Jelzések odaátról
Kedves Olvasóim! Ezúttal egy kedves hozzám forduló történetét szeretném megosztani, közzé tenni, úgy vélem ugyanis, sokaknak jelenthet segítséget, megerősítést.
"2016 augusztusában meghalt az unokanővérem. A hosszú betegsége alatt, és aztán az utolsó, ezen a földön töltött hetében is mellette voltam. Születésemtől kezdve olyanok voltunk egymásnak, mint a testvérek.
A betegsége idején sokat beszélgettünk az elmúlásról, és arról, hogy van-e halál után valami (én tudtam, tapasztaltam már, hittem, hogy igen). Aztán egy napon megegyeztünk, hogy aki előbb elmegy - mert hiába betegség, sosem lehet tudni előre - az jelezni fog a másiknak, ha nem szűnünk meg véglegesen.
Aztán eljött a nap, mikor a teste feladta a szolgálatot, harcot. Mindössze 53 éves volt.
Amikor már csak a szűk családja maradtunk este-éjjel - gyermekei, férje, én -, emlékeztünk... beszélgettünk róla, sírtunk, nevettünk, szépen elbúcsúztunk, ki-ki a maga módján… megemlítettem, hogy mi miben állapodtunk meg. Hogy jelezni fog… erre a lánya nevetve azt mondta, hát akkor készülj fel, mert anya „nagy franc” volt, tuti valami bolondságot fog csinálni. Vigyorogtunk, aztán még beszélgettünk, és jóval éjfél után elmentünk aludni. Én a vendégszobájukba, ami régen a fia szobája volt. Ahogy elhelyezkedtem, és már majdnem aludtam, az ágy, ami legalább egy évtized óta ugyanannál a falnál állt, nagyjából 10 cm-re elugrott a faltól. Hát mit ne mondjak, a szívroham jött rám hirtelen, de aztán elvigyorodtam, hogy na, unokanővérem, tényleg jól megtréfáltál. Meg is mutattam a családnak, és mindenki hitetlenkedve nézte, de mindenki egyöntetűen örült a jelnek.
Pár héten belül még adott jeleket, például amikor a srácai kitalálták, hogy vesznek egy cicát az apjuknak, hogy ne legyen magányos, és mindezt telefonon mondták nekem, pontosan ebben az időben végignézték, ahogy sajnálatos módon egy autó elütött egy macskát. Az anyjuk nagyon nem szerette a macsekokat, és így ezt is jelnek vettük, mert szerintem az. Nem lett macsek.
A harmadik, már a temetés után volt. Otthon rendezgettem a fényképeket, és kiesett egy fotó róla a sok kép közül. Visszatettem, majd pakoltam tovább, újra kiesett ugyanaz a kép. Harmadjára, mikor vittem be a szobába, hogy elpakoljam, újra ugyanaz a kép esett ki. Mosolyogva mondtam, nyugi, nem felejtelek el, tudom, hogy itt vagy… és abbamaradt.
Még egy apró történést szeretnék elmesélni. A betegsége vége felé sokszor mondta bolondozva, "hát... most elmondhatom, nem vagyok a helyzet magaslatán." A temetésén a pap késett, és úgy kezdte a beszédét, hogy elnézést a késésért, úgy tűnik, nem vagyok a helyzet magaslatán. Mosolyogtunk rajta.
Azóta is érzem sokszor a jelenlétét. Úgy érzem, nem akar még elmenni. Figyeli a családot, és boldog."
Ezúton is köszönöm szépen a hozzám fordulónak, hogy megosztotta velem a történetét, s hozzájárult a nyilvános közzétételéhez. Azt gondolom, ezen élmények mindenképpen megerősítő és bizonyító erejüek az átélők, s közvetetten az olvasók számára is, a túlvilágot illetően. Hogy az eltávozott szeretteink ugyanúgy élnek tovább, s az elválásunk tőlük valójában csak látszólagos, és csupán átmeneti.
- - - - - -
Üzenet odaátról
Szintén egy kedves hozzám forduló megérintő történetét szeretném megosztani Veletek, mely úgy gondolom, sokaknak lesz hasznos, hitet adó vagy éppen megerősítő.
"Kedves Tamás!
Szeretném Önnel megosztani, hogy az én férjem is üzent a túlvilágról.
A számítógép előtt ültem, amikor az asztali lámpa magától felkapcsolódott. Csodálkozva le kapcsoltam, ilyet még nem csinált.
(Érintős lámpa.) Nem foglalkoztam vele. Majd újra és újra le és fel kapcsolt, nem nyúltam hozzá, kicsit távolabbról figyeltem mit csinál. Majd hosszasan villogott is. Nem akartam hinni a szememnek. Majd beszéltem hozzá, mondtam a férjemnek, ha ezt Ő csinálja, nagyon szeretném amikor itt lesz a lányunk, ugyan ezt csinálja.
Mivel kissé kételkedtem, még az égőt is meg néztem, hogy nem lazán van-e be csavarva, azért vibrál, de nem.
Majd kicsit később magától lekapcsolt.
Itt szünet következett a jelenségben.
A lányom megérkezett, elmeséltem neki mi történt, mit csinált a lámpa. A lámpa már nem világított! A legnagyobb meglepetésünkre 1 óra elteltével a lámpa újra magától felkapcsolt és ezt már a lányom videóra is vette.
Azóta sem csinálta ezt."
Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztotta velem ezt a történetet.
Azt gondolom, tökéletes bizonyítékául szolgál arra, hogy valóban a férje üzent így.
Ugyanis egyértelmű tudatosság figyelhető meg benne, hisz épp akkor folytatódott e jelenség, amikor a lánya ott volt, tehát amikor Ön kérte. Így szinte egyértelműen kizárható, hogy egyszerű műszaki hiba álljon a háttérben.
Az eltávozott szeretteink nagyon sokféle módon tudnak számunkra üzenni, de az elektromos eszközökön keresztül történő az egyik leggyakoribb módok közé tartozik.
Nagyon örülök, hogy ilyen megérintő megélésben lehetett részük!
- forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -
