Negyedik meditáció
Amikor a lélek megszerezte a képességet, hogy az érzéki testen kívül figyeljen meg, az érzelmi élet bizonyos nehézségei léphetnek fel nála. Kényszerítve láthatja magát, hogy teljesen más álláspontot foglaljon el magához, mint ahogyan előtte megszokta. Az érzéki világ felé úgy állt, hogy külvilágnak tekintette azt és a belsőben lévő élményeket saját tulajdonának. Az érzékfeletti külvilághoz nem viszonyulhat ezen a módon. Amint észleli ezt a külvilágot, azzal mintegy egybefolyik; nem képzelheti úgy elválasztva tőle magát, mint az érzéki külvilágtól. Ennek a révén mindaz, amit ezzel az érzékfeletti külvilággal szemben saját benső világának tarthat, egyféle sajátosságot ölt, amit elsőre nehezen lehet a bensőség fogalmával összeegyeztetni. Nem mondhatjuk többé: gondolkodom, érzek, vagy gondolataim vannak és alakítom őket. Azt kell, hogy mondja: valami gondol bennem, valami érzések felvillanását segíti elő bennem, valami alakítja a gondolatokat, úgy, hogy azok egy bizonyos módon lépnek fel és mutatkoznak a tudatban.
Ez az érzés azonban valami rendkívül nyomasztót hordozhat magában, ha az érzékfeletti átélés módja olyannak bizonyul, ami bizonyosságot szolgáltat arra, hogy igazán valóságot élünk át és nem fantáziáknak vagy illúziónak adtuk oda magunkat. Ahogyan fellép tehát, megmutathatja, hogy az érzékfeletti világ éreztetni és gondoltatni akarja magát; azonban abban, amit létre akar hozni, akadályozva van. Egyszersmind fellép az az érzés is, hogy az, ami itt a lélekbe törekszik, az igazi valóság és, hogy egyedül ez deríthet fényt arra, amit eddig valóságnak éltünk át. Ez az érzés azt az alakot is ölti, hogy az érzékfeletti valóság olyannak mutatkozik, ami a lélek számára eddig ismert valóságot értékben végtelenül túlragyogja. Ez az érzés azért tartalmaz valami nyomasztót, mivel arra a gondolatra jutunk, hogy a következő, itt megtételre váró lépést akarnunk kell. Annak lényegében, amivé benső átélésünk által lettünk, rejlik, hogy ezt a lépést meg is tegyük. Mintegy tagadását annak, amik vagyunk, mint valami önmegsemmisítést kellene éreznünk, ha nem tennénk meg ezt a lépést. És mégis felléphet az az érzés, hogy nem tudjuk megtenni, vagy, ha vállalkozunk rá, a lehetőségek alapján az tökéletlen marad.
Mindez ebbe a képzetbe alakul: úgy, amilyen most a lélek, egy feladat áll előtte, amit nem képes legyűrni, mert úgy, amilyen most a lélek, az érzékfeletti külvilág nem veszi fel, mivel nem akarja magában megtartani. Így jut arra a lélek, hogy az érzékfeletti világgal ellentétben érezze magát, s azt kell mondania magának, hogy „nem vagy olyan, hogy ezzel a világgal egybeáradhatnál. Ez képes azonban számodra egyedül megmutatni az igazi valóságot és azt is, hogy viszonyulsz te magad ehhez az igazi valósághoz; az igaz valódi követésétől tehát elválasztottad magad”. Ez az érzés olyan tapasztalatot jelent, ami lelkünk egész értékére nézve egyre inkább válik meghatározóvá. Egész életünkkel tévedésben lévőnek érezzük magunkat. Ez a tévedés azonban különbözik más tévedésektől. Azokat – gondolják, ezt azonban átéljük. Egy tévedést, amit gondolunk, törlünk, ha a helytelen gondolat helyébe a megfelelőt tesszük. A megélt tévedés a lelki életnek magának vált részévé; a tévedés vagyunk; nem lehet egyszerűen kijavítani, mivel gondolkozhatunk, ahogyan csak akarunk, ez azonban ott áll, a valóság egy része és még hozzá a saját valóságé. Ilyen élmény valami megsemmisítőt jelent valónk számára. Fájdalmasan eltaszítva érezzük bensőnket mindattól, amire áhítunk. Ez a fájdalom, amit a lelki vándorlás egy fokán érzünk, messze túllépi azt, amit az érzéki világban fájdalomnak érezhetünk. És ezért mindazt meghaladhatja, aminek az eddigi lelki élet alapján megfelelünk. Egyfajta kábító jelleggel járhat. A lélek az aggasztó kérdés előtt állhat, „honnan is szerezzek erőket, elviselni azt, ami itt vár reám?” És a maga életén belül kell megtalálnia ezeket az erőket. Olyasmiben állanak, amit belső bátorságnak, benső félelemnélküliségnek nevezhetünk.
Hogy a lelki vándorlásban továbbjussunk, oda kell vezettessünk, hogy bensőnkből élményeink elviselésére szolgáló ilyen erők nyíljanak meg, amik akkora belső bátorságot és belső félelemmentességet adnak, mint amire az érzéki testen belüli életnél nem volt szükség. Ilyen erők csak az igazi önmegismerésből adódnak. Valójában a fejlődésnek ezen a fokán látjuk csak be, hogy önmagunkról, igaz értelemben eddig mennyire keveset tudtunk. A belső átélésnek anélkül adtuk át magunkat, hogy mindezt úgy tekintsük, mint ahogyan a külvilág egy részét szemléljük. Azoknak a lépéseknek a révén azonban, amik ahhoz a képességhez vezettek, hogy testen kívül tapasztaljunk, az önmegismerés számára különleges eszközökhöz jutunk. Megtanuljuk mintegy olyan nézőpontból tekinteni önmagunkat, ami csak akkor adódik, ha az érzéki testen kívül vagyunk. És már a leírt nyomasztó érzés maga az igazi önmegismerés kezdete. A külvilághoz való viszonyában tévedésben lévőnek élni át ugyanis magát, annak mutatja meg a saját lelki lényt, amilyen ténylegesen.
Az emberi lélek természetéhez viszont hozzátartozik, hogy egy ilyen önmagáról történő felvilágosítást kínosnak érezzen. Csak, ha ezt a kínt átéli, tapasztalja, menynyire erős az a magától értetődő vágy, hogy magunkat emberként, úgy, ahogyan vagyunk, értékesnek, jelentőségteljesnek tartsuk. Rútnak tűnik, hogy ez így van; saját valónknak ezzel a rút voltával őszintén szembe kell néznünk. Ezt a rútságot előzőleg éppen abból kifolyólag nem tapasztaltuk, mert tudatunkkal saját lényiségünkbe sohasem hatoltunk ténylegesen. Ilyen pillanatban venni csak észre, mennyire szereti magában azt, amit most rútnak kell éreznie. Az önszeretet hatalma teljes nagyságában mutatkozik meg. Egyidejűleg megmutatkozik, milyen csekély a hajlandóság, letenni ezt az önszeretetet. Ha a léleknek azokról a tulajdonságairól van szó, amik a közönséges életben a másokhoz való viszonynál jönnek tekintetbe, a nehézség már meglehetősen nagynak mutatkozik. Igazi önmegismerés révén például megtudjuk, hogy eddig úgy hittük, hogy valaki irányában jóakarattal vagyunk, a lélek mélyén azonban mégis rejtett irigységet vagy gyűlöletet, vagy hasonlót táplálunk. Felismerjük, hogy ezek az eddig felszínre nem került érzések egyszer minden bizonnyal meg akarnak nyilvánulni. És észrevesszük, hogy igen felületes lenne azt mondani magunknak: most, hogy felismerted, hogy így áll veled, tiltsad el hát magadban az irigységet, a gyűlöletet. Felfedezzük azonban, hogy ilyen gondolattal egyszer egészen biztosan nagyon is gyengének bizonyulunk majd, ha a gyűlölet kielégítésére, az irigység kiélésére irányuló hajtóerő természeti hatalom módján törnek majd elő a lélekből. Ilyen sajátos önmegismerések az egyik vagy a másik embernél lelki lényének sajátságai szerint lépnek fel. Akkor állnak be, ha megnyílik az érzéki testen kívüli tapasztalás, mivel az önmegismerés akkor igazivá válik és többé attól a vágytól, hogy ilyennek vagy olyannak – amilyennek lenni szeretünk – találjuk magunkat, nem homályosítható el.
