2016. december 7., szerda

Önsajnálat helyett



Ma, azzal a tudással a hátam mögött, amit idáig elsajátítottam, azt gondolom, hogy soha nem lehet sem megmenteni, sem segíteni senkin a sajnálat energiájával, mert a sajnálat lefelé húzó spirál.


Senkit sem lehet felemelni úgy, ha vele együtt sírsz és átveszed a fájdalmát. A sajnálatot és az együttérzést nem szabad összekeverni, mert a kettő nem ugyanaz! Az együttérzésben el tudod magad távolítani a fájdalmától, semleges tudsz maradni, és képes leszel segíteni, amíg a sajnálatban eggyé válsz az ő bánatával és mindketten elkezdtek lefelé ereszkedni. Lefelé a terméketlen önsajnálat, és sajnálat mocsarába.

Kiemelni egy ember lelkét a gödörből, csakis feltétel nélküli szeretettel lehet. Önzetlenül és alázattal. Ez az egyetlen, amely képes felrázni, motiválni a másikat, amennyiben ő elfogadja tőled a segítséget. Ez fontos, mert segíteni csak annak tudsz, aki megengedi neked, hogy segíts.

Ha elutasítja a segítséget, bármilyen nehéz is neked, nem szabad segítened. Egyrészt azért, mert ha nem kapsz engedélyt a másiktól, akkor ez valószínűleg azért van, mert nem tud még nyitni a megoldás felé, így feléd se.

Az egyetlen, amit tehetsz, hogy bevárod őt. Bármilyen nehéz is. Akkor is, ha közben végig kell nézned, hogyan pusztítja önmagát. A segítséged csakis akkor válhat termékennyé és aktívvá benne, amikor engedélyt ad neked arra, hogy segíts rajta.

A feltétel nélküli szeretet őszinte, tiszta, érdek nélküli és éles, mint a penge. Oda vág és ott villan fel, ahová a figyelmet irányítani kell, az önsajnálat helyett.

De ki kell várnod az ő idejét. Nem a tiédet, mert az egy másik idő. Az övét. Az időt, amikor megengedi magának, hogy meggyógyuljon a lelke.

(forrás: http://www.montorffy.com)

video