Amikor az agykutatásról beszélünk, akkor részben saját életfolyamataink
bizonyos szintű koordinálásáról, részben pedig gondolati
tevékenységünkről gyűjtünk információkat, nem a tudatról.
Én azt hiszem, hogy a tudatkutatást máshol kell kezdeni, nem az agynál.
A bioinformatika területén azt látjuk, hogy az egyes sejtek működése
önmagában is nagyon komplex; a szövetek, a szervek működésének
összehangolása még sokkal bonyolultabb; az egész szervezet
anyagcseréjének szinkronizálása pedig hihetetlenül összetett folyamat.
Ha összekapcsolnánk valamilyen különleges szoftverrel az összes
számítógépet a világon, akkor sem lennénk képesek arra, hogy akár csak
egyetlen élő szervezetet irányítsunk vele.
Az agy a hétköznapi szóhasználatban a tudat központjaként kerül
említésre. Azonban minden kutatás és mérési eredmény azt bizonyítja,
hogy a tudat nem köthető egy adott szervhez.
Ma azt mondjuk, hogy minden egyes sejtnek
megvan a saját tudata, és én azt gondolom, hogy az az
„információkezelés” ami egy-egy sejtben végbemegy valóban tudatosnak
minősíthető. Mi azzal foglalkozunk a bioinformatika keretein belül, hogy
hogyan képes ezt a szinte átláthatatlanul sok biokémiai folyamatot akár
egy-egy sejt is önmaga szinkronizálni.(Átlagosan 7000 biokémiai reakció/sejt/másodperc.)
Ekkora összerendezettség feltételezhetően csak tudatos tevékenység
eredménye lehet. Egyértelmű a tudatosság abban az értelemben, hogy a
sejt a környezetéből őt elérő mindenfajta jelek közül képes kiszűrni a
számára fontosakat, és azokra reagál, azok függvényében adaptációs
lépéseket hajt végre. Tehát nemcsak a szervezet, hanem maga a sejt is
megteszi a saját adaptációs lépéseit. A jelfeldolgozás folyamán tehát
információkat nyer önmaga számára, de nem feltétlenül reagál rájuk
azonnal. Nem mechanikusan viselkedik, mint egy labda, amelyik odébb
száll, vagy odébb gurul, hogyha belerúgok; másképp, tudatosan
viselkedik. Például adott pillanatban egy hatás éri, és majd később
eldönti, melyik pillanatban reagál rá. Ez a fajta időzített és szelektív
reakció az, amit a tudat kritériumának, vagy a tudatosság kritériumának
lehet nevezni. Tehát ez egy specifikus (egyéni szabályokon alapuló,
ugyanakkor idővel változó karakterisztikájú) információkezelés, és ilyen
alapon azt mondhatjuk, hogy minden egyes sejt tudatosan működik.
Az
ismert, és általánosan használt kifejezés például, hogy „kipattan az
isteni szikra a fejéből” valójában egyre inkább tudományosan is
igazolhatóvá válik. A földi légkör ugyanis számunkra egy nagyon izgalmas
valami, ami életműködéseink fenntartásához és ritmizálásához
nélkülözhetetlen elektromágneses jeleket tartalmaz. A földkéreg és az
ionoszféra bizonyos rétegei között, mint egy hangszer dobjában,
állandóan bizonyos vibrációk, jelek képződnek és alkotják életterünket
(természetes vibráció). Ez azt jelenti, hogy „üreges rezgőtestben”
élünk, ahol a szervezetünk számára legfontosabb elektromágneses jelek
egy része a természetes életterünkben, azaz a bioszférának a földfelszín
és az ionoszféra Heavyside rétege közötti tartományában képződik.
(„Heavyside réteg”, az ionoszféra egyik rétege, amit a Heavyside nevű
egyesült államokbeli tudós fedezett fel.). A vibrációk egy részét – a
kozmoszból hozzánk érkező és minket befolyásoló sokféle hatáson kívül –
maga a nap, egy részét bolygónk saját elektromágneses aktivitása, egy
részét pedig specifikus légköri jelenségek hozzák létre. Ilyen például
az egyenlítő mentén tapasztalható folyamatos villámlás. Tehát villámlás
nélkül, – akármilyen furcsának tűnik, – nem lenne emberi élet a
számunkra megszokott formában. Miért?
A központi idegrendszerünkben
van egy vizicsikóra hasonlító struktúra, a hippocampus (hippocampus
görög szó, vizicsikót jelent), ami egy különleges antennaként működik.
Állandó összeköttetése van az ionoszféra alapvibrációival. Tehát rajta
keresztül mi, emberek állandó összeköttetésben vagyunk a légköri
jelekkel, valamint egymással, és az összes emlőssel is, mert az összes
emlősnek hasonlóan van hangolva a hippocampus nevű agyközpontja. Vagyis a
villám, a gondolataink, és az érzelmeink a hippocampusunk segítségével
összehangolódnak. Megfigyelések szerint ez az összehangolódás gátolt
azoknál, akik ma vastag falú vasbetonépületekben laknak, vagy a föld
alatt dolgoznak, és nagyon ritkán jutnak ki természetes környezetbe. Ők
hiányában vannak ezeknek a természetes, szabályozó jeleknek, és ez a
hiány komoly idegrendszeri, később pedig hormonális, és egyéb
funkcionális elhangolódásukhoz vezet. Összegezve tehát, a bioszférában
képződő jelek alapvető szükségleteink közé tartoznak, normál létünk és
biológiai működésünk feltételei. Amennyiben ez az összefüggés a villám
meg „isteni szikra” között, akkor valóban úgy tűnik, hogy nemcsak a
közvetlen életterünkkel van folyamatosan kapcsolatunk, hanem az egész
naprendszerrel, sőt az egész kozmosszal. Vagyis kapcsolatunk van a
távoli naprendszerekkel, és erről már tudtak az ilyen különlegesen tömör
összefüggéseket megfogalmazó őseink. A távolból minket folyamatosan
elérő jelek, és konstellációk képesek létrehozni bennünk különböző, az
adott szimmetriaviszonyoknak megfelelő rezonanciát, és ezek a
rezonanciák utána, mint intuíció, gondolattá tudnak formálódni az
agyban.
Tehát
a mostani kutatási eredmények is azt mutatják, és a régi kultúrák is
arról számolnak be, hogy az agy nem a tudatnak, inkább a gondolatoknak a
központja. A gondolatok valószínűleg az agyban születnek, de azok is
inkább csak leképeződnek. Tehát a tudat egy általánosabb fogalom, a
gondolat pedig csak egy kis része a tudati működésnek. Ez azt is
jelenti, hogy, ha valakinek az agya, mondjuk így, a tudatától „nem veszi
el a teret”, akkor a tudata közvetlenül megnyilvánul. Ha
valakinek „túl kiegyensúlyozottan és túl jól” működik az agya, akkor
szinte biztos, hogy nem lesz semmilyen zseni tulajdonsága, bár nagyon
rendszeres, és rendszerezett lehet. A zseniknél pont az a lényeges, hogy
a központi idegrendszer kis „defektusán” átsüt az „isteni szikra”, így
jobban megnyilvánul a bioszféra aktuális dinamikája. Tehát pont fordítva
van, mint ahogy azt általában gondoljuk.
A
bölcsesség és a szellemiség a szimmetria helyreállítását, vagyis a
kozmikus renddel való azonosulást jelenti (amikor a tágabb értelemben
vett kozmikus életterünk hosszútávú dinamikai jellemzői is
megnyilvánulnak antennáinkon keresztül), ellentétben a személyes
gondolatok erőltetésével; vagyis az az ember tekinthető bölcsnek, aki
felfedezi saját kozmikus mintáit, átéli a hasonlóságokat, és tudatosan
vállalja kozmikus integrációját.
A Tudat – ha nem csak a gondolkodással
összefüggő tevékenységeket értjük alatta, írjuk nagy T-vel, – a
kapcsolódást jelenti mindazzal, aminek a része vagyunk. Hiszen azt
pontosan tudjuk, hogy a szervezetünket alkotó atomok az egész kozmosz
részei. Szervezetünk összes reakciója kapcsolódik a körülöttünk lévő
kozmikus változásokhoz. Például jól ismert az immunsejtek működése és a
napfoltkitörések aktivitása közti összefüggés. Valójában mi itt a
környezetünk „reprezentációja” vagyunk, ahol az egyetlen stabil pontunk a
DNS, amelyből az adaptációs mechanizmusokat állandóan „elővesszük,
felidézzük”.
Elvileg
a Tudatunk végtelen, gyakorlatilag pedig a személyes tudatunk egy
folyamatos bővülésen megy keresztül. Sőt, az adottságaink – mondjuk úgy,
hogy – kiegészíthetők, a hátrányaink „behozhatók”, hiszen a központi
idegrendszer, vagy az agy bármit képes megtanulni. Ez csak rajtunk
múlik. Bár ha nem tartjuk elég érdekesnek, vagy eleve lehetségesnek
képességeink bővítését, akkor képtelenek leszünk arra, hogy agyunk
megfelelő részét fejlesszük. Sőt, ha azt tapasztaljuk hosszú éveken át,
hogy készségeinket inkább érdemes lefaragni, mert az eredményesebb az
adott környezetben, akkor inkább erre mutatunk hajlandóságot. Egy idő
után már személyes tudatunk egyenesen tagadja, hogy képes lenne bármi
másra is, hiszen korábban annyiszor büntették bizonyos képességeiért.
Agyunk tehát jó tanuló, a korlátozásokat legalább olyan hatékonyan
érvényesíti, mint a bővülést.
Én azt hiszem, hogy a mai biofizika arra
figyelmeztet bennünket, mennyire keveset ismerünk az emberből, és az
ember szelleméből még sokkal kevesebbet.
Az
utóbbi évtizedekben sokkal inkább a biokémiával foglalkoztunk, az ipari
társadalmakban a szellem egyértelműen háttérbe szorult. Most, hogy a
szervezet belső informatikáját kezdjük megérteni, látjuk, hogy szellemi
potenciálunkat a mostani európai körülmények között alig-alig használjuk
ki. Talán nem is nagyon tudjuk, hogy mikor vagyunk teremtő módon
aktívak.
Még
egyelőre véletlenszerű az is, hogy mikor milyen minőségünket
használjuk; ám ha mindez tudatosodik bennünk, és bölcs akaratunknak
megfelelően élünk, akkor ez a felismerés szinte elképzelhetetlen új
lehetőségeket nyit számunkra.
(Lednyiczky Gábor)
