelne megemlíteni, s így az oksági kapcsolatok sem beláthatók. Az utóbbi időben túl sokat dolgoztam, mondja, feszült vagyok, mondja, kimerült vagyok. Vagy nem azért izzad-e, kérdezi, mert megint undorodik mindentől és mindenkitől. Olyan kifejezések mögé menekül, amelyeket mások is használnak és ő is unalomig ismer.

A lélek emlékezete nélkül a test nem érthető.

A Gellért Szálló előtt álltam meg, s bármily mulatságosan hangzik, nem tudtam fizikai erővel követni a járda enyhe emelkedését.

Az ember persze megörül, hogy micsoda kétes meglepetéseket tartogat a teste, rögtön csodálja önmagát, milyen szenzációkra képes élete utolsó pillanatában. Ismeretlen méretű volt a fájdalom. Őszintén reméltem ugyan, hogy nem mások szeme láttára fogok a meglepettségtől összecsuklani. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg az éhségtől gyöngültem el.

Ha bemegyek a sörözőbe, akkor megfulladok.

Az emeleti étterem jóval drágább, viszont lényegesen levegősebb. Ahhoz viszont föl kéne mennem a lépcsőn.

A testi szenzációk felett érzett intellektuális örömnek a fájdalom mélysége rajzolja ki a határait. Mérlegeltem, mit tehetnék, miként lehetnék úrrá a fájdalmon, hogy elkerüljem a kínos feltűnést és még sokat se kelljen fizetnem. Bár a fájdalom nyomában azonnal sötéten beáradt egy ismeretlen méretű félelem. Ellenállhatatlanul jött, miként a téli köd. Azt suttogta, nem fog menni, nem fogod megúszni, nem fog elkerülni.

Kíváncsian néztem a hályogos szemébe, jól láttam, hogy a test félelme ő, nem az enyém, nem a léleké, s akkor ez a halálfélelem. Most aztán láthatom a különbséget az énem tulajdonságai és a testem tulajdonságai között.

Ötvenegy éves voltam, szellemi és fizikai teljesítőképességem csúcsán, mondanám, ha nem ebben a pillanatban buktam volna le onnan.

Nem volt nap, mikor ne képzeltem volna el az erőszakos halálomat, megöltek vagy megöltem magam, ám igen ritkán fordult meg a fejemben, hogy ne lennék egészséges, mert abban az általánosan elterjedt hiedelemben éltem, hogy a szorongás nem a test figyelmeztetése, hanem a lélek produkciója, s ezen úrrá lehet lenni.

Napi munkám végeztével rendszeresen dolgoztam a két kezemmel, gyomláltam, kapáltam, kaszáltam. Nem akartam a világ javaiból többet elfogyasztani, mint amennyit kíméletes módszerekkel megtermelek. Nem hinném, hogy húsz dekával többet nyomtam volna a kelleténél. Állati zsiradékot, húst alig ettem, inkább zöldséget, gyümölcsöt, mindenféle magvakat. Nem akartam a földet mértéktelenül megterhelni a létemmel. Túl sokat dohányoztam, ez igaz, és a napi munkám közben sok kávét ittam éhgyomorra. A lemondás mértékét végül is a neurózis szabja meg, avagy fordítva, a szorongás mértéke jelöli ki az önfegyelem természetes határait. Tüzelőfát hasogattam, építkeztem, erdőt telepítettem, minden nehezebb munkát elvégeztem, amit egy jórészt önellátásra berendezett vidéki háztartásban el kell végezni.

Legalább négyszer hetente terepen futottam. Ha tehettem, úsztam. Erősen emelkedő és ereszkedő országutak padkáin futottam át a szomszédos falvakon. Futottam tavaszi esőben, havazásban, szárazon illatozó erdőkön át, futottam virágzó vadcseresznyék között hideg teliholdnál. Nyolc kilométer volt a legrövidebb napi távom, talán huszonegy a leghosszabb. Nem volt józan ésszel fölfogható, hogy miért kell megállnom egy olyan emelkedőn, amelyet legfeljebb egy aggastyán vesz észre.

Egy idő után valamivel jobb lett, lépni tudtam.

Nem csak hazai terepen futottam, hanem sokfelé. A levegő áramlásával együtt fogadtam be idegen városokat és tájakat. Ha nem a lábával, hanem a fejével fut az ember, miként Lovelock, akkor a kívánatos izommunka jellegét és mértékét a légzés ritmusával állítja be. Az egyenletes légzés köti meg a látványt a futó emlékezetében. S ha figyelme arányosan oszlik meg a horizont és a testéhez mért háromlépésnyi távolság között, akkor egy idő után a testi valójával sem kell törődnie. A látvány erősebb a testi érzeténél. Növényvédő szerektől bűzlő, homokszürkére pusztított spárgaföldeken futottam át Hollandiába. Harmattól tocsogó, vad mezei ösvényeken futottam át Franciaországba. Elemi élvezetet okozott büntetlenül átfutni az államhatárokon.

Csupán a párázó testemmel, csupasz lélegzetemmel tudtam volna magam igazolni.

Igen, ez bizony én vagyok.

A sörözőben rögtön rendeltem ásványvizet. Miközben úgy tettem, mintha kényelmesen tanulmányoznám az étlapot, rágyújtottam.

Egy pohár vörösbort is rendeltem.

Egyetlen mély szippantás volt, utána hosszú, hamuszürke csönd. Egyedül maradtam vele, légszomj a neve, a cigarettát még el lehetett nyomni, még a bűzlő hamutartót távolabbra tolni, aztán a semmi, igazán a semmi. Csörögnek az edények, a szomszédos asztaloknál igen nagy átéléssel csevegnek az emberek, lebegő lépteivel áthalad előtted a testes fiatal pincér egy csésze levessel.

Egy csésze tűzforró leves marad utána az asztalon.

Nem érted, mi történik, még soha nem éltél át hasonlót, mégis pontosan tudod, hogy ezt nevezik halálverítéknek. Jéghideg van önnön forróságod felszínén. Miközben látod, hogy körülötted semmi nem változott meg, s így azért azt is fölfogod, hogy a saját észleléseid és a mások észlelései között nagyobb a különbség, mint amennyi megszokott és elvárható.

Olyan szenzációban van részem, ami engem érint, a többieket nem.

Már kora reggel igen távol voltam tőlük, s ezek szerint most még távolabb.

Nem veri ki őket olyan forróság, aminek jéghideg páncél a felszíne.

Igazán nem gondoltam volna, hogy ilyen közel állnék vadidegen emberekhez, most azonban a halálfélelemtől kikerekedett szemekkel fogtam fel, hogy egymáshoz kölcsönösen igazodva, minden pillanatban másokon mérjük be a magunk helyzetét, és magunkon ellenőrizzük a másikét.

Hosszú ideig ültem moccanatlanul a forró leves fölött a söröző fehéren terített asztalánál.

Nem lettem nyugtalan, hiszen a tudatommal tisztán követtem, hogy a testemet miként veszi az utolsó hajszálig birtokába a halálfélelem. De szívesen vettem volna, ha valaki a segítségemre siet. Bárki. Hol van valaki. A jobb vállamban és a lapocka belső lapján érzékelt lüktető és hasító fájdalom annyira lenyűgözött, hogy szólni aligha tudtam volna hozzá. Ezt nevezik csontig ható fájdalomnak. Nem a csontból, a csontba érkezett, a test ismeretlen mélyéről érkezett. Sötét rejtekútjain nem érintett idegvégződésekkel átszőtt szerveket.

Mintha a csonthártyát érte volna el a kiválasztott pontokon.

Valójában nem történt más, mint hogy a koszorúerek különböző ágain az elzáródások és az érgörcsök miatt akadozott a keringés.

S hogy ne nyögjek bele, ne nyüszítsek, megpróbáltam mások fájdalommentes realitásához igazítani a figyelmemet.

Ajtók és ablakok nyitva álltak, láthattam, a könnyű légjárás a fehér függönyöket magához szívta, fújta, megemelte. Sok vendég nem volt a sörözőben. Ha őket néztem, akkor illedelmesen tudtam a test fájdalmát és a test félelmét elviselni. A főpincér a függönyök fehér emelkedésében és süllyedésében állt. A maga módján ő is figyelte, követte, mi történik másokkal. Magyarázatot kellett volna találnia, hogy miért nem nyúlok a levesemhez. De inkább elfordult.

A vizet is csak akkor tudja lenyelni az ember, ha levegője van. Nem ment, mert a szénsav szétpattanó buborékjai nem engedték le a torkomon. Undorítónak találtam a levesből áradó dögszagot, a forrázott csirketoll bűzét. Ma már tudom, hogy a vörösbor segített.

Dugótól és hordótól bűzlött, valójában vissza kellett volna köpnöm vagy visszaküldenem, mégis több ment le belőle, mint a vízből vagy a levesből. Egy idő után tágított a beszűkült koszorúereken, amitől a szív izomzata megint csak kapott egy kevéske oxigént.

Kiterítettem a korrektúra íveit, hogy amíg az esztelenül felforrósított leves lehűl, nekilássak a javításnak, és ne a halálverítékre, ne az undoromra vagy ne a fájdalomra figyeljek. A szemem azonban megtagadta a szolgálatot, talán a szemüvegem mondott csődöt. Hol a betűket, hol a sorokat nem tudtam egymással összehozni vagy egymástól elválasztani, káprázó foltokban jelentek meg és tűntek el, amin önfegyelemmel vagy a szemüveg mániákus törölgetésével nem lehet segíteni.

Itt ültem neveltetésem jéghideg csődjében.

Valamivel később mégis sikerült végrehajtani egy másik konok elhatározást, felállni, minden feltűnés nélkül felállni, biztos léptekkel kimenni, hogy a mosdóban megnézzem magam a tükörben. Tűrtem, de látni akartam, mi ez. Bár a tükörben főleg azt láttam, hogy valaki nézi önmagát. Amiben nem az volt a meglepő, hogy nem sikerült azonosítanom magam az egymást figyelő személyekkel, hanem a viaszosan hamuszürke arcszínük. Még a mennyezetre is fölnéztem, ellenőrizni, talán a neonfény miatt látom őket ilyennek. A látvány nem igazolta az érzetet, és fordítva, a testi érzet nem igazolta a látványt, a fény viszont elég banális, hogy ne adjon magyarázatot. Beleszédültem a különbségeikbe. A viaszosan hamuszürke arcon nem volt felfedezhető veríték. Nem voltam én, holott elvileg nem láthattam mást, mint a tükörképemet.

Meg az is igen furcsa volt, hogy a zárt helyiségben nem érzékelek kevesebb levegőt, mint odakinn, ahol pedig nyitva állnak ajtók és ablakok.

Mint akinek végérvényesen eltömődött az orra, viszont a száján át sem kap levegőt.

Megnyitottam a vízcsapot, alaposan kifújtam az orromat, gyorsan megmostam az arcomat. Ismét ugyanazt érezhessem, mint amit látok. Láttam a tükörben, hogy az arc vizes lett. Még a vonásaimat is fölismertem a vizes arcomon, de igen távol álltam az érzeteimmel.

Nem volt levegő.

Az asztalomhoz mégis minden baj nélkül sikerült visszajutnom. Ha a függönyöket duzzasztja és szívja a légmozgás, így gondolkodtam, akkor legyen már egy kis levegőm, valahol lennie kell. A gondot nem az okozta, hogy nem lélegeztem, s ezért ne lett volna levegőm. Lélegeztem. Talán nem jött be a levegővel annyi oxigén, amennyi a mozdulatokhoz szükséges lett volna. Megint én vagyok a mértéktelen, ez is megfordult a fejemben, vagy valami kivételes zajlik a világegyetemben. Holott tudtam, hogy nem akarom tudomásul venni, mit érzékelek, s ennyiben tényleg megint mértéktelen vagyok. S miközben a levegő láthatatlan tömegébe bámulva ezen gondolkodtam, az is világos lett, hogy levegő híján a rántott gombafejeket sem fogom tudni megenni.

A főpincér még mindig ott állt a tükörként csillogó faburkolat előtt az emelkedő és süllyedő fehér függönyökbe merülten. Több időt nem lett volna érdemes elvesztegetni. Minden nehézség nélkül fölemeltem a karomat, hogy intsek.

Annyira nem volt levegőm a levegőben, hogy nem lett volna értelme tovább várni rá. Vajon fel tudok-e állni még. Minden nehézség nélkül fölálltam, rendesen össze tudtam szedni minden holmimat, az újságokat, a nyomdai levonat íveit, a szemüveget, a tollamat. Arra is nagyon kíváncsi lettem, hogy ilyen kevés oxigénnel vajon képes leszek-e elérni a pincért, és a hideg veríték páncéljába zárva vajon van-e még annyi időm, hogy fizessek, kijussak az utcára. Levegőre. Minden további nélkül elértem, mondtam, kérem, fizetnék, minél előbb mennék, előzékenyen megmagyaráztam, hogy nem érzem valami jól magam. Láttam a szemén a pánik villanását, most aztán eljut a tudatáig, amit már az előbb észrevett az arcomon és a tartásomon.

Ne itt ájuljak el neki, kapkodott, ne itt dobjam fel a talpam, hanem kinn az utcán. Minden arcvonását igénybe vette a védekezés és a rettenet. Számolni kezdett volna, de kapkodó kezével nem találta a számokat.

Odakinn sem volt levegőm, mégis szárnyaltam az örömtől, hogy kinn vagyok a téren, végre megszabadultam a többiektől. Holott mindent miattuk csináltam. Élete első tíz évében a szeretet megvonásával, a gondoskodás megtagadásával veszik rá az embert, hogy szervi életének szenzációival ne terheljen másokat. Teljesítettem összes kötelezettségemet, teljes volt a színjáték és teljes a sikerérzetem. Az efelett érzett öröm érzékelhetővé tette, hogy a tudatom milyen távol került a fizikai érzetek realitásától.

Önmagamon kívül álltam az örömmel.

Valójában azonban egy olyan ólmosan szürke masszában kellett előrejutnom, amelynek a forróságát a testem jegessége nem csillapította.

Sikerült átérnem a forgalomtól zajongó tér másik oldalára, ahol sikeresen beültem egy ronda sárga taxiba. Állott verítéktől, borotválatlanságtól bűzlött, és olcsó dohánytól, az ülés elhasznált rugózata kis híján felnyársalta az embert. Sikerült letekernem az ablakot, közben a kezemben maradt a kurbli. Sikerült visszaillesztenem. Levegőből ugyan nem kaptam sokat, de az erős áramlás legalább hűtötte az arcomat, a nyakamat, a kigombolt ingem alatt a mellemet. Forgott a gyomrom, az utolsó pillanatban mindig sikerült nem hánynom. Esztelenül hajtott a taxis a nagy délutáni forgalomban. Legfeljebb azt kívántam, hajtson még gyorsabban, minél előbb otthon legyünk. Vagy valamibe rohanjunk bele, legyen nagy csattanás és jöjjön a teljes elsötétedés.

Amikor fizettem, úgy éreztem, mint aki megint egyszer megúszta.

Minden mozdulatot szépen kimértem, semmit nem vett észre, ez is sikerült.

Sikerült átmenni az udvaron, sikerült a szomszédasszonynak úgy köszönni, hogy ne akarjon velem szót váltani, nehezen, de feljutottam az emeletre, sikerült megtalálni a megfelelő kulcsokat.

A napfénytől felforrósodott néma lakásban, történjen bármi, biztonságban éreztem magam. A rejtekhely biztonsága fontosabb a levegőnél. Távol lenni mindentől és mindenkitől. Annál azért már többre tartja magát az ember, hogy a saját egoizmusát, más néven az állatiasságát elfogadja. Nem gondoltam az égvilágon senkire. Nem volt levegő. Arra sem gondoltam, hogy valakire gondolnom kéne, vagy lenne lény a földön, akire nem gondolok. Halála óráján tényleg egyedül marad az ember, ezt azonban a nyereség oldalán kell elkönyvelni.

Roppant erő feszítette belülről a mellcsontomat, lapockáimat pedig kifeszítette, úgy fájt, mintha ennyi közönséges halandóként eltöltött életév után szárnyat kívánnék növeszteni. Halálom előtt a többiek miatt azért még le akartam mosni a halálverítéket. Ez is sikerült. A többiek helyettesítették a nevükön nevezhető személyeket. A fájdalom nem csillapult, a vállcsont is nagyon fájt, nagyon, ennek ellenére erőre kaptam a zuhanyozástól. Talán lesz még idő levonatot javítani. Valamiért mindennél fontosabb lett ez a korrektúra, hogy ez meglegyen, amikor már nem leszek. Friss fehérneműt vettem a valakik miatt, akik majd megtalálnak.

Nem találtam ugyan a szobákban sehol levegőre.

Ledőltem kicsit a díványra, habár tudtam, sokáig nem húzhatom. Még kevesebb lett a levegőm a meleg bársonyon. Mozdulatlanul éppen ki lehetett bírni ennyivel.

Mielőtt álomba fordultam volna, még arra gondoltam, mire fölébredek, úgyis minden rendbe jön, a levonatot majd rendesen kijavítom. Ha nem riaszt föl a kíméletlen levegőtlenség, akkor ezzel aludtam volna el. Nem lehetett olyan alacsonyra srófolni az életfunkciókat, hogy ennyi levegő elég legyen. A hirtelen szívhalál ellen nem lett volna kifogásom, de világos, a tartós fájdalmat és a ténylegesen növekvő légszomjat nem leszek képes orvosi segítség nélkül elviselni.

