2014. március 13., csütörtök

Élet a halál után 4.



Mit érezhetünk a halál után?
Az öt érzék eltompulásával az érzékszerveken túli érzékelés egyre élesebbé válik. Még mindig látunk és hallunk, de már nem fizikai tárgyakat érzékelünk. Ezek bármifélék lehetnek, amit csak látni szeretnénk az asztrális síkon: mennyei képek és hangok, égi lények és ragyogó fények.




Akik szoros kapcsolatban álltak a haldoklóval, ez idő alatt érezhetik az illető jelenlétét. A halálközeli élmények legjellegzetesebb jelenségei az arcok, hangok vagy egyfajta érzelmi jelenlét. Más hagyományos kultúrákban az emberek talán arra számítanak, hogy szellemekkel vagy állatokkal fognak találkozni. Mielőtt elhagyná a testét, a haldokló gyakran valamiféle titokzatosat érzékel maga körül – egyféle melegséget, egy halvány alakot vagy alig hallható hangot. A haldokló rezgésszámán ezek valamiképpen érzékelhetők. Aki töltött már időt haldokló mellett, az tudja, hogy egyesek ilyenkor eltávozott házastársukról vagy már rég halott szeretteikről állítják, hogy velük vannak a szobában. A fizikaiból az érzékszerveken túli lét felé tartó átmenet során valamilyen asztrális kapcsolat jön létre.
A halál beálltakor a fizikai test asztrális alakmása különválik. A védikus tanítások szerint az eltávozott lélek egy ideig az asztrális tartományban alszik, amit jómagam lappangási időszakként értelmezek. Az elmében előbb új gondolatok jelennek meg, mielőtt tettekhez vezetnének, és valami hasonló történik a lélekkel is. Üres térbe lép, ami összhangban áll azzal, hogyan működik a tudat, amikor az újba vagy az ismeretlenbe kell vetnie magát.
Rendes esetben a lélek békésen alszik, ám ha az illető hirtelen vagy idejekorán hal meg, netán sok beteljesületlen vágya maradt, álma nyugtalan, zaklatott lehet. Az erőszakos halál rettenete könnyen tovább visszhangozhat benne, akárcsak az e világhoz közelebb álló kínok, mint amilyen a viszonzatlan szerelem vagy a bánat. Az öngyilkosok ugyanazt a belső fájdalmat tapasztalják, amely életük eldobásához vezette őket.
A beteljesületlen vágyak nem feltétlenül előnytelen dolgokra irányulnak. Az élvezet utáni sóvárgás hátterében az elengedésre való képtelenség áll. Szellemi gyakorló nagybátyám sok részletes beszámolót hallott az alsóbb asztrális síkokon rekedt lelkekről. (India sohasem korlátozta magát egyetlen, a Pokol és a Paradicsom különféle szintjeit bevándorló Dantéra.) Ezek a zaklatott lelkek hosszú ideig képesek egy alacsonyabb szintű asztrális hullámhosszon rezegni, habár ez így földi nézőpontból látható. A lélek a maga nézőpontjából nem napokkal, hónapokkal és évekkel mér. Amikor valaki hirtelen vagy nem természetes módon hal meg, nincs ideje feldolgozni személyes karmáját; amíg nem dolgozza fel teljesen kötődéseit és kötelezettségeit, vonzódni fog ehhez a sűrűbb síkhoz.
A szentek és a bölcsek abban az előnyös helyzetben vannak, hogy képesek szabadon, a vágyak korlátaitól mentesen utazni az asztrális síkok között. A zaklatott lelkek két világ között rekednek, és ha hátrahagyott szeretteik minduntalan imáikkal, bánatukkal vagy beteljesületlen szerelmükkel hívják őket, vagy megkísérlik felvenni velük a kapcsolatot, folyamatosan letérnek útjukról. A léleknek aludnia kell az asztráltestben, mint egykor az anyaméhben, a békés halál pedig ezt teszi lehetővé.
Az utolsó film lepereg előttünk
Ugyanakkor ott van az, amikor egy villanásban megjelenik előttünk az életünk. Mivel ezt olyan emberek tapasztalták meg, akik a halál küszöbén álltak, például majdnem vízbe fulladtak, az átmenet részének kell lennie, amely önmagában nem kapcsolódik a halálhoz. Gyermekkoromban egyszer sem hallottam erről, de később találkoztam egy orvossal, aki elmesélte, hogy Ausztráliában, a Nagy Korallzátonynál egyszer kis híján vízbe fulladt. Békés élményként írta le az esetet, amelyet az egész életét átfogó, hirtelen felbukkanó képsorok kísértek – nem annyira filmhez, mint inkább diavetítéshez hasonlóan, mondta. (Nem tudom, hogy nyugtalan lélek lett volna-e, ha az életmentők nem érnek oda idejében hozzá.)
A szvámik kimerítően írnak az élet utáni létről és az oda vezető átmenetről; sokuk szerint életünk felvillanó képeinek áttekintése egy meghatározott karmikus folyamat. A karma úgy tekeredik a lélek köré, mint fonal az orsóra. Ez az életvonalunk, az előttünk álló események sorozata, amely évről évre úgy bontakozik ki, ahogyan karmánk megszabja. Amikor valaki a hirtelen halál lehetőségével találja szemben magát, a fonal gyorsan kibomlik, és az illető már megtörtént események képeit látja. Ebben a képsorozatban csupán a jelentős karmikus pillanatok válnak láthatóvá.
Ha az ember hetekig vagy hónapokig haldoklik, a karma lassan tekercselődik le. Az illető talán mélyen elmerül a múltban, és azon elmélkedik. A halál pillanatában, az asztrális síkra lépve megjelenhet egy gyors karmikus összefoglaló, amelynek a képei úgy peregnek le, mint film a tekercséről. Ám a puritánok Indiában ezt a jelenetet is puszta káprázatnak látják. Ez a jelenség, amikor egy pillanat töredéke alatt felvillan előttünk az életünk, mondják, azt jeleníti meg, hogy minden másodperc magában foglalja a teljes örökkévalóságot. A lélek két testet öltés közötti mély álma során a fizikai testben szerzett emlékek mindegyike lenyomatot hagy a lélekben, létrehozva a karmikus programot, amelyből majd kialakul jövőbeli egyénisége. Ilyen módon egy egész élet emlékeinek a sűrítményéhez jut a lélek szunnyadó állapotában.
Szellemi gyakorlat - elalvás előtt
Mindmáig végzek egy szellemi gyakorlatot, amely abból áll, hogy elalvás előtt az ágyban fekve áttekintem a nap eseményeit. Ezt fordított sorrendben teszem, éppen azért, amiért a karma is így bomlik ki: hogy megértsük, és megbékéljünk mindazzal, ami velünk történt. Érzésem szerint a halottnak is biztosítani kell erre a lehetőséget, akár a lélek álmában vagy a karmikus jelenetek újrajátszásának megtekintésével.
A lélek szunnyadásának időtartama változó, attól függ, hogy mennyire volt fejlett a halál pillanatában. Ennek az alvásnak az a legfőbb célja, hogy a lélek megváljon kötődéseitől, majd a fejlettségi szintjének leginkább megfelelő asztrális rezgéstartományban vagy síkon ébredjen fel. Miután felébredt, csak számára ismerős létsíkra léphet. Ha fejlettségi szintünknél magasabb síkra próbálnánk hatolni, összezavarodnánk, és kellemetlenül éreznénk magunkat. Ugyanígy visszafelé sem haladhatunk fejlődésünkben: csak előre vezethet az út.
Az alvó lelket egyfajta védőburok veszi körül. Amikor felébred, leveti burkát, amely idővel elenyészik. Asztrális utazásuk során a lelkek más lelkekkel találkoznak, amelyek hasonló fejlettségi szinten rezegnek. Olyanok is az utunkba akadhatnak, akikkel fizikai életünkben is találkoztunk, már amennyiben azonos hullámhosszon vagyunk.
A legtöbben hőn vágyakoznak rá, hogy a túlvilágon együtt lehessenek szeretteikkel. Lelkük nem sodródik keresztül az asztrális környezeten, hanem maga a szeretet vezeti. A szeretet rezgés, amely jóval az emberiség születése előtt is létezett. Az irányítottság elve viszont nagyon is emberi: oda megyünk, ahova legmélyebb vágyaink visznek. Amikor a Szellem a fizikai tárgyak világában mozog, rezgése igen lassú és sűrű, már-már mozdulatlanná dermeszti a test fizikai burka. Ha nagyon magas rezgésszámon van, a Szellem akkor is mozdulatlan, mert csak a tiszta tudatosságot tapasztalja – vagyis saját magát. E két szélsőség között létezik a teremtés tartományainak teljes sora. Az asztrális világban a lélek szándéka szerint ellátogathat a saját rezgésénél alacsonyabb szintű síkokra, a magasabbakra azonban csak további fejlődésével juthat el, ami nagyjából ahhoz hasonlít, mint amikor egyre finomabb rostán szitálunk valamit, és minden szemcse visszajuthat a durvábbak szintjére, de tovább csak akkor mehet, ha már megfelelően finommá vált.
A Szellem, amelynek nincsen alakja, a létezés összes síkját áthatja. Tudatosságunk szintjétől függően a Szellem bármilyen alakot magára ölthet. A saját mennyországainkat, poklainkat és tisztítótüzeinket vetítjük, amelyeken mind a fizikai, mind az asztrális síkokon keresztülutazunk. Ha a fizikai világban házat szeretnénk építeni, téglákat kell szereznünk, amelyeket egymás tetejére helyezünk, és így tovább. Az asztrális világban mindössze el kell képzelnünk a kívánt házat, amely minden részletében látszólag ugyanolyan valóságosként és szilárdként fog megjelenni, mint amelyik a fizikai világban van.
Az asztrális síkon a szenvedés és az öröm a képzeletben jelenik meg, noha valósnak tűnik. Aki ebben a világban hitetlenkedő volt, ironikus módon valószínűleg az asztrális síkokon is az marad; nem fogja felismerni, hogy éppen azon a síkon van, amelynek a létezésében nem hisz. Az asztrális világban olyan testet foglalunk el, amellyel előző fizikai életünkben a leginkább azonosultunk. Mivel ez egy képzeletbeli test, asztrális életünk során megtarthatjuk, de meg is változtathatjuk. A fejlődés a fizikai és az asztrális síkokon egyaránt fokozatos, idő kell hozzá.

(Deepak Chopra: Élet a halál után)