Halottak napján könnyebben kerülhetünk kapcsolatba azokkal, akik eltávoztak
Az ezotéria fogalma az emberi értelem elől elrejtett valóságot jelenti, amely megismeréséhez szemléletet kell váltani, hiszen ha az általánosan elfogadott világkép korlátain belül gondolkodunk és viszonyulunk a jelenségekhez, rejtve marad az a lényeg, amit a legjobb törekvésünk ellenére sem érthetünk meg. Az ezoterikus ismeretek azt szolgálják, hogy fellebbentsék a fátylat a vélt igazságokról, axiómaként elfogadott, tudomány által is képviselt dolgokról, és tudatára ébresszenek a valóságnak.
Halottak napjának különös tulajdonsága az, hogy ezen a napon könnyebben kerülhetünk kapcsolatba azokkal, akik eltávoztak. Különleges kapcsolat jöhet létre, valóságos egyesülés a legközelebbi barátok és rokonok között. Olyan ez, mintha az elválasztó falak vékonyabbá válnának és részben feloldódnának, és mintha a különböző világok között lévő fátylak áttetszők lennének úgy, hogy az élők és holtak közötti különleges közlekedés lehetővé válhasson. Ezen a napon beszélhetünk hozzájuk. Ez a velük való egyesülésnek egyetlen módja, kivéve, ha erre speciálisan ki nem vagyunk képezve. Megmagyarázhatjuk szeretteinknek, hogy a jóvátételnek és továbbhaladásnak legegyszerűbb módja az, ha tevékeny teremtő módon élnek abban a környezetben, ahol éppen vannak.
Ezen a különleges napon megnyílnak az átjárók, és az alsó mentális világon keresztül, a konkrét gondolatok síkján is hatásosan adhatunk vigaszt az eltávozottaknak, hiszen elméjükben, de még inkább lelkükben, nagyon közel jönnek hozzánk. A mi éber tudatunk inkább az elmében, mint a lélekben összpontosul. A fizikai test nélküli emberek éber tudata az asztrális világban inkább a lélek által irányított, ezért is erős a kapcsolatuk az elementális világgal. Ha ezt észben tartjuk, és így próbálunk beszélni lelkeikhez, határozottan gondolva a „lélek” szóra, valóságos kapcsolatot hozhatunk létre, és ez jó érzést és megnyugvást fog nyújtani mindkét oldalon.
Azért a kiváltságért, hogy ilyen közel juthatunk eltávozott barátainkhoz és rokonainkhoz, köszönetet kell mondanunk szellemi vezetőinknek. Egyik működésüket úgy képzelhetjük el, mint egy templomot a felső világban. Halottak napján ez a templom megnyílik előttünk. Ennek a napnak liturgikus színe az ibolya. Ez a templom összekapcsolja a világokat, a fizikai világtól egészen fel a szellemi akarat legfelső világáig, biztos alapra helyezve azokat, és ezért kölcsönös átjárás válik lehetővé a világok között általában, de különösen az asztrális és a fizikai világ között.
Ez a körülmény igen erőteljes és lényeges szellemi egyesülést tesz lehetővé az élők és holtak között. Ez az egyesülés nem korlátozódik csak azokra, akik az asztrális világban vannak, hanem kiterjed azokra is, akik már a mentális világ alsó, sőt felső régióiba emelkedtek, azaz az alsó és felső mennyországba. Így ezen a napon az emberiség teljesebb egyetemességében kapcsolódik egybe. Az alábbi történet ezért is igen elgondolkodtató.