Na jó, mondtam magamban, mint aki véget vet egy átlátszó komédiának.

Be kellett látnom, hogy a délutáni szundikálás az infarktuson nem segít. De nem siettem el, hiszen nem a haláltól tartottam, attól legfeljebb a testem rettegett, hanem a fájdalmat és a levegőtlenséget nem tudtam elviselni. Az érzékelésem zsinórjai oda vannak bekötve, ahol a tudatomnak kéne működnie. Ilyen fájdalom mellett a tudat sem működhet józanon. Bár az volt a titkos reményem, ha tűrök még egy sort, akkor mégiscsak lehetőséget kapok a sorstól a gyors halálra. Elkerülhetem a fölösleges felfordulást. Lassan felkeltem a díványról ebben a nagy üres szobában, sikerült elérnem az ablakot. Kinyitottam. Másikom, aki a testet helyettem felügyelte, el akart volna még végeztetni két kísérletet, hogy a diagnózisában biztos legyen. Tényleg nem lett több levegő az ablaknyitástól, hanem kevesebb. Pontosan annyival kevesebb, mint amennyit a mozgáshoz felhasznált energia vett el. Nem az volt a gondom, hogy nehezemre esett volna szükséglet szerint gyorsabban, netán mélyebben lélegezni, mindez sikerült.

Hallottam a saját elmélyült, gyorsan sípoló lélegzetem.

Nem volt levegő a levegőben, ez lett a gondom. Konstans volt a levegő mennyisége, s ezzel a ténnyel a tudatom nem tudott mit kezdeni. Annyi levegő volt, amennyi a normális életfunkciók elvégzéséhez nem volt elegendő. Ami nem tette értelmezhetőbbé a helyzetet. Minél erőteljesebben dolgoztak a légzőszervek, minél szaporábban ütött a szív, annál kevesebb jutott. Ez teljesen új tapasztalatnak és felismerésnek bizonyult. Néztem az embereket az utcán. Nekik volt a levegőben megfelelő mennyiségű levegőjük. Észre nem vették, hogy pontosan annyi van nekik, amennyi a lépéseikhez szükséges.

Másikom biztosra akart menni ebben a kényes kérdésben.

A sárga gyógyszeres dobozban találsz egy fiolában néhány besárgult pirulát. A halálfélelem rést nyitott, megengedte, hogy emlékezzem erre. Ha nem lesz foganatja, akkor orvoshoz sem érdemes fordulnod. Nem arról volt szó, hogy a tárgyak, a jelenségek és az idegen emberek ne őrizték volna meg a szememben a realitásukat. Megtaláltam a gyógyszert, s ahogy kell, behelyeztem a nyelvem alá. A szakmai okokból kötelezőnek tekinthető kettős látás gyakran megzavarta a realitásérzékemet, s ezért önmagam észleléseivel szemben meg kellett őrizni a bizalmatlanságomat. A nyelvtövön fut egy ér, a vena lingualis, az értágító hatású nitroglicerin ezen a helyen könnyen átszivárog az érfalon. Alig olvadt el, hatása eloszlatta minden kétségemet. Oldódott a légszomj, a forróság felszínén nem volt többé dermesztő hideg.

Fájdalmaim alig csillapodtak.

Amikor ránéztem az órára, hét óra tíz volt, ez is alaposan meglepett, mert ezek szerint mégis egy egész órát alhattam.

Számlálhatóvá vált ugyan a pulzus, de úgy döntöttem, hogy inkább nem akarom tudni, mennyi.

Ameddig van levegőm a fájdalomhoz, amíg el nem veszítem az ítélőképességemet, talán átérhetek az utca másik oldalára, ahol nyolcig rendel az orvos a körzeti rendelőben.

És ezzel új fejezetet nyithatunk.

Már a mentők infúzióra tettek, nagy szirénázások közepette vittek a Szent János Kórházba.

Az infúzión keresztül, különböző gyógyszerek adagolásával kísérlik meg csökkenteni a fájdalmat, oldani a félelmet, megpróbálják feloldani az elzáródásokat, amelyeket az elakadt vérrögök és az érgörcsök okoznak a koszorúerekben. Ez igazán derék dolog ezektől az orvosoktól. Habár nem mindig lehet eldönteni, hogy a bekövetkező halált majd az infarktus okozza-e, vagy ők maguk a terápiájukkal.

Ami a halál szempontjából tényleg édes mindegy, az élők etikája szempontjából azonban közel sem.

A Moszkva téren megakadtunk, állt a forgalom, igazán nem volt biztató a kocsi belsejében hallani, hogy a hatalmas közlekedési dugó kellős közepén miattam szirénáznak ilyen kétségbeesetten. Az volt a benyomásom, hogy ez a szirénázás fölösleges, ez fölösleges túlzás.

Amíg ilyen tiszta a tudatom, olyan nagy baj nem lehet.

Ha elakad a véráram a koszorúerekben, akkor maga a szív izomzata nem kap elegendő oxigént. Egészen fiatal mentőorvosnő kísért, magáról mesélt, magyarázott, de inkább csak szóval akart tartani. Orvos nem szemlélheti tétlenül, hogy elhaljon a szívizomzat. Naponta negyvenezerszer kell ütnie, összezsugorodnia, kitágulnia, te viszont mész a dolgaid után, és nem tudod, mi megy végbe a szervezetedben. Valósággal a lelkemre beszélt, mert nem akarta, hogy izgatott legyek. Holott épp az tűnt föl neki, hogy milyen veszélyesen nyugodt vagyok. A többiek rendesen mennek, te pedig ott vánszorogsz közöttük. Ami elég nagy változás ahhoz, hogy fölizgassa magát miatta az ember. Egy vadidegen megmondja, mi zajlik a mellkasodban, te nem tudod.

Alig tudtam átjutni a Tárnok utca másik oldalára.

Nincs levegő, amiből lélegzetet vehetnél, holott a világ láthatóan teli van levegővel. Annyira igénybe vett a művelet, hogy amikor végre átjutottam, a házak falán kellett magam megtámasztanom és továbbsegítenem.

Szerencsére nem vették észre. Vagy úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy ne kelljen segíteni. A karitász nem olyan dolog, ami bármikor, bárkivel kapcsolatban rendelkezésre áll. Elég meghökkentő állapot létezni a többiek között.

Jobbára megszakadt a kapcsolatom mindenkivel.

Az önkéntelen szenzuális felfogásnak addig van a tudatban foganatja, ameddig az ember mások tapasztalatával képes összevetni a sajátját, s értelmezett állapotában raktározza el. Mindenesetre elmentek mellettem az emberek. Tudatom takaréklángra állította önmagát a humán éjszakában, s ezért a mai napig nehéz visszaemlékeznem, miként sikerült megtennem az utat az orvosi rendelőig.

Minél nagyobb erőfeszítésre volt szükség, annál mélyebben lett sötétség, ha leálltam, akkor nemsokára ismét kivilágosodott. Láttam, hogy melegen, vörösen és porosan alkonyodik a szülővárosomban. A tudatnak megvan a maga önvédelmi rendszere, arányosan kell gazdálkodnia a maradék erőkkel. Vészhelyzetben a test nem terhelheti pánikkal a tudatot, s a halálfélelem, amely az imént a testi lét veszélyeztetettségére figyelmeztetett, megfontoltan felfüggeszti működését.

Nem volt ésszerűtlen a házak falához tapadva araszolni. A masszív közegellenállást tanúsító sötétségben nem tudtam volna másként irányt tartani. Nehéznek bizonyult ugyan az út végére elérni. Minden különösebb türelmetlenség nélkül vonszolódtam, de mint aki alig emlékezik, honnan jön és hová a csudába tart. És akkor még nem beszéltünk a fájdalomról, de erről nem érdemes beszélni. Minden azon múlik, hogy a szűkületeknek mekkora az áteresztő képességük.

Különböző módszerek vannak rá, hogy növeljék, különböző gyógyszerek. Az egyik a streptokinase, amit az infúzióba vezetnek be. Habár ezek a derék orvosok előre tudják, hogy a szervezet bizonyos esetekben allergiás sokkal fog válaszolni életmentő kísérletükre. Ez történt velem. Jókorát esik a vérnyomás.

A vérnyomás csökkenése miatt a koszorúerekben megszűnik a keringés.

Az oxigén nélkül hagyott szívizomzat nagy frekvenciával reszket, ütések híján vért nem továbbít, beáll a kamrafibrillatio. A sinuscsomó, mely individuális ritmust adott, mindenkinek a személyes ritmusát, nagy zavarodottságában leáll a maga ütemével, s akkor legalábbis átmenetileg nincs szívműködés. Mindennapi tudatát elveszíti az ember, bár az orvosokkal ellentétben nem mondanám, hogy elveszíti az eszméletét. Jobban észnél voltam, mint bármikor.

