Vannak emberek, akik
félnek az egyedülléttől, társ nélkül életképtelennek tartják magukat, úgy
érzik, nem tudnak egyedül boldogok lenni, és azt remélik, hogy egyedüllétük
megszűnik, mihelyt egy másik emberrel élnek együtt.
Két boldogtalan ember
azonban nem lesz csupán azáltal boldog, hogy együtt él, különösen nem akkor, ha
ehhez még az a félelem is társul, hogy a másikat elveszíthetem. Az igaz
szeretet nem félelemre épül. Az egyedüllét olyan feladat, melyet minden ember
valamikor önmaga elé állít, és amely elől nem lehet megfutamodni: meg kell
oldania. Ez nem azt jelenti, hogy remetévé kell válni, az egyedüllét nem
fájdalmas magány vagy izoláció. Ha megtanulom, elsajátítom az egyedüllét
művészetét, akkor tiszta öntudatra ébredek, az egylétbe jutok. Ebben a tudatban
intenzív és mély kapcsolatba kerülök másokkal és rajtuk keresztül a
mindenséggel, mely kapcsolat nem a gondolkodás révén jön létre, hanem a létezés
minden szintjét átfogja. Ekkor és csakis ekkor válok autonómmá. Az igaz
szeretet, szerelem ekkor és csakis ekkor válik lehetővé.
Az ideális társat csak
akkor tudom megtalálni, ha előbb magam is ideális társsá válok. A nagy
szerelmet csak akkor találom meg, ha önmagamban felfedezem. Ekkor ugyan már
nincs szükségem kívülről jövő szeretetre, szerelemre, ám csak így tudom
lehetővé tenni, a rezonanciatörvény szerint csak ekkor tudom magamhoz vonzani.
A társkapcsolat értelme abban rejlik, hogy a partner szembesít a
hiányosságaimmal, megmutatja, hol nem vagyok még egészséges. A másik féllel
folytatott viták végső soron tehát önmagamhoz vezetnek el. Ekképpen a partner;
aki mellett megmaradok, mert szeretem, ideális társ számomra. Én pedig az ő
számára. Együtt haladunk az önmagunk felé vezető úton. A boldogságot nem úgy élem
meg, hogy minél több szeretetet kapok a társamtól, hanem azáltal, hogy
képességeimet optimalizálva egyre több szeretetet tudok adni és elfogadni.
Mindaddig, amíg magam szeretni nem tudok, lelkem üres marad. A társkapcsolat
célja tehát nem az, hogy szeretetteljesen turbékoló pár legyünk, akik egymás
nélkül élni sem tudnak, hanem ideális esetben az, hogy két ember egymással és
egymás mellett "egészséges" legyen, akiknek már azért nincs szükségük
egymásra, mert mindegyikőjük magába fogadta a másik minden aspektusát.
(Kurt Tepperwein)
