Tényleg jobb egyedül?
Nagyon sokakban megfogalmazódik (főleg manapság), miszerint jó egyedül, jobb egyedül, illetve hogy jobb egy házi kedvenccel, mint egy emberrel.
Ez noha érthető, hisz egy olyan világot élünk, ami a lelket, a lelki értékeket elnyomni igyekszik. Mivel sokan hagyják is hogy mindez hatást fejtsen ki rájuk, egyre több ember csalódik a másikban, s elfordulnak egymástól. Fontos megjegyezni azonban, hogy e lelki értékeket tipró folyamat nem más, mint próbatétel, szintfelmérés minden itt élő lélek számára. Melyben megmutathatja mindenki, hol tart a lélekfejlődésében (azonosul-e ezzel a folyamattal vagy nem). Fontos látnunk tehát, ha ezt a folyamatot úgy értelmezzük, arra úgy reagálunk, hogy inkább elzárkózunk az emberektől, akkor meglehetősen hibás választ adunk rá.
Ha a másokban való csalódásainkból gátat emelünk a jövőre nézve (már ami a kapcsolódásainkat illeti), nem a helyes úton járunk és azt jelenti, hogy nem értettük meg kellően az egész folyamat üzenetét, értelmét és célját.
Amikor valakiben vagy valakikben csalódunk, csupán tapasztalást kell jelentsen (valamint a megértés, a megbocsájtás gyakorlását), s nem szabad, hogy elvegye a reményt, az esélyt, melyet a jövőben másoknak adunk.
(A megértés és megbocsájtás itt természetesen nem egyenlő azzal, hogy engedjük magunkat kihasználni vagy éppen megalázni.)
Minden lélek természetes és egészséges igénye a másokkal való kapcsolódás, az egységélmény megélése, s mindannak a másokkal való megosztása, ami benne van. Nem kérdés, hogy egyedül is tudni kell boldognak lenni, s elérni, hogy a boldogság ne mások közelségétől függjön. Amikor egyedül kényszerülünk lenni, az éppen ennek a gyakorlására szolgál, azon túl, hogy valamiért karmikus megélésünk is persze. De elfogadnunk maradéktalanul, illetve belezárkóznunk, miszerint olyan jó állapot az, nem helyes.
Ne feledjük, ha ez lenne a helyes út hosszabb távon, akkor Isten csupán egyetlen lelket teremtett volna - s nem végtelen számút.
Természetesen nem vagyunk egyformák. Vannak olyan személyek, akik kifejezetten jól érzik magukat egyedül, sőt, kifejezetten rosszul, az emberek között. Akik az introvertáltság jegyeit hordozzák magukban, ezt pontosan tudják. Ugyanakkor ez a beállítottság sem a teljes egyedüllétről szól. Bennük is ott az igény a kapcsolódásra - csak nyilván egy szűkebb keresztmetszetben.
Összefoglalva tehát, bármennyire is úgy érezzük (vagy azt halljuk másoktól), hogy jobb inkább egyedül, az csupán egy téves konklúzió a világban jelenleg zajló, lelki értékeket elnyomni próbáló folyamatra. Mindenki lelkének igenis szüksége van arra, hogy másokkal kapcsolódjon (akár baráti/lelki, akár párkapcsolati minőségről is legyen szó). Az egyedüllét noha fontos és szükséges része a lélekfejlődésnek, de semmiképpen sem jelentheti a "jobb" állapotot.
S végül (de nem utolsó sorban) fontosnak tartanám megjegyezni, hogy a kapcsolódásainknak döntően emberi lelkekkel kell történnie. Természetesen rendkívül fontos az állati lelkekkel való közösség is, az állatok szeretete, mindenki egyéni igényei szerint. Ugyanakkor fontos tudni, hogy mégsem helyes az emberi kapcsolatok fölé emelni őket. Egyrészt mert a karmáink emberi lelkekhez kötődően állnak fenn, azok ledolgozásához is döntően rájuk van szükségünk. Másrészt pedig mert ha az állatokhoz való kapcsolódást választjuk inkább és kizárólagosan, akkor a könnyebbik utat választjuk, ami legfeljebb ideiglenes térül meg.
Ne felejtsük, könnyű szeretni egy állatot, akinek például a feltétel nélküli önzetlen szeretet az ösztönprogramja. Abban nincs lelki munka részünkről. De szeretni valakit, megbocsájtani valakinek, aki azt első látásra nem érdemelné meg (ahogy fentebb is írtam, saját magunk szeretetével együtt, tehát anélkül, hogy engednénk magunkat kihasználni vagy megalázni)... ott kezdődik az igazi lelki munka. Mindaz, amiért tulajdonképpen itt vagyunk.
- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -
