Két évvel ezelőtt kinyitottunk a padláson egy vén koffert, és találtunk benne egy csomó magnószalagot. Kiderült, hogy anyám magnóra mondta élete rejtett titkait.
Hónapokig ült a félhomályos szobájában, és mesélte a csodákat. Hogyan volt kislányként vadul szerelmes egy családos főpincérbe, hogyan szeretett bele az apámba, milyen keserves nászéjszakájuk volt egy jéghideg vonatban, elmesélte, hogyan vesztette el a szüzességét és esett velem teherbe; mit érzett, amikor én a méhében voltam, és belülről adtam neki életjeleket.
Kincset találtunk a kofferben.
Gyerekeim a kazettákat legépeltették, és elolvastam a kéziratot.
Sírógörcsöt kaptam.
Soha így nem sírtam még. Üvöltöttem.
Ha meghallotta a túlvilágon, bizonyára ő is megrendült.
Nem nekem mesélte az emlékeit. Saját magának. Nem is remélte, hogy én ezt a csodálatos monológját valaha megtalálom. "Saját színházamban nemcsak életem főszerepét játszom - de a mesém hallgatója is én magam vagyok."
Én már öregen, neves íróként bukkantam erre a kincsre.
Úgy is hív néha: "Az én író fiam".
Dolgozni kezdtem rajta, hogy a hangja könyvvé váljon.
Nagy mesélő volt. Könyve teli van humorral, derűvel, kacagással - és tragédiával.
Életem legszebb művének - művünknek - tartom ezt a könyvet.
NEM HITTEM VOLNA, HOGY VALAHA TÁRSSZERZŐJE LESZEK HOLT ÉDESANYÁMNAK.
Azt hiszem, példátlan, hogy egy író az anyja szemével látja meg önmagát.
Az a szem, amivel ő látott, egy bölcs asszony tekintete volt.
Nagy tanítás rejlik minden meséjében.
Az ő titkos könyve tanít meg, hogyan kell a pokolban is vidáman élni.
Müller Péter és édesanyja
Részlet a könyvből
Babus
Itt kell kezdenem, a gyökérnél. Nagymamám régen meghalt, mégis elevenen emlékszem rá. Talán azért, mert éppen olyan volt, mint az anyám. Kövérkés, középtermetű.
Őszes haját egy vastag, hosszú copfból font koszorúban hordta a feje búbján, ami nagy méltóságot kölcsönzött neki. Mint egy királynői korona, olyan volt.
Persze két nagyanyám volt. A másik az apukámnak az anyja (ott a nagypapa is élt), de ők lélekben valahogy távolabb voltak tőlünk.
A mi nagymamánk a Babus volt!
Úgy is hívtuk. A babus szó a babuskából van, ami tótul nagymamát jelent. Babus erélyes volt, szigorú, és rendkívül okos. Furfangos felvidéki esze volt és nagyszerű humora.
Ő volt a család feje. Tanácsokat kértek tőle. Olyan volt ő ebben a népes családban, mint egy jó hajóskapitány: ismerte a tengert. Bölcsességre és erőre szüksége is volt, mert korán maradt özvegy – négy gyerekkel. Három lánnyal és egy fiúval. Anyám volt a legkisebbik, akkor még karon ülő.
A Vásártér sarkán egy nagy, sárga, egyemeletes házban volt a kocsmájuk. Waldman Lajos volt a férje, de így, hogy Waldmanné, soha senki nem nevezte. A városban csak úgy hívták: a Lajoskáné. Vagy nagyobb tisztelettel: Tannye Lajoska.
Mikor néhány évvel ezelőtt a szülővárosomban, Eperjesen jártam, kerestem az emlékeinket. Elmentem a Vásártérre. A régi nagy, sárga ház ott állt még sértetlenül. Kocsma volt most is ott, úgy hívták, hogy „vendéglátóipari egység”, de a falon a cégtábla fölött, még most is tisztán lehetett látni, nagy, fekete betűkkel kiírva:
LAJOSKA
Bementem a boltíves kapun. Nagy udvar volt, szekerek is beállhattak ide azelőtt. Benéztem a konyhaablakon: igen, ott állt még az óriási sparhelt. Babus kora reggel háromkor felkelt, és az öreg Zsuzskával, aki pesztonka kora óta élt nála, főzték rajta a nagy lábas gulyást és kocsenyicát.
Pincérnőt is tartott a kocsmában. Később megértettem, miért pincérnő. Azért, mert amikor a lányai már nagyok voltak és segítettek – ha sok dolog volt, vitték a krigli söröket –, azt akarta, hogy a vendégek ne az ő lányainak a fenekét simogassák. Erre volt ott a formás pincérnő.
Babus hitelt is adott az ismerős vendégeknek. Óriási adminisztrációja volt. A kocsma mellett volt egy kis benyíló, ott állt egy barna szekrény, a sifon, annak a belső ajtajára írta fel krétával, ki mit fogyasztott, mennyivel tartozik. Szombaton fizettek a kőművesek és a napszámosok, hétfőn reggel a cigányzenészek. Ott számolták össze a pénzüket, amit szombat és vasárnap kerestek. Nála csakis halkan muzsikálhattak, nem tűrte a duhajkodást. Ott számoltak el és osztották el a pénzt a cigányok, de nekik is volt hitelük. A jobb emberek, főleg az urak és tisztviselők a különszobában söröztek és kártyázgattak. Azoknak is volt hitelük, de elég nehezen fizettek.
Délután, mikor már nem volt forgalom a kocsmában, Babus bement a kocsma melletti benyílóba. Volt ott egy kemény fapad, kopott kis bársonypárnával.
Lehúzta papucskáját bütykös lábáról, és mozgatta a pucér lábujjait. Szeretett mezítláb járni. Nyáron az udvaron, télen meg bent, a meleg kövön.
(Ezt egyébként én örököltem tőle, a bütyköt is, meg a mezítláb járást is.)
Odahúzott magához, s azt kérdezte: – Jó voltál? Szót fogadtál anyukádnak?
Na gyere, kapsz tőlem valamit, mert tudod, Lilecskó, hogy te vagy nekem a legkedvesebb unokám! Kinyitotta a sifont és hátulról, valahonnan a dunyhahuzatok mögül egy dobozból kivett két ánizsszagú csokoládés puszedlit, és odaadta nekem. – Itt van neked! De ne mondd meg senkinek!
Belátom, ez nem valami jó nevelési módszer. Mert bizonyára minden unokájával – egy jó csomó volt – ugyanezt tette. De hát mit tehettünk? Így szerettük őt.
A zenét is imádta Babus. Ha csend volt, és nem volt rumli, mindig dúdolva dolgozott.
Délután pedig lefeküdt a fapadra pihenni, amit úgy hívott, hogy lavecska. Nem is értem, hogyan tudott azon a kemény deresen feküdni – de ő olyan jókat szundított rajta, mint egy gondtalan mackó, aki téli álomba merült. Mielőtt elszundított, ott ültem mellette egy sámlin, hogy jól kilássak a kocsmaajtóra, hátha bejön valaki.
Mindig énekelt nekem. Régi tót és német nótákat, amit még most sem felejtettem el, pedig már
nagyon-nagyon régen volt.
Simaiho ovce,
Maju zlatie zvonce,
Styieborne závarke,
Mosazovie prácke.
Tőle hallottam először. Babus magyar volt, de egy szót sem tudott magyarul. Értette a nyelvet, de nem tudta beszélni. A zene szeretetét egyébként a fia örökölte, aki öt hangszeren tanult meg játszani, és hamarosan kivándorolt Amerikába, a családjával együtt.
Így hát Babus itt maradt a három lányával. Kettőt hamarosan férjhez adott, és az én anyám, a Minka, akkor már félig-meddig jegyben járt apámmal.
És ekkor lépett be Babus életébe az Amerikai. Az „amerikai” nem volt igazi amerikai, hanem egy kivándorolt magyar, aki néha hazajött látogatóba, az óhazába.
– Szép ember! Fess ember! – mondta róla Babus.
A szép ember bejárt a kocsmába egyszer, kétszer, tízszer, hússzor. Elüldögélt ott… még a fapadon is, pedig ott a Babus helye volt. Még mi sem ülhettünk oda. Borozott, whiskyt ivott a szép ember… nem is keveset… És beleszeretett a Babusba. De halálosan. Úgy látszik, Babus is beleszeretett, sőt, belezúgott, mint egy éjjeli lepke a csillárba, és az Amerikai elvette őt feleségül.
Az én nagyanyám volt, semmi kétség! Magamra ismerek. Ez volt Babus második házassága. A férfi imádta. Elhalmozta ékszerrel, selymekkel, selyemkendővel, amit a Babus sosem viselt, mert nem szerette a selyemruhát. Ő csakis a mosóruhákat szerette, a szép, keményített kis mosóruhákat, pikért, kartont, perkált, ilyesmit. De nem hordott soha-soha sötét ruhát. Soha! Egész életemben nem láttam őt fekete ruhában. Halványlilát szeretett és kéket, ami jól állt az őszes hajához és a szép, búzavirágkék szeméhez, de ezek alatt a mosóruhák alatt is tetőtől talpig mindig szoros fűzőben volt. Mezítláb járt, de a fűző mindig rajta volt. Szóval gyönyörű szép, legendás házasság lett, nagy szerelemmel. Sistergett körülöttük a levegő…
Nem sokáig tartott, mert egyszer csak kiderült, hogy az amerikainak sajnos felesége van, Chicagóban. És három gyereke. A magyar hatóságok nem csináltak nagy ügyet belőle, egyszerűen semmisnek nyilvánították a házasságot, és az „amerikait” szépen hazaküldték Amerikába.
Babus bánatos maradt. Egy ideig. Szép volt, csodálatos álom – elszállt. – Mégis… milyen jó, hogy volt! Milyen jó! – mondta nekünk, gyerekeknek. – Hogy ez a csoda megtörtént velem! Látjátok, milyen jó az Isten! Így gondolkozott. Ezt is örököltem tőle.
Soha semmiféle ékszert nem hordott. Ha kapott, mindig eltette. Nem szerette az ékszert, nem illett a kocsmába. De egy hatalmas, szépen csiszolt, fehér gyémántköves briliánsgyűrűt, amit az amerikai, amikor eljegyezte, felhúzott az ujjára, soha míg élt, le nem vette a kezéről. Soha.
Telt-múlt az idő, és Babusból lassanként tényleg Babuska lett. A nagy hajkoronája elfonnyadt, csak egy picike gombóc, egy szánalmas kis kontyocska maradt meg belőle.
Öreg lett, beteg. Akkor már a legidősebb lánya vezette a kocsmát, ő fent feküdt a hálószobában. Úgy osztottuk be, hogy a sok unoka közül mindig valaki inspekciós volt nála, kétóránként váltottuk egymást, hogy ne maradjon egyedül. Baj nem volt vele. Nem kellett semmit sem tenni, csak éppen ott voltunk mellette, meséltünk és felolvastunk neki.
Én mindig valami képes német folyóiratból olvastam, egy folytatásos regényt, Die arme kleine Annie – amin nagyon-nagyon elandalodott. Érzelmes, szentimentális regény volt.
Aztán egyszer, röviddel a halála előtt történt, hogy odahívott magához, és azt mondta, suttogva:
– Van nálad zsebkendő?
– Van.
– Tiszta?
– Tiszta.
– Add ide!
Odaadtam neki. Ő meg lehúzta ujjáról a legendás, amerikai briliánsgyűrűt, izzó szerelmének emlékét, saját kezűleg bekötötte a zsebkendőmbe, és azt mondta:
– Ott a nachtkasztlin van egy ziherejsztű. Idetűzöd a kötényedre, és elrejted a zsebedbe!… Aztán egyenesen hazamész, és mikor senki nem látja, egyik nővérkéd se, odaadod anyukádnak, az én legkedvesebb lányomnak, a Minkának, és megmondod, hogy én küldtem neki az amerikai gyűrűt, mert neki hagyom örökségül.
Bámultam.
Túl nagy ügybe avatott be. A kincs, a választottság… A csúcsszeretet hatalmas ereje…
– Na, menjél szépen haza, szervusz!
Megsimogatta a hajamat, és soha többet nem is láttam, mert röviddel azután meghalt.
Két hét múlva történt, hogy az egyik unokanővérem, az Ida, odahívott a fatartó mellé – a sufninál szoktuk megbeszélni a titkainkat –, és azt mondta nekem:
– Mondok valamit, de ne mondd meg senkinek! Tudod, hogy Babus az én anyámra hagyta az amerikai briliánsgyűrűt?!… Megígértem, hogy nem szólok senkinek, de most nem már nem bírtam ki, elmondtam neked…
Hogy van ez?
Jöttek a nagy ünnepek és Babus három lánya, Ida néni, Hermi néni és az én anyám, a Minka egy padban ültek a templomban. Amikor a 145. zsoltár ahhoz a ponthoz emelkedett, ahol Dávid, a szerelem királya az isteni ígéretről, az eljövendő világ boldogságáról dalol, és azt énekli: Kinyitod a Te kezedet, és min- den élőt betöltesz javaiddal! – a lányok lehúzták a kesztyűiket, hogy kinyissák az imakönyvüket…
És mind a három lánynak egyforma briliánsgyűrű csillogott az ujján!
Meredten bámultak egymásra. Egyik sem szólt semmit.
Mind a három gyűrű hajszálra egyforma volt.
Gyönyörűen metszett, nagy, fehér briliáns.
Hát ez meg hogy lehetséges?
Később megfejtettük a dolgot, mert tudtuk, hogy Babus jóban volt az öreg Frankl Géza bácsival, a kitűnő aranyművessel. Nyilván nyugodtan akart pihenni, ha meghal, ne vitatkozzanak lányai a gyűrűn. Meg hát… a szeretet, ugye.
Igen.
Ilyen bölcsen is lehet szeretni…
Hogy melyik volt az eredeti amerikai gyűrű, sohasem derült ki.
Nem is kutatta senki.
- - - - - -
Élete legszebb könyvét írta meg Müller Péter - videó
forrás: HÍR TV
