Az élet keresés – szüntelen, kétségbeesett, reménytelen kutatás valami után, amiről nem tudjuk pontosan, hogy micsoda.
Mély, leküzdhetetlen sürgetést érzel arra, hogy keress, de valójában nem tudod, mi a célod. És mindez olyan tudatállapotban történik, hogy bármire bukkansz, az nem tud kielégülést nyújtani. Úgy tűnik, a frusztráció az emberiség végzete, mert bármit is találj, értéktelenné válik abban a pillanatban, amint megszerezted. És akkor ismét nekilátsz a keresésnek. A kutatás folytatódik, akár találsz valamit, akár nem.
Ezt a szüntelen kutatást kell megértened: mi ez és miért történik? Úgy tűnik, szakadék nyílt az emberi lényekben, az emberi elmében. Mintha egy lyuk, egy fekete lyuk tátongana az emberi tudat mélyén. Beledobálod a dolgokat, és eltűnnek a mélyén. Semmivel sem tudod megtölteni, semmi sem segít közelebb jutni a teljességhez.
És ez a keresés nem engedi, hogy itt és most létezz, mert folyton valamerre másfelé űz. A keresés egy kivetítés, egy vágy, egy meggyőződés, amely azt mondja, hogy valami másra van szükséged – ami biztosan létezik, csak valahol máshol, nem ott, ahol éppen vagy. Egészen bizonyosan létezik, de nem ebben a pillanatban – nem most, hanem valamikor máskor. Ott található, akkor és sosem itt és most. Űz, vonz, kerget. Újabb és újabb őrültségekbe hajszol, egészen megőrjít. És sosem talál megnyugvást.
Megkérdezted valaha önmagadtól, mi az, amit keresel? Próbáltad valaha mély meditációval megtudni, mi a kutatásod tárgya?
Aki igazán keres valamit – aki kicsit éberebb, tudatosabb – annak az első feladatot az jelenti, hogy meghatározza a kutatást, hogy világosan, egyértelműen megfogalmazza a célt, előhívja a szunnyadó tudatból, és éberen elébe álljon, közvetlenül vizsgálja meg, szembenézzen vele. És akkor megindul az átalakulás. Ha körvonalazódni kezd előtted, mit keresel, fokozatosan el is veszíted iránta az érdeklődésedet. Minél világosabbá válik, annál erősebben halványul. Amint tisztán látod, mi az, hirtelen eltűnik.
Bent sötét van – és mivel bent sötét van és nincs tudatosság, kívül keresel, mert kívül könnyebben tájékozódsz.
Az érzékeink mind kifelé irányulnak. A szemünk kifelé tekint, a kezünk kívül mozog, a lábunk kint lépdel, a fülünk a külső zajokra, hangokra figyel. Minden, ami hozzáférhető számodra, kívül található; mind az öt érzékszerved a külvilágot kémleli. Ott kezded hát a keresést, ahol látsz, érzel, hallasz. Az érzékek hatósugarai kifelé vetülnek, de a kereső belül van.
Ezt az ellentmondást kell megértened. A kereső belül van, de mivel a fény kívül világít, és a kereső eredményt akar, így kívül próbál találni magának valamit, ami boldoggá teszi. Ez azonban soha nem fog sikerülni. Még egyszer sem sikerült Ha nem ismered meg önmagadat, kutatásod haszontalan, mert nem tudod, ki a kereső. Ha nem ismered a keresőt, hogyan indulhatnál a helyes irányba?
Tehát először azt kell pontosan tudnod, mit keresel. Ez rendkívül fontos, hiszen minél közvetlenebbül irányítod tekintetedet a kutatásod tárgyára, a tárgy annál inkább köddé válik. Ha tekinteted végre tökéletesen rögzül rajta, hirtelen nincs is már mit keresni; a pillantásod azonnal önmagadra irányul. Ha már nincs mit keresni, marad az üresség. Ebben az ürességben következik be az átalakulás, a befelé fordulás. Hirtelen elkezdesz önmagadra figyelni. Már nem keresel semmit, és új vágy ébred benned: megismerni a keresőt.
Ha minden keresés megszűnt és hirtelen ráébredsz, hogy már csak egyetlen dolgot kell megtudnod: Ki ez a kereső bennem? Mi ez az energia, amely keresésre ösztönöz? Ki vagyok én? – akkor megtörténik az átalakulás. Hirtelen minden érték megváltozik. Elindulsz befelé. Ha egyszer elindulsz befelé…
Eleinte nagyon sötét van. Mert még egyszer sem jártál odabenn, a tekinteted a külvilágra irányult. Amikor hirtelen belépsz az utcáról, az otthonod sötétnek tűnik. De ha leülsz egy kicsit, a sötétség lassan oszlani kezd. Egyre világosabb lesz, a szemed alkalmazkodik a fényviszonyokhoz. Oly régóta élsz kint a forró napon, hogy teljesen elfelejtetted, hogyan indulj el befelé. A meditáció nem más, mint a látásod helyreigazítása, a látási képességed, a szemed újrabeállítása.
És a sötétség fokról fokra szűnni kezd. Halovány fény kezd áramlani feléd. És ha továbbra is befelé nézel – ez nem megy egyik pillanatról a másikra – fokozatosan, lassan-lassan csodálatos fényt érzékelsz odabenn. Ez nem erőszakos fény, mint a Nap, sokkal inkább a Holdra hasonlít. Nem vakító, hanem vigasztaló, megnyugtató gyógyír. És lassan-lassan, ahogy megszokod ezt a belső fényt, látni fogod, hogy mi magunk vagyunk a forrás. A kereső a keresés tárgya. Akkor ráébredsz, hogy a kincs önmagadban rejtezik, és az egész zűrzavart az okozta, hogy kívül kutattál utána. Valahol odakinn kerested, pedig mindig is idebenn volt. Mindig is magadban hordoztad. Csupán rossz irányban kerested.
Minden elérhető a te számodra is éppúgy, ahogy mindenki más számára.
Az önismeret csak mély egyedüllétben lehetséges. Általában minden, amit önmagunkról tudunk, mások véleményén alapszik. Azt mondják: „Jó vagy”, te azt hiszed jó vagy. Azt mondják: „Szép vagy”, és te azt hiszed, szép vagy. Azt mondják: „Rossz vagy”, „Csúnya vagy”, bármit mondanak rólad az emberek, azt begyűjtöd. Ez lesz a személyiséged, pedig ez tökéletesen valótlan, mert senki más nem ismerhet téged, csak te saját magadat.
Mások csupán részleteket látnak, és ezek a részletek nagyon felszínesek. Csak pillanatnyi hangulatot látnak; képtelenek behatolni a középpontba.
Az emberek úgy élik le egész életüket, hogy mások meglátásaiban hisznek, a többiek szavaitól függenek. Ezért félnek annyira mások véleményétől. Ha azt gondolják rólad, hogy rossz vagy, akkor rossz leszel. Ha elítélnek, te is elítéled önmagadat. Mivel a véleményüktől függsz, szüntelenül idomulnod kell elképzeléseikhez; máskülönben megváltoztatják a véleményüket. És ez újabb nehézséget szül. Mivel nagyon sok ember van,mindenki más-más véleménnyel terheli az elmédet – egymással ellentétes véleményekkel is. Az egyik vélemény ellentmond a másiknak és őrült zűrzavar keletkezik benned. Az egyik ember azt mondja, hogy nagyon intelligens vagy, a másik pedig azt, hogy ostoba. Melyiknek hiszel? Megosztottság támad benned. Gyanakvással tekintesz önmagadra, vajon ki is vagy valójában… bizonytalanná válsz.
Nagyon sok emberrel kerülsz kapcsolatba, és mindenki az elmédbe ülteti elképzeléseit. És mivel senki sem ismer- még te sem ismered önmagadat – ez a sok információ összekeveredik benned. Ha megkérdezed ki vagy, számtalan válasz érkezik. Hogyan dönts? Mi alapján? Itt vész el az ember Ez az önismeret hiánya. De minthogy másoktól függsz, félsz egyedül maradni – mert abban a pillanatban, hogy egyedül maradnál, félelem ébred benned, hogy elveszíted önmagadat. Le kellene mondanod arról az énről, amelyet mások véleményei alapján teremtettél. Ezért olyan félelmetes elindulni befelé. Minél mélyebbre merészkedsz, annál kevésbé tudod, ki vagy. És mindez azért, mert ha az önismeret útjára lépsz, mielőtt célba érnél, meg kell szabadulnod az énről alkotott minden elképzelésedtől. Egy szakadékhoz érsz; egyfajta nemléthez. Senkivé válsz. Tökéletesen elveszetten állsz, mert minden addigi tudásod jelentőségét veszti, az igazságot pedig még nem ismered. A keresztény misztikusok ezt „a lélek sötét éjszakájának” nevezik.
Túl kell jutnod rajta és amint továbblépsz, hajnalodni kezd. Felkel a nap, és végre megismerheted önmagad. Felragyog a nap első sugara, és minden tökéletes lesz. Felhangzik az első reggel madárcsicsergés és mindent elértél.
(Osho: Intimitás)
