Részlet Lorna Byrne: Angyalok nyelvén c. könyvből:
Toll az égből
Nem sokkal azután, hogy Joe-t eltemettük, ismét fogadtam embereket, és segítettem a problémáikon. Mindig különválasztottam a magánéletemet a munkától, amellyel Isten és az angyalok megbíztak. Akik eljöttek hozzám, legtöbben nem vettek észre semmit az általam megélt veszteségből. Néhányan azonban megtudták, és ők nagyon kedvesek voltak velem. Kifejezték részvétüket levelezőlapokkal, holott nekik is megvolt a bajuk az életben.
Nem volt könnyű megélnem ezt az időszakot, azonban a maynooth-i főiskola területén tett hosszú séták sokat segítettek. Körbejártam ott, benéztem a templomba, végigmentem a főiskola hosszú folyosóin, sorba megnéztem fiatalemberek képeit, akikből aztán papok lettek.
Gyakran beszélgettem magamban a férjemmel, kérdeztem tőle, hogy megy a sora. Elmeséltem neki, mi van a gyerekekkel, és együtt nevettünk, miközben mondtam neki:
„Tudom ám, hogy úgyis tudod, mi van velük!” Éreztem, hogy ott megy mellettem ezeken a sétákon.
Lorna Byrne elhunyt férjével, Joe-val az esküvőjük napján
Egyik nap – a halála után néhány hónappal volt ez – éppen nagyon nehezen viseltem a hiányát. Több embernek is segítettem aznap, és némelyik meglehetősen súlyos problémával fordult hozzám – jött egy komoly betegségben szenvedő gyerek, és más, kilátástalannak tűnő helyzetekkel is megkerestek. Kimerült voltam és lehangolt a látogatók után, így elmentem otthonról a főiskola területe felé. Általában
megvártam, míg kiérek a kertkapun, és akkor kezdtem el beszélni Istennek azokról a dolgokról, amikkel megkerestek engem az emberek: a fájdalmukról és bánatukról, vagy akár a megélt örömeikről. Imádkoztam a világ mindenféle bajával kapcsolatban.
Mindig kérdeztem az Istent: – Nem tudnál csodát tenni? Ezen a napon nehezemre esett megbirkózni a történtekkel, s megosztottam pár gondolatomat az őrangyalommal és Istennel. Mondtam nekik, hogy nagyon magam alatt vagyok.
Ma is pontosan emlékszem erre a napra: sétáltam a főiskola területén, fújt a hideg szél, verte az eső az arcomat. Nem volt nálam kesztyű, fázott a kezem. Kezemet zsebre vágtam, és megéreztem a kis imakönyvemet. A főiskola épülete mögötti girbegurba ösvényeken kerülgetnem kellett a kátyúkat, mivel tele voltak esővízzel és a fáról lehullott levelekkel. Találkoztam egy pappal, akit sokadszor láttam arra, és most is imádságokat mormolt magában. Rámosolyogtam, és mentem tovább. Egy másik ösvényen egy anyukát láttam egy babakocsival. Olykor futott, aztán megállt, gyorsan sétált, majd megint futott. Az egyik ösvényen elértem egy kanyarhoz. Tőlem jobbra hatalmas fák voltak, balra pedig szabad zöld terület, és egy temető, nagy kereszttel. Elhaladtam a temető mellett, és közben Istennel arról beszéltem, miként érzem magam. Mondtam neki:
– Nem tudom, hogy bírom tovább! Komolyan segítségre van szükségem tőled, Istenem, és az angyalaidtól! Ha nem segítetek, nem tudom, hogyan vigyem tovább az életemet! Ismét jobbra fordultam egyet, és éppen előttem feltűnt a főiskola hatalmas, öreg épülete, tisztán láthattam. És ekkor nagyon furcsa dolog történt. Néztem a főiskola irányába, és pontosan felette, messze a távolban, fent az ég megtelt angyalokkal. Nagyon messze voltak, elsőre nem is voltam benne biztos, hogy angyalokat
látok-e. Néztem tovább, és azt mondtam magamnak:
– De hát mi más lehetne? – Ahogy egyre közelebb értek, elrepülve az épület felett, már nem volt kétségem. Az angyalok mind nagyobbak lettek, végül már óriásira nőttek. Leereszkedtek, és még közelebb kerültek. Csodálatosan szépek voltak – csupa arany és fehér színű angyal! Szárnyaik káprázatosak, erősek és szépségesek voltak, elállt tőlük a lélegzetem!
Nevettem és sírtam, testem remegett. – Most aztán valóban valami különlegeset adtál nekem! – mondtam. – Felemelő ez a lelkemnek és a szívemnek! Most jövök rá, hogy bármilyen rossz dolgok is történnek velünk, van célja az életünknek – van oka az életnek, ok az örömre és a boldogságra, és még ha sírni kell, annak is megvan a jelentése!
Miközben ezek történtek, továbbra is sétáltam, vagy legalábbis azt hittem, sétálok. A lábaim mozogtak, léptem velük, de később kiderült számomra, hogy a föld nem mozdult alattam. Néhány angyal megfordult, és elrepült az épülettől. Úgy tűnt, távolodnak tőlem, egyre kisebbé váltak, mígnem aztán el is tűntek. Kissé elszomorodtam. Aztán azt mondták, nézzek felfelé, és fent az égen, a magasban, elképesztő módon, angyalok újabb tömegét vettem észre.
Ahogy ezek a gyönyörű angyalok közeledtek, mögöttük is további angyalokat vettem észre. Hirtelen a legutoljára észrevett angyalok között, még magasabban, megláttam valamit, amiről azt hittem, szintén angyal. Annyira magasan volt, hogy apró kis pontnak látszott – már az csoda volt, hogy egyáltalán észrevehettem egy ilyen piciny dolgot. Azon csodálkoztam, miképpen lehetséges, hogy láthatok egy ilyen kicsi angyalt, ennyire messze fent az égen, s ez az angyal most egyre csak esik, esik, esik lefelé. Hullott lefelé ez a valami az angyalok között, és úgy látszott, nem lesz nagyobb.
Nevettem, és tele voltam izgalommal – most is bennem van ez az érzés! Remegtem az örömtől. Ez a valami közeledett, és már láttam, ez nem is egy angyal, hanem egy apró kis toll!
Elképedve figyeltem, ahogy a hatalmas, szépséges angyalok irányítják esés közben az apró kis tollat. Látványosan jött lefelé, olyan volt, akár egy hópehely. Erős szél fújt aznap délelőtt, a toll azonban csak hullott lefelé, keresztül a levegőn, egyenesen felém. Féltem, hogy elfújja a szél, de tudhattam volna, hogy felesleges aggódnom. Az angyalok sora közt továbbra is hullott lefelé. Elég közel volt már, de még nem annyira, hogy elérjem – és tudják, mit tettem? Felugrottam, hogy elkaphassam! Nem bírtam már kivárni, hogy közelebb érjen hozzám! Olyan magasra ugrottam, amennyire csak bírtam. Mintha csak másfél méternyire ugrottam volna, akkor aztán érte nyúltam, és megragadtam. Elkaptam, és rákulcsoltam a kezem, hogy biztosan meglegyen. Nagy izgatottan mellemhez szorítottam a tollat. És hirtelen minden megváltozott. Éreztem arcomon az esővízcseppeket, éreztem a hideg levegőt.
Csak akkor tűnt fel nekem, hogy egy idős pár sétál felém, és az is, hogy addig a pillanatig megállt számomra az idő. Noha azt gondoltam, sétálok, valójában meg se mozdultam onnantól fogva, hogy először észrevettem az angyalokat. Most, hogy visszaidézem, már látom, attól kezdve, hogy megláttam őket az épület felett, nem éreztem talpam alatt a murvás talajt vagy az ösvény
egyenetlenségét. Nem éreztem, mert a lábam nem is érintette a talajt! Nem éreztem az esőt, a szelet vagy a hideget. Miután megragadtam a tollat, ismét érzékeltem az idő múlását.
Emlékszem, az idős pár mosolygott rám – biztos látták, hogy felugrom valamiért. Visszamosolyogtam rájuk. Ma, ahogy írom ezeket a sorokat, elképzelem, vajon mit gondolt rólam az a két ember. Mi láttak? Látták-e, hogy miért ugrok fel? Rendkívül boldog és izgatott voltam. Ez volt életem egyik legszebb délelőttje, hogy ilyen ajándékot kaptam Istentől és az angyalaitól. Dicsértem Istent, és köszönetet mondtam neki a tollért. Megköszöntem Joe-nak is, mivel úgy éreztem, ehhez a dologhoz neki is volt valami köze. Nagy becsben tartom ezt a tollat, mely a mennyország kapuján keresztül eljutott hozzám az angyalok segítségével. Ajándékba kaptam, hogy jobban érezzem magam, érezzem magam biztonságban, és ne felejtsem el, van célja az életnek, minden körülmények közt van remény.
Arra is emlékeztet, hogy mindannyiunknak van lelke, és ez a lélek tökéletes – nem számít, mit tettünk az életben –, és hogy a test meghalhat, de a lélek nem hal meg. Azt is jelképezi ez a toll, hogy valamennyiünknek van szárnya, ilyen vagy olyan, még ha ezt esetleg nem is vesszük észre magunkban vagy másokban – pedig mi mindannyian, voltaképpen, angyalok vagyunk.
- Lorna Byrne: Angyalok nyelvén c. könyvből -
- - - - - -
Ez a zene összeköt a védőangyaloddal - videó
forrás: Azūr Meditations
