Johnny Velch - Búcsú az élettől

 Magyarországon, magyar nyelven is keringeni kezdett az a Gabriel García Marquez Nobel-díjas kolumbiai írónak tulajdonított levél, amit igen sokan valódinak fogadtak el. 

 

Johnny Velch

"Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. 

Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.

Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testem, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.

Annyi mindent tanultam tőletek, emberek... 

Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik. 

Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. 

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. 

Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod". 

Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvá tegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. 

Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. 

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. 

Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. 

Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked."

- Johnny Velch -

---------------------------

A vers a La Republica című perui lapban jelent meg La marioneta, vagyis A bábu címmel 2000 május 29-én.

 A verset egy Johnny Welch nevű mexikói hasbeszélő írta Don Mofles nevű bábujához, csak az újság szerkesztésekor véletlenül kicserélték a nevet Gabriel García Marquezére.  Welch később egy rádióinterjúban elmondta, hogy ő ugyan nem nagy író, de azért csalódott amiatt, hogy írt valamit, amiért nem kap elismerést.

Marquez eleinte nem nyilatkozott a verssel kapcsolatban, de később, 2000 decemberében, az Associated Pressnek ezt mondta: "Az egyetlen dolog, ami miatt aggódom, hogy azzal a szégyennel kell meghalnom, hogy az emberek azt hiszik, én írtam ezt az ízléstelenséget. Nemrég olvastam, és meglepett, hogy a legtöbb olvasóm elhitte, hogy én írtam." 

forrás:index.hu

--------------------------

Johnny Velch - Búcsú az élettől – videó 

https://www.youtube.com/watch?v=ThoEcUK1iX0 

forrás és előadó: Répa Ati

Müller Péter: Ördögűzés

 

Valaha az ember nem úgy élte meg önmagát, mint manapság.

Ma azt hisszük, hogy minden érzés, minden gondolat csakis bennünk van.

Hogy minden, ami történik a lelkünkben, csakis a mi magántörténetünk. Hogy minden benső történetünk csakis a saját fejünkben játszódik le. Én vagyok szomorú, én vagyok kéjsóvár, én gyűlölködök. Én szomjazok gazdagságra, hatalomra, énbennem villannak gyilkos indulatok – de ugyanakkor én vagyok nyugodt, én vagyok békés, én vagyok boldog, bizakodó és jóakaratú.

Minden bennem játszódik le. Az én génjeimben, az én agyamban, az én lelkemben.

Az én saját lényemben, melynek senkihez sincs köze.

Ma úgy véljük, hogy csakis saját, magántörténetünk van.

Magánügyünk. Magánsorsunk.

Magának boldog az ember. És magának boldogtalan.

A „Nincs Szeretet” világnak, amelyben élünk, ez a valóságtudata.

S ez nem így van.

Valaha, ha valaki olyan csúnyán viselkedett, mint a túloldali Ji King patkánya, azt mondták rá, egy gonosz szellem megszállta őt.

Valaha úgy látták, hogy lelkünk kapcsolatban van az egész látható és láthatatlan világgal. És egyszerre vagyunk adók és vevők. Ha agyadat elborítja a gyilkos indulat, médiumává válsz a világ összes gyilkos, pusztító erőinek.

Ha nagyravágyó vagy, bevonzod mások nagyravágyását.

Egy feldúlt emberre rácsimpaszkodnak az összes zaklatott lelkek – s feldúlhatja egész környezetét.

A legtöbb bűnös, ha elkövette a bűnt, utána nem érti, hogy mi történt vele. Még mielőtt elindulna benne az önigazolás mechanizmusa, nem érti, miért tette a bűnt.

Úgy érzi, mintha nem ő tette volna.

Az, hogy egy börtönben a legtöbben azt mondják, hogy ők ártatlanok, nemcsak másoknak szóló hazugságok, de úgy is érzik, valóban, hogy nem tettek semmit. Illetve, hogy amit tettek, mintha nem ők tették volna. „Nem tudom, mi történt”… „Nem emlékszem, csak az utolsó pillanatra”… „Nem akartam!… Nem értem, hogy tehettem ilyesmit…” – ezek a visszatérő vallomások.

A nácizmus bukása után sok százezer szadista tömeggyilkos érezte úgy, hogy olyasmit tett, amit nem akart. Nem bűntudatot érzett, hanem értetlenséget.

Egy magyar dokumentumfilmben előkeresték azt a szörnyeteg asszonyt, egy ávóst, aki sok évtizeddel ezelőtt a kitelepített nők barakkjaiban felügyelő volt. Egy öreg néni bukkant föl, a már szintén idős, egykori rabok közé. Egy szelíd, zavart nénike jelent meg az ajtóban. Kis retiküljét riadtan szorította a markába. Nem értette, miért utálják őt. Elfeledte, hogy valaha csizmával rugdosta ezeket az asszonyokat. Éheztette, verte őket, lehet, hogy meg is ölt néhányat – de nem emlékezett rá.

Nem azért, mert hazudott, hanem azért, mert régen más erők vették körül. Más erők „szállták meg”. Egy szadista világ erőinek médiumává vált, s ez később úgy tűnt számára, mintha nem is vele történt volna. Mintha nem is ő tette volna, amit tett.

Megszállta a kor „ördöge”, maga is „ördöggé” vált. És amikor ez a rettenetes összműködés megszűnt, nem érzett utána különösebb bűntudatot, mert amit tett, azt nem érezte személyes ügyének. Voltak, akik a rosszat kifejezetten parancsra tették, és fölfelé mutogattak, de a legtöbbnek nem is kellett semmiféle parancs.

Azt tették, amit akkoriban „kellett”.

Ahogy a falombok, ha elmúlik a szélvihar, „elfelejtik” a vészes, süvítő üvöltésüket, s újra békésen sustorognak a napsütéses nyugalomban, úgy felejti el aljas magatartását az ember is, akin átsüvített a korszellem pusztító vihara.

De ne hidd, hogy ez csak a történelmünkkel van így.

Azért mondtam csak el, hogy éreztessem: soha senki sincs egyedül. Ez csak a mai atomizált, ostoba lélektudatunk téveszméje, hogy csupán bennünk, egyes-egyedül bennünk dől el minden. Hogy nem függünk senkitől. Nem hat ránk senki, mert olyanok vagyunk, mint a hermetikusan zárt konzervdobozok.

Nincs így.

A rossz erőktől naponta meg kell tisztítani magunkat.

Az „ördögűzésnek”, az ártó „rossz szellemektől” való megszabadulás titkának minden ősi hagyomány és minden vallás a tudatában volt. Egy sámánnak, egy gurunak, egy tibeti gyógyítónak, egy taoista bölcsnek éppúgy feladata volt az ördögűzés, mint Jézus Krisztusnak. Később ezt a tudást az emberiség elfelejtette. Illetve nagyobb baj történt: összetévesztette a megszálltat a megszállóval, ahogy azt a legsötétebb inkvizíciós pereknél láttuk, ahol sokkal inkább a tudatlan papokat kellett volna megtisztítani, mint meggyötört áldozataikat.

Miszoginak hívják azt a gyönyörű szertartást, melyben a japán harcművész naponta megtisztul. Ez még az ősi vallásos sinto hagyományból ered. A harcos minden hajnalban egy hideg vízesés alá áll, és miközben zubog rá a magasból a kristálytiszta víz, imával tisztítja meg magát a rossz hatásoktól. A napi fürdés és imádság mindig is hozzátartozott egy normális kultúra életrendjéhez.

Ez különös hangoltságot adott.

Azt mondták, a jót, a tisztát, a magasrendűt csak a Jó, a Tiszta és a Magasrendű képes befogadni. A lélek tisztátlan vágyai, melyek állandóan újratermelődnek, magukhoz vonzzák a méltatlan erőket – a rosszat, az ártót, a lealjasítót. Nincs ember, aki ez ellen védve lenne, mert az élet nem magánvállalkozás, hanem végtelen erőhálózat. Láthatatlan szálakból szőve. Egyszerre hatunk s vagyunk hatása alatt százféle erőnek.

Tiszta pedig semmi sem marad magától

Sem a testi, sem a lelki vagy a szellemi világban.

Amit az ember magára hagy, és nem törődik vele, az bekoszolódik – tudjuk jól. Ez a lelkünkkel is így van.

És a kosz a koszt vonzza.

Amire hangolod magad, azt fogadod be. Annak leszel médiuma, eszköze, tettestársa és megvalósítója. És ez a törvény nemcsak a látható, hanem a láthatatlan világra is vonatkozik.

Jó pillanatainkban angyalok vannak körülöttünk.

Ha nem is látjuk, de érezzük őket. A reggeli fürdésnél gondolj a lelkedre is. Mosd meg azt is, és kérj védelmet a világban működő rossz erők ellen.

- Müller Péter -

 

forrás: http://tgy-magazin.hu

Öt jel, ami arra utal, hogy angyallal találkoztál - videó

https://www.youtube.com/watch?v=wGrRvuNQqmQ 

Forrás és előadó: Száraz György

Szász Ilma: Vallomások spirituális élményeimről

Mielőtt a tárgyra térnék, szívből köszönöm édes szüleimnek, hogy szeretettel fogadtak, neveltek, oszlopként támogattak (hitükkel is). Ezek nélkül egy betű nem jelenhetne meg ezen a papíron.

Így viszont megpróbálom összefoglalni a számomra jelentősebb spirituális tapasztalataimat.

32 éves koromig éppen olyan eszmék, célok vezettek, mint kortársaimat. Eredményes kutatóorvos szerettem volna lenni, szakmában és kultúrában megfelelő párt és barátokat szerettem volna találni. Úgy gondoltam, hogy korszerű tudományos világnézetem van.

A vágyaimból annyi valósult meg. hogy édesapám érdeméből (aki állásba lépésem után egy hónapon belül meghalt) egy reményteljes, korszerű biokémiai osztályon kaptam állást. Az intézetben megtalált egy nálam 4 évvel fiatalabb, de minden szempontból magasabb rendű „kicsi Verának” becézett kolléganőm,(akivel, mint utóbb kiderült, horoszkópilag is szoros kötelék kapcsolt össze).

A finomsága, kultúrája tehetsége, morális helytállása csak eszményképem lehetett.

Úgy gondoltam ő olyan jó, nem fog bántani engem, és én majd megpróbálok az ő szintjéhez közelíteni és a férjével és egy barátjukkal egy szép elefántcsont toronyba vonulunk vissza ebből a veszélyes világból. Emellett volt egy irreális álmodozásom egy akkor csodálatosnak érzékelt fiatalemberről, akinek tönkrement első házassága álmaimnak holmi fogódzót nyújtott.

És akkor jött egy nagyon mélyfekete völgy, ami egész további tudatvilágomat megváltoztatta.

A „kicsi Vera” egy hét alatt meghalt hepatitisben, aminek a halandósága 1 ezrelék.

(Meg kell mondanom, hogy 13 éven át nem volt egy ember sem, aki szívemet megrezdítette, mintha megfagyott volna, robotszerűen láttam el kötelezettségeimet.) A csodálatosnak tartott ifjú másodszor is megnősült. Szegény édesanyám csúnya, gennyes epehólyag gyulladása miatt veszélyes helyzetbe került, és műtéte után állandóan végrendelkezett nekem. Ezzel egy időben feltűnt egy fiatalember, csontvázzá soványodva, mert huszonéves felesége csontszarkómában meghalt. Ő azt mondta: Próbáljuk meg együtt. Én azt válaszoltam: Jó. 6 hónap ismeretség után házasságot kötöttünk, mert azután már esedékes volt féléves angliai tanulmányutam.

A világnézetemet nemcsak barátnőm halála rendítette meg, hanem az is hogy kiderült, hogy a halálos veszély benne volt a horoszkópjában és nem csak neki, a férjének is. Annak reményében, hogy barátnőméhez hasonló horoszkópú embert még találhatok az életemben (egyébként ennyire egyezőt soha nem találtam) angliai tanulmányutam első szabad napján felkerestem a Teozófiai Társaság könyvesboltját, és kértem egy jó asztrológia könyvet. Kaptam. És akkor az eladó rámutatott egy kis könyvecskére. hogy ez is jó. Azt is megvettem. D.E. Harding cambridge-i professzor a Világok vallásai című könyve volt. Ő 15 évig Indiában élt, Ramana Maharshi tanítványa volt. A könyv függelékében leírta saját, és egy tanítványa megvilágosodását.

Teljesen megdöbbentem a soha nem hallott tények, fogalmak olvasásakor. Hazatértem után írtam a kiadónak, aki továbbította levelemet Hardingnak. Ő válaszában megnyugtatott, hogy írjak csak, leveleim nem maradnak megválaszolatlanul. Később saját költségén ideutazott néhány napra és barátaimnak és nekem előadást tartott.

Még később egy barátnőmmel két ízben vendége lehettem ipswichi otthonában.

Életem megfordítója volt. Kísérje áldás már nem földi útján. Könyvét lefordítottam és sikerült magyarul megjelentetnem.

Sőt még további gondoskodásában is részesültem. Két sógorom Kanadában élt, és látogatásukkor magyar lelkes Zen buddhista tanítványához, Újváry Ferihez juttatott, ki máig barátom, és szintén máig segítőtársam lett az ő magyar barátja, Deák Pista, aki görög-katolikus pap és egyben a hindu surat-shabd jóga lelkes követője. Nem lehetek Ferinek elég hálás, aki miután a Zenről könyvcsomagokkal halmozott el, és mégsem voltam képes Zen meditátorrá lenni, hogy végül úgy döntött: Te nő vagy és keresztény, Neked más kellhet. És megadta a Londonban akkor alakult első katolikus mantra meditációs centrum címét.

Puha diktatúránk vége felé jártunk, nem volt könnyű vízumot szerezni, az általuk éppen hellyel rendelkező időpontra, de nem lehetek elég hálás nekik. Hogy ők hogy eljártak érdekemben az angol hivataloknál. a Vasfüggöny mögül, pénzzel nem rendelkező, reformátusért, hogy kijuthassak hozzájuk. És asztalomon ott várt az írásuk, hogy úgy akarnak szolgálni, mint Krisztust magát, - és úgy szolgáltak. És azt mondták, hogy az ő Bibliájukban nincs olyan szó, hogy felekezet, vétkeznének a Szeretet ellen, ha kizárnának az áldozásból, és a gyónást majd én elintézem az Úristennel. Újonnan alakult intézmény volt (vagy 15 évnyi kérvényezés után).

Szinte „harapni” lehetett a Szent Lelket. Hol volt már akkor az én régi tudományos világnézetem!

Náluk olvastam először (Anthony de) Mello felszabadító, egész világra nyitó és gyakran nevetésre ingerlő írásait. Akkor épült ki egy híd India és a kereszténység között, ő a kiépítői közé tartozott és én elkezdtem járni ezen az átjárón. A centrum együttműködött egy Védanta centrummal, és én őszintén megbeszélhettem az apácákkal, hogy minden jelentős hindu központot meg szeretnék látogatni, és ők eligazítottak a legkönnyebb elérhetőséghez.

És akkor az egyik ashram egyik „videója” mondhatni „odaragasztott a székhez”. (Két helyen történt meg ez velem, így kapcsolódtam két hindu Mesterhez, itt Muktanandához, és jóval később Ramana Maharshihoz).

Muktanandától videón un. shaktipatot (isteni energiaátadást) kaptam, és egyik éjjel felébredt és felszaladt bennem a kundalini (a hinduk „alvó Szentlelke”). Önmagamhoz viszonyítva a spirituális megértésem ugrásszerűen megnőtt. Nagy fordulópontot jelentett ez számomra.

És náluk fedeztem fel, hogy a nálam hatékony spirituális módszer (nem a lélegzetfigyelés), hanem az értelmes énekelt mantra ( mert az alapadottságok közül bennem az érzés és gondolkozás dominál az intuíció és érzékelés felett). Az így folytatott meditáció első 3 hónapjában úgy éreztem nektáreső hull a fejemre. Ez elmúlt, de a hatása felejthetetlenné lett.

A kundalini emelkedésének egyik kezdeti szakaszában megnyílt egy alsó csakrám médiumitása. Mintegy 3 hónapig „channeling” folyamatban vettem részt. Ma is azt hiszem, hogy kaptam igaz információkat is, pl. hogy nem sokára megjelenik Zsuzsi, akit fogadjak el nevelt lányomnak (így is történt).

Aztán arra is van valószínűség, hogy a kettővel ezelőtti inkarnációm Roxane Purusaja-Pornuet volt, egy hugenotta pap felesége, majd megölése után özvegye. A kisfia is gyilkosság áldozata lett. Az említett kis francia helységeket később mind megtaláltam a Larousseban.

A következő inkarnációm története, egy bonapartista tisztről, akit egy magas rangú hölgy iránti szerelme miatt saját főnöke ölt meg egy csatában 33 évesen, már túl regényesnek tűnt. Erről a Pierre-ről azt állították, tudott a szabadkőművesekről és illuminátusokról, de inkább érdekelte a Gloire és L’Amour (dicsőség és szerelem).

Indiai gyökereimet Kabírig vezették vissza, akiért egyszerű emberként rajongtam. Végül - úgy érzem -, egy nagyon érzékeny pontomon kísértettek meg. Azt ígérték, hogy a „kicsi Vera” fog súgni és tolmácsolni és általa értékes szellemi tanításokat fogok kapni.

Tudtam, hogy nem lehet jó Verának, ha a szintemhez kapcsolják - és sírva - de elutasítottam. Ezzel egy csapásra elmúlt az egész „channeling” időszak, ami időnkénti 3. szem kinyílással is járt. Az is bezárult. Ezután jutottam igazi látnokok igazi látomásaihoz.

Deák Pistától megkaptam bingeni Hildegard látomásait. Magával ragadott ez a valóban magas szintről érkezett sugárzás, amit egy valóban kiválasztott tiszta lény képes volt felfogni.

Később tanítványaim Hildegard képeit.” A Mennyország ábécéskönyvének” neveztek el, mert sok túlvilági látomása volt. Életemben egyszer egy Szent Péter szobor előtt úgy éreztem, mintha belülről Jézus szólna nekem:”Neked adom a Mennyország kulcsait”. Mindenesetre minden számomra elérhető túlvilágképet (Hildegard, kabbala, surat shabd jóga, kriya yóga) áttanulmányoztam. Hildegard szimbólumait magamban sokáig fejtegettem, sokszor reggel felébredve találva megfejtést. Olyan szerencsém volt, hogy az Ursus libri Hildegard életrajz kiadványához felkért képanyag kiválasztáshoz és - a katolikus lektornak megfelelő - rövid magyarázatokhoz is. Így ennek a felső ajándékomnak elérhető kiadványban is nyoma van.

Másik ajándékomhoz levelezés útján jutottam. Dr. Klaus Thomas, orvos és evangélikus lelkész, az Európai Relaxációs Egyesület elnöke nagy Meditációs kézikönyve kapcsán.

E könyv dédelgetett kincse a Nicolaus von Flüe számára az égre rajzoltan megjelent „Meditációs kerék”. Ezt a falusi templomfestő szerencsére képes volt hitelesen megfesteni. Thomas dr. Pesten segített tartalmát felfognunk. Az ábra középső rétegének egyik különlegessége, hogy a képek egyik irányban olvasva a Miatyánkot szemlélteti, másik irányban Jézus — és saját--- életünket születésünktől halálunkig és feltámadásunkig. Thomas doktortól azt is megtudtuk, hogy Németországban van egy kolostor, ami teljesen ennek a látomásnak van szentelve, sőt sikerült oda eljutnunk. Már a külső falán—a rádióaktivitás jeléhez hasonló — a látomás közepét képező isteni ki-és visszasugárzás jele tűnik fel. Az épületben a festményen kívül a kápolna oltár- bronzszobrától a kert márvány Nicolaus von Flüe szobrán keresztül, az emléktárgybolt gyertyáiba égetett látomásig és az emlék levelező lapokig. minden ezt a látomást eleveníti meg. Én a”Tükör által” című meditációs könyvecskémben tettem közzé. A kolostor Haus Werdenfels-Nittendorfban található (Regensburgtól 9 km-re).

Harmadik látomás ajándékom Zsuzsi - fogadott lányom - ötletének köszönhető. Azt tanácsolta, hogy az Apokalipszist ábrázoló gyönyörű gobelinek Angersi- kastélyának emlékboltjába írjak, és rendeljem meg egy albumukat, ami az összes színes képet tartalmazza. Ez sikeresen meg is történt. És sok után-tanulmányozás után az Apokalipszis titkainak sokféleképpen érthető magyarázataiból egy bennem is kirajzolódott, és azt a képekkel együtt Az Örökéletnek beszéde c. könyvem függelékében tettem közzé.

Még egy számomra különlegesen értékes saját élményemről is beszámolnék.

Hosszú időre nyúlik vissza (még a református Gyökössy Bandi bácsi biblia óráinak idejére) mikor útközben egy kegyszerboltban csupa keresztre feszített Jézust láttam és elkezdtem könyörögni, hogy jelenjen meg valahogy számomra feltámadott formájában.

És néhány évtized múlva váratlanul láthattam Őt pár percig.

Egy surat shabd Mester adott nyilvános beavatást, énekelve öttagú mantrájukat, a simrant.

Annak egyike a SOHAM (Én Ő/Az VAGYOK), amit meditációmban egy könyvből merítve kezdetek kezdetétől használtam. Később kiderült, hogy a kundalini jógában is alapmantra.

És ahogy ennél a beavatásnál énekeltük a simrant a SOHAM-nál kinyílt a 3. szemem és a kéklő ég Napjában megpillantottam Jézus ragyogó arcát. A következő mantránál már eltűnt.

De az ismétlésekkor minden SOHAM idejében feltűnt. Elmondtam legjobb barátnőmnek, de csak egy későbbi meditációban értettem meg hogy ez régi-régi és újra ismétlődő könyörgésem teljesítése volt. Mintha maga Jézus mondta volna belülről, hogy „hiszen már régen megjelentem”.

Még egy különleges történésemről számolnék be. Jeru Kabbal utasítása szerint végeztem zenés holotróp légzést. Kedves fekete cicám (most már a macskák égi vadászmezőin van) ült akkor az ölemben, és ahogy emelkedett bennem az energia ő is felegyenesedett és mászott fölfelé.

Éjszakai álmomból én csak valami fényességre emlékeztem, de másnap a vejem felhívott külföldi munkahelyéről, hogy Zsuzsi lányom kérdezteti, jól vagyok-e. Megnyugtattam, hogy igen. Ugyanaznap egy különös érzékenységű tanítványom betelefonált a Mantra főiskolára (ahol őt akkor tanítottam) hogy nincs-e valami bajom, mert ő látott éjszaka repülni az űrben.

Kiderült, hogy Zsuzsi is azért telefonáltatott, mert éjjel arra ébredt, hogy először a cicusom besétált a szobájába, és azután én is megjelentem. Mindkét helyen azt hitték, hogy meghaltam. Csak nyilván egy finomtesti utazásomnak voltak tanúi.

A visszajelzések megerősítettek finomtestem létezésében.

Hogy indiai vonatkozásokra is rátérjek, egy másik ehhez kapcsolódó rövid írásomban bővebben kifejtettem, hogy számomra a „Krisztusarcú” Juktesvar és bölcs tanításai mennyire segítségemre voltak Jézus megértésében, és a túlvilághitemben, amennyiben közli, hogy ő (Juktesvar) most az asztrál síkról a kauzál síkra törekvőknek nyújt segítséget.

Muktananda döntő hatásáról már beszámoltam.

Most még néhány szóban megemlékeznék Ramana Maharshiról.

Az ő csendes „önkutatása” mellett kinyilvánított néhány tömény szava magának Istennek a megértéséhez adott segítséget. Az az állítása, hogy a szívünk mellett, a középvonalban egy isteni magasrendű erő működtet, és ez ugyan így van minden emberben, sőt ez a láthatatlan minőség áthatja az egész világot felejthetetlen igazságként ivódott belém. Életem legboldogabb háromnegyed óráját is neki köszönhetem, bár magyarázni nem tudom.

Az ő könyvét olvastam és nem tudom melyik mondatánál öntött el ez a nagy boldogság, de kénytelen voltam a lakáson belüli sétával levezetni, s majdnem egy órába telt, hogy lenyugodva éjszakai álomnak adhassam át magam.

Tehát eddigi nagy ajándékaim:

D. E. Harding

John Main meditációs központja Londonban

Anthony de Mello

Bingeni Hildegard

Nikolaus von Flüe

Az Apokalipszis,

Jeru Kabbal.

ezen kívül Angelus Silesius Szent Lélek leáramlástól ihletett tömör versei

és talán mondhatom, Jézus maga is.

Hindu részről pedig

Muktananda és shaktipatja

Védikus irányzatai, főként a krija jóga és ezenbelül is

Juktesvar

s akit nem említettem, pedig Istenanyai lényét sokat hívtam segítségül:

Anandamayi Ma.

Mindeközben a földi síkon jött a rendszerváltás. Elvégeztem az orvosira építhető hároméves mentálhigiénikus főiskolát és megkaptam a velejáró második diplomát.

Gyakorlatilag 17 évig részállásban működhettem pszichológusszerű munkakörben a Buda Béla vezette Központi Modell Ambulancián leginkább spirituális munkakörben. Áldottak legyenek Rák és Halak munkatársaim és az általuk kialakított légkör, név szerint talán Fórizs Éva főorvosnőt említeném meg.

Ezen kívül pedig az első ezoterikus iskola, ami indult a rendszerváltás után néhány száz érdeklődővel, --nyilván fenti elrendezés révén-- számomra adta meg a lehetőséget hogy vallásokat és pszichológiát oktathassak náluk. Ennek tananyagaiból készült el öt könyvem.

A fentieket sokkal bőbeszédűbben írtam le a könyvekben, de hát nyilván nagyon kevés ember fogja onnan kibogarászni a „titkaimat”.

80 éves koromig itthon egy (kb. húsz fős ) kört vezettem „a péntek estieket”.

Nekem nagyon nagy adomány volt, hogy készülhettem ezekre az estékre, hiszen nekem volt erre a legtöbb időm, a többiek dolgoztak. A jó néhány különálló téma mellett rendszerszinten átvettük a Leuner féle imaginatív pszichoterápiát, és a Szent Ignác-i imaginativ lelkigyakorlat modernizált formáját, kiváló festményekkel elősegítve a meditálók imaginatív képességeit, valamint Hawkins rendszerét és az őáltala annyira dícsért médiumi Csodakurzust. Az eredmény nem lett egy globális ökuméne (még bennem sem). Mindenki a saját érdeklődésének megfelelően kapott felső vezetést és én nagyon örülök az ő különböző gyümölcseiknek.

Közülük példaként csak hadd említsem az Antalffy Yvette-ben kifejlődött haiku-kalligráfia kifejezésmódot, amit férjével összefogva sokak segítségére felhasznál.

A Honlapomon ajánlom Tariska Eszter életútjának tanulmányozását.

Egész más, mint az enyém és sokkal tovább jutott, nemcsak meditációs csoportok vezetője, hanem haldoklók átsegítője is.

Köszönjük a Legmagasabbnak, hogy küld ilyen segítőket.

Az én utam másmilyen volt, de azért gondoltam mégis érdemes összefoglalni, mert lehet, hogy valamelyik része valakinek ad valami ösztönzést vagy ötletet.

Említettem, hogy a mantrameditáció számomra nagyon hatásos volt. Szerettem volna egy keresztény variánst adni belőle (valamennyire eltérőt a taizéitől). Nem valósult meg csoport szinten, ezért a kis gyűjteményt csatolom. Hátha valakinek valami segítségére lesz belőle.

De egy éneket, egy Húsvéti himnuszt megemlítenék a dalok közül.

„ Lásd ott a Jézus, az Üdvözítő,

Ne kételkedj többé, Ő jelent meg, Ő.” - Händel zenéjére.

Karácsonyra van Csendes éjünk és még más dalaink, Pünkösdre Veni Sancte Spiritusunk és Isten élő Lelke jöjj-ünk. Szeretném, ha húsvétra is lenne azt megvilágító, méltó himnuszunk.

 

Hiszen az azonnali Feltámadás esélyéről van szó, a csodáról, hogy a feltámadott hullámtermészetével akárhol megjelenhetett, de anyagi természetét is felvehette. És hogy felfogjuk, e nagy csoda valamilyen formájában majd nekünk is lehetőséggé válhat csodálatos Világmindenségünkben .

Nyilván túllőttem a célon, hogy minden mantraéneklésben megszokott témakörben szerettem volna megajánlani egyházi énekeinkből mantrikus használatot. Pedig ennek még nyílván nincs itt az ideje. Ilyen kérdéseket tettek fel nekem: Énekeljük ismételten? És magyarul???

(Ezen a téren be kell vallanom, hogy a hosszú ideje, sokak által énekelt szanszkrit mantrák energetikusan feltöltődnek, úgyhogy ajánlataim ezen a téren nem voltak egyenértékűek))

Viszont van egy karácsonyi népénekünk a „Pásztorok, pásztorok”, amit az egész magyarság énekel, ki tudja mióta. Ennek utolsó versszaka így szól:

Dicsőség, imádás az Atyának,

Érettünk született Szent Fiának,

és a vigasztaló Szentléleknek,

Szentháromságban az Egyistennek.

Ez tényleg beivódott, beépült a lelkekbe és megkapta az erős energiatöltést.

A mi csoportunk mindig Rubljov Szentháromság ikonja körül meditált.

Akkor még nem tudtuk, hogy Richard Rohr atya minden reggelét ezzel az ikonnal kezdi.

Az ikont a hinduk Síva Táncához hasonlítja, s számunkra Isten szeretet- táncaként ajánlja meg. Azt is felfedezte, hogy az ikon felénk eső oldalának bemélyedése mélyén még egy kis ragasztóanyag maradvány van, amire nyilván egy kis tükör volt valaha elhelyezve.

(Erre a képen a Szentlélek jobb keze rá is mutat). Aki elé ült, térdelt, önmagát láthatta az Isten átölelő, szerető táncába burkolva.

Nem tudom megállni, hogy ne idézzem Rohr atya színélményeit:az Atya áttetsző arany ragyogását, a barna földre testet öltött Fiún az ég és a tenger kékjének összekapcsolódását, és a Szentlélek zöldjében az éltető klorofill zöldjét, amit ő is asszociál Hildegardunk éltető „viriditásával”. De e meditatív, áramló tánchoz mi is hozzáadhatunk valamit .

A kép három alakjához a fenti énekünk első három sorát, s a negyedik oldalhoz a befejező Egyistent, aminek tánca éppen minket is átölel, magával repít.

Ki tudja, a szemet és általunk a fület is magas szinten megrezgetett meditációs energia, nem indítana-e el valakiben egy felemelő folyamatot?

Ha igen, akkor megköszönhetnénk, hogy próbálkozásunk még hozzáadott a Szentháromságikon vonzerejéhez, Isten még nagyobb dicsőségét szolgálva!

Elmélkedésünk végén tekintsük hát meg Rubljov Szentháromság ikonját, amelyet a nagy szakértő Florenszkij egyenesen Istenbizonyítékként nevezett meg.

Ui. Antalffy Yvette-nek, írásaim szorgos megörökítőjének nem lehet eléggé megköszönöm szolgálatait. És mély hálával köszönöm még a pénteki csoportból a Gondviselésnek, hogy Keresztes Editünk öregségemben, magányomban, betegességemben mind-mind oszlop módjára segítségemre van. És Lósy Évikénknek, hogy csak hogy örömöt okozzon, mindennap küld valami szép és értékes internetes ajándékot. Miksa Gyulánk pedig férfias erővel fejti ki gondoskodását. (És csak a legszorgalmasabbakat említettem.) Bennük lakó Istenbizonyíték ez számomra . És ez igazán nem kis dolog.

 Szász Ilma

Dr. Szász Ilma honlapja:

https://sites.google.com/site/szaszilmahonlapja 

 

A megvilágosodottak evangéliuma - Szász Ilma, Jakab István  -videó

 https://www.youtube.com/watch?v=QuIcspDqUVA

forrás: VNTV - VIVA NATURA TELEVÍZIÓ

A világ attól fog megváltozni, hogy magas energiaszintű lények kisebb csoportja olyan módon fogja emelni a teljes közösség rezgését, hogy az megugorja azt az evolúciós lépcsőt, amely most nem a külvilágban, hanem az emberek belsejében fog végbemenni. Melyek a földhöz ragadt emberek tulajdonságai? Hogyan tudott az Isteni, természetes lény ilyen módon az elme rabjává válni? A megvilágosodás nem más, mint a belső fény kigyulladása, amelyet a környezeted is elkezd érzékelni, úgy is mondják, hogy bölccsé válsz. Már nem kötnek a régi szokások, sem a párkapcsolatban, sem a mindennapi életben, amelyek idáig meghatározták az életedet.

Kórházi dolgozók paranormális tapasztalatai

 

A paranormális jelenségekről tudjuk, hogy az emberek bárhol és bármikor érzékelhetik őket, így például a kórházakban is, amelyek esetében most a Reddit közösségi oldalon osztották meg a legfélelmetesebb paranormális tapasztalataikat a kórházi dolgozók.

Ó, hello: „Egy betegség miatt beszélni és mozogni képtelen nő megetetésében segítettem. Olyan volt, mintha kómába esett volna, vagy valami hasonló. Alig bírtam belediktálni az ételt. Miközben etettem, magamban beszéltem. Úgy tíz perc telhetett el, amikor a beteg lassan elfordította a fejét, és ezt mondta: 'Óh, hello!'

Ezután visszafordította a fejét, és folytatta a semmibe bámulást. Szörnyen hátborzongató volt!” – soberhungry

Egy kisfiú szelleme: „Terapeutaként dolgozom egy akut/hosszú távú gondozási intézményben, aminek négy fő folyosója van. Ezek közül sok különös esemény zajlik a 300-ason és a 2B-n. A lakók egy kisfiúról szoktak beszélni. Néhányuk csak látja, néhányuk csak hallja.

Rendkívül furcsa azt látni, hogy egy 98 éves nő milyen jól érzi magát, miközben egy kisfiú szellemével diskurál.” – Snowwhite88

Egy kis búcsú: „Az osztályon jól ismerték és kedvelték azt a beteget, aki a műszakom alatt hunyt el. Aznap este átadáskor elmondtam, hogy a páciens meghalt, mire az átadott szoba ajtaja, amit bezártam, magától kinyílt, aztán becsukódott. A beteg elbúcsúzott.

Később, de még ugyanabban a hónapban, az elhunytról beszélgettünk az ápolók állomásán. Különös módon egy kártya pont akkor esett le a hirdetőtábláról, amikor a beteg szóba került. A leesett kártyán az elhunyt beteg családjának nekünk szánt köszönete volt, amiért gondoztuk a rokonukat.” – Mogwa

Mit csinálsz: „Amikor egyszer az egyik tanárommal beszélgettem, akkor elmesélte egy élményét, amiben egy srác megfulladt. Körülbelül 15 perce halott volt, ezért betették a zsákba. Már épp a cipzárt húzták be, amikor a srác felült és megkérdezte, hogy mit csinálnak vele. A tanárom, aki 25 éven át dolgozott mentősként, elmondta, hogy ekkor állt a legközelebb ahhoz, hogy lelője magát.”

Ne engedj vissza: „Az anyukám nővérként dolgozott, amikor beszállítottak egy autóbalesetet szenvedett srácot, aki rengeteg vért vesztett. Az újraélesztés közben a srác magához tért, és azt kiáltotta, hogy: 'Ne hagyd, hogy visszamenjek oda! Ne engedj vissza!'

Pár másodperccel később meghalt.”

Bill itt van: „Még hallgató voltam, amikor egy végstádiumú veseelégtelenségben szenvedő hölgyet gondoztam. Azt kérte, hogy ha leáll a veséje, akkor ne élesszük újra. Ez bekövetkezett. Amikor leállt a veséje, akkor egy rövid beszélgetést folytattunk. Ekkor elnézett a vállam felett, és ezt mondta: 'Bill szerelmem itt van. Mennem kell.'

Ekkor leállt a légzése. A hölgy férjét hívták Billnek, aki akkor már elhunyt.” – Jesspandapants

Két férfi besétál: „A legtöbb betegünk idős. Általában két dolgot látnak, még mielőtt meghalnak. Néhányan arról beszélnek, hogy két férfi jelenik meg a szobában, és azt mondják, hogy most már készen áll a távozásra. Ekkor a beteg hív minket, hogy elmondja ezt. Amikor meglátják a két férfit, akkor rettegnek vagy bosszankodnak.

Mások azt mondják, hogy egy kisfiú megy be a szobába, ahol hangoskodik, rohangál és próbálja felébreszteni őket. Ilyenkor a betegek felhívnak minket, hogy megkérdezzék, ki az, aki megengedni, hogy késő este gyerekek rohangáljanak.” – pokfynder

Vallásos zene: „Nagyjából két évvel ezelőtt 10-15 beteget kezeltünk gombás agyhártyagyulladással. A páciensek 20 és 90 év közöttiek voltak. Nincsenek közös helyiségek, a betegeket elkülönítettük egymástól, nem álltak kapcsolatba egymással.

Ennek ellenére sok páciens ugyanazt a hallucinációt látta. Például gyerekeket pillantottak meg a szobájuk sarkában és vallási zenét hallottak.” – RNWaitress

Vudu-emberek: „Négy éve dolgozom éjszakai nővérként egy helyi otthonban. Egyszer az egyik betegem elképesztően élénk hallucinációk miatt nem tudott aludni. Azt mondta, hogy folyton vudu embereket lát, akik csak bámulják és várják a halálát.

Egészen addig nem vettem komolyan, amíg a folyosón át nem sétált egy nő, aki ritkán beszél. Ő azt mondta, hogy szintén látja ezeket az alakokat.” – Ryank_119

Másodszor: „Még tanuló voltak, amikor felhívtak egy stroke-os beteghez. 45 percen keresztül küzdöttek az életéért, de végül elhunyt. Értesíteni akartuk a családját, hogy búcsúzzanak el, de ők addigra elmentek.

A beteg több, mint 45 percen keresztül agyhalott volt, pulzus nélkül, de aztán felült és a családját hívta. Az ápolónők gyorsan elrohantak, hogy visszaszerezzék a monitorokat és a felszereléseket. Sikerült stabilizálni az állapotát, úgyhogy a beteg el tudott búcsúzni a családjától, majd azonnal, másodjára is meghalt.” – simplesimon6262

Szerző: Ancsy -hir.ma

(Forrás: noiportal.hu)

5 IJESZTŐ KÓRHÁZI FELVÉTEL  - videó

forrás: Nemazasrác

Mi történik akkor, amikor imádkozunk? Hogyan érdemes imádkozni?

 

Bár a címben feltett kérdés első hallásra egyszerűnek tűnhet, mégis azt gondolom, érdemes néhány szót ejteni arról, hogy mi történik valójában akkor, amikor imádkozunk, hogy kell-e imádkozzunk, s ha igen, hogyan tegyük azt.

Mi is tulajdonképpen az ima? Szűkebb értelemben véve Istenhez való fohászkodás, hozzá intézett kérelem. Tágabb értelemben nem csak Istenhez, hanem angyalokhoz, szellemi segítőkhöz, esetenként korábban eltávozott szerettünkhöz is intézett, segítséget kérő gondolatokról is beszélhetünk. S hogyan is jut el az ima ahhoz, akihez fordultunk vele? Tudjuk ugye, hogy a gondolataink, érzelmeink erős energiák, melyek teret és időt nem ismerve azonnal ott vannak annál a személynél, léleknél, akinek szántuk azt. Test nélküli állapotban (s olykor testben létezve is) a telepátiának ez a mozgatórugója, így működik. A lelkek úgy kommunikálnak egymással, hogy gondolatokat, érzelmeket közölnek a másik felé, egész egyszerűen úgy, hogy mindeközben rágondolnak a kívánt személyre, s amennyiben az illető kész annak fogadására, akkor azt érzékeli is, s ugyanígy válaszolva, létre is jön a sikeres kommunikáció. Készen állni test nélküli állapotban annyit jelent, hogy az adott lélek kívánja fogadni a másik lélek gondolatait, mondandóját, míg testben létezve általában annyit tesz, hogy olyan tudatállapotban legyünk, melyben képesek vagyunk érzékelni a felénk küldött gondolatokat. Ez utóbbi egyébként természetesen ritka, hiszen a testünk jelentősen leszűkíti a teljes tudatosságunkat, mellyel test nélküli állapotban rendelkezünk. Míg a telepátia a kommunikáció egyetlen és általánosan használt módja a szellemvilágban, tehát a fizikai test nélküli állapotban, addig testben létezve egy viszonylag ritkán használt képesség, lehetőség.

Attól függetlenül persze, hogy ténylegesen ritkán használjuk a telepátiát, tehát a gondolatok egymás közötti küldözgetését, testi állapotunkban, az attól még egy folyamatosan működő törvényszerűség. Így tehát kijelenthetjük, hogy bárkire is gondolunk, bárki felé is élünk érzelmekkel, ezen kisugárzott energiáink azonnal ott lesznek az adott személy körül, s annak előjelétől, minőségétől függően hatást is próbálnak gyakorolni rá. A legtöbb ember a legtöbb esetben persze ebből mit sem érzékel, ugyanakkor hogy a hatásukból mennyit fogad be saját magába az adott személy, az a mindenkori lelki és tudati állapotától függ. Itt most csak kis kitérőként jegyzem meg, ez az alapja az áldásnak és az átkozásnak is. Ha valaki felé pozitív gondolatokkal és érzelmekkel vagyunk, akkor tulajdonképpen áldjuk őt, tehát jót teszünk vele, ha viszont negatívokkal, akkor átkozzuk őt, rosszat teszünk neki. S nagyon fontos tudnunk ugye, hogy amit teszünk mással, azt valójában magunkkal tesszük, ez két módon is megvalósul ez esetben. Egyrészt amilyen gondolatokkal vagyunk mások felé, a karma oly módon hat vissza ránk a jövőben, vagy a következő életünkben. Másrészt a kisugárzott gondolataink nem csak annál a személynél jelennek meg azonnal, akinek szántuk őket, hanem saját magunknál is (mivel belőlünk indulnak ki), s így nem csak az adott személyre igyekeznek hatni, hanem saját magunkra is, ráadásul ez utóbbi esetben lényegesen nagyobb eséllyel. Vannak olyan emberek, akik az átlagosnál erősebb gondolati energiát tudnak magukból kiárasztani, őket nevezhetjük azoknak a köznyelvben, akiknek foghat az átkuk vagy éppen az áldásuk. Itt újra hangsúlyoznám azonban, hogy a hatás mindig a "célszemély" lelki és tudati állapotától függ - vagyis nincs az az erős átok például, ami hatást tudna kifejteni egy olyan személyre, aki testi-lelki harmóniában él, valamint aki nem is hiszi, hogy az átok hathat rá - ugyanakkor magára az átok küldőjére döntően hat. Hogy az áldásra is nézzünk egy példát; számos olyan dokumentált eset létezik, ahol ugyanazon betegségben szenvedő emberek egy meghatározott részének gyógyulásáért sokan egyszerre imádkoztak (tehát voltaképpen pozitív gondolatokat sugároztak rájuk gondolva), s később egyértelműen jobban gyógyultak ezen betegek a kontroll csoporthoz, tehát a többiekhez képest.

E kis kitérő után nézzük tehát akkor az imát. Láthatjuk most már, hogy hogyan működik. Hogy mi is történik valójában ilyenkor. Érzelmekkel felruházott gondolatokat intézünk egy adott szellemi lény (lélek) felé, aki azt - amennyiben test nélkül létezik - bizonyosan érzékeli is. A legtöbb esetben mit is takar egy ima? Istenhez fordulunk, rá gondolunk, szavainkat neki intézzük, s legtöbbször a gondjainkra, a fájdalmainkra keresünk nála gyógyírt, kérünk tőle segítséget. Aztán amikor a kért segítség meg is érkezik, akkor boldogan elkönyveljük, hogy imáink meghallgatásra találtak, ellenkező esetben pedig talán nem is értjük, hogy pont nekünk miért nem segítettek most az Égiek. Nos, ezekkel kapcsolatban szeretnék pár gondolatot tisztázni.

Sok cikkemben írtam már arról, hogy miért is történik velünk az életben az, ami. Nem Isten sorscsapásai vagy éppen ajándékai ezen események, hanem a lelkünk által vállalt sorsút szerves részei. A lelkünk teljes tudatosságában vállalt sorsútjáé, melyet okkal hozott a leszületés előtt, annak teljes ismeretében, hogy lélekfejlődése szempontjából és az előző élete(i) következményeképpen mit kell most megélnie. Mivel a lélek tudta, hogy leszületése után ideiglenesen elfelejti mindezen információkat, szellemi segítőit kérte meg arra, hogy kövessék nyomon fizikai életét, és segítsék őt abban, hogy minden a terv szerint alakuljon. Hogy minden megtörténjen, aminek meg kell, de semmi se történjék, aminek nem. Talán furcsa belegondolni elsőre, de éppen ezért, életünk egy nehézsége közepette azért imádkozni Istenhez, hogy hagyja ki életünkből e rosszat, voltaképpen megtagadása a saját lelkünk vállalásának, leszületés előtti egyezségének. S bár Isten elnézi ezt tőlünk (bár nem segít), de ténylegesen csak addig, amíg az előbbieknek nem vagyunk tudatában. Ha megértjük, ha csak általánosságban is, hogy mi, miért is történik velünk az életben, akkor Isten már elvárja tőlünk, hogy ahelyett, hogy elkerülnénk azt, inkább fogadjuk el, s igyekezzünk belőle kihozni a lehető legjobbat. Hogy ne azt nézzük, hogy jó vagy rossz történik-e velünk (mert annak úgyis meg kell előbb-utóbb történnie), hanem hogy abból mit tudunk kihozni mások és magunk javára, ha már egyszer történik. Azt szeretné, hogy ha mindenen igyekeznénk változtatni jó irányba, úgy, hogy azzal másokat és magunkat nem sértjük meg, de amin így nem tudunk változtatni, azt fogadjuk el. A leghelyesebben akkor járunk tehát el, ha nem azért imádkozunk, hogy segítsen Isten (vagy bárki más szellemi lény) elkerülni a bajt vagy éppen megtartani a jólétet, hanem ha erőt és támogatást kérünk tőle ahhoz, hogy képesek legyünk elfogadni és helyesen megélni azt, aminek történnie kell velünk.

Mitől függ egyébként az, hogy "hagyományos" imáink meghallgatásra találnak-e? S akkor mindenképpen felesleges így imádkozni? Bárkihez is imádkozunk, Istenhez, angyalokhoz, szellemi segítőkhöz, Jézushoz, stb. (világnézetünktől függően), általában akkor és abban segítenek, segíthetnek, aminek megtörténte még lényegesen nincs hatással a megélni kénytelen sorsutunkra, vagy éppen arra vezet majd bennünket - s ezt már érthetjük, a saját érdekünkben teszik. Amikor hallják az imáinkat (mert abban biztosak lehetünk, hogy hallják), s mégsem segítenek nekünk az Égiek, nem szabad csalódottaknak lennünk tehát. Meg kell értenünk a fentiek tükrében, hogy miért nem tették, miért nem tehették. Hogy nem fordultak el akkor sem tőlünk, sőt, azt is a mi érdekünkben (a lelkünk érdekében) tették, hogy a leszületésünk ne legyen végül hiábavaló.

Mikor járunk el tehát a leghelyesebben, ha imádkozni szeretnénk? Mindegy is, hogy milyen körülmények között, de nyilván kényelmesebb, ha egy nyugodt, csendes percünkben tesszük azt. Rágondolunk arra, akit meg szeretnénk szólítani, akiben hiszünk, aki megnyugvással, bizalommal tölti el szívünket, s a következőket intézzük hozzá. Megköszönjük mindazt a jót (és mindazt a rosszat is, hiszen tanulni valónk volt belőle), ami velünk történt, s egyértelmű jelét adjuk annak, hogy tudjuk s elfogadjuk, hogy mindezeknek meg kellett történnie. Erőt, támogatást kérünk mindahhoz, hogy mindazt el tudjuk viselni, ami történik velünk. Hogy legyen erőnk, kitartásunk és hitünk végig élni (és helyesen végig élni) mindazt, amit a sorsunk tartogat számunkra. Ebben mindenféleképpen a segítségünkre lesznek az Égiek, mindenféleképpen fognak felénk áramoltatni olyan energiát, mellyel könnyebbé tehetik mindezt számunkra.  Amennyiben pedig mindebbe komoly hitet is fektetünk, akkor készek leszünk ezen energiák befogadására is, tehát készek leszünk élni is a segítségükkel. S így imáink mindenképpen meghallgatásra találtatnak.

 forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

Bagdi Bella: Napindító ima –videó 

forrás: Bagdi Bella

Az öt elem, az öt fejlődési út - Tűz

 

Az öt elem az élet építő kövei, a láthatóvá és tapasztalhatóvá váló energiák, mint a szilárd föld, a folyékony víz, a légnemű levegő, a plazmaállapotú tűz és az éter mint sugárzó energia. Az elemek megértéséhez nemcsak a fizikai vagy pszichológiai jelentőségük fontos: A mitológiai hagyományok szerint az elemek „átalakítják” a szellemi energiákat annak érdekében, hogy azok tovább áramolhassanak az anyagba, hasonlóan egy elektromos transzformátor hatásához. Az indiai szent iratokban az elemek az indiai ajurvédikus orvosságok alapjai, ahogy a kínai filozófiában és akupunktúrában is, és arra mutatnak rá, hogy az élet egyensúlyához az elemek egyensúlya is szükséges. A görög filozófia a négy elemet a négy emberi képességéhez rendeli hozzá: az erkölcsös tűz, az érzéki víz, az intellektuális levegő és a gyakorlatias föld. 

Ha visszatekintünk egy lépéssel korábbra, a Kos korszakába – Kr. e. 2120-tól Kr. u. 40-ig –, felismerjük a tüzes energiákat. A tüzes akarat elsősorban életerőt és bátorságot ad ahhoz, hogy igyekezzünk elérni céljainkat. Az tűz elem támogat minden új kezdetet, és lehetővé teszi az élet megtapasztalásának folytonosan ismétlődő ciklusát. Így azok az idők, melyekben „égő” állapotokat élünk át, azt jelentik, hogy a tüzes idők vagy az emberi akaraton keresztül jönnek létre, vagy akkor, amikor a szellemi impulzusok az anyagon keresztül hatnak. Ez megtörténhet az egyes emberek életében éppúgy, ahogy egy nagy lépés lehetősége az egész emberiség számára is.

Mikor az akaratot a személyiség kívánságai irányítják, annak küzdelem, viszály, háború és pusztítás lehet a következménye. De ezek a fájdalmak és tapasztalatok fontos tanulási lépések a kibontakozásunk útjain. Az élet tűz-útjai az akarat képzésének az útjai. Ha a személyiség már készen áll arra, hogy kapcsolatba lépjen a lélekkel, már nem harcol, hacsak nem mások jólléte érdekében. A saját problémáinkért már nem harcolunk. A fejlett személyiségnek, a kibontakoztatott tudatnak, aki már kissé előrébb tart az „élet körforgásában”, nincs szüksége többé harcra ahhoz, hogy harmóniát teremtsen az életében. 

A tűz energiáit alapvetően erőként éljük meg, de ugyanakkor nyugtalanná, ingerültté és idegessé is tehet minket. Éppígy válhatunk vakmerővé is, mikor egy belső kényszer hajt minket előre, pedig valójában biztonságra vágyunk. Gyakran érezzük úgy, hogy „az egész világ ellenünk van”, és tapasztalataink érzelmi győzelmek vagy vereségek. Mert képesek vagyunk „teljes tűzzel” és odaadással síkra szállni valami mellett vagy ellen. 

Ha a tűz kísér minket, akkor az újat keressük, a kalandot, és mindazt, ami szélesíti látókörünket. Még akkor is, ha valójában – mindig és legfőképp – magunkat és a saját utainkat keressük. Szeretnénk az Eget és a Földet, ahogy Istent is, mindig újfajta módon értelmezni, és megérteni a kibontakozás útjait. 

A korszakok ritmikusan visszatérő hullámokként követik egymást, mindig újabb energiáival borítva be a Földet. Minden új korszak energiáját egy nagy isteni Mester kíséri, aki nem csak ennek az energiának az Ura, hanem a következő korszak szellemi tanítója is. A nagy Mesterek, az Ég küldöttei, időről időre eljönnek a Földre, hogy az emberiséget vezetve és tanítva a következő korszakba kísérjék. És ezekből az isteni tanításokból alakulnak ki a következő korszak vallásai, melyek lépésről lépésre, az egyik síkról a másikra tovább vezetve minket, kísérik utunkat a fejlődésünk hét síkján át. 

4000 évvel ezelőtt, a Kos korszakának a kezdetén, az ázsiai kontinens központjában, ahol ma Kína népei élnek, kialakult egy új vallás, az univerzizmus. Itt élt tovább az elsüllyedt Atlantisz már magasra fejlett népének egy megmenekült csoportja. Az univerzisták számára a menny, a föld és az ember egy Egység, a világmindenség Harmóniája. Ez a gondolat vezetett tovább a taoizmushoz, a konfucianizmushoz és a kínai buddhizmushoz. 

Ennek a korszaknak a vallása még a Mezopotámiában, az Eufrátesz és a Tigris alföldjén kialakult vallás. Az itt élő népek a kozmikus hármasságot imádták, és tartották a legnagyobbra: az égboltot – a légteret/földet – és a vizet. 

Minden új korszak kezdetén hatnak még az előző idők energiái is. Ahogy a Halak-korszak elején még a Kos-korszak tűz energiái is működtek, úgy éltek bennünk a Kos-korszak elején még az előző Bika-korszak Föld energiái is. 

Így vezetnek minket a fejlődés útjai a tanulások témáin keresztül az egyik elemtől a másikig, miközben feltöltik és erősítik a mi energiáinkat is. És ahogy újra és újra átéljük egy új energia idejét, úgy válik egyre tudatosabbá bennünk, hogy „élet” annyit jelent, mint „kéz a kézben járni”. 

Sok ezer évvel ezelőtt, a Kos korszakában, a tűz energiában, az erőnket és az akaratunkat erősítettük. Ebben az időben a harc, a hódítás és a győzelem volt az erény. Az utána következő Halak korszakában, a víz energiáiban, az érzéseinket fejlesztettük, tanultunk hinni és szeretni, és gyakoroltuk feláldozni magunkat egy nagy eszményért. Az előttünk álló idő, a Vízöntő korszaka, a levegő energiája, egy szélesebb nézőpontra, a magasabb dimenziók megértésére, a világ összetartozására fog minket tanítani.

 Az isteni szellem, az elemeken át sugározva, mindig itt van és itt lesz velünk a Földön. A lelkünk, ahogy a személyiségünk is, egyre tovább fejlődik, ha mi is sugározva eggyé válunk az élettel. Ha a feladatainkat elvégezve megtesszük a földi világ mindennapjainak a lépéseit, megéljük az élet számtalan csodáját, és – úgy az élet fájdalmaiban, mint az örömeiben – megtaláljuk Istent!

 forrás: Eva Gostoni spirituális tanító és írónő

 tűz videó - forrás:pixabay.com

Wass Albert: Három találkozás a halállal

Nem tudom, mások hogyan vannak vele, nekem régi ismerősöm. Ezt a kifejezést: «régi ismerős» - ez alkalommal szándékosan használom, mint legpontosabb meghatározását a köztünk fennálló viszonynak. A régi ismerős ugyanis olyan valaki, aki az ismerősnél több, de mégsem barát. Akit éppen úgy ismerünk, sőt talán néha még jobban, mint barátainkat, ismerjük gyöngéit és értékeit, mosolyait és könnyeit, ráncait és szeszélyeit, akit úgy ismerünk majdnem, mint magunkat és nem nevezhetjük barátunknak mégsem. Egyszerűen azért, mert hiányzik belőle valami, az a titokzatos vonzalom, amit rokonszenvnek nevezünk s ami barátokká tesz egymáshoz illő embereket, még mielőtt ismerősökké válhattak volna.

Így vagyok vele is, azzal a különös és titokzatos valakivel, akit Halál névvel nevezünk, s aki leghívebb kísérőnk az életben. Bár régóta ismerem, összebarátkozni mégsem tudtam vele, talán azért, mert folytonosan érzem, hogy kellemetlenül hatalmasabb, mint én és sohasem tudom, jószándékkal van-e irányomban? Tudom, hogy parancsolni tudna és mégsem szól soha semmit. Egész lénye és közelsége nyugtalanító s valami áthidalhatatlan távolságot érzek kettőnk között a dolgok látásában és megítélésében, egyszóval létezésünk szempontjaiban s ezért tartózkodom tőle s csak régi ismerősnek nevezem.

Első találkozásunk mélyen belenyúlik gyermekkoromba. Nagyapáméknál töltöttük a nyarat, a nagy tó mellett, hova feredni naponta lejártunk. Nagyapámék kicsi, földszintes házikója tele volt velünk, de tele az udvar is, meg a kert, ha játszani kezdtünk. Az unokatestvérek között én voltam a legkisebb s ezért sok mindenből kimaradtam, ami a nagyok mulatságához tartozott. De a feredésből nem. Úszni éppen úgy tudtam, mint ők s ezt a tudományomat is nekik köszönhetem. Ötéves ha voltam, mikor először vittek le a tóra. Csónakba tettek, kieveztek velem a víz közepére, ott egyszerűen megfogtak s mint kutyakölyköt szokás, bedobtak a tóba. A víz persze mély volt, s én előbb elmerültem, majd kapálódzni kezdtem, ordítottam, rúgdostam, köhögtem, s ők a csónakból kacagtak. Mikor már látták, hogy nem bírom, kihalásztak. Ezt megismételték nehányszor, én bőgtem, karmoltam, haraptam s nyeltem a vizet, de nehány nap alatt megtanultam úszni.

Szóval jártunk le feredni a tóra. A tó mindjárt a falu véginél kezdődött, hol egy hajdani gát roncsai látszottak, amit valamikor elvihetett az áradat. A víz itt zúgva ömlött a tóból a patakba s tajtékos habjai közül gerendák és cölöpök csonkjai meredeztek félelmetesen. A gát két partja közt, nehány megmaradt gerendán átfektetve deszkapalló nyujtózkodott s mi azon jártunk át a feredő helyre. A szédülést nem ismertük s úgy jártunk a keskeny deszkán átal, mintha széles országúton mentünk volna. Olykor játszani is megálltunk a közepén, köveket dobáltunk az örvénylő zúgóba, vagy a hegyes, kiálló cölöpcsonkokat bámultuk. Eszünkbe jutott az is, hogy ha valaki onnan lepottyanna, azt bizony derekasan fölnyársalnák ezek a jámbor cölöpök s testét az ár talán éppen Ludasig sodorná. Eszünkbe jutott, mint ahogy valami furcsa és félelmetes játék jut az ember eszébe néha anélkül, hogy kedve is lenne azt eljátszani.

Egy este, feredés után, hazafelé mentünk. Olyan szelíd és békés alkonyodás volt, amilyen csak nyáron tud lenni, s akkor is csupán a Mezőségen. Olyan szép, hogy szépségét már észre se veszi az ember. Csak halad benne és nem is ámul, nem is gyönyörködik. Olyan szép este, hogy a lélek kitárul egészen, mint egy puha színekből szőtt nagy-nagy szőnyeg s issza a szépséget és a nyugalmat anélkül, hogy mindez tudattá durvulna s a boldogság mélységét mérni próbálná.

Olyan este volt. A dombok langyosan sütkéreztek a nyugvó nap puha barna színeiben, a levegő tiszta volt és meleg és minden nyugodt, szelíd s nagyon közel lévő. A szemközti oldalak tarlói és kukoricaföldei élesen váltak el egymástól és egészen közel voltak. Közel volt a legelő is, s a békésen legelésző marhák hátán csillogott a fény s olyan volt, mintha csak a kezünket kellett volna kinyujtsuk, hogy megsimogathassuk őket. Puhán és kényelmesen nyujtózott a falu, jóságos volt és szelíd. Munkából hazatérő emberek jártak az utakon, kakas kukorékolt, libák gágogtak s álmosan bődült egy-egy tehén.

Ebben a szép, csöndes és szelíd alkonyatban mentünk hazafelé. Bőrünkön kellemesen bizsergett a napfény és a víz emléke. Tiszták voltunk a délutántól, kívül és belül. Haladtunk libasorban keresztül a pallón.

Én mentem leghátul, utolsónak. Elgondolkozva lépegettem, hogy mi járt az eszemben, ma már nem tudom. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy csak az esteledés bágyadt varázsát éreztem jólesően magamra hullani s a béke és a szelídség szép érzései alatt álmodozva rakosgattam egymás elé a lábamat. Alattam zúgott a víz, de csak halkan és nagyon távolról hallottam azt is, mint az este többi nyugtató zaját.

Hirtelen arra riadt a lábam, hogy nincsen alatta semmi. Levegőbe lépett. Ballábam volt, emlékszem arra is. Jobblábam alatt még éreztem keményen és biztosan a palló ismerős deszkáját, de a másik alatt semmi sem volt, csak a hirtelen felörvénylő rémület. S én talajvesztve léptem benne lefele.

Talán csak egy századrésze volt a pillanatnak, de egyszerre megéreztem mindent. A világ elbillenését, mely egyszerre színt változtatott, idegen lett és félelmetes. A semmit, ami alattam megnyílt, mint egy óriási száj. A tajtékzó vizet, mely egyszeribe felordított ott lent, hogy a szívem is megsiketült tőle. Megéreztem a tajték alatt ólálkodó cölöpök hegyes agyarait, melyek felém csattogtak félelmetesen, éreztem a borzalmat, gerincem reccsenését, a sikoltást, ami még el sem indult a számról; megéreztem a halált.

Csak századrésze volt a pillanatnak, de borzalmas volt és rémekkel teli. Megszűnt az alkonyat békés varázsa. A világ, a falu, minden megszűnt. Semmi sem volt, csak én s a rémület. S a zúgó, cölöpcsonkokkal kivert feneketlen mélység, amibe léptem.

Talán egy arasznyit léptem így lefele, s a lábam hirtelen megállt. Kemény, szilárd dologba, valóságba ütközött. Életbe ütközött. Véletlenül éppen azon a helyen emelkedett föl a mélységből egy megmaradt gerendája a régi gátnak s tenyérnyi csúcsával fölfogta a lábamat, amelyik a semmibe lépett.

Talán egy arasznyit léptem csak lefele, de az az arasz tág volt és nagy és hosszabb, mint az egész világ. Minden belefért, ami sovány kis gyermeklétemet jelentette addig, belefért és elmerült benne, mint hináros, iszapos tó sötét vizében egy rémült pillangó szárnya-rebbenése.

Egy századrésze volt a pillanatnak s én már ismét a pallón álltam. Álltam dideregve s a szívem ott vert valahol a torkom közepén. Reszkettem is és a világ forgott körülöttem szédült iramban, mintha megőrült volna a rémülettől. A víz siketen zúgott odalent, örvénylett, acsarkodott, mint éhes fenevad, ki zsákmányát elszalasztja.

A többiek, kik előttem haladtak, mindebből nem láttak semmit. Nem is szólottam nekik róla, akkor sem, azután sem. Egy-két másodpercig még álltam ott a palló közepén, aztán a szédülés lassan megszűnt, a világ felöltötte régi arcát s minden olyan volt megint, mintha nem történt volna semmi. A víz zúgott, mint máskor s én lenéztem reá és arra gondoltam, hogy ha az a gerenda nem állott volna éppen ottan, most alaktalan véres hústömeg lennék a cölöpök között s a tajték, amelyik ott kering zöldes-fehéren az örvény szélein, piszkos pirosas színű lenne.

Aztán elindultam s mentem a többiek után.

A partról még visszanéztem, de az az este már nem volt olyan nyugalmas és szelíd, mint nehány perccel azelőtt, mikor a túlsó oldalon a pallóra léptem. Barna színeiben furcsa és titokzatos fények álmodtak s a dombok és a falu valami titokzatosságot hordoztak hallgatásuk mélyén, amit addig sohasem láttam rajtuk.

Akkor találkoztam először a halállal.

Hosszú időn keresztül folyvást gondoltam reá. Igyekeztem elképzelni azt a pillanatot, amelyik elkövetkezett volna, ha a gerenda nem nyúl föl érettem s én lezuhanok. Igyekeztem elképzelni unokatestvéreim döbbenetét, mikor sikoltásomra megfordulnak. Apám arcát, mikor hírül viszik neki, hogy ezzel a kis álmodozó ballépéssel befejeztem az életemet.

Attól kezdve sokszor gondoltam a halálra. Az örvénylő vízre, a hegyes cölöpökre s arra az estére, mely vele járt s mely olyan tiszta volt és olyan nyugalmasan szép. Sokszor gondoltam arra, hogy milyen is az, amikor az ember nincsen. Ilyenkor éreztem újra tisztán a lépést, mely a semmibe szédített s tudtam, hogy egy borzalmas és nagyon gonosz pillanat lett volna, s azután semmi több. Szomorú volt visszagondolni rá. Felidézve az estét, amelyik olyan szép volt s amelyik másoknak éppen olyan szép lett volna továbbra is. Igen, a halál elgondolásában egyedül ez volt keserű. Hogy mindaz, ami akkor körülöttem volt, s amiről úgy éreztem, hogy szorosan hozzám tartozik: az alkonyodás lágy, barna színezése, a tó mozdulatlan szelíd tükre, a falu békéje mind nem változott volna semmit. Csak éppen én zuhantam volna bele egy ismeretlen sötétségbe, más minden maradt volna olyannak, amilyen egy másodperccel előbb volt, amikor még úgy éreztem, hogy az enyém. A szitakötők szárnya meg se rebbent volna a búcsúzó napfény langyosságában, a kacsák hápogtak volna tovább gondtalanul.

Igen, ez volt a legszomorúbb, erre gondolni. Egyszeribe egészen kicsinynek éreztem magamat ettől a gondolattól, egészen jelentéktelennek, akihez a világ szépségeinek semmi közük nincsen, aki nem is fontos, aki olyan mindegy, hogy él, vagy nem él, nézi a világot, vagy nem nézi, érez valamit, vagy nem érez semmit. S ahogy ezt így mind végiggondoltam, valami szomorú idegenség lopódzott érzéseim közé. Olyasmi, hogy idegen vagyok ezen a földön és semmi sem enyém ebből a világból. Mert az este akkor is éppen olyan szép maradt volna és békességtől duzzadó, ha én belezuhanok a semmibe.

Ez az érzés aztán kiépült bennem évek folyamán, ahogy sokat gondolkoztam rajta. Kiépült és tudattá alakult lassan, hogy utas vagyok csak ebben a világban, egészen magánosan vándorló utas, aki megnézhet mindent, amit látni módjában van, de semmit magával el nem vihet, semmit félre nem tehet, semmihez hozzá nem kötözheti magát, bármennyire is megszerette ezt, vagy amazt. S lassan, lemondó szomorúsággal kialakult bennem az útiterv is: az ember egészen rendszertelenül és minden értelem híján is igyekszik kissé megszépíteni azt az utazást, amennyire lehet. Átballag az életen, éppen mintha tóparton menne, váltakozó arcú dombok között, mindíg lát valami újat és mindíg elbúcsúzik valami régitől, s legokosabb, ha mindezt úgy cselekszi, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Mintha nem lenne abban semmi szomorú, hogy az idő búcsúzással telik, hogy minden hajnal egy alkonyatnak a sarkára hág s hogy vannak virágos tájak, amiket megszeretünk s a táj elmosódik a multba.

Okos dolog, ha úgy teszünk, mintha a világ egy kicsit a mienk is volna. Rendelkezünk fölötte, tervezgetünk, s nem gondolunk arra, hogy vendégek vagyunk benne csupán, s a gazda mindig az a nap, amit holnapnak nevezünk egyszerű szóval. Az sem baj, ha utazásunkat nagyon komolyan vesszük s igyekszünk nyomot hagyni az út két oldalán azzal a gondolattal, hogy aki majd utánunk következik, nyomunkban járhasson. Jó, ha elhisszük, hogy amit ilyenkor cselekszünk, nem felesleges s útjelző faricskálásainkat utánunk rajzó utasok meglátják, megértik, s talán hálával is gondolnak reánk. Jó, ha gondolkodás nélkül bele tudunk nyugodni abba, hogy minden, ami szép, érettünk van s velünk talán véget is ér. Sem a hajnalnak, sem az alkonyatnak nem ártunk vele, ha színét s hangulatát magunkénak tudjuk. Utasok vagyunk, de ez csak akkor jusson az eszünkbe, ha nehéz percek s fekete órák szakadnak reánk. Ha szelíd tájaink színeit viharok borzolják, ködök takarják, szelek temetik. Ha csunya és nehéz helyekre jutunk, hol a tulajdonérzés ezer terhével átvergődni nem is lehetséges. Ilyenkor jó a halálra gondolni, úgy messziről, mint egy kicsit furcsa, kicsit szomorú, de kényelmes és megnyugtató útitervre. S nézni a világot, ahogy az állatok nézik. Az őzek, a szarvasok, meg a medvék. Mint valami szép idegen holmit, amelyik mellett elmegy az ember, s miközben átvált egyik sűrűből a másikba, elgyönyörködik abban, ami gyönyörködni való.

Második találkozásom a halállal sokkal későbben történt és sokkal bonyolultabb körülmények között. Egy idegen város diákszobájában voltam, olyan egyedül, mint soha életemben, s kezemben a revolver. Sok minden összegyűlt s az öngyilkosság gondolata - bár ma már kissé restellem bevallani - régóta foglalkoztatott. Olyan volt körülöttem a világ, mintha acélfalak közé szorították volna. Nem volt se szín, sem illat. Nem volt őszinte szó a közelemben, s kéz, amit megszoríthattam volna.

A tükör elé álltam s felemeltem a kezemet. A fegyver hideg csöve halántékomhoz ért. Tudtam, hogy egy perc mulva már nem élek s az érzés, amit így éreztem, nem volt kellemetlen. Jó volt és megnyugtató a tudat, hogy mégis nekem is van szavam ezen a világon. Ítélhettem az élet dolgainak értelme fölött s ítéletem nyomán egy perc mulva minden befejeződik.

Bíráltam a képet, amit a tükör mutatott. Élt még bennem az emberi hiúság s emlékszem jól, könyökömet lejjebb eresztettem, mert merev vonalával megbontotta a kép furcsa hangulatát. Igazítottam a kezemen is, hogy a fegyver csöve helyes szög alatt illeszkedjen koponyacsontomhoz. Agyam pontosan dolgozott, vetítette az anatómiát s mutatta a roncsolni készülő golyó útját önmaga felé.

Talán egy egész percet álltam úgy s búcsúztam magamtól. Arcom vonalától, szemem színétől. Attól a valakitől, akiről csak annyit tudtam, hogy én vagyok. Hogy más emberek a nevemmel nevezik s csak én találkozom ritkán vele. Éppen ha tükör kerül valahol elém.

Valami egészen bizonytalan és furcsa érzésem volt, mintha én s az a valaki, akit a tükörben látok, nem lennénk egészen ugyanaz a személy. Néztem a barna arcú fiú homlokát, szemét, kezét, vállait s úgy éreztem, hogy az egész kép kicsit idegen. Lehet, hogy ezt a vékonycsontú diáklegényt az én nevemmel illetik, de mégsem egészen én vagyok az, hiába. Valahogy olyan volt, mintha egy ruhát néztem volna, amit a szabó egy kicsit elrontott, mellben igen szűkre számította. Enyém ugyan a ruha s viselem, mert nincs mit fölvegyek mást. De mégsem tartozunk szorosan egymáshoz, s ha jobbat találnék, örömest elcserélném.

Néztem magamat, figyelmesen, mint egy idegen embert, aztán a karom kifáradt s elhatároztam, hogy befejezem a játékot. Még egyszer végignéztem jól a tükörbeli legényen. - Ne haragudj - mondottam neki -, nem vagy egészen közömbös és talán néha rokonszenves is voltál. De hát így alakultak a dolgok s jobb lenne, ha újra kezdeném, nélküled.

Aztán görbíteni kezdtem az ujjamat s a pisztoly ravasza lassan engedett. És ekkor megszólalt valaki a hátam megett.

- Elment az esze?

Éles női hang volt, kicsit izgatott s remegve fölényes. A mozdulat az ujjamban maradt s hátra riadtam. Egy diáklány állott az ajtóban. Nézett csillogó szemmel, de szigorú szájjal.

- Szamár - mondotta ki gyors, rövid és tökéletes fogalmazásban az ítéletet.

Szégyeltem magamat és bosszantott is a dolog. Emlékszem, dacosan fölvetettem a fejemet és megkérdeztem a lánytól, hogy miképpen érzi magát feljogosítva arra, hogy sorsomba beleszóljon. Éreztem, hogy hangom lehetetlenül színpadias és az egész helyzet ostoba. Haragtól és szégyentől reszketve vártam a lány további lesujtó ítéleteit.

Ha az, aki hozzám benyitott, nem lett volna nő, mérges és értelmetlen vita indult volna közöttünk, valószínűleg kilöktem volna a szobából. De a leány a női lelkek nagyszerű érzékével eltalálta az egyetlen helyes hangot, ami ebben az esetben lehetséges volt.

Szája vonalát megremegtette, szemét könnybe borította, hozzám jött s vállamra tette a kezét.

- Kicsi fiú - mondotta halkan.

Aztán puha kezével végigsimogatta az arcomat s beszélni kezdet, melegen, anyásan.

Később hazudott is valami érdeklődésféléről. Tudtam, hogy hazudik, s mégis jó volt. A tudat, hogy valaki mellettem áll, hozzám tartozónak mondja magát, egyszeribe valószínűtlenül nagy távolságba sodorta a halál gondolatát s azt, amit az előbb még akartam, nehány perc mulva már szégyenteljes és ostoba cselekedetnek ítéltem magam is.

Életemnek erről a kis jelenetéről hosszú ideig meg is feledkeztem. Csak most jutott újra az eszembe, amikor a halálról írok. A leány, aki tulajdonképpen az életemet mentette meg akkor, ki tudja, hol jár most, talán nem is él. Az a kis hangulat-virág, ami jóleső kölcsönös hazugságainkból azon a napon kinyílt, s amit szerelem formájában nehány hétig még tovább játszottunk, jelentéktelen kis állomás az életemben, halovány színű kicsike emlék, amit régen el is feledhettem volna, ha nem társul hozzá ez a második találkozásom a halállal.

De így, ezen keresztül láttam meg, hogy az élet mennyire érzések és hangulatok dolga. Azon a napon semmi sem változott a valóságban. Minden úgy maradt, mint azelőtt. Gondjaim, bajaim a maguk reális formájában továbbra is vállamat nyomták. Mindössze annyi történt, hogy egy leány, akit alig ismertem addig, azt hazudta, hogy szeret. S én, bár nem éreztem szerelmet iránta, elhittem ezt, mert jólesett elhinni. Érzéseim és hangulataim feloldódtak, az egyedüllét érzete megszűnt, valakinek testét és lelkét magam mellett tudtam s ettől a tudattól a környező világ sötét színei megenyhültek.

Azóta tudom, hogy az élet fontos dolgai nem azok, amiket általában fontosaknak tartunk. Pénz, pálya, haladás, siker, munka: ha arról van szó, hogy megtaláljuk magunkat ebben a világban s érdemesnek ítéljük a benne létezést, akkor ezek mind nagyon aprócska dolgok. Az érzések és a hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s a lelkünkön keresztül a világot is, melyben élünk.

Pénz, pálya, siker, munka: az élet értelmének elbírálásánál alig is jönnek számba. Az érzés az, ami megtölti az embert, jóval és rosszal, széppel és csúnyával. S az érzések felszínén páraként lebeg a hangulat s váltakozó színeit rávetíti mindenre, ami körülöttünk van. Gondolatainkra is, szavainkra, beszédünk ritmusára, mindenre, ami belőlünk való. És így magára a világra is. Mert igaz, hogy minden, ami van, idegen tőlünk, egyforma rideg anyagiság s túlél bennünket, embereket. De amilyennek látjuk azt, ami van: az belőlünk való. Addig tart csupán, ameddig élünk s velünk véget ér. S ezért, ha a halálra gondolok, ez a változás már nem fáj úgy, mint régen. Hogy csak én megyek el s a világ itt marad. Hogy ilyenek lesznek ezután is az esték és a hajnalok, a felhők, szelek, csillagok. Nem igaz. Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztül szűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az úgy is idegen.

S ha mindezt így végiggondolom, rájövök arra, hogy meghalni sem éppen olyan nagy baj, csak lehetőleg minél későbben kerüljön sor reá. Mikor az ember már belefáradt a látnivalóba. S nincs miért siettetni önkényes fölénnyel. Eljön magától, s úgyis egy másodperccel hamarabb jön, mint kellene.

Harmadik találkozásunk sokkal, sokkal későbben történt. Családos ember voltam már akkor. Egy kis koporsó előtt álltam, nagy sötét szobában s a koporsóban kisebbik fiam aludott. A ravatalon néhány őszi virág s fenyőkoszorú. S kint a felszabadulás mámorát ünnepelte Erdély, a hazám.

Álltam kis szőke fiam koporsója előtt, s éreztem, hogy összetartozunk. Körülöttem minden idegen volt, minden a másoké. Az öröm, a lelkesedés, a falu, a kert, a ház s még a szoba is, amelyben ketten voltunk, én s a ravatal. Még a virágokat sem az én kertemben szedték. Semmi sem volt az enyém: csak az az egyszerű kicsi koporsó, s benne a fiam.

S akkor ott nagyon komolyan elbeszélgettem a halállal. Hosszasan vallattuk s mégsem tudtuk megérteni egymást. Közel állottunk egymáshoz és mégis borzasztóan távol. Ikertestvérek voltunk s gonosz gyűlölettel nézegettük egymást.

Aztán a kicsi koporsót kivittük a kertbe s béeresztettük a föld alá s én éreztem, hogy hideg a kert, hideg a föld s fázni fog a fiam. Nagyon szomorú érzés volt.

A fákról hulltak a levelek, nyirkosan és gyámoltalanul, az emberek lassan széledni kezdtek, mint akik elvégezték dolgukat s beszéltek egyszerű, közömbös, igaz dolgokról. Minden olyan józan volt, mintha a halál nem is állt volna köztem s fiam között, vagy mintha természetes dolog lett volna, hogy ottan állt s ott állt volna már régesrégen valamennyiünk között.

Ma már tisztán látom, hogy így is van ez. Mindnyájan együtt születünk a halállal s ő áll valamennyiünk között. S ezért van az, hogy bármennyire is közel jusson az életben két ember egymáshoz, valami kis idegenség mindíg ott áll kettőjük között. Az, hogy egyszer elmúlunk. Én külön és te külön és ő külön. S lehet a világon minden közös ügy, az egész élet lehet az emberiség kollektív ügye, csak a halál nem az. A meghalás az ember nagy magánügye, személyes ügy, senkire át nem ruházható, sem család, sem nemzet, sem mozgalom, semmiféle csoport nem vállalhatja el, sem az én részemet, sem a másét. Minden emberi közösség kicsikét hézagos valahol. Mert rendszerei csupán az emberi életre korlátozódnak s az emberi sors életből és halálból áll, s mikor a halállal akad dolga, nem segít rajta semmiféle jelszó, vagy tömörülés: az ember olyankor hasonló a magányos farkashoz, ki idegen erdőkön kóborog.

Borongó, csúnya őszi nap volt, amikor kisfiam sírját otthagytam egyedül a kertben. Sajgott bennem az egyedül maradó sír, szerettem volna halálában valamiképpen résztvenni én is. Nem lehetett. A világ és az élet ottmaradt körülöttem, józanul, konokul és követelték tovább jussukat. Mindenki vitte a maga megszokott életét tovább, csipdesték felém változatlanul az emberek a maguk józanul gonoszkodó bírálatait, mindenki a maga egyoldalúsága és szempontjai szerint, s már a temetést követő napon volt, aki gúnyos mosollyal adta tudtomra, hogy rossz gazda vagyok, mert nem forgatom a gabonát s megdohosodik, mint a mult évben is.

Felmenekültem újra a havasba s nehány néma és nagyon szomorú őszi estén, fent a Brád-tető kidőlt bükkfáin ülve elrendezgettem magamban élet és halál dolgait.

A kicsike sír ott van ma is apámék kertjében. Néha esténként fölkeresem, leülök melléje a padra s hosszasan elbeszélgetek vele. Néha szeretnék ajándékot vinni neki, piros autót, vagy piros szekeret s letenni oda a sírra. De félek mindig, hogy kinevetnek. Hiszen az ember körül annyian élnek, akik másképpen látnak. Az ember röstelli már, ha valamit másképpen érez, mint a többi.

Egyedül maradt nagyobbik fiam minap zöld rózsabogarakat vitt föl a sírhoz.

- Minek az? - kérdeztem tőle felnőtthöz illő ostobasággal.

- Csabika szereti ezeket - mondotta tiszta, nyugodt nézéssel. - Viszem a kertjébe, hogy játszódjon velük.

Ment és vitte és igaza volt. Jobban tenném én is, ha nem szégyelleném megvenni a kicsi piros autót és rátenni a sírra. Jobban tenné az ember, ha nem törődne senkivel, se gúnnyal, se bírálattal, csak a maga érzéseivel. Nem az a baj, ha rossz gazda az ember. Nem az a baj, ha megdohosodik a gabonája. Az a baj, ha nem illő életbe keveredik, mert attól a lélek dohosodik meg.

Azóta a csúnya, borongós őszi nap óta, hogy a kicsike sír oda került apámék kertjébe, megértettem, hogy közös úton járok a halállal. Ez volt harmadik s utolsó találkozásunk. Azóta együtt járunk, mint összenőtt ikertestvérek, kik nem barátok mégsem, csak vérszerinti ismerősök.

(Wass Albert: Három találkozás a halállal)

Wass Albert halál - videó

forrás: noto1934