A szombathelyi Andor Eszter nagyot küzdött, de felépült
Eszter életveszélyes balesetet szenvedett, de hálás a sorsnak, hogy ez történt vele. Ez a kivételes szombathelyi nő harcba szállt az életéért: az a hatalmas pozitív erő, ami belőle árad, példaértékű lehet sokak számára.
Andor Eszter hatalmas mosollyal fogad, már a kisugárzása is kivételes: a társaságában megmagyarázhatatlanul, de pozitívabban látom a világot – pedig még el sem kezdtünk beszélgetni.
Egy kellemes hangulatú szobába vezet, füstölő és gyertya ég. Aki nem ismeri a történetét, az meg se mondaná róla, hogy ez a nő néhány éve szembenézett a halállal. Hihetetlen nyugodtsággal meséli el mindazt, amit átélt. Látszik, hogy ő a lelkében már mindent a helyére tett, így nem esik nehezére visszaemlékezni.
Eszter 2012. október 21-én szenvedett súlyos autóbalesetet. Ausztriába indult: a határátkelő után, Rohoncnál, a kereszteződésben sodorta el egy, a főúton közlekedő, idős bácsi. Eszter nem emlékszik arra, ami történt, csak azt tudja, amit elmondtak neki. Az idős ember könnyebb sérülésekkel megúszta, ez Eszterről sajnos nem mondható el. Autójával közel 40 métert repült.
Mentőhelikopterrel szállították Graz-ba, az idegsebészeti klinikára, ahol azonnal megkezdték az életmentést. Kiderült, hogy több gócú agyvérzése lett a baleset következtében, ezért kétszer is meg kellett lékelni a koponyáját. Ezután 12 nap kóma következett: először csak mesterséges altatásban tartották, de ebből nem tudták felébreszteni. Eszter elmondása szerint ebben a 12 napban élet-halál között lebegett.
Az édesapjának ebben az időszakban elképzelhetetlenül nehéz lehetett: a feleségének, Eszter édesanyjának volt egy ugyanilyen balesete, tehát ez a családban ismétlődött. Ő akkor nem élte túl. – Az édesapámnak ezt újra végigélni, nagyon nem volt egyszerű. Az, hogy ugyanúgy kitolnak a műtőből, hogy ugyanúgy kómában vagyok, hogy ugyanúgy kopasz a fejem: neki ezt mind újra át kellett élnie – mesélte Eszter.
Mikor felébredt, nem csak azzal kellett szembesülnie, hogy leborotválták a haját, hanem azzal is, hogy a bal fele lebénult, és a bal szeme nem reagál semmire. Az orvosok habár megtettek mindent Eszter életéért, édesapjának mégis azt mondták: nem biztos, hogy túléli.
– Na de engem nem ilyen fából faragtak – mondta nevetve Eszter. – Az ébredés után rohamosan javulni kezdett az állapotom, szinte csodaszámba mentem. Közöltem, hogy haza akarok menni. Mikor nem voltam már életveszélyes állapotban, akkor hazahoztak Szombathelyre, a Markusovszkyba. Az intenzívre kerültem, ahol nem egészen egy hetet voltam. Nagyon büszke vagyok rá, hogy itt már fel tudtam állni.
Ezután Eszter a rehabilitációs osztályra került. – Velem nem volt túl sok gond, nem kellett se etetni, se fürdetni. Velem egy gond volt, hogy nem voltam jó beteg. Én folyamatosan küzdöttem azért, hogy felépüljek, éppen ezért azt vallottam, hogy nem vagyok senkire se ráutalva. Amikor például az intenzíven hoztak egy járókeretet, akkor azt nem fogadtam el. Nekem mindig az volt a fejemben, hogy nem vagyok beteg: én sérült vagyok. Éppen ezért a rehabon például nem vettem részt a közös gyógytornákon, amit a betegeknek előírtak. Nem engedtem, hogy beskatulyázzanak „betegnek”. Úgy gondolom, hogy ez is nagyban hozzájárult a felépülésemhez. Ha elhittem volna azt, amit mondanak, akkor saját magam ellen mentem volna.
Eszter több fronton is harcolt a „kórházi beteg” megnevezés ellen. Nem vett fel se köntöst, se pizsamát, mert nem akart az ottani környezetbe beleilleszkedni. Egyik barátnője – aki kozmetikus-műkörmös – gyakran bejárt hozzá: amíg a többiek nyaktornán vettek részt, addig Eszter a körmeit szépíttette.
– Engem az vitt előre, hogy nem mondtam le az életemről. Ha az életedről van szó, akkor csak egy ember tehet érted, mégpedig te magad. Elhittem, hogy ez csak egy átmeneti állapot.
Eszter a balesettől számítva összesen 11 hetet töltött kórházban, ahonnan a saját lábán sétált ki. Ekkor már jól volt, bár a szeme még mindig nem működött. Felkeresett egy specialistát, aki a műtétet javasolta megoldásként, de Eszter ezt elutasította.
– Azért nem kértem a műtétet, mert tudtam, hogy megcsinálom. Illetve az, ahogy megoldották volna a problémát, az nekem nem volt egy jó ajánlat. Nem mondom, hogy nem szabad elfogadni az orvosi segítséget, mert kell, de nem szabad megalkudni.
A baleset után Eszter körül minden megváltozott: egy valamit hagyott meg a régi életéből, a családját. – A baleset előtt úgy éltem, hogy mindenkinek segíteni akartam. Tanárként dolgoztam egy iskolában, mellette vállalkozásom is volt, egy MLM-cégben voltam vezető. Közben diplomát is csináltam és angoloztam. A kisebb dolgok meg mindig jöttek még mellé. Nem tudom, hogy bírtam – emlékszik vissza.
– Nagyon keményen hangzik, de én hálás vagyok a sorsnak, amiért ez a baleset megtörtént. A halálközeli élmények mind hozzásegítettek ahhoz, hogy teljesen megváltozzon az életem. Teljesen más az értékrendem, és most már eszerint teszek mindent. Nem ülök már fel a felszínes kapcsolatoknak, nem akarok már megfelelni másoknak. Egy embernek akarok megfelelni: saját magamnak.
– Hiszem, hogy annak idején nem véletlenül engedtek vissza a Földre, hanem mert van még valami feladatom. Szerintem az, hogy segítsek az embereknek. A baleset után hat hónappal már 300 fő előtt beszéltem arról, hogy hogyan sikerült. Annál a cégnél, ahol korábban vállalkozóként dolgoztam. A legjobb érzés az volt, hogy végre nem a munkáról és a pénzről beszélek, mert ezek már nem érdekelnek. Arról beszélhettem, hogy mire képes egy ember.
Jelenleg a főállása mellett kineziológusként segít az embereken: közbenjárásával emberi sorsok változnak meg. – Ha csak egy embernek tudok segíteni, már az is óriási dolog – mondta Eszter. Főállásában gyógypedagógusként dolgozik mint szakmai tanácsadó.
– Nem lettem Teréz anya, de rájöttem, hogy milyen jó adni, aztán ennek az összes hozományát visszakapni. Ebben változtam nagyon sokat. Régen nagyon a külvilágnak éltem: mindenhol ott voltam, tettem, vettem, szerveztem. Most már azt tartom inkább szem előtt, hogy nekem mi a jó. Ha én rendben vagyok, akkor tudok segíteni másoknak is.
Eszter pozitív hozzáállása és akaratereje példaértékű lehet sokak számára. Könyvet is írt a küzdelmeiről, és arról, mire lehet képes az ember – reméli, hamarosan meg is jelenhet. Azt vallja, ha csak egy emberhez is eljut az üzenete, és segíteni tud, akkor már megérte.
(forrás:Vadas Krisztina -http://vaol.hu)
Andor Eszter Halj meg, hogy élni tudj című könyvét, mely a szerző emberfeletti küzdelmét tárja elénk az autóbalesettől a felépülésig. A könyvben megismerkedhetünk a szerző hitvallásával, gondolataival, és a boldogsággal kapcsolatos nézeteivel is.
Ez a könyv egy történetet mutat be, egy emberét, aki soha nem adta fel, és vált azzá, aki ma már az ÉLETET választja, minden szépségével, örömével együtt.
Eszter életveszélyes balesetet szenvedett, de hálás a sorsnak, hogy ez történt vele. Ez a kivételes szombathelyi nő harcba szállt az életéért: az a hatalmas pozitív erő, ami belőle árad, példaértékű lehet sokak számára.
Andor Eszter hatalmas mosollyal fogad, már a kisugárzása is kivételes: a társaságában megmagyarázhatatlanul, de pozitívabban látom a világot – pedig még el sem kezdtünk beszélgetni.
Egy kellemes hangulatú szobába vezet, füstölő és gyertya ég. Aki nem ismeri a történetét, az meg se mondaná róla, hogy ez a nő néhány éve szembenézett a halállal. Hihetetlen nyugodtsággal meséli el mindazt, amit átélt. Látszik, hogy ő a lelkében már mindent a helyére tett, így nem esik nehezére visszaemlékezni.
Eszter 2012. október 21-én szenvedett súlyos autóbalesetet. Ausztriába indult: a határátkelő után, Rohoncnál, a kereszteződésben sodorta el egy, a főúton közlekedő, idős bácsi. Eszter nem emlékszik arra, ami történt, csak azt tudja, amit elmondtak neki. Az idős ember könnyebb sérülésekkel megúszta, ez Eszterről sajnos nem mondható el. Autójával közel 40 métert repült.
Mentőhelikopterrel szállították Graz-ba, az idegsebészeti klinikára, ahol azonnal megkezdték az életmentést. Kiderült, hogy több gócú agyvérzése lett a baleset következtében, ezért kétszer is meg kellett lékelni a koponyáját. Ezután 12 nap kóma következett: először csak mesterséges altatásban tartották, de ebből nem tudták felébreszteni. Eszter elmondása szerint ebben a 12 napban élet-halál között lebegett.
Az édesapjának ebben az időszakban elképzelhetetlenül nehéz lehetett: a feleségének, Eszter édesanyjának volt egy ugyanilyen balesete, tehát ez a családban ismétlődött. Ő akkor nem élte túl. – Az édesapámnak ezt újra végigélni, nagyon nem volt egyszerű. Az, hogy ugyanúgy kitolnak a műtőből, hogy ugyanúgy kómában vagyok, hogy ugyanúgy kopasz a fejem: neki ezt mind újra át kellett élnie – mesélte Eszter.
Mikor felébredt, nem csak azzal kellett szembesülnie, hogy leborotválták a haját, hanem azzal is, hogy a bal fele lebénult, és a bal szeme nem reagál semmire. Az orvosok habár megtettek mindent Eszter életéért, édesapjának mégis azt mondták: nem biztos, hogy túléli.
– Na de engem nem ilyen fából faragtak – mondta nevetve Eszter. – Az ébredés után rohamosan javulni kezdett az állapotom, szinte csodaszámba mentem. Közöltem, hogy haza akarok menni. Mikor nem voltam már életveszélyes állapotban, akkor hazahoztak Szombathelyre, a Markusovszkyba. Az intenzívre kerültem, ahol nem egészen egy hetet voltam. Nagyon büszke vagyok rá, hogy itt már fel tudtam állni.
Ezután Eszter a rehabilitációs osztályra került. – Velem nem volt túl sok gond, nem kellett se etetni, se fürdetni. Velem egy gond volt, hogy nem voltam jó beteg. Én folyamatosan küzdöttem azért, hogy felépüljek, éppen ezért azt vallottam, hogy nem vagyok senkire se ráutalva. Amikor például az intenzíven hoztak egy járókeretet, akkor azt nem fogadtam el. Nekem mindig az volt a fejemben, hogy nem vagyok beteg: én sérült vagyok. Éppen ezért a rehabon például nem vettem részt a közös gyógytornákon, amit a betegeknek előírtak. Nem engedtem, hogy beskatulyázzanak „betegnek”. Úgy gondolom, hogy ez is nagyban hozzájárult a felépülésemhez. Ha elhittem volna azt, amit mondanak, akkor saját magam ellen mentem volna.
Eszter több fronton is harcolt a „kórházi beteg” megnevezés ellen. Nem vett fel se köntöst, se pizsamát, mert nem akart az ottani környezetbe beleilleszkedni. Egyik barátnője – aki kozmetikus-műkörmös – gyakran bejárt hozzá: amíg a többiek nyaktornán vettek részt, addig Eszter a körmeit szépíttette.
– Engem az vitt előre, hogy nem mondtam le az életemről. Ha az életedről van szó, akkor csak egy ember tehet érted, mégpedig te magad. Elhittem, hogy ez csak egy átmeneti állapot.
Eszter a balesettől számítva összesen 11 hetet töltött kórházban, ahonnan a saját lábán sétált ki. Ekkor már jól volt, bár a szeme még mindig nem működött. Felkeresett egy specialistát, aki a műtétet javasolta megoldásként, de Eszter ezt elutasította.
– Azért nem kértem a műtétet, mert tudtam, hogy megcsinálom. Illetve az, ahogy megoldották volna a problémát, az nekem nem volt egy jó ajánlat. Nem mondom, hogy nem szabad elfogadni az orvosi segítséget, mert kell, de nem szabad megalkudni.
A baleset után Eszter körül minden megváltozott: egy valamit hagyott meg a régi életéből, a családját. – A baleset előtt úgy éltem, hogy mindenkinek segíteni akartam. Tanárként dolgoztam egy iskolában, mellette vállalkozásom is volt, egy MLM-cégben voltam vezető. Közben diplomát is csináltam és angoloztam. A kisebb dolgok meg mindig jöttek még mellé. Nem tudom, hogy bírtam – emlékszik vissza.
– Nagyon keményen hangzik, de én hálás vagyok a sorsnak, amiért ez a baleset megtörtént. A halálközeli élmények mind hozzásegítettek ahhoz, hogy teljesen megváltozzon az életem. Teljesen más az értékrendem, és most már eszerint teszek mindent. Nem ülök már fel a felszínes kapcsolatoknak, nem akarok már megfelelni másoknak. Egy embernek akarok megfelelni: saját magamnak.
– Hiszem, hogy annak idején nem véletlenül engedtek vissza a Földre, hanem mert van még valami feladatom. Szerintem az, hogy segítsek az embereknek. A baleset után hat hónappal már 300 fő előtt beszéltem arról, hogy hogyan sikerült. Annál a cégnél, ahol korábban vállalkozóként dolgoztam. A legjobb érzés az volt, hogy végre nem a munkáról és a pénzről beszélek, mert ezek már nem érdekelnek. Arról beszélhettem, hogy mire képes egy ember.
Jelenleg a főállása mellett kineziológusként segít az embereken: közbenjárásával emberi sorsok változnak meg. – Ha csak egy embernek tudok segíteni, már az is óriási dolog – mondta Eszter. Főállásában gyógypedagógusként dolgozik mint szakmai tanácsadó.
– Nem lettem Teréz anya, de rájöttem, hogy milyen jó adni, aztán ennek az összes hozományát visszakapni. Ebben változtam nagyon sokat. Régen nagyon a külvilágnak éltem: mindenhol ott voltam, tettem, vettem, szerveztem. Most már azt tartom inkább szem előtt, hogy nekem mi a jó. Ha én rendben vagyok, akkor tudok segíteni másoknak is.
Eszter pozitív hozzáállása és akaratereje példaértékű lehet sokak számára. Könyvet is írt a küzdelmeiről, és arról, mire lehet képes az ember – reméli, hamarosan meg is jelenhet. Azt vallja, ha csak egy emberhez is eljut az üzenete, és segíteni tud, akkor már megérte.
(forrás:Vadas Krisztina -http://vaol.hu)
Andor Eszter Halj meg, hogy élni tudj című könyvét, mely a szerző emberfeletti küzdelmét tárja elénk az autóbalesettől a felépülésig. A könyvben megismerkedhetünk a szerző hitvallásával, gondolataival, és a boldogsággal kapcsolatos nézeteivel is.
Ez a könyv egy történetet mutat be, egy emberét, aki soha nem adta fel, és vált azzá, aki ma már az ÉLETET választja, minden szépségével, örömével együtt.
