Halottak napja körül a legtöbb ember kimegy a temetőbe, hogy emlékezzen, hogy tiszteletét tegye elhunyt szerette emléke előtt. Ha nem tenné vagy ha nem így tenné, a társadalom meg is szólná őt. Két probléma van tehát e nap körül - az egyik, hogy ekkor mindezt meg KELL tenni, a másik pedig, hogy mint oly sok minden mást, ezt az alkalmat is bekebelezte a fogyasztói társadalom gépezete, valamint - némileg ehhez kapcsolódóan - az a materialista nézet, hogy akit szerettünk, a temetőben van.
Manapság sajnos a halottak napját is meghatározza a fogyasztói szemlélet, ugyanúgy, ahogy a karácsonyét vagy éppen a szerelmesek, a gyermekek napját, stb. Van egy dátum, amikor azt KELL csinálni, amit mások kitaláltak arra a napra, s lehetőleg úgy, hogy minél több pénzt költsünk rá, minél előbb. Természetesen nem arról van szó, hogy baj lenne, ha a szeretetnek vagy éppen az eltávozott szeretteink emlékének tisztelünk egy szimbolikus napot - de annak valóban csak szimbolikusnak kellene lennie. Amikor nem csinálunk semmi különösebbet annál, mint egyébként, de tudatjuk a világgal, hogy egy napot (szimbolikusan) mégis kijelöltünk számára. Szeretni és megbecsülni a társunkat vagy éppen szeretettel emlékezni eltávozott szeretteinkre minden nap kellene - de a túlzások és az anyagi megnyilvánulások előtérbe helyezése nélkül.
Az a nézet, mely napjainkban (még) uralkodó, miszerint a testünkkel azonosítjuk magunkat, miszerint csak annyi a világ, amennyit a fizikai érzékszerveinkkel és műszereinkkel felfogni képesek vagyunk belőle és miszerint a testi halál egyben a totális vég is, a lehető legtávolabb van a tényleges igazságtól - s ez a nézet tartja távol a legtöbb embert a halottak napja helyes megítélésétől is.
A testi halál után, amikor a lélek már elvált a testétől, a gondolat irányít és határoz meg mindent, valójában csak az számít. Az a lélek, aki a testi halála után kellően tudatos, aki hajlandó meglátni a fényt, s annak rendje módja szerint átkel rajta a szellemvilágba, mindezt tökéletesen érteni fogja. Amelyik lélek nem így tesz, azt pedig igyekezni kell mielőbb felvilágosítani az átkelés fontosságára, az előbb említett gondolat útján. A legtöbb esetben a lélek átkel tehát, legkésőbb a temetése után, ugyanakkor a róla szóló érzéseinket és a felé küldött gondolatainkat érzékelni fogja, s számára csak ez számít már. Nem az lesz az elsődleges számára, hogy hányszor járunk ki a temetőbe, hogy mivel borítjuk be a sírját, hanem hogy gondolatainkkal és érzelmeinkkel miként reagálunk irányába. Ha mély, meg nem értő és el nem engedő gyásszal viseltetünk iránta, az neki is fájni fog, sőt bizonyos esetekben a lelke tovább haladásában is akadályoztatjuk ezzel. Ha boldogtalannak, nyugtalannak lát bennünket, akkor ő is az lesz. Ellenben ha mindig szeretettel gondolunk rá, de megértjük és elfogadjuk, hogy neki eljött az ideje és mennie kellett, ugyanakkor teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy elválásunk csupán átmeneti és csupán látszólagos, s az emléke megőrzése mellett képesek vagyunk újra élni, akkor eltávozott szerettünket is mély megnyugvás járja át. Természetesen mindez nem könnyű, hiszen az uralkodó világnézet éppen ennek ellenkezőjét verte belénk (hogy a testi halál egyben végleges véget is jelent), másrészt nem is várható el mindenkitől és minden helyzetben ugyanolyan minőségű gyászfeldolgozás. Azonban a létezésünk igazságának minél mélyebb megértése kulcs fontosságú mindenki számára, hogy mégis a helyes felfogás irányába tudjon haladni, s nem csak önmagáért, hanem (mint ahogy láthatjuk, legalább olyannyira) a szerettéért is.
A szellemvilágban örömmel veszik, hogy megtiszteljük őket azzal, hogy egy nap kijelölten az éppen ott tartózkodó szeretteinknek szól. Azonban mégis jobban helyeselnék tehát, ha mindez csupán szimbolikus lenne. S nem "vezényszóra" emlékeznénk rájuk, s nem anyagi körítés mellett. Hanem érzelmekkel és gondolatokkal, bárhol és bármikor. Azt szeretnék, hogy tudjuk, az a lélek is, aki ebben az életünkben, már eltávozott szerettünket testesítette meg, ugyanúgy örökké létező lélek, mint bárki más, mint mi is, s ugyanúgy él tovább, sőt, most él igazán. Elválásunk csupán átmeneti, hiszen amikor nekünk is eljön az időnk, ő lesz az egyike azon lelkeknek, akik a szellemvilág kapujában fognak várni ránk, s miután még nagyon sokat lehetünk velünk együtt. Elválásunk csupán látszólagos, hiszen bár testi értelemben nem lehetnek velünk, de szellemi értelemben igen. Ez természetesen a legtöbb ember számára érthetően nem kielégítő, de mégis nagyon megnyugtató és nagyon fontos tudnunk, hogy eltávozott szeretteinkkel folyamatos a gondolati, szellemi kapcsolatunk. Folyamatos volt mindig is, de ez igazán most kerül előtérbe, amikor szerettünk már testetlen állapotban van. Minden egyes gondolatunkat és érzelmünket, melyet neki szánunk, feléje intézünk, érzékeli, s sok esetben a maga módján igyekszik is rá válaszolni. A választ persze a legtöbbünk nem képes érzékelni vagy annak jelét észrevenni, de egyrészt ez sok esetben nem is így van, másrészt már az egyoldalú kommunikáció is - én azt gondolom - hatalmas dolog mindaddig, amíg látszólag távol vagyunk egymástól.
Mivel nagyon egyszerűen fogalmazva, az eltávozott szeretteink lélekállapotát döntően befolyásolja az, amit és ahogyan feléjük érzünk, tulajdonképpen ez a legfontosabb - halottak napján és azon kívül is. Minden más feleslegesnek tűnik. Ám azon érzelmeket és gondolatokat (a lehető legnagyobb mértékben) az elengedő és elfogadó szeretetnek kell uralnia és nem a fájdalomnak, a túlzó ragaszkodásnak. S ez mint írtam feljebb is, természetesen nem várható el mindenkitől és minden esetben ugyanúgy, de törekedni kell felé, hiszen mindez az itt maradott és az eltávozott lelkek elemi érdeke is.
Említettem már más írásomban is, hogy azok a lelkek, akik annak rendje módja szerint átkeltek a szellemvilágba, a későbbiek során - alkalmanként - meglátogathatnak bennünket, szellemi feljebb valójuk engedélyével. Ez azt jelenti, hogy nem csak gondolatban lesznek velünk, hanem bizonyos értelemben fizikailag is a közelünkben lesznek, még ha ezt sok esetben nem is érzékeljük. Mégis számos alkalommal előfordul, hogy egy félreérthetetlen jelet kapunk a fizikai környezetünkben, legyen ez akár egy simogatás érzése, egy szerettünkre emlékeztető tárgy vagy állat hirtelen megjelenése, és még hosszasan sorolhatnám. Amennyiben a szerettünk lelke már átkelt korábban a szellemvilágba, akkor ez esetben szellemi engedéllyel tért vissza hozzánk kisebb vagy hosszabb időre, hogy megnyugtasson bennünket. S mivel halottak napja körül az ilyen jellegű megnyugtatásnak kiemelt igénye van, ez idő tájt sokkal több lélek kap engedélyt egy látogatásra, mint az év más szakaszaiban. Másképpen szólva ilyenkor a szokásosnál több lélek van jelen fizikai értelemben is a közelünkben, mint egyébként. És ahogy írtam már fentebb is, ők nem a temetőben vannak jelen, ahol csupán (ki tudja hányadik) levetett testüket hagyták, hanem ott, ahol gondolunk rájuk, ahol eszünkbe jutnak. Ez lehet a temető éppúgy, mint a világ - szó szerint - bármely pontja.
(Csak zárójelben jegyezném meg, hogy természetesen vannak olyan lelkek, akik a sírjuk mellett vannak hosszabb ideig is, azonban ők még a testi haláluk után nem tértek vissza a szellemvilágba, s viselkedésüket a nem kellő tudatosságuk okozza. Ez esetben nagyon fontos - főleg az ő érdekükben -, hogy rávegyük őket a helyes lépésre.)
Mindannyian a társadalom tagjai vagyunk, s természetes, ha annak szabályai alól nehezen tudjuk csak kivonni magunkat. Nyilván nem tehetjük meg könnyedén, hogy ne csináljunk nagy felhajtást halottak napja körül (mint ahogyan karácsony körül sem), de a gondolkodás módunk megváltoztatásával és a testi halál utáni létezés minél teljesebb megértésével nagyon sokat tudunk segíteni eltávozott szeretteinken éppúgy, mint saját magunkon.
forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu
Mennyei szférák zene - videó