És akkor valami nagyon érdekes kezdődik, valami fantasztikus történik, tulajdonképpen erről kéne beszélni.

Olyasmi folytatódik, amit igen nehéz szavakkal megragadni, mert a halál előtti állapotban csaknem érvényét veszíti az egyezményes időszámítás. Egy nagy villanykapcsolót lekattintanak, magát a főkapcsolót. Amitől a látás, az észlelés és a gondolkodás közel sem szűnik meg. E párhuzamosan működő funkciók a frissen szerzett észleléseiket azonban nem a tudat egyezményes időrendjére fűzik fel.

Időtlenség uralkodik a világegyetemben. Űrélménynek lehetne nevezni.

A tudat olyan készségesen akceptálja, mintha nem csak előzetes tudomása lenne róla, hanem korábbról élménye. Ettől az új tudásától válnak elkülöníthetővé azok a kisebb időegységek és időstruktúrák, amelyek korábban időnyomokat hagytak a tudatban, időrendjük volt, s az időtlenség űrjében lebegve meg is marad. Bolygók árnyaként lebegnek veled egykori élményeid.

Nem lesz teljesen sötét. Az egyenletes sötétség inkább furcsa, mondhatni, absztrakt derengésben áll. Tárgyak és körvonalak nincsenek többé, a szemlélet számára a gondolkodás a tárgy.

Inkább otthonos érzés a fény hiánya, amint gondolatai tárgyiasságára bízva szabadon lebeg benne az ember. Engem legalábbis nem ért felkészületlenül.

Jó lelkiismerettel nem lehetne térnek nevezni.

Olyan közegben láttam át a magam mögött hagyott életet, amely a maga időbeli tagoltságával az időtlenség beláthatatlan űrjében helyezkedett el. Ahová most lám, hazataláltam. Minden eddig érzett érzés és észlelés jelen volt, összes ízével és illatával, habár érezni nem éreztem. Tapintásnak, szaglásnak és ízlelésnek, az egész nagy szenzuális színjátéknak vége lett. Ami nem azt jelentette, hogy ne maradtak volna telítettek az érzéseim. Láttam. Emlékeztem.

A testi érzékeléstől megfosztott tudat a gondolkodás mechanizmusát észleli utolsó tárgyaként.

Mintha a saját gondolkodásom mechanizmusával egy életen át semmibe meredtem volna ki, ám az űrérzést nem vettem volna igazán tudomásul.

Látásomnak nem voltak többé időbeli vagy térbeli korlátai. A saját életem részletei nem a saját életem történetével álltak kapcsolatban. Ilyen történet ugyanis nem létezik és nem létezett. Ami végtelenül meglepett.

Azt mondtam magamnak, ezért kerestem hát oly görcsösen a részletek helyét a teljes történetben. Nem a térbe, nem az időbe vannak belekötve, ahol a helyüket kerestem. Az egyéni életnek ténylegesen nem a születés az eleje, nem a halál a vége, s akkor miként lehetett volna részletekből épülő egésze. Most hagyom el a részletek zűrzavaros helyszínét. A tudatom azonban, amivel az időkben és helyszíneken zajló eseményeket egyáltalán felfoghatom és értékelhetem, a végtelenbe van belekötve. Amit megint csak a kézenfekvő dolgoknak kijáró meglepettséggel vettem tudomásul. Olyasmit vettem tudomásul, amit tudtam korábban. Halálom küszöbére érve, inputjaival és outputjaival együtt azért látom át szerkezetében a testi létezést, mondtam magamnak, mert az érzékelés eleve túllép az időbeliségen, és nincsen térbeliséghez kötözve. Mintha hirtelen fölfognám, mit akart Rilke a vállunk mögött álló néma angyalokkal. A tiszta érzéki felfogás mindig is onnan nézett át semleges szemléletével, ahová most boldogan és elnémultan visszatérek.

Elkísér.

Azon kaptam magam, hogy látok, gondolkodom, de nem a testi struktúrák korlátozott adottságai szerint veszek tudomásul.

Tudatom szerkezetét átlátja az utolsó gondolat.

Intellektusom a lehető legnagyobb reflektivitással értékeli, amit elvileg szomorú elmúlásként kéne felfognia, hiszen mások tapasztalatával immár nem összevethető. Nem lehetett evilági tárgy, nem is kerestem, amelyben érezhetővé válhatott volna a végtelen elragadtatottság, amelyre mindig mértéktelenül vágyakoztam a másokkal megosztott testi létben. Soha nem értem el. Igen mulatságosnak és szimptomatikusnak találtam, hogy az utolsó tapasztalatot nem fogom tudni megosztani senkivel. Néhány szerencsés pillanat volt az életem, amelyben megéreztem ugyan, hogy minek kéne a közelébe kerülni.

E felismeréssel ragad magával.

Most következik be.

Azzá lesz az én, gondoltam még, ami korábban test nélkül volt és örökké test nélkül marad. Miközben nemcsak tudtam, hogy a „most” és a „bekövetkezés” azt jelenti, hogy meghalok, hanem láttam, amint az élők szakszerűen és szenvedélyesen, boldogtalan közösségük nevében tesznek kísérletet, hogy megtartsanak maguk között.

Néhány fontos részlet megértése érdekében azonban vissza kell még térni az előző fejezethez.

A kórházi épület hátsó bejáratához, ahol bűzlő kukák között vittek be a sötét folyosókba, s ahol a vénámba döfött infúziós folyadékkal együtt raktak át egy gördíthető ágyra.

A mentősök hiába kiáltoztak a visszhangos folyosókon, nem jöttek elő a kórháziak. Valakit odaállítottak ugyan a fejemhez, hogy tartsa addig magasra az infúziós zacskót a folyadékkal. Többen ott lehettek, szívták és fújták olcsó füstjüket, vénségesen vén emberek bámultak bele az arcomba, nők és férfiak. Elkínzott vonásaik közül kivilágló éber tekintetükön láttam, hogy valószínűleg alig élek.

Mi lehet vele, kérdezte valaki, mintha nagyothallóval beszélne.

Mi lenne, hát vak maga, infarktusa van, nem látja, válaszolta a nagyothalló.

Úgy beszél, mintha nem lett volna magának, hallottam a fejem fölött ingerülten és túl hangosan.

Lehet még magának is, ne féljen. Szégyellje magát, hogy így beszél velem.

Aztán csak szótlanul csoszogtak körülöttem, majd más témákra térve ordítoztak rá egymás szavára.

Később jött egy kiszőkített nagy nő a rövid fehér köpenyében, jókora uborkát evett. Szőkesége már alaposan lenőtt, száján a falatozástól elmázolódott a rúzs, erős kezén le voltak töredezve a vörösre lakkozott körmei. Miközben egy távoli szobában a mentősök nagy hangon magyaráztak és nevettek, a nagy nő az uborkáját ropogtatva ragadta meg az ágyamat, és kelletlenül begördített egy óriási terembe.

Vigyázzon azzal a zacskóval, kiáltotta közben, mert többször nekimentünk ajtófélfának, falnak.

Visszamehet az ágyába, Pödrös úr, kiáltotta, mikor a terem közepén célhoz értünk.

Az infúziós zacskót kivette a vénember kezéből, felcsapta egy állványra.

Szépen köszönjük, kedves magától, igazán ügyesen csinálta. Utána vágta a zakómat, amit eddig szintén a vénember tarthatott.

De nézze csak meg a pizsamáját, megint csúnyán lehugyozta. Nem tud annyit behozni a lánya, hogy maga össze ne hugyozza.

Nevetgélve hagytak el.

Hanyagul behúzott zöld függönyök mögött, kicsit hörögve, kicsit sípolva, nagyobbakat és kisebbeket nyögve, nyöszörögve, valakik a sorsukra vártak.

Csukva voltak a hatalmas, poros ablakok. Egy kazánházra lehetett kilátni, egy hosszú, semmibe nyúló vascsövön sivítva tört elő a gőz.

Láttam két üres ágyat a halott neonfényben.

Levegő nem volt.

Széttaposott, mocskos fehér papucsában csattogva visszajött a nagy lomha nő, majd elvette a zakómat és szó nélkül elment vele.

Nem voltam olyan helyzetben, hogy a véleményemről vagy az emócióimról nyilatkozzak, de felfogtam, hogy hová kerültem. Öreg gépek kattogtak, fújtattak, adatokat írtak, gyógyszert, papírt, tintát adagoltak a zöld függönyök mögött.

A nagy lomha nő visszacsattogott, eltűnt a zakómmal a függönyök zöld labirintusában, szitkozódott, hogy az egész osztályon ne találjon egy kurva vállfát. Úgy mondta fel magának a szitkait, mintha senki nem hallaná. Hogy az Isten bassza meg. Holott nekem szólt, ez világos, beavatott vele, értésemre adta, hogy jóindulattal lesz irántam, bár itt kemény életem lesz. Nyers emberek gyakran jelzik így a vonzalmukat. Fémszekrények ajtaját csapdosta, majd ismét elcsattogott, és csönd lett. A szemem is belehunytam, még kevésbé legyek jelen.

Valaki áthatott a gyönyörű tekintetével.

Maga az emberi alak a gördíthető ágy lábánál állt, alacsony volt, törékeny, miként egy kamasz fiú. Fehér nadrágot, fehér inget viselt a nyitott köpenye alatt, ahol pedig alig lehetett teste. Vékony kezek, lábak, talán egy kis pókhasacska. Izgatott figyelmébe feszülve emelte ki neonban felfénylő tarkopasz koponyáját. A tekintetem nem zavarta meg, mert úgy figyelt a gyermekesen tágra nyitott tudós szemével, mintha jelenést vagy tárgyat kéne látnia. Felindult volt, átszellemült, a tárgya és az intuíciója, vagy mondjuk egyszerűbben, az első benyomása között osztotta meg az állatias figyelmét. Izgalmában mindkét kezét úgy emelte az ajkához, mintha imához készülődne. Volt az alkatában valami mélyen aszkétikus, nemcsak a figyelme, hanem az alig titkolható rettenete, amit a teremtéssel szemben érzett, a madárcsontjai, az íves, vékony orra, a hosszú, törékeny ujjai. Mégis azonnal tartottam tőle. Valójában űzött vad volt, akit a többiek mindennap többször kivernek maguk közül.

Abban a pillanatban, amikor a nagy ápolónő lomhán csattogva visszatért, mert végre valahára talált a zakómnak vállfát, az orvos ijedten utat engedett neki.

Rendesen el fogom zárni minden holmiját, ne féljen, mondta a nő, mint aki biztosít, hogy ő legalábbis nem fog meglopni. Egy ilyen drága zakót, mondta nagy elismeréssel és kíváncsian, kár lenne csak úgy a fogasra hajítani. Mondta, úgy fognak levetkőztetni, hogy észre sem veszem. Nevetett, hogy milyen jó dolgom lesz, és minden átmenet nélkül kiordított a folyosóra. Női nevet ordított, többször, türelmetlenül, az illető azonban nem jött. Mondta, majd ügyesen átbújtatják az infúziót, kérdezte, milyen anyagból való a zakóm. Meg tudtam volna mondani, de mértéktelennek találtam a puszta szavakat, hogy selyem és kasmír. Inkább azt mondtam, halvány fogalmam sincs. Valaki azért bejött, a fejem fölött ügyeskedett az infúziós folyadék zacskójával. Tényleg ügyesen áttornázták az ingem ujján, miközben mindketten vadul szidalmazták a nőt, aki után a nagy ápolónő hiába ordított. Nem hagytak mást rajtam, mint a helyzetemhez egyáltalán nem illő, igen kicsi, fekete alsónadrágomat. Az órámat is levették a karomról. Most feszítse meg magát, kiáltotta a nagy nő, s szinte észrevétlenül emeltek át a kórházi ágyra.

Ott feküdtem kiterítve. Odakinn süvített a gőz. Elvitték minden holmimat. Némán csöpögött belém az infúzió.

Fél tíz körül járhatott.

A pokoli hangzavarban szólni tudjak. Minden elbeszélés anyja, Polymnia, légy hozzám kegyes, segíts át köznapi szavakkal a Styxen.

Mintha rejtekhelyükön vártak volna a pillanatra, egyszerre többen jöttek, többfelől, besiettek a folyosóról, kiléptek a zöld függönyök közül. Jött valaki egy olyan oldalajtón, amit eddig nem is vettem észre. Valósággal megcsapoltak, felcímkézett kémcsöveikben fogták föl a véremet. Az EKG-elvezetések piócáit és gumihevederjeit felcsatolták a mellkasomra és a csuklóimra. Az infúziós folyadék zacskóját kicserélték egy flakonra. Karomon pumpáltak. Bejött a testi létezésemtől elbűvölt orvos az élesen figyelő tekintetével, akit tisztes távolságot tartva egy éjfekete hajú ifjú követett. Amint fölém hajolt, zsíros haja beleomlott fekete szőrrel benőtt homlokába. Állán és erős arccsontjain olajosan csillogott a sűrű sörte, orrán a tág pórusok krátere fekete zsírral volt tele. Ha az egyik meghallgatta a szívdobbanásomat, akkor helyet cseréltek, meghallgatta a másik. Ha az egyiknek ki kellett dugnom a nyelvemet, akkor ki kellett a másiknak dugnom. Mintha dadogva jutnánk hozzá az ismert eredményhez. A műveletek rövid szünetében a nagy nő az ágy lábánál állva valamit mindig megkérdezett. Válaszaimat az ablakpárkányon kiterített űrlapokon jegyezte föl. Néha ingerülten szólt a két ápolónőre, hogy ezt vagy azt ne így, hanem úgy. Még ingerültebben morgott a kopasz orvosra. Igazán megvárhatná, hogy a beteg befejezzen egy mondatot.

Kérdezte, szükség esetén kit értesítsenek.

Amikor nem kellett már visszatartanom a lélegzetet, mondtam, a feleségemet.

Adjam meg a telefonszámát.

A telefonszámot persze biztosabbnak tűnt nem megadni. Hiába mondanám, hogy éjszaka ne hívják. A nyomdai levonat kijavítása mellett ez lett a legfontosabb. Miként kímélhetném meg őt. Végül is sehogy. Legalább az éjszakáját megmenteni. Kétszázhúsz kilométerre van innen, s ha most hívják fel, akkor tehetetlenül várhatja a rettenetes hajnali vonatindulást.

Mondtam, inkább arra kérem, vegye ki a noteszt a zakóm belső zsebéből, inkább egy barátomat hívja föl.

Kérje meg, hogy menjen el a lakásomra, amihez kulcsa van, reggelig javítsa ki a nyomdai levonat íveit a kézirat alapján. A lelkére kötöttem, hogy a kézirat alapján. A nagy nő egy kicsit csodálkozott, de a szokatlan feladat tulajdonképpen tetszett neki. Ugyanakkor az orvos nesztelenül távozott a medikussal, az ápolónők pedig szintén elsiettek, mert valaki egyre hangosabban húzta a lélegzetét a színfalak mögött. Éktelen lárma támadt a hörgés körül, kiáltozások. Valami lezuhant, a fémes szerkezet a kövön szétesett, mire többen kirohantak a függöny mögül és visszarohantak. Valaki egy diadalmasan magasba emelt fecskendővel csúszott át a kórterem kövén, hogy gyorsabb legyen.

Váratlanul lett teljes a csönd.

Valamivel később az orvos és a medikus elégedetten visszatért, az orvos egy diadalmasan magasba tartott, teli fecskendőt hozott. A tűt rögtön beledöfte az infúziós folyadékot szállító gumicsőbe.

Kíméletesen nyomta bele az utolsó cseppig, néhány pillanatig a hatást figyelték az arcomon. Miközben nagy harsányan visszajött a nagy nő, hogy hiába próbálkozik.

Lassan el fogja veszíteni a türelmét.

Ezek ketten a haldokló nyöszörgését követve megint eltűntek a zöld függönyök között.

Később majd újra megkísérli, most azonban az adatfelvételt tényleg be kell fejeznie. De ne féljek, nem az én barátommal van baja.

Kérdeztem, kivel van baja.

Ingerülten válaszolta, hogy inkább azt mondjam meg, van-e mindennap székletem.

Van.

Attól kímélje az Úristen, folytatta olyan hangosan, hogy a zöld függönyök mögött érteni lehessen, hogy futóbolondokkal kelljen ügyeletben lennie. Kérdezte, milyen az állaga, milyen színe van.

Nem is végezhettünk a kérdésekkel, amikor visszajött az orvos a medikussal, ismét hoztak egy teli fecskendőt.

A nagy nő erre azonnal elcsattogott, de még biztatón visszaszólt, ne féljek, megint hívja a barátomat.

Az ember végül is hálás érte, hogy ismeretlen emberek segítenek. Ilyen kíméletesen nyomnak bele valamit a testébe, ami bizonyára a javára van.

Álltak az ágyam lábánál és némán figyelték az arcomat.

Valamit kimozdítottak. Ez a legelső érzet. Mintha valahol bekapcsoltak volna egy elementáris erejű elszívót, porszívót. De tévedésből nem szívásra, hanem fújásra állították volna. Van még rajtam kívül valami, ami a hihetetlen erejével a testemen belül válik érezhetővé. Elmozdult a tőkesúly.

Még láttam, jön vissza a nagy nő, mélységes megvetésével kerüli meg őket. Én már mentem el.

Nagy csavargó lehet a maga barátja, mondta, és rángatta hozzá a vállát. Valójában azonban ismeretlenül is élvezte a csélcsap barátomat.

Nyersek és brutálisak tudnak lenni az ilyen nagy nők. Hagyják, hogy a kiszőkített hajuk lenőjön, nem igazítják ki az elmázolódott rúzst az ajkukon, nem érdekli őket, hogy a vérvörös lakk lepattogzott-e a körmükről, de vesébe látnak. Az űrlapjai alapján folytatni akarta a kikérdezésemet.

Egy elismerő mosoly még kifért belőlem.

A halál tényleg elragad, megyünk ki az életünkből.

Nem egyedül van az ember magában. A másik vonzásába kerülök bele, a lelkem visz magával.

Amin közel sem légiest kell értenünk, hanem erőset és esszenciálist.

Akkor mégis megadom a feleségem telefonszámát, mondtam még jó hangosan.

A nagy nő csodálkozva bámult le rám, miközben vette a noteszt és a ceruzáját, hogy följegyezze. Mintha kissé ijedten, kissé megvetőn azt figyelné, mi ütött belém, miféle meglepetéseket tartogatok még. Jó lett volna azt válaszolni, hogy most halok meg, amitől őt sem tudom megkímélni. Akkor most elmegyek, valójában ezt gondoltam.

Nem szerettem volna túlzó kifejezésekkel riogatni őket, meg nem is volt sok időm a magyarázkodásra.

Az a benyomásom, szóltam óvatosan, hogy el fogok ájulni.

A kifejezések e szakmailag mindenképpen indokolt szűrése és rendezgetése olyan mennyiségű időt és energiát emésztett föl, illetve oly erősen mozdult be a tőkesúly, minden elmozdult és belerendült, hogy a telefonszám kimondására nem jutott. Amitől hihetetlenül nevetségessé váltam a halálom pillanatában. Mint a fukar vénember a mesében, kedves fiam, nyögi utolsó lélegzetével, mert nagy titkát még el akarja susogni.

A nagy fazék rablott aranyat a nagy vadkörtefától három lépésnyire ástam el.

Még tudja, de nem tudja magát megtartani. Boldoggá tett, hogy akkor a magasztos dolgok tényleg oly banálisak, mint a mesében. Ezzel a boldogító tudattal mentem el, de annyit még láttam, hogy a nagy nő a noteszét és a ceruzáját elhajítva rohan ki a képből. A két fehér köpenyes férfi elnyílt ajakkal és megnyílt szemekkel veti rám magát.

A roppant erő átvitt, ahonnan visszaláttam, ez pedig igazán lenyűgözött.

Elementáris örömmel töltött el, hogy sikerült, és még az utolsó lélegzetemmel is illedelmesen hazudtam nekik.

Még nézhettem, amint a medikus az infúzió állványát megragadja, mert a másik ráront a mellkasomra, és az állvány azonnal dőlni kezd. Kitépné a karomból a tűt.

Nézzük inkább, hogy valóságosan hol vagyunk.

A teljességnek olyan élményében részesülsz, aminek ezen a nyomorult árnyékvilágon legfeljebb a vallási vagy a szerelmi elragadtatottság lehet a hasonlata. És a nőknek valószínűleg a szülés. Bátrabb nők elmondják, hogy szülés közben összecsúszik öröm és fájdalom, amitől kozmikusan nagy erotikus kaland lesz belőle. Mentem kifelé, ami nem valaminek a vonzása, nem ígéret, hanem a teremtő erő érzékelése. A teljesség ténylegesen beváltja benned önmagát. Vitt. Nem kifelé a tudatomból, miként az ájulás, hanem befelé a tudatomba. Egy irdatlan erő vitt el, amely egyszerre működik kívül és belül, s ezért a tudatnak sem érdemes ilyen különbséget tenni. Túl voltunk mindazon, ami személyes és szenvedélyes.

Az embert levetkőztetik, úgy hever a lepedőn, hogy bármely pillanatban bármely testrésze kész legyen bármilyen életmentő beavatkozásra. Hiába a fájdalom, a légszomj, a halálfélelem, a kétszázas pulzusom, a testi érzeten enyhén átdereng a nárcisztikus és exhibicionista elégedettség.

Olyan rosszul azért nem mutathatok.

Az élet szadomazochista alapszerkezetébe a halottas ágyán is rendesen beleilleszkedik az ember. Készséggel kiszolgáltatja önmagát, utolsó leheletével még bosszút áll.

De a telefonszámot már nem tudja kimondani. A film elszakad. Nem látom az ágyat, nem látom a nagy ápolónőt. Lehúzták a nagy főkapcsolót. Másik film folytatódik. Űrben lebeg. Nem mondhatok mást, mint hogy van benne valami a nagy szellemi felismerések vagy a nagy szerelmi egyesülések öröméből. Valaha tudtam, életidőmben mégsem így képzeltem el. Aha. Az erő rajtam kívül és bennem működik, elfújt és beszívott magába, test többé nem vagyok, s ezért nem is vagyok hozzákötve többé sem az értelmi, sem az érzelmi fölfogáshoz. Valami ilyesmi. Tudom, hogy most halok meg. Ami nem tölt el örömmel, nem tölt el fájdalommal. Semmiféle érzés, ami ez idáig ismerős. De nem is felejtek. Még leginkább azt lehetne mondani, hogy kinyílik az emberi időszámítás, de egyszerre nyílik előre és visszafelé. A halál jelenének nincsenek többé sem térbeli, sem időbeni határai. Tudom, hogy mi fog történni, ha akarom, akkor láthatom, hogy mi történik, és jól tudom, hogy mi történt.

Emlékezetem teljességét élem át, s ugyanezt teszi velem a térérzékelés. Egymásba vannak írva. Szellemileg a legpazarabb hímnős állapot, euforikus állapot. Isten sajnos nem fellelhető az idő teljességében, be kell látnom, hogy nem létezik, hiába hittem. Milyen nevetséges voltam ezzel az egész emberi hiszékenységemmel. Kínos tévedés. Az erő azonban minden emberi képzetnél hatalmasabb. Elképzeléséhez túl erőteljes lehetett a testem. A lélek emlékezete az istenekről alkotott képpel ugyan figyelmeztetett. A teremtő erő fogad vissza magába. Miközben a tudatomban még működik az időszámítás, visszanézek rá, amint elkülönített rétegeit és eseményeit épp elhagyom. Az időtlenségben nincs helye a felejtésnek. Jobb híján erre szokták mondani, hogy halála 203204pillanatában visszapergeti magában élete eseményeit az ember. Őszintén szólva nem perget vissza semmit. De végre tisztán látja át, hiszen az időtlenségben az emlékezésnek sincs helye. Egy életen át nem értette, mert a lelket és a testet soha nem látta egyben.

Testén keresztül érinthetetlen maradt a lelke.

Ami azt jelenti, hogy halálával leválik róla, ami eddig sem tartozott hozzá. Ez pedig valószínűleg nem más, mint a nyelvhez kötött fogalmi gondolkodás. Ezzel volt bekötve a többiek közé. Előbb megszabadulni az örökös testi érzetektől, aztán megszabadulni a nagyra tartott gondolkodástól. Visszatérés egy olyan ősállapothoz, amelyben fogalmi gondolkodás sem létezik, hiszen a szemlélet és az érzékelés között sincs különbség. Leválik a gondolkodás, megszűnik a keresztkapcsolat a tudat érzéki és érzelmi, mentális és kognitív tartalmai között, s ezzel egy időben képileg, az agytörzsön válik felfoghatóvá, hogy ezek a tudattartalmak a személyiségem közönséges történetétől függetlenül miként kapcsolódnak a teremtő erő otthonához, ahhoz az univerzális struktúrához, ami viszont a tiszta szemlélet számára sem belátható. Sajnos nincs magyar ige, amivel e sorsdöntő történést jellemezni lehetne.

Egyetlen rövid, billenő mozdulatról van szó. Valahonnan átfordulni, s ezzel valahová kerülni. Németül van rá leíró jellegű ige. Umkippen. Franciául szintén talál rá igét az elme, basculer.

Átbillenni, a sötéten derengő űrből, ahol minden együtt van, védettség, erő, átbukni.

Kimozdulni a védettség és az erő kozmoszából, átfordulni, leválni az egyedül lehetséges ősállapotról.

Átbillenek, belekerülök, holott nincsenek róla fogalmaim, hová, mibe kerültem, belebillenek. Sötéten derengő űrből lök ki az erő, átbillenek valahová, ahol van távolság, nincs levegő, van határvonal, de mindezeknek a dolgoknak nincsenek önálló fogalmai.

Miközben a tudat terébe káprázatos fény kerül.

Az ősállapothoz képest mindenesetre ismeretlen. Értsük úgy, hogy az univerzum érzékileg minden ízében ismerős, fogalmilag viszont teljességgel ismeretlen. Mozgásom irányt kap az erőtől. Az erő kifordított a végtelenség ismerős kozmoszából. A kimozdulás, a kifordulás, a mozgás, a tér elváltozása először történik meg, először látom, hogy a mozgásnak kiszabott iránya van. Mégis sok mindennek van neve. Nem mindennek. Egy fogalmi gondolkodásban gazdag élet tapasztalatával nézek vissza arra, amiről fogalmak híján nem gondolkodhatom, hiszen először történik. Nem a fogalmaimmal értelmezem, amit először élek át, hanem az elvonatkoztatás tapasztalatát működtetem. Amiről evilági nyelven azt lehetne mondani, hogy kozmikusan meglepett. Mert ezek szerint a fogalmi gondolkodás szintjén túl is van elvont gondolkodás.

Az először és az utoljára nem szétválaszthatók.

„Az anyák lovagló ülésben szülnek a sírokon.”

Az elvonatkoztatás szintjéről visszatekintve, elmondhatatlan örömöt okozott a mély kollegiális tudat, hogy Samuel Beckett tényleg nem tévedett. Anyám megszülte a testet, én megszülöm a halálomat.

Soha nem láttam még fényt, nevét nem ismerem.

Isten ugyan a fény univerzumában sem föllelhető, a fény mégis az ő leghitelesebb hasonlata. Az értelmezés szempontjából mulatságos kis előnyt jelentett, hogy nem csak író voltam előző életemben, aki a szavak értékével és értékelésével foglalkozik, hanem fényképész, aki a fény mibenlétével.

Távoli fényforrásból érkezik, szórt fénye van. Erő visz felé, s a közeledés sebességéből lesz a visszanéző tudat számára belátható a szándék. Az erő egyesíteni fog vele. Halálom lesz a születésem. A közeledéstől nem a fény minősége változott meg, hanem értékelhetőbbé vált. Olyan volt a fény, mintha mattüveget löktek volna egy valójában nagyon erősen sugárzó fényforrás elé, nem direkt, úgymond fátyolos.

Ovális nyílás erősen fodrozott peremén törik meg.

Ahogy barlang mélyéről látja az ember a kinti világot egy borús napon. Még nagy utat, nem tudja megbecsülni, hogy mekkora utat kell odáig megtennie. Az utat nem ismeri, még soha nem tette meg.

A személyét sem ismeri, akinek bármikor, bármit meg kéne tennie vagy fel kéne becsülnie.

Valójában nem tudná, mit jelent az út, ha nem az erő vinné a fényforrás felé ilyen föltartóztathatatlanul.

Ettől viszont tudomása lesz öntudatlan önmagáról, a fény állandósága jelöli ki a pozícióját.

Ez hát a születés útja, mondja önmagának, igazán nagyon érdekfeszítő, nyugtázza elégedetten önmagában. Ki is pillantok a halálom idejéből, annyira érdekel a születésem, lássam, mit művelnek a világban, amelyet éppen elhagyok. Látom ám, amint egy kéz a mellemre valamit rácsatol vagy éppen lecsatol a mellemről. Kezek küszködnek mindenféle huzalokkal. De a fényforráshoz képest erősen megváltozik a pozícióm. Mintha nem csak a fényforrás felé haladnék, valósággal siklanék, hanem a roppant erő síkosan elfordítana. Mintha egyenletes bordázata vagy redőzete lenne a térnek. A barlang ovális bejárata eltűnik. Másik két tenyér a mellkasomra tehénkedik. A két tenyér súlyát nem érzem, de világosan felfogom, hogy most törik a bordáimat. Látom, amint az emberi árny guggol fölöttem, látom, amint teste egész súlyát ütemesen nyomkodja belém a tenyerével. Gondolom, a medikus lehet. A mennyezeti neonok jéghideg fényében nézek ki a halálból.

Hasamig láttam le a testemen.

Mantegna az óriási meztelen talpától nézve, perspektivikus rövidülésben ábrázolta Krisztus lemeztelenített testét. Ilyen erős, csaknem parodisztikusan rövidülő perspektívából láttam ki a saját testemre, amint a kövezet óriás kockáin hevert. Furcsa volt, hiszen a látószögem valamivel magasabban állt, mint ahogy a kockás kövezeten heverő pozíció megengedhette volna. Ezt még méricskélte is a tétova tudatom, mert az élmény szokatlansága miatt a magyarázó információk helyét kereste, s az is kérdéses lett, hogy tapasztalatként hová, melyik rekeszbe helyezze el az emlékezetben. Mintha valamit magasabb gépállásból fényképeztem volna le, mint ahonnan néztem. Hiányoztak a tudatban a jelenség magyarázatához szükséges címszavak. Valamelyest még az ironikus látás képessége is megmaradt. Még a fényképészeti látás képessége is megmaradt. Jóindulatú elnézéssel figyeltem az igyekvő kezeket, a kezeken a szőrzetet, tudatom serénykedését, a saját megmagyarázhatatlan optikai csalódásomat. De ez a reálisnál magasabb gépállás megfelelt a fogalmi világon túlinak.

Szelíd iróniával visszanézel. Nem olyan sürgős, hiszen olyan ütemben és olyan szinteken fogod megfejteni, ahogy az életedtől reálisan távolodsz.

A visszanézés a tudatnak egyszerre többféle perspektíváját fogadja önmagába.

A különböző tudatszinteket most végre együttállásukban láthatod.

A nyelv előtti állapot vagy a tiszta szemlélet struktúrái szinkronba kerülnek a testi folyamatokhoz rendelt nevekkel, habár ezek nem mindig és nem teljesen fedik a tartalmakat. Kívülálló tekintetem, lám, egész életemben elkísért, és most tovább fog kísérni. Testi érzet híján így élem át lélekként önmagam. Az úgynevezett tudatom azonban, mely egy életen át szintén elkísért, és most filozófiai, szociológiai, teológiai, pszichológiai, antropológiai fogalmainak egész gazdag és rendezett tárházát a fogalmi gondolkodáson túlról szemlélve bocsátja a rendelkezésemre, a léleknek csupán a világról szerzett tapasztalataiból részesült. A teremtő erő kozmikus méretű működése rejtve maradt előtte. Habár erre a lélek folyamatosan emlékezett. Amit viszont egy életen át a testi létezés emlékezési mechanizmusa fedett el. A teremtés nem szimmetrikus. Ennyi új tapasztalat még bőven belefér a tudatomba.

De az erő még egyszer elfordított, ismét lökött, lágyan átfordított, és a lökéssel megint vitt valamennyit a fény felé.

A fényt azonban, mely elvakíthatott és elmoshatott volna, nem érhettem el.

Hangsúlyozom, hogy nem egyenesen tartottam a mélyről a fény felé, közben elfordultam.

Mintha csavarmenet vinne előre. Azt hiszem, hogy összesen kétszer fordultam át, de nem egyszerre tettem meg e két teljes fordulatot. Mintha kétszer mozdult volna be a látószögem. A szakaszos mozgásról van ugyan képem, de nem okozott önálló testi érzetet. A megelőző állapothoz, az ősállapothoz képest ismeretlen eredetű nyugtalanságot, feszültséget támasztott, bár nem állíthatnám, hogy az én testi érzetem volt. Van egy képem, amint a fényforrás helyzetéhez képest alulról fölfelé mozdul el a látvány, lassan fordul el, és akkor megáll. Látom a barlang ovális, erősen fodrozott bejáratát. Aztán megint megindulok a csavarmenetben, a fényforrás alámerül, amiből utólag az is megállapítható, hogy balról jobb felé mozgok el a térben, amelyet a tudat barlangként mutat be. A két hangsúlyosan szakaszos mozgás, az elfordulás és a közeledés között van egy rövid szünet. Megakadás. Amíg az erő ismét fel nem ragad, s megint csak fordít és lök a fény felé.

A kórterem neonjai alatt a két emberi alak fölém hajolt. A harmadik háttérben maradt, a nagy ápolónő, bizalmatlanul figyelte onnan, ezek ketten vajon mit fognak tenni most. Kék árnyékokba merült arcukon a professzionális figyelem elementáris, nem fegyelmezhető boldogságra váltott. Fejüket a bántó fénybe emelve fölnevettek.

Ami azt jelentette, hogy megint itt vagyok.

Gyorsan befejeztem hát a megkezdett mondatot. Megmondtam a telefonszámot.

Hatásosnak bizonyult, tudtam, mit csinálok, meglepettségében felsikoltott a nagy nő.

Még élveztem is a pofátlanságomat.

Immár annak is örültek, hogy akkor a tudatomnál vagyok, nem pusztultak el az agysejtjeim. Örömük újabb rohamából lett számomra világos, hogy jó hosszú idő telhetett el.

Az erős áramütések hatására a testem azonban koordinálatlanul reszketett. A mellemen valósággal füstölgött a bőr és a szőrzet. Húsig égették a mellembe a reanimáció pecsétjét. Vacogtam, rúgtam, csapkodtam, hiába szerettem volna, nem tudtam a tagjaimat leállítani. Minden mozdulatot, szót és lélegzetvételt, az egész puszta létet a törött bordákból áradó éles fájdalom kísérte.

Kocogó fogakkal kértem a nagy ápolónőt, aki egész testével fölém hajolt, segítsen ezt a reszketést valahogy leállítani.

Mondta, ezzel most ne törődjek. Semmivel ne törődjek. Ők most már mindent szépen elrendeznek.

Én azt hiszem, mondtam vacogva, hogy vizes lett az alsónadrágom. Mondtam, nem tudom mitől.

Az égett hús illatát a megrendült hallgatásukkal vették körül. Ebből értettem meg, hogy az elektromos ütések hatására bevizeltem.

Ne törődjek semmivel, semmivel.

Nyugalmat imitáltak, a szakmai méltóságuk mögé rejtették a személyes boldogságukat. Gyorsan eltávolították az újraélesztéshez használt eszközöket, de készenlétben tartották. Közel sem lefutott dolog. Vacogó fogakkal kérdeztem az orvostól, mi történt, s ahogy a friss égési sebhez értem, a fájdalom le is állította a mutatóujjamat, kérdeztem, hogy reanimáltak-e. Az idegen szó megütötte, éppen ment volna el, zavartan visszanézett, az öntudatnak ez a foka sok volt neki. Úgy ragadta meg az ágyat a két kezével, mintha meg akarná rázni helyettem. Nem úgy viselkedek, ahogy haldoklóhoz illene. Majdhogynem megbántottan válaszolta, hogy igen, hogyne, reanimáltak, valóban. Kérdeztem, mennyi idő telt el. Magam is tudni akartam, hogy a tudatom tényleg tiszta-e. Gondolkodott, megpróbálta magát összekapni. Azt válaszolta, hogy három és fél perc.

Meggyőző volt a válasza, másként nem válaszolhatott. Hivatása szabályai szerint valamit mondott, de láttam a szemén, hogy valójában nem tudja vagy nem akarja megmondani. Meglehet, hogy csak két perc volt, lehet, hogy hatnál is több. Több millió év telt el három és fél perc alatt. A teremtés történik meg, amikor az ember halála és a születése összeér.

Csak jóval később jöttem rá, hogy mi történt, amikor hazakerültem.

Ennek a barlangnak van ugyanis valamilyen ismerősen finom bordázata. Mintha az agyamban turkálnék, de nem csak nem lelnék a tudott nyomára, hanem azt sem tudnám megmondani, hogy mit kell keresnem. Halványan derengő, ismerős bordázatát nem tudtam elfelejteni. Mintha az erő egy finoman bordázott csőben ragadna magával. Elég gondolni rá, és ismét magával ragad. Időtlen és végtelen űr, amely a bordázatával körülfog, vezet a fény felé. Talán helyesebb lenne redőnek, finom redőzetnek mondani. Nem egyenesen haladtam, hanem egy kicsit alulról, az erő mintegy a fejemnél fogva megforgatott, s így vitt fölfelé az enyhe emelkedőn.

Kétszer fordított el, így a pontosabb.

Nincs róla testi érzetem, hanem mintegy látom a testi érzetet. Visszavágytam arra a helyre, ahol a testi érzet absztrakció lehet. Az erő a fejemnél fogva fordított el a térben, amelynek bordázott volt a felülete, finoman bordázott, vitt a kijárat vagy a bejárat felé. Ki tudja.

Ovális volt a bejárat, egy álló ovális forma. Finoman nyújtott ovális, erősen elhúzott jobb felé. Úgy is mondhatnám, hogy erősebben nyitva állt a jobb oldala, mint a bal oldala. Nem volt szimmetrikus nyílás. A bal oldalán egyértelműbb volt az ovális. Miközben az erő vitt felé, de közben iszonyatos mennyiségű más dolog is megtörtént a kinyílt tudatomban, mintha egy kicsit még jobban elnyílt volna. Ha átlépek a sötétségnek és a fénynek ezen a határán, tudtam, akkor visszafordíthatatlan. Azt azonban nem tudtam volna megmondani, hogy a születésem vagy a halálom-e. Még valamennyi hátra volt, nem érhettem el a kijáratot.

Másnap délben átvittek a Szívsebészeti Klinikára. Igyekeztem mindent úgy csinálni, hogy elégedettek legyenek velem, de nem voltam itt.

Amikor néhány nap múltán egy kisebb műtéti beavatkozás után elbocsátottak, megpróbáltam visszatérni abba a közegbe, amit az ember nagy kétségek közepette evilági életnek nevez. Igyekeztem visszatalálni a legegyszerűbb alapműveletekhez, újra megtanulni, amit a siralomvölgyről tudok. Porszívóztam. A por, a szőnyeg, a kárpitok, igyekeztem komolyan venni a reális létüket. Elég furcsa volt.

Attól kezdve, hogy erőszakosan visszahozzák, semmihez nincs köze az embernek. Se a tárgyakhoz, se a többiekhez, se a tudásához, se az élettörténetéhez, semmihez. Vannak emóciói, ha megböki az ujját, akkor fáj, de semmi köze hozzá.

Talán az ég állaga, az ég színe. Egy növény kontúrjai, Magda parfümjének illatáról a korábbi parfümjének emléke, egy madár röpte, inkább a megfoghatatlan dolgok, különben semmi más, semmi.

Tudja, mit kell tenni, hogy elfogadják a többiek, de minden viszonyát önmagán erőszakot téve kell újra létrehoznia. Ne a dolgok helyét lássa a szerkezetben, hanem a dolgot, amelyet a többiek reálisnak tartanak. A porszívó gégecsövének durva recézetét érezni az ujjadon.

Hiszen világos.

Megint egyszer elég volt gondolni rá, hogy magával ragadjon. Az anyám méhéből átbillentem a szülőcsatornába, s ezzel vége lett az ősállapotnak, amelyhez a halál pillanatában visszatértem.

Mint aki egy kézzelfogható hasonlat segítségével ismeri fel a valóságos történés helyszínét.

Az ovális nyílás az anyám nagy szeméremajka volt, amit széthúztak, amit én a szülőcsatorna perspektívájából ismerek, az évtizedek óta halott anyám nagy szeméremajka, amint széthúzták, vagy önmagától is egyre jobban tágult, ahogy közeledtem, hogy megszülessek.

Mattüveg szűri meg így a fényt a szülészetek ablakán.

Sokáig nem mertem kimozdulni a lakásból, mert nehéz volt komolyan venni a dolgok reális létét, ha egyszer ismerni véltem a valóságukat. Megkértem a feleségem, vegyen tíz vállfát, válassza a legjobbat, a legszebbet, a legdrágábbakat, vigye el a kórházba, a nagy nőt keresse. Legalább vállfát ne kelljen keresgélniük.
(forrás:Digitális Irodalmi Akadémia - dia.pool.pim.hu)

Fliegauf Benedek - Csillogás - avagy milyen is "Odaát"?  - videó

Három beszélgetés a halál és az újjászületés élményéről.

"Kimentem a mosdóba, hogy megnézzem, hogy ez kívülről hogy néz ki. Tehát hogy amit átélek, vajon kívülről látszik-e? Egy idegen arc nézett rám. Egy olyan arc, akit én még soha nem láttam és nem ismertem, holott csak én álltam a tükör előtt." - Nádas Péter 

 "Szürkés, ezüstös színbe borult az egész táj. Mint hogyha kinyitnának egy ajtót, jött egy fény, ott állt benne valaki vagy valami. És azt mondta, hogy ott van a kocsiban, akit eddig magadnak gondoltál. És mondtam, hogy de hát én itt vagyok. Azt mondja, igen, te itt vagy, de akit eddig magadnak gondoltál, az ott van. Nézd meg!" - Dobronay László 

 "A fényesség ahogy nőtt, úgy lettem egyre boldogabb. Olyan nagyra nőtt, mint mondjuk a Föld. Akkor valami olyanfajta boldogság öntött el, ami leírhatatlan. Tudtam, hogy ez az, amit keresek. Tudtam, hogy ez az, amit mindenki keres. Azt is tudtam, hogy innen nincs tovább: ez az eleje és a vége." - Gesztelyi Nagy Judit