A Varázstükör főhőse, Kornét Gábor újságíró, barbár idők tanúja. Berlinből tudósít, amíg ki nem utasítják Németországból. Hazatérve családi örökségre bukkan: egy tükröt örököl, amely egykor az 1100 körül élt nagy kabbalista, mágus és alkimista tulajdonában volt. Ezen át tart kapcsolatot a „másik világgal”. Ez a tükör egy varázstükör, amely túlmutat az időn és a téren, feltárja a titkokat, és a világ láthatatlan összefüggéseit.
Ez nem torzító tükör. Az igazat mutatja.
Ha valaki szembe mer nézni valódi önmagával,
megpillanthatja benne lényének végtelen kiterjedéseit,
a jelmezek sorozatával együtt, amelyeket valaha viselt,
de a tiszta Fényt is, amelyből átmeneti formái keletkeztek
E végtelenbe mélyülő felület világít.
A jeges sötétet sugárzó alkímiai hővé változtatja.
- Szepes Mária -
Szepes Mária: Varázstükör
Részlet a könyvből:
Biztosan meg fogok halni!
A hangzavar fokozódott kint. Bomba robbant a közelben, és üvegcserepek hullottak. Jetta éles,
sikító hangja már elérte az eget:
– Istenem! Istenem! Nem akarok még! Pedig tudom, anyu. Én már régen tudom.
Most csend volt odakint. Jetta leszállt anyja öléből, Gáborhoz lépett. Hideg, nyirkos kis keze
belekapaszkodott Gábor kezébe. Hangja didergő volt, és mérhetetlen sóvárgás égett benne:
– Mondd... Ha odaadnék valamit ami nagyon jó nekem... Egészen odaadnám a Jóistennek... Nem
hagyna még egy kicsit itt maradni?
Új hullám érkezett. Az ágyúk is rákezdtek. Jetta térde megcsuklott. Fülét befogta, szemét
összeszorította.
– Csak egy évig még! Egyetlen évig! – kiáltotta. – Soha többé nem eszem csokoládét! Cukrot
sem. Nem nézem a színes üvegen át a napot a verandán... Egy évig csak!
1943 augusztusának végén Gábor egy napra hazalátogatott Tihanyból, hogy valami hivatalos
dolgát elintézze. Késő délután heverőszékében feküdt a teraszon és olvasott. Egy óra múlva kellett
csak indulnia. A ház kihalt volt és csöndes. A tábornokék valahol a Duna mellett nyaraltak. Különös
érzése támadt hirtelen. Mintha nem volna egyedül. Ez az érzés szorongással párosult. Felnézett a
könyvből. A lépcsősor tetején Jetta állt. Szeme tágra nyílt, szája tátva. Arcán beteg pirosság égett.
Rémület és fájdalom torzította el. Kezét feltartotta, ujjait széttárta. Minden ujjhegyéből vér
szivárgott. Két térdén is véres stigmák tátongtak. Egy dermedt pillanatig állt ott, azután eltűnt.
Gábor felugrott. Szorongása heves nyugtalansággá fokozódott. Felsietett a lépcsőn. A tábornokék
ajtaja lelakatolva porosodott. A házmesterlakásban csak az öregasszonyt találta otthon. Ő sem tudott
többet mondani. Nyaralnak, úgy tudja, a tábornok úr öccsének a birtokán.
Gábor elutazott, de a kép, amelyet látott, nem hagyta nyugodni, írt a házmesteréknek, és a
tábornokék iránt érdeklődött. Két hétbe telt míg választ kapott levelére, és abban testet öltött
mindaz, amit szavak nélkül tudott már, éppen azért erősebben megrázta, mintha e transzcendens
előzmény nélkül értesült volna róla. Jettát, az ő elutazása napján szállították fel Pestre magas lázzal.
A vidéki orvos nem tudott rájönni a makacs láz okára. Valami ragályos betegségre gyanakodott, de
ez a feltevés megdőlt. Rejtélyes módon, szepszis jelei mutatkoztak a kislányon. Manduláit régebben
kivették, fogai egészségesek voltak, bőrén karcolás sem látszott, testében mégis gennygócok
lobbantak fel. Törékeny szervezete a láz tüzes katlanává válva harcolt a pusztító bacilusinvázió
ellen. Mind a tíz ujját megnyitották. Felvágták a két térdét is, de a halál alattomosan bujkált a kés
elől. Két hétig tartott a kislány embertelen szenvedése. Mindvégig eszénél volt. Szeptember
ötödikén halt meg éjszaka. Szülei és nagyszülei nem mozdultak az ágya mellől. Minden szavát,
minden könnyét, vádját, minden könyörgését és jajkiáltását magukba szívták, hogy szenvedélyes
szeretetükkel és bűntudatukkal a gyász végtelen éveiben ostorozhassák magukat. A tábornok elmúlt
már ötvenéves. Felesége sem volt fiatal. Ez a kislány egyetlen, kései ajándéka volt életüknek. De,
hogy valójában mit jelentett nekik, azt Gábor csak akkor értette meg egészen, mikor a haláleset után
felkereste őket. Első megrendülésében levelet írt nekik Tihanyból.
Nem passzív részvétet akart küldeni, hanem biztatást:
Bocsássanak meg, hogy betolakszom mérhetetlen gyászukba – írta – de akármilyen különösnek
hangzik, nem érzem magamat idegennek, kívülállónak. A kis Jetta nekem is nagyon kedves volt. Én
azonban nem veszítettem el Őt teljesen, és Önök sem veszíthetik el, csak akkor, ha elhiszik a
halálnak ezt a sötét és aljas hazugságát. Az anyag minden káprázata között a halál a legbűnösebb
fikció, mert megkísérli elhitetni, hogy a szépségnek, érzékenységnek, finomságnak, ennyi vibráló
elevensége, misztikus bája egyik pillanatról a másikra rothadó, néma tehetetlen hússá lehet. A
leszálló éjszaka eltünteti a dolgok formáját, de azok a láthatatlanságban is vannak, s ha eltakarodik
róluk a homály, a napkelte egy új élet fényébe burkolja őket. A test, amely képtelenné vált a szellem
parancsait közvetíteni: géproncs. Vezetője kiszállt belőle, és új eszközt keres útja folytatásához. Ne
higgyék, hogy szavaimat a vallás hűvös dogmatizmusa, vagy valamiféle szektariánus vakhit
sugallja. A hit magában, tudás nélkül kaotikus, ködös valami, és könnyen csődöt mond,
alkalmazhatatlanná válik a kétségbeesett szükség óráiban. Odáig kell – és lehet – eljutni, hogy a
természet hatalmas analógiáiból olvassuk ki e titkok biztos megfejtését: magát a valóságot. A
tudomány, módszere ez, s a tudomány ma már nem csak azt állítja törvényként, hogy a természetben
semmi el nem vész, csak átváltozik, hanem azt is, hogy az anyagot a szellem szervezi és irányítja, az
úgynevezett „intelligens életerő”. Tehát a belső és külső vallás a modern tudománnyal egy irányba
mutat: az élet örök, és a benne működő intelligencia halhatatlan.
Erre a levélre rögtön válasz kapott, rövid, szavakat kereső segélykiáltást. Arra kérték, ha Pestre
jön, látogasson el hozzájuk. Délelőtt, amint megérkezett, kereste őket, de a temetőben voltak.
Házon kívül ebédelt, és délután megint csak azt a választ kapta a szobalánytól, hogy a temetőbe
mentek. Estefelé hallotta, ahogy a lépcsőn kopogtak lépteik. Várt egy ideig, azután becsöngetett
hozzájuk. Az előszobaajtó üvegablakán át látta már, hogy gyertyák égnek odabent. Mikor belépett,
őszirózsák nehéz temetőszaga csapta meg. Jetta nagy, színezett, feltámasztott fényképe két oldalán,
fehér őszirózsák között, két égő gyertya viaszteste nyúlt fel. A szülők ott ültek előtte és nézték.
Gábor, ha az utcán látja őket, nem ismer rájuk rögtön. Mintha üvegen át nézett volna rájuk, amelyen
esőpatakok ömlöttek le, majd könnyekké olvadtak. Remegők, egészen puhák voltak – gerincük,
önérzetük, színeik, húsuk viasszá omlott a fájdalom óriási hőjében. Amikor meglátták, a könnyek
kimerült forrása bőven, újra felfakadt. Takaratlan arccal sírtak, tehetetlenül és szégyentelenül.
– Mit szól hozz... mit szól...?! – tört ki a tábornokból mérhetetlen elszörnyedése. A fejét rázta,
hangja elfulladt. Nem volt más mondanivalója.
– Olyan boldogok voltunk – az asszony hangja egészen vékony, nyöszörgő és kimerült volt –
nem kellett nekünk senki. Megvoltunk szépen együtt. Gondoltam is néha... Ez bűn… Mert
mindenkinek hiányzik valamije.
Gábor úgy érezte magát, mint egy orvos, akit vonatszerencsétlenséghez hívtak ki, és péppé
zúzott áldozatokat kell a romok alól előkotornia. Nem tudta, hogy nyúljon hozzájuk. Megismételte
levele állításait.
– Igen – mondták révetegen.
– Igen... – de kapaszkodásukban, sóvárgásukban nem volt semmi erő, hogy megragadjanak
valamit.
– A teste... A halálra kínzott, gyönyörű kis teste... – nyöszörögte a tábornokné. – Mikor
fürösztöttem mindig azt mondta, mi lesz veletek, ha én már... – hangját megállíthatatlan zokogás
mosta el.
– Tudta, hogy meg fog halni. Folyton búcsúzott. És mi is éreztük, hogy nem tarthatjuk meg.
Nehezen született. Későn. Csoda volt... És most... – a tábornok arca eltorzult.
– Ön úgy érzi, elképzelhetőnek tartja, hogy ő már nincsen? – kérdezte Gábor.
– Nem! – a válasz rémült tiltakozás volt.
– De, hol van?! Hol?! – tört fel vádló, követelő, kétségbeesett sikolyként az asszonyból.
– Itt. – Mondta csendesen Gábor. – Itt a verandán. Jelen van. Érezniök kell. Nem tud elmenni. És
nem tud egészen önökhöz jutni ettől a hangos, vak, élettagadó fájdalomtól.
Meghökkenve néztek rá. Az asszony arcára eszelős, konok kifejezés ült ki:
– Hiába. Az imádság se használ. A hit messze van. Olyan, mint mikor az éhenhalónak ételről
beszélnek. Simogatni akarom őt. Öltöztetni. Fürdetni. Érezni a meleg kis testét. Játékot venni neki
karácsonykor. Hallani a hangját. Azt akarom.
– Vissza fogják hívni őt – mondta Gábor.
– Hogyan?
– Megszületik újra.
– Meddő már az én méhem. Kiszikkadt föld. Öreg vagyok. Aki elment, az sohasem jön vissza.
Ne kísértsük az istent. Ez a gondolat félelmetes és idegen nekem – görnyedt meg az asszony.
– Nekem nem idegen... Én értem... Engem érdekel... Beszéljen róla! – Hogyan foghatnám
meg?... Hogyan hihetném?... Hogyan tudhatnám?!
Gábor érezte, hogy túlfeszültségükben már teljesen kimerültek. Megígérte, hogy újra feljön,
könyveket ad majd, és elbúcsúzott.
Nem tudott rögtön hazamenni. Levegőre kívánkozott. Lement a kihalt, elsötétített utcára.
A bársonyos, virágszagú feketeségben léptei halkan, ütemesen koppantak. Lehunyt szemének
belső képterében látta a gyertyafényes verandát odafönn a színes, feltámasztott fényképpel, s előtte
a két gyászruhás szegény embert, ahogy nézték, hívták, idézték azt, aki elment.
Léptei ritmusához különös léptek üteme szegődött. Először, mikor ráfigyelt, elmosódott ez az
alig hallható, inkább érezhető zaj. Azt hitte, hallucinált. Azután újra észlelte, most már világosan.
Nesztelen puha zaj volt – egy könnyű testű gyermek mezítlábas lépteinek zaja. Kezébe keskeny,
piheérintésű kéz simult, és akkor már nem volt kételye többé. Meghitt, boldog békességben
lépkedtek együtt Jettával a selymes, csöndes sötétségben, mint akik összetartoznak és értik egymást.
Gábor betartotta ígéretét. Könyveket kölcsönzött nekik, és beszélni próbált arról, amit csak az
egyéni élmény és meggyőződés avathat tudássá. A tábornokék hálásak voltak, tétovák,
bizonytalanok. Mesét hallgattak... De sebeik felszakadtak, vérezni kezdtek a következő pillanatban,
s ez a gyötrő valóság elmosta álmaikat. Napjaikat a temetőben töltötték, majd késő éjszakáig ott
ültek Jetta képe előtt a gyertyák fényében, virágok halottas páráiban, egy öntudatlan mágia
papjaiként: szellemet idéztek.
1944. januárjában értesült róla, hogy a tábornokné újra gyermeket vár.
Azután, márciusban Gábornak el kellett hagynia a fővárost. A tábornokék is vidékre utaztak a
bombázások elől. Tihanyban érte a hír, hogy szeptember 5-én éjszaka a tábornoknénak kislánya
született. Azóta nem hallott róluk.
- Szepes Mária: Varázstükör - részlet -
- - - - - -
Szepes Mária: Időalagút - videó
forrás:Caduceus Kerykeion
