Kedves Olvasóim! Ezúttal egy saját történetem alapján szeretném Veletek megosztani a gondolataimat.
A minap, tragikus hirtelenséggel távozott el Édesapám.
Apu meglehetősen furcsán reagált e hírre. Gyakorlatilag bezárt a tudata és úgy tett (valószínűleg nem csak megjátszotta), mintha semmi rosszat nem közöltek volna vele. Az orvos szerint gyakori az ilyen jelenség az ilyen diagnózist megismerő betegek esetében.
Fájdalma és különös panasza nem volt addig sem, illetve ezt követően sem. Rögtön kórházi befekvést írtak elő számára, ahol különféle vizsgálatokkal igyekeztek mind jobban feltérképezni a teljes állapotát. Azonban sajnos nem volt olyan szerve, ami ne lett volna tele áttéttel.
Ő ennek ellenére továbbra is úgy tett, mintha semmi baj sem lenne, hiába szembesítette a valósággal akkor már több orvos is. Mi mindenesetre ugyanazt kommunikáltuk felé vissza, amit ő felénk.
Ezzel egy időben ugyanakkor a szemünk láttára egy felfoghatatlan gyorsaságú leépülés vette kezdetét. Napról napra rosszabbodott a mentális és testi állapota. Fájdalmat továbbra sem érzett, és betegségtudata sem volt. A leépülése azonban riasztó méreteket öltött. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már gondolkodni nem tud, aztán hogy már menni, aztán beszélni nem tud és így tovább... A kórházi befekvésekor még látszólag teljesen olyan állapotban volt, mint előtte bármikor, a 10. napon azonban egy magatehetetlen testté lett... 10 nap alatt a tudata egyre inkább szertefoszlott, pislákolt, majd kialudt... A teste pedig ezt követően kezdett rohamosan leépülni. Gyakorlatilag csont és bőrré fogyott, a 12. napon már sokkoló volt látni. A betegség szó szerint mindenestül emésztette fel a testét. Mely a 13. napon végleg feladta a küzdelmet és Édesapámnak véget érhetett a haláltusája, elszakadhatott a testétől, felszabadulhatott.
Este fél 9-kor következett ez be. Mindennap megköszöntem az Égieknek, hogy ha már egyszer ennek kellett megtörténnie, akkor ez ilyen humánus módon történhet (hogy nem érez fájdalmat, nem fogja fel a helyzetét és gyorsan véget érhet a szenvedése), ugyanakkor aznap, olyan 7 óra körül apuhoz is szóltam gondolatban. Kértem őt, hogy távozzon, ne aggódjon, minden rendben lesz! Kértem őt, hogy menjen nyugodtan, amint tud, hisz innen már nincs visszaút. Biztosítottam arról is, hogy nem haragszom rá semmiért sem, teljesen tiszta a szívem az irányába. S talán meg is hallhatta, hisz ahogy írtam, nem sokkal ezt követően, éppen másfél óra múlva távozott.
Húgomat látogatta meg ezt követően. Húgom számolt be arról, hogy a hír hallatára érzett hasító fájdalma közepette egyszerűen azt érezte, hogy ott van mellette. Gondolatban pedig apu hangján hallotta, ahogy mondja neki: ne aggódj, nincs semmi baj, jól vagyok!
Ahogy írtam, apu személyisége, tudata, tehát mindaz, akit apuként ismertünk, napok alatt, a szemünk láttára foszlott széjjel, végül némi pislákolást követően kialudt teljesen.
Sok spirituális tanítás említi - a szerintem is nagyon találó - rádiós hasonlatot, a test és lélek kapcsolatára. Miszerint a test a rádiókészülék, a lélek pedig a rádióadás.
Képzeljünk el egy rádiókészüléket s körülötte az éterben a rádióadást. Egy rádióadást, amely folyamatosan tökéletes minőségben van jelen. Nos, ameddig a rádiókészülékünk tökéletesen működik, addig a rádióadást is tökéletesen hallhatjuk rajta. Ahogy azonban kezd tönkre menni a készülékünk, úgy az adás hallható minősége is annak megfelelően torzul, míg ha a rádiónk végleg tönkremegy, akkor már semmit sem fogunk érzékelni az adásból, noha az továbbra is tökéletes minőségben van jelen.
A lélek folyamatosan tökéletes minőség, s folyamatosan jelen van a testi élet során a testhez kapcsolódva. A test bár nagyon fontos a testi élet alatt, sőt, nélkülözhetetlen, hisz azon keresztül tudunk megnyilvánulni a fizikai világban és tudjuk végig élni azt a sorsutat, amiért most ide kellett jönnünk, de a szerepe ennyi és nem több. A testi élet során (amíg a testünkhöz vagyunk kötve) magunk és mások számára a megnyilvánulásunk teljes mértékben a testünk állapotától függ.
Amikor apu személyisége kezdett szerte foszlani, valójában nem a személyisége tűnt el, hanem a teste leépülése miatt, már nem volt képes azon keresztül maradéktalanul megnyilvánulni. A személyisége (a lelkének azon része, mely most adott testi életében a testéhez kötődött és formálta a jelen személyiségét) folyamatosan teljes épségében volt jelen, ám mi azt már egyre kevésbé tudtuk érzékelni, a test elromlása miatt. A rádiós hasonlaton keresztül értelmezve, a folyamatosan tökéletes rádióadást már egyre kevésbé tudtuk hallgatni, ugyanis a rádiónk egy komoly meghibásodás miatt egyre inkább feladta a szolgálatot.
Hogy ő maga hogyan élte meg ezt a csaknem 2 hetet, főként akkor, amikor a tudata már alig volt tapintható, persze már nehezebb lenne megmondani, hisz ez nagyon egyénfüggő. Természetesen ő is alig foghatott fel már sok mindent a környezetéből. Mára azonban már mindenre emlékezhet. A testétől elszakadva hamarosan újra kitágulhatott az érzékelése és emlékezhetett már a testi leépülése közben zajló eseményekre is.
Bár nagyon váratlan és hirtelen tragédia volt ez a családunkban, azonban tudom, hogy így kellett történnie, hogy számára ez volt elrendelve. (Hogy pontosan miért, ennek összefüggéseit odaát tudjuk majd meg pontosan.) S ha már egyszer ennek kellett történnie, nagyon hálás vagyok, hogy viszonylag humánus módon adathatott meg Édesapám számára és a mi számunkra is. Hogy nem érzett fájdalmat, hogy nem fogta fel a helyzetét és hogy ez az egyre kevésbé emberhez méltó helyzete gyors lefolyású volt.
Tudom, hogy számára elérkezett az idő, amikor véget ért az a sorsút, amiért annak idején ide érkezett, s vissza kellett térnie a szellemvilágba. Tudom, hogy Ő ugyanúgy él tovább, tudom, hogy Ő most nagyon boldog, hisz hazatérhetett és a végtelenben érezheti magát. Tudom, hogy újra együtt lehet azokkal, akikkel már nagyon régóta nem lehetett és tudom, hogy ha számunkra is eljön az idő, újra találkozhatunk.
Az átmeneti elvesztésének megélése, a hiánya (és persze az a sokk, amit e 2 hét alatt átéltem, látva a teljes leépülését) számomra is rendkívül megterhelő. Ugyanakkor nagyon nagy segítséget jelentenek a spirituális ismereteim, mindaz a világkép, melyben élek. A fájdalom - ahogy szoktam mondani - így sem tűnik el, de jelentősen más értelmet nyer a hozzáállásunk, s így a megélésünk minősége is. Kívánom, hogy az írásaim által minél több, arra nyitott embernek tudjak segítséget nyújtani, hogy minél többen egy spirituális világnézettel tudjanak az életükre és annak fájdalmas eseményeire (így egy szerettük távozására is) tekinteni. Hisz ezzel nem csak saját magukon segítenek, hanem az eltávozott szeretteiken is, akik már érzékelnek minden feléjük küldött gondolatot és érzelmet és noha megértik a fájdalmunkat, de természetesen számukra sem mindegy, hogy mennyi lelki erővel, milyen tudatossággal, egyszóval milyen lelkiállapotban látnak bennünket. Ők akkor a legboldogabbak, ha mi is minél inkább elfogadjuk mindazt, amit ők már tudnak. Hogy ők ugyanúgy élnek tovább, hogy az elválás sosem véletlen vagy váratlan, s hogy minden esetben csak átmeneti.
- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -
