"Amikor meghalunk,
semmit sem viszünk magunkkal. Csak életünk tetteinek gyümölcseit és szellemi
minőségünket."
(Tendzin Gjaco a
jelenlegi dalai láma)
79. év június 24.
napján, Rómától nem messze, nyári pihenőhelyén, Aquae Cutiéiae-ben, egy
fülledt, poros, nyári délutánon Vespasianus császár haldoklott. Egyszerűen
berendezett lakhelyén halálos ágyát már csak maroknyi ember vette körül. A
halál jegyei lassan, de megállíthatatlanul terjedtek szét a katonacsászár
öregségtől és betegségtől elgyötört testén. A testet alkotó négy elem lassan de
megállíthatatlanul elkezdte visszatérését az örök körforgásba. A lélek és az
azt uraló szellem, amely a kozmosz törvényei szerint néhány hónap híján 70 évre
adott életet és formát testének, hosszú útra készült. Vespasianus, a legendás
hadvezér, aki légiói élén számtalan alkalommal nézett farkasszemet a halállal,
most, a halál küszöbén sem lett hűtlen az elvekhez, amelyek sorssá rendezték
életét.
A császár a lét és
nemlét határához érve egy pillanatra megállt. Összeszedte minden erejét. A
pillanat közeledtét érezve, még egyszer, utoljára körülpillantott legkedvesebb
emberein. Azon a keskeny mezsgyén volt már, ahol a végest a végtelennel már
csak néhány rövid lélegzetvétel köti össze. Magához szólította az őt körülvevő
férfiakat, és kiadta utolsó parancsát. A haldoklás kínjaitól megfáradt testet
erős karok ragadták fel ágyáról, s a császár - végső óhaja szerint -
szemtől-szemben, állva fogadta a halált…
Imperatorem decet
stantem mori – ahogyan eztán a rómaiak mondták -, a Császár még a halált is
állva fogadja. Róma 9. császára, Vespasianus, az egyszerű plebejus családból
származó katona, élete multával elnyerte helyét a római panteonban – a szenátus
istenné avatta. Ez az alacsony sorból származó férfi, élete fogytáig valamiféle
rejtélyes kapcsolatban maradt a lét legszentebb titkaival. Tudott valamit az
élet egyik legnagyobb, legrejtettebb misztériumáról, a lét körforgásához vezető
kapuról, amelyet úgy hívnak - halál.
Vespasianus birtokolta
a tudatos életnek és halni tudásnak azt a képességét, amit a legtöbb ősi
kultúra nagyon nagyra becsült. A régmúlt korok nemzedékei ugyanis tudatosan, a
szembenézés igényével készültek arra pillanatra, amikor elhagyják a földi
világot. A mai ember ezzel ellentétben kórházak falai közé, gépek és
gyógyszerek kábító ölelésébe száműzte ezt az egykor szent pillanatot. Kultúránk
eközben az örökkévalóság kultuszából az élet élvezetének kultuszává lett. A
halál méltóságával azonban elveszett az élet méltósága is. Az élet biokémiai
folyamattá felszínesedett, s ezzel gyakran céltalanná és értelmetlenné vált.
A halál a ma embere
számára már nem az örökkévalóság, a teljesség kapuja, hanem sokkal inkább az
érzékek kényeztetésének, az anyagi világ biztonságos kereteinek rettegésektől
terhes megszűnése, a bizonytalan jövő és a magány kvintesszenciája. Az a
pillanat, amitől a legtöbb lélek rettegve menekül, és amely elől az utolsó
pillanatokban aléltan zuhan az ájultság menedékébe. Mi több, az ájulás ma már
nemcsak elfogadottá, de igénnyé és joggá változott - életben és halálban
egyaránt.
Ma újra egyre többen
indulnak útnak, hogy felkutassák az öröklét titkaival kapcsolatos legfontosabb
kérdéseket. A halállal való találkozás senki számára sem megkerülhető. A
halálnak új kultúrája van kialakulóban, hiszen növekvő számú és egyre súlyosabb
lelki diszharmónia, pánik és depresszió figyelmeztet arra bennünket, hogy élet
és halál viszonylatában vannak megkerülhetetlen és elodázhatatlan kérdések.
Mert, ahogy Goethe Faustja mondja – „addig úgysem találhatsz enyhületre, míg az
tennen lelkedből nem fakad.” Ha változni akarunk, utazásunk a „kósza árnyak”
földjére, a lélek birodalmába vezet. Hiszen a halál csak tükör, s aki ideát nem
rendezte viszonyát a világgal s önmagával, mást, jobbat nem remélhet odaát sem.
A halotti hagyomány
csodálatos emlékei az örökkévalóság tájait rajzolják elénk. E könyvek valójában
a Lét legnagyobb utazásának térképei. Emlékeztetők a halálon túli világról.
Megdöbbentő módon a bennük megjelenő démon és istenalakok alakok ugyanazt a
folyamatot láttatják velünk, az adott hagyomány keletkezésének helyétől és
korától függetlenül. Egyik sem beszél a mai értelemben vett halálról, pusztán
egy hatalmas, kozmikus átalakulásról, amely az öröklét, az örök körforgás
része.
A hagyományok egyik
legismertebbje a tibeti Bar-do thos grol chen-mo (A Köztes Lét hallomás útján
történő megszabadulásáról szóló tanítása). E könyv arra az ősi tudásra épít,
mely szerint legtovább a hallás marad az, amellyel a halott kommunikálni képes
a földön maradottakkal. A tibetiek ezért a halált követő hétszer hét napon át
kísérik az elhunytat, hangosan felolvasva számára annak a napnak a várható
történéseit, amelyen az adott pillanatban a lélek éppen áthalad.
A tibetiek szerint
ugyanis a Köztes Lét, a bardo, a halál utáni néhány órában a megvilágosodás, az
örök körforgásból való megszabadulás lehetőségét rejti magában. E rövidke
időben a föld vonzása már nem, a lélek felbomlása pedig még nem hat a halott
lelkére, aki ekkor a világot teremtő istenségek kozmikus birodalmában lebeg. Ha
tudata nem hagyja el, és képes menedéket kérve önnön isteni énjének tudatában
azonosulni velük - megmenekedett. A halálba való belépés pillanata ezért
lényeges. Aki a halált követő órákban bódultan kering, a Köztes Lét rabja lesz,
s megkezdi karmikus utazását a halál birodalmában.
Úgy tartják, azóta van
ez így, amióta az égi és földi világot összekötő hidak, a legenda kilenc hídja,
az enyészet martalékává lett. Egyetlen egy híd maradt csupán. Az utolsó, amely
a születő és meghaló lelkek útját biztosítja az örökkévalóság felé, a tér
világán feltartóztathatatlanul keresztülhömpölygő időfolyam vize felett. A
hagyomány szerint, azóta árnyékolja be tudatlanság és félelem az emberi elmét.
Azóta borul illúzió, vagy ahogy a hinduk mondják a „májá” fátyla az ember
rejtett képességeire. Pusztán a szellem, a Szellemi Önvaló maradt az emberi
létben a teljesség tudásának hordozója. A mindenkiben ott rejlő, ébredésre váró
tudásé, amely képes feloldani a kettősséget, élet és halál, fény és sötétség,
jó és rossz között.
A kettősség, a jó és a
rossz megszületésével jelent meg a világban. Ez az, amit a kelet karmának
nevez. A karma ereje a születés oka, a szamszárában, vagy ahogy Platón hívja,
az anankéban való folytonos megtestesülés. A karma a seb, amelyet az ember a
világ testébe vágott, ám amellyel valójában önmagát sebezte meg. A karma okozza
a bódultságot, amitől a földi ember látszólag ébren, ám valójában érzékei
kábulatában, ezek álomképei között kóborol. A halált követő Köztes létben
azonban a földi álarc lehull, s a halott mezítelen áll a rávetődő kozmikus
tudat tiszta fényében…
Az élet multával tehát
a halál az, amely rendet teremt. Amíg az ember önmagában újra fel nem ébreszti
az Égi Embert, s át nem égeti földi testét a fény bélyegével, addig a halál
nélkül nincs megújulás, mint ahogy kilégzés nélkül belégzés, éjszaka nélkül
nappal, vagy tél nélkül tavasz. Az örök körforgásban ezért ma még a halál az újjászületés
záloga.
A halál az, amely
szétválasztja azt, ami külön való, és egyesíti azt, ami egybe tartozik. Benne a
föld birodalmában a hátrahagyott fizikai test élet híján az enyészet martaléka
lesz. Alkotóelemeire bomlik, visszatér oda, ahonnan egykor táplálék formájában
vétetett. Ezalatt a lélek is megkezdi a maga útját az anyagban, a meg nem
nyilvánult világ határain túl. Vágyaiból vágy, haragjából harag, bölcsességéből
bölcsesség, és szeretetéből szeretet lesz az anyagfeletti világ hatalmas tengerében.
És ahogy oldódik a
világóceán végtelen vizében, a szellemi önvaló, a tudat hordozója, szembenéz
azzal, akit, s amit életében teremtett. A lélekből lassan kioldódik mindaz,
amit születése előtt, s élete során önmagába fogadott. A tudat és a tudattalan
feltárul az önmagát énként megélő személyiség előtt, szemtől-szemben áll az
istenek világával, és mindazzal, amit „én”-ként korábban megalkotott.
Ha a halott rettegve és
félve menekül e világ hatalmas, fényes és tiszta jelenségei elől, ha ezektől
rendre megriad, elvész a lehetősége annak, hogy ezekben menedéket leljen, s
kedvező életben születhessen újjá. Annál is inkább, mert a kezdetben felderengő
szelíd és szeretetteljes istenalakoktól való menekvés egyre hosszabbá és
hosszabbá teszi a Köztes Létben eltöltött időt. Hetednaponként új és új, ám
egyre sötétebb, egyre félelmetesebb bardo tárul fel a mindjobban rettegő halott
előtt. Csalódás éri azt, aki a vakító, tiszta fények helyett félelemtől és
vágytól űzve a vonzónak látszó tompa fényű jelenségek felé veszi útját. Ezek
csalóka világokba, a hagyományok által leginkább pokolként emlegetett világok
börtönébe taszítják, a tudatlanságában menekülőt, aki ezzel halála után is
vágyai rabja marad. A mérhetetlen szenvedés, amely a lét három mérgének, a
vágynak, a tudatlanságnak és a haragnak a következményeként éri e világokban az
elhunytat, időtlennek tűnő és borzalmas kínokat mér a lélekre. A semmiben
lebeg, ahol már nincs álom és nincs halál sem, amely csillapíthatná
szenvedését.
E szenvedések
megtapasztalása - a Lét válasza, az élet torzulásaira - változásra sarkalló
erőket ébreszt a lélekben. S ha a végtelennek tűnő borzalmak megélésének ideje
lejár, a születés kereke újra mozgásba lendül. Egy anyaöl kapuja újra
megnyílik, vagy ahogy a tibetiek mondják, az energia új életet teremt magának.
Az öröklét újra feltarisznyázza vendégét, s visszaadja neki erény és gyengeség
formájában azt, amivel előző élete végén a halál kapuján bekopogtatott.
Az idő azonban, amelyet
a lélek az érzékeken túli világ törvényeinek bölcsességében töltött, sosem
múlik el nyomtalanul. Megteremti a lehetőséget a tévedések okozta károk
helyreállítására. A Lét tengerében megfürödve az Örök Vándor újra útnak indul,
hogy egy fáradságos életben visszaszerezze, jobbá tegye, megváltoztassa korábbi
hibáinak következményeit. Vágy születik benne arra, hogy kerülje mindazt,
amivel korábban vétett a Törvény, az isteni abszolútum rendje ellen. Élete –
meglehet - korábbi életének polaritása lesz, s nemegyszer fizikai és lelki
betegségek szenvedéseiben tisztul tovább, hogy egyensúlyba kerüljön mindaz, ami
a mérleg szerint egyszer elvétetett. Élet és halál így alkotja együtt az
örökkévalóságot, szenvedéssel forrasztva eggyé az élők és holtak világát
mindaddig, míg az a kilenc híd, lassan újra fel nem épül…
(Forrás: drszokehenrik.hu
- Hajdu Ráfis Gábor)