Ahogy a fizikai életben szokásos körülmények elvesztése fájdalmas esemény, úgy a szokatlan világba való ámenés is nagy zavart okoz
„Egy kisvárosban lakott egy fiatal lány, akinek az édesanya meghalt, és emiatt vigasztalhatatlan bánat gyötörte. A szegény lány csak sírt éjjel-nappal. Minden, amivel a szomszédok megpróbálták vigasztalni, csak súlyosbította fájdalmát. Gyakran ismételgette sírása közepette, hogy de szeretném csak még egyszer látni édesanyámat! Az együtt érző szomszédok a lelkészhez fordultak segítségért, aki szent ember volt. A lelkész elment a lányhoz. Nem illette őt szemrehányással az állandó sírásért, hanem finoman kifejezte részvétét, majd miután a lány megnyugodott, megkérdezte tőle, hogy valóban nagyon örülne, ha még egyszer látná az édesanyját?
– Ó, Atyám, nem telik
el egy perc, hogy ne kérjem ezt a kegyelmet az Úrtól.
– Jól van, gyermekem, legyen kívánságod szerint. Jöjj el este a templomba, és
ülj be a gyóntatószékbe.
A megbeszélt időben a lány odament.
– Ereszkedj térdre és imádkozz addig, amíg a templomi óra az éjfélt el nem üti. Akkor húzd félre a függönyt és meglátod édesanyádat – mondta a lelkész, és ezután eltávozott. A lány addig imádkozott, amíg az óra az éjfélt el nem ütötte. Ekkor a lány elhúzta a gyóntatófülke függönyét, és a következőt látta: az ég közepén halotti menet haladt a fény felé. Titokzatos és zajtalan menet volt, olyan, mint a felhőké egy napsütéses nyári napon. A lány észrevett a menet végétől messze lemaradva egy asszonyt, aki csak üggyel-bajjal vánszorgott és roskadozott, mert egy fekete vízzel telt nagy vödröt cipelt a kezében. Felismerte édesanyját, akinek elkeseredett és szenvedő arca megrázta őt. Ezért hazatérve még többet sírt, hiszen meggyőződött arról, hogy anyja boldogtalan a másvilági életben. Ezen kívül nagyon érdekelte az is, hogy miért van a kezében a nehéz vödör. Hajnalban elsietett az öreg lelkészhez. Elmesélte a látottakat. »Jöjj vissza erre a helyre este, és lehetséges, hogy megkapod a magyarázatot« – tanácsolta a szent ember.
Éjfélkor a lány újra meglátta a halotti menetet, úgy, ahogy az előző éjszakán. Az édesanyja még mindig messze lemaradva az utolsó volt, és most már teljesen meggörbült, mert egy vödör helyett kettőt hordozott. Az arca majdnem elfeketedett a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. A lány felkiáltott: – Édesanyám! Miért vagy olyan szomorú?
Alig tudta végigmondani, amikor az anyja már válaszolt: – Hogy miért vagyok szomorú? Hagyd már végre abba a siratásomat! Nem látod, hogy arra kényszerítesz engem, hogy vízhordóként dolgozzak az én koromban? Ez a két vödör a te könnyeiddel van tele, és ha nem nyugodsz meg, akkor az ítélet napjáig kell hordoznom ezeket. Gondolj arra, hogy nem szabad a halottakat megsiratni: ha a lélek boldog, az örömét tönkreteszik, ha várja a megváltást, az elhalasztódik, ha átokkal sújtott, a könny, amit érte hullatnak, tűzesővel esik rá, megkettőzve szenvedését.
Amikor reggel a lány ezt elmesélte a lelkésznek, az megkérdezte tőle.
– Fogod-e ezután
siratni a fény felé igyekvőt, gyermekem?
– Soha többé nem teszem, hiszen ezzel csak szenvedést okozok.
– Gyere el ma este is a templomba, azt hiszem, örülni fogsz a látottaknak.
Valóban, a lány öröme határtalan volt, amikor látta, hogy édesanyja már a menet elején halad.
Arca felderült és égi boldogságot sugárzott.”
Az ember eltávozása a túlsó világokba olyan esemény, amelynek lényege, hogy halál nincs, és ami van, az ember törvényszerű utazása a finomabb világokba, ahol egyszer feltétlenül találkozik azokkal, akiket szeret. Aminek az adott pillanatban a rokonok tanúi, az a szemmel látható fizikai test elhagyása. Az érzések, gondolatok és a tudat megmaradnak az átmenő emberrel, aki most kilép a megszokott életmódból és belép az új, finomabb világba. Ahogy a fizikai életben a szokásos körülmények elvesztése fájdalmas esemény, úgy a szokatlan világba való átmenés is nagy zavart okoz. Csak egyetlenegy szükséges most, hogy az eltávozó embert igazán szerető rokonok csak rá gondoljanak, és ne saját magukat sajnálják, súlyosan megnehezítvén a távozás pillanatát.
A határozott állásfoglalás, kitartani a folytonosság melletti hitben, mások tapasztalatain nyugszik, akik már nem térnek vissza, hogy elmondhassák a valóságot. Az akcentust ezért Isten egységére, a makrokozmosz és a mikrokozmosz, vagyis a Teremtő és az ember elválaszthatatlanságára kell helyezni. A bennünk lévő isteni én, az örök utazó lélek, saját szabad akaratából az „okkult halált” választja, mert belemerül a sűrű anyagi világba és magára ölti testét abból a célból, hogy felmagasztalja a forma természetét. Eközben ő már „halott” abban az értelemben, hogy a szabad lélek számára a formába merülés a halál. Az életáramlat formába merülve elveszíti szabadságát, éber öntudatát, elfátyolozva a sötétségben észleli magát, ami a halál szinonimája. A fizikai forma halála nem elsődleges tényező, és helyreállítható az újjászületés folyamatának köszönhetően. A reinkarnáció, az újbóli megtestesülés a természet alaptörvénye, és a halál nem létezik.
A halálhoz való egészséges viszonyulás nagy fontosságú. Amikor a fájdalom és a gyengeség eltávoznak, lehetővé kell tenni a halálba készülőnek, hogy valóban felkészülhessen a nagy átmenetre. Ne feledjék, hogy a fájdalom sok erőt vesz ki az emberből, és szétzilálja az idegrendszert.
A halált a felszabadítás törvénye irányítja, nem pedig a korlátok közé szorítás törvénye. A halál csak az önálló, tudatosan létező életek által értelmezett helyesen, és eltorzított azok számára, akik bűvöletben élnek és becsapottak.
Amikor az igaz szolgálat értelmezése helyes lesz, akkor fedezik majd fel, hogy az isteni teremtő energia mindig a pusztító aspektussal együtt létezik. A formát elpusztítja, hogy a bezárt tudatot szabadon ereszthesse. Amikor a halálfélelem jelenségével találkozunk, nincs mit tenni, azon kívül, hogy fel kell emelni a fogalmat a tudomány szintjére, vagyis meg kell ismertetni az embereket a halál jelenségével. Megszületni nem tudjuk megtanítani az embert, de a halálhoz való helyes viszonyra igen. A halál a nagy illúzió része, és csak azoknak a lepleknek köszönhetően létezik, amelyeket magunk köré vontunk.
Az eltávozás az élet aspektusával kapcsolatos, és a szellemi akarat cselekvése váltja ki. A „feltámadás elve” érvényesül, amely rejtve van a „pusztítás munkája” mögött. Megnyilvánulása az a folyamat, amit halálnak hívunk, a tudatot képviselő életáramlat elszakításának eszköze a testek formáitól a gondolatok, a kívánságok és a fizikai test három világában. Így keletkezik a nagy szintézis. A pusztítás, a halál és a feloldódás valójában az élet jelenségei. Az elválás pedig a fejlődés folyamatának tényezője.
A halál során következik be a nagy egyesülés. A beavatott mester szavai szerint: „aki a halált a külvilág tapasztalataiból és a belső élet kifejeződéseiből egyaránt ismeri, annak a halál nem létezik. A jó halál, a törvény szerint, a cél teljesítésével jön el, és következésképp a törekvés megszűnésével. Az elváláskor az emberi forma elveszíti polarizációját a benne létező lénnyel, így lehetővé teszi számára a távozást. Más szavakkal, megszűnik mágneses fókuszként, vonzóerő forrásaként működni. Elveszíti mágnesességét, és a vonzás törvénye elveszíti fölötte hatalmát, ezért a forma világában a bomlás a végső állapot jellemzője.”
A változást az akarat összpontosított energiájának áramlata váltja ki. Tulajdonsága szerint annyira magnetikus, hogy magához vonzza a központok életét, és ez vezet a formák széteséséhez, az élet felszabadulásához. A halál akkor keríti hatalmába az embert, a szó szokott értelmében, amikor a fizikai testből eltávozik az élet akarata és a helyét az elválás akarata foglalja el. Ezt nevezzük mi halálnak. Az egyén lelke a saját szerepében világosan felismeri a megtestesülés ciklusának végét, és visszahívja életét. Teszi ezt az akaratenergia-áramlatok impulzusaival, amelyek elég erősek ahhoz, hogy létrehozzák a változást.
Az evolúciós célpont saját valóságos fényében az élet. A forma vagy jelenség, kiszolgálva a célt, eltűnik. Bekövetkezik a forma halála. A minőség, mivel bolygónkon fejlett, „tudatosítja önmagát”. Sem a forma, sem a minőség (sem a test és sem a tudat) a lét új állapotában nem jut szerephez, csak az élet aspektusa, a szellem, aki a saját maga síkján válik domináns tényezővé. A mi hét energia-központunk a kozmikus síkokban való jelenlétünk. A fejlődés folyamata, hogy ezekben a síkokban érzékelőek legyünk, tudatra ébredjünk, és a síkokból a tapasztalások eredményeként az eltávozás után feljebb lépjünk.
Az ok létrehozza az ember formai aspektusát, és ettől kezdve ameddig az életakarat létezik, addig fog a forma élni. Az evolúciónak két fő vonulata van: az, amelyik az anyaghoz és a formához tartozik, és az, amely a lélekhez, a tudat aspektusához, a megnyilvánult gondolkodóhoz tartozik. A fejlődés mindkettőnél különbözik, és mindegyik a saját útján halad. Ahogy már ismert előttünk, sokáig a lélek magát a formával azonosítja és törekszik a „halál útján” haladni, hiszen valójában ilyen a gondolkodó sötétben járása. Később, az erőfeszítések energiáinak hatására ez az azonosulás megszűnik. A lélek felismeri saját útját, és elindul a fény és az élet útján. Azonban, emlékezzünk, hogy mindkét aspektus útja a saját maga számára helyes út, és a fizikai testben és a kívánságokban elrejtett impulzusok nem hamisak, csak bizonyos szemszögből azok, ha helytelenül alkalmazzák őket. Ezek a gondolatok késztették a tanítványt Jób Könyvében felkiáltani: „Eltorzítottam azt, ami helyes volt.” A fejlődés két útja különálló és egymástól különböző, és ezt észben kell tartani. A halál az ember számára olyan, mint az atom számára a belőle felszabadított energia.
Az atommag „szétesik”, és ez az esemény az atom életében hatalmas fényt és óriási erőt szabadít fel. A halál jelensége megközelítőleg analóg módon megy végbe. Megrázza és szétrombolja az anyagi formát, és építő célt szolgál, hiszen az illúziók ködét oszlatja szét.
Ha az ember tudata megőrzi éberségét az átmenet láthatatlan világaiban, akkor nem ismeri meg a halált. Ebben erősítheti a hite, amely egy parancsolatra épít: Szeressétek egymást!
forrás: Dr. Bíró Dénes
tgy-magazin.hu XVII. évfolyam 11. szám
Angyal meditáció - videó