Ezek a sajátos önmegismerések fájdalomteliek, nyomasztók a lélek számára. Az, aki azt a képességet kívánja megszerezni, hogy testen kívül tapasztaljon, nem kerülheti őket el. Ugyanis annak az egészen sajátos viszonynak a révén, amibe saját lelkéhez kell kerülnie, szükségszerűen lépnek fel. Azonban a legerősebb lelki erőkre van szükség, ha egy egészen egyetemes emberi önmegismerésről van szó. Olyan nézőpontból figyeljük meg magunkat, amely eddigi lelkiéletünkön kívül foglal helyet. Így szólunk magunkhoz: „emberi lényiséged szerint szemlélted és ítélted meg a világ dolgait és folyamatait. Kíséreld meg egyszer elképzelni, hogy nem szemlélhetnéd így őket, nem ítélhetnéd így meg őket. Akkor egyáltalán nem az lennél, aki vagy. Nem lennének belső élményeid. Te magad, semmi lennél”. Így szólni magához, nemcsak annak az embernek kell, ki a mindennapi életben áll és csak ritkán alkot gondolatokat a világról és az életről. Így kell beszélnie minden tudósnak, minden filozófusnak. Ugyanis a filozófia is csak az emberi lelki élet tulajdonságai szerinti megfigyelése és megítélése a világnak. Ilyen megítélés azonban az érzékfeletti külvilággal nem tud egybeáradni. Amaz visszautasítja. Vele azonban mindaz visszautasításra kerül, amik eddig voltunk. Egész lelkünkre „Én”-ünkre mint olyasmire tekintünk vissza, amit le kell tenni, ha az érzékfeletti világba akarunk lépni. – A lélek azonban nem képes másként, mint ezt az „Én”-t tartani a maga tulajdonképpeni lényiségének, mielőtt az érzékfeletti világba lépne. Az igazi emberi lényiséget kell benne látnia. Így kell, hogy szóljon magához: ennek az Én-emnek a révén kell képzeteket alkotnom a világról; ezt az Én-emet elvesztenem nem szabad, ha nem akarok magamról lényiségként lemondani. A lélekben a legerősebb ösztönzés él, hogy az Én-t mindenütt megőrizze, hogy ne veszítsen el minden talajt a lába alól. Amit a közönséges életben a léleknek jogosan így kell éreznie, nem szabad többé így éreznie, amint az érzékfeletti külvilágba lép. Egy Küszöböt kell itt átlépnie, amelyen nemcsak egyik vagy másik értékes birtokában állót, hanem azt kell visszahagynia, ami eddig, önmaga számára volt. Azt kell tudnia mondani magának, „ami számodra legerősebb igazságodként volt érvényben, most, az érzékfeletti világhoz vezető Küszöbön túl a legerősebb tévedésként kell tudni megjelennie számodra.
Ilyen követelmény elől visszahőkölhet a lélek. Azt, amit tennie kellene, annyira saját lényisége odaadásának, semmisége-kinyilvánításának érezheti, hogy az említett Küszöbön a követelmény teljesítése vonatkozásában többé-kevésbé bevallja a maga képtelenségét. Ez a bevallás a lehető legkülönbözőbb formákat öltheti. Felléphet teljesen ösztönösen és az ember számára, aki a fenti értelmében gondolkodik és cselekszik, ez a megvallás valami teljesen másnak jelenhet meg, mint ami valójában. Például minden érzékfeletti igazsággal szemben mély ellenszenvet érezhet. Álmodozásnak, fantasztikumnak tarthatja azokat. Mindezt csak abból kifolyólag teszi, mivel a neki magának ismeretlen lelki mélységeiben titkos félelmet táplál ilyen igazságok felé. Úgy érzi, hogy csak azzal képes meglenni, amit az érzékek és az értelmi ítélet tárnak fel számára. Kerüli ezért, hogy az érzékfeletti világ Küszöbéhez közeledjék. Ezt a kerülését úgy öltözteti be a maga számára, hogy azt mondja: ami ezen a Küszöbön túli volna, értelem és tudomány előtt nem tartható. Arról van azonban csak szó, hogy értelmet és tudományt, ahogyan ő ismeri őket, szereti, azért, mivel Én-jéhez kötöttek. Az önszeretetnek egész általános emberi formájáról van szó. Ezt azonban nem vihetjük magunkkal az érzékfeletti világba.
Az az eset is előállhat azonban, hogy a dolog nem áll meg ennél a Küszöb előtti ösztönös leállásnál. Hogy az ember tudatosan megy el odáig és azután fordul meg, mert félelmet érez attól, ami vár rá. Ekkor nem egykönnyen tudja majd eltörölni azokat a hatásokat, amik a Küszöb elé lépése folytán közönséges lelki élete számára állanak elő. S ezek azokban a következményekben lesznek majd meg, amiket az a képtelenség, amit érzékelt, terít egész lelki élete fölé.
Aminek be kell következnie, abban áll, hogy az ember tegye képessé magát rá, hogy azt, amit a közönséges életben a legszilárdabb igazságnak érez, az érzékfeletti világba lépésekor letegye és a dolgok érzékelésének és megítélésének egy más módjára rendezkedjék be. Tisztában kell lennie azzal is, hogy ha ismét az érzéki világgal kerül szembe, ismét az arra érvényes érzékelési és megítélési módot kell alkalmaznia. Nemcsak azt kell megtanulnia, hogy két világban éljen, hanem mind a kettőben teljesen eltérően élni. Az érzéki és értelmi világban való közönséges benne-állásakor egészséges ítéletét nem szabad, hogy befolyásolja, hogy egy másik világ számára más megítélési mód alkalmazására kényszerül.
Az emberi lényiség számára nehéz az ilyen állásfoglalás. A képességet ehhez csak a lelki élet energikus és türelmes megerősítésének folytatása révén lehet kifejleszteni. Aki tapasztalatokat szerez a Küszöbön, érzékeli, hogy a közönséges emberi lelki élet számára jótétemény, hogy nem kerül ehhez a Küszöbhöz. Az érzések, amik fellépnek nála, olyanok, hogy nem tehetünk mást, mint ezt a jótéteményt egy lényszerű hatalomtól származónak gondolni, mely az embert megvédi a veszélytől, hogy az önmegsemmisülés rémületét tapasztalja a Küszöbön. – A külvilág mögött, mely a közönséges élet számára adott, egy másik helyezkedik el. Küszöbe előtt szigorú Őr áll, aki abban tevékeny, hogy az ember semmit se tudjon meg abból, amik az érzékfeletti világ törvényei. Ugyanis az erre a világra vonatkozó minden kételyt, minden bizonytalanságot mégis könnyebb elviselni, mint annak látását, amit vissza kell hagyni, ha oda be akarunk lépni.
Az ember a leírt élményektől védett marad, amíg nem lép magához ehhez a Küszöbhöz. Az, hogy elbeszéléseket ismer meg: élményeikről azoktól, akik e Küszöbre lépnek, vagy azt átlépték, védettségén nem változtat. Ezzel szemben ilyen megismerés jó értelemben lehet hasznára, ha közeledik ehhez a Küszöbhöz. Ez esetben is úgy van, mint sok másikban, hogy egy tevékenységet jobban hajtunk végre, ha már előtte képzetet alkothatunk róla, mint ellenkező esetben. Azon ellenben, amit az érzékfeletti világ felé vándorlónak önmegismerésben kell elnyernie, ilyen előre-tudás semmit sem változtat. Nem felel meg ezért a tényeknek, ha egyik-másik szellemileg látó vagy a szellemi látás lényegét jól ismerő személy kijelenti, hogy ilyen dolgokról, olyanok körében, akik nem állanak közvetlenül az előtt az elhatározás előtt, hogy magába az érzékfeletti világba lépjenek, egyáltalán ne beszéljünk. Olyan időt élünk ma, melyben az embereknek az érzékfeletti világ lényegével egyre inkább meg kell ismerkedniök, ha az élet követelményeihez lelkileg hozzá-felnőtté akarnak lenni. Az érzékfeletti és bennük a Küszöb Őrére vonatkozó megismerések elterjesztése a jelenkor és a közeli jövő feladataihoz tartozik.
- Rudolf Steiner: Egy út az ember önmegismeréséhez -
Rudolf Steiner - A meditáló megkísérel képzetet alkotni a Küszöb Őréről - videó
forrás:Antropozófiai Tartalmak
