2017. december 31., vasárnap

Dr. Paul Brunton - Az intuíció és az inspiráció forrása



Ha valaki a tudat alatti elméről beszél, tisztázni kell, hogy a két fogalom ellentmond egymásnak, és hogy valójában ez a közlés nélküli (uncommunicatíve) elmét jelenti! De ez a tudatküszöb alatti terület valóban olyan hallgatag-e, hogy sohasem lép kapcsolatba velünk? Henri Poincare, a híres francia matematikus sok nehéz problémát oldott meg sikeresen úgy, hogy – miután egy ideig tudatosan és koncentráltan foglalkozott velük – teljesen elvetette és nem foglalkozott velük. Később, amikor más dolgokkal volt elfoglalva, a helyes megoldás hirtelen átvillant az elméjén. 


Ki nem ment már át hasonló élményen, hogy képtelen volt emlékezni valamire, majd elfelejtve az egészet, később a teljes megoldás hirtelen és váratlanul fölmerült a tudatában. Amit a tudatos erőfeszítés nem tudott megoldani, az az elme mélyebb rétegének titokzatos működésével sikeresen megoldódott.

Bár az ébrenléti tudat nem ismeri ennek a mélyebb rétegnek a működését, mivel ez rendszerint számára nem elérhető és megközelíthető, mindazonáltal gyakran részesül működésének eredményeiben egy hirtelen intuíció vagy egy spontán inspiráció alakjában.

Locke értékes és valódi igazolást adott, amikor kijelentette, hogy a „gondolatok, amelyek gyakran keresetlenül jönnek, és rendszerint az elmébe mintegy beesnek, általában a legértékesebbek, amelyekkel egyáltalán rendelkezhetünk”. Az intuíció egy erőteljes felvillanást eredményezett, amelyre a gondolkodással és különböző fizikai tapasztalattal csak hosszú idő elteltével lehetne jutni. Ahol az ész a gondolkodással nem tudja megtalálni egy bonyolult probléma helyes megoldását, az intuíció azonnali eredményt hozhat. A gondolkodás tudatos, aktív és kérdező, az intuíció viszont spontán, passzív és felfogó. Egy intuíciónak nem kell szükségképpen logikai kapcsolatban állni az ezt megelőző gondolkodással. Ezért egy teljesen új távlatot tárhat föl egy különleges tárggyal kapcsolatban. Ezt most már könnyen megérthetjük, mivel már tudjuk, hogy az elme hogyan működhet a maga rejtélyes módján, amely képessé teszi, hogy nélkülözze a gondolkodást, ugyanakkor mégis felküldje az eredményt a felszíni tudathoz.

Érdekes és tanulságos megjegyezni, hogy az intuíció akkor a legigazibb, amikor inkább negatív és nem pozitív irányú, pl. amikor egy tervezett cselekvés ellen és nem mellette szól. Hangja rendszerint figyelmeztető és óvó. Ezt két megbízható tanúval lehet igazolni, akik – bár életük között több mint 2.000 év telt el – meglepően hasonlóan nyilatkoztak. Az egyik ezek közül a görög Szókratész, a másik pedig az amerikai Emerson.

Dr. Paul Brunton

Egy bizonyos problémát illetően előfordul, hogy intuícióban részesülünk, érzelmeink, előítéleteink és vágyaink a problémával kapcsolatban olyan erősek lehetnek azonban, hogy elnyomják az intuíció hangját, ami így gyorsan a háttérbe húzódik, ahol nem is veszünk tudomást róla. Csak jóval később, egy idő elteltével jelentkezhet ismét, vagy csak azután, miután láttuk, személyes érzéseink hová vezettek bennünket, és tévedésünkért már megszenvedtünk. Szókratész azonban hitt az intuíció valódiságában, vagy ahogy ő nevezte: hitt a démonja hangjának. Következésképp mindig engedelmeskedett is neki.

A legtöbb athéni polgár, aki fél életét rendszerint a politikával foglalkozva töltötte el, ezektől a politikai játszmáktól sokat szenvedett. Szókratész azonban – intuíciójától vezetve – távol tartotta magát a politikától. Hogy ez az intuíció milyen bölcs volt, és mennyi bajtól mentette meg, a sors később bebizonyította, amely végül is utolérte. Mivel ha mint filozófust és prófétát kortársai annyira nem értették meg, eszméi annyira ellenszenvesnek tűntek számukra, hogy végül is halálra ítélték, akkor ezek az eszmék még gyűlöletesebbnek tűntek volna ellenfelei előtt, ha a politika izgatottabb atmoszférájában jelent volna meg velük. Az az őszinte és egyenes mód, ahogy lerántotta volna a leplet a képmutató ürességről, bizonyosan nagyon rövid idő alatt sok ellenséget szerzett volna neki. Ha nem engedelmeskedett volna az intuíció szavának, a politika síkjára lépett volna ez minden bizonnyal jóval hamarabb bekövetkező konfliktusokhoz és korábbi halálhoz vezetett volna.

Szókratész az őt halálra ítélő törvényszéknek adott leírásában számol be arról, hogy ez az intuíció hogyan is működött benne. „Többször szóltam már egy bizonyos jelről vagy jóslásról, ami felmerül bennem. Ezt a jelet már kora gyermekségem óta érzékelem magamban. Ez a jel egy hang, amely hozzám szól, és mindig megtilt valamit, amit éppen csinálni szándékozom. Eleddig ez az ismerős hang állandóan velem volt, hogy visszatartson engem még a legapróbb cselekedeteimben is, ha valami nem megfelelőt akartam csinálni; és most a legrosszabb akar megtörténni velem, mindazonáltal ez a hang most nem figyelmeztetett, nem tartott vissza semmitől sem akkor, amikor elhagytam a házat, vagy amikor idejöttem, nem állított meg a beszédben – ahogy már többször megállított régebben. Mi lehet ennek a magyarázata? Csak az, hogy amiről most beszélek, igaz és való, különben ez a jel biztosan figyelmeztetett volna már engem.”
Emersonnak a nyilatkozata meglepően hasonló: „Nincs igényem sem parancsra, sem nagy kinyilatkoztatásra. De ha bármikor van valamilyen tervem, tervezek valamilyen utazást, sokszor valami csendes ellenvetést veszek észre, hogy kialakult bennem. Ilyenkor várok egy darabig, és ha nem múlik el, engedelmeskedem neki.”

Az intuícióval kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy akarattal nem lehet előidézni, megjelenése spontán. Olyan váratlan hang, amely éppen a szükséges pillanatban érkezik, nem pedig akkor, amikor akarjuk. Néha vezet bennünket valamilyen problémánkban, néha megerősít bennünket, nehogy feladjuk a küzdelmet, néha lelkierőt ad, hogy mosolyogjunk, néha hirtelen megváltoztatja nézetünket, véleményünket, ítéletünket és elhatározásunkat.
Van egyfajta intuíció, amellyel az egész emberiség rendelkezik, csak ez nem rendkívüli módon nyilvánul meg, és nem kell hozzá semmiféle szokatlan módszer. Ez a képesség azonban ritkán jelenik meg önállóan, a maga tiszta formájában, inkább csak a vágyakkal, érzelmekkel és az egoizmussal együtt, amelyek elhomályosítják a külsejét. Köznyelven lelkiismeretnek nevezik. Sok fölhalmozott élettapasztalat desztillációját jelenti, és nemcsak a morális lelkiismeret alakját veheti föl, hanem lehet kritikai ítélőképesség és művészi ízlés is. Mindezek olyan tapasztalatok eredményei, amelyeket nemcsak jelenlegi, hanem ezt megelőző számos inkarnációnkban szereztünk. A tapasztalatok mélyen eltemetve élnek memóriánk mélyebb rétegeiben, de örökségként ilyen intuíciókat hagynak ránk vissza.

Mi lenne a misztériuma a költői intuíciónak és a művészi inspirációnak, ha nem e mélyebb elme rejtett működésének misztériuma? Az inspiráció jele többek között az az emelkedett képzelőerő vagy az a természetes könnyedség, amellyel egy mű megszületik, vagy az a nagyfokú energia, amely az alkotó művészt eltölti, vagy az a teremtő hév, amely benne ég, míg művén dolgozik. A művész, a költő vagy a feltaláló az ilyen alkotást egyetlen tiszta felfogással hozhatja életre, amelyhez – ezt nagyon fontos megjegyezni – nincs szükség gondolkodásra.

Hogy ez a belső vezetés milyen nagyszerű mutatja az a mód is, ahogyan megváltoztatja egy művészi alkotás tervét a tudatos gondolkodással eredetileg kigondolthoz képest, és teszi talán egészen ellentétessé ahhoz viszonyítva. Itt olyan fény és erő jön létre, ami jóval több a művész sajátjánál.

Valamennyi, a nevére érdemes művész a technikáját csak keretként használhatja, a tartalmat az intuíció adja hozzá, amely a mélyebb elme rejtélyes tudatából hirtelen érkezik a mindennapi ismerős tudat területére, és néhány isteni pillanaton keresztül ott tartózkodik, hogy aztán ismét eltűnjön.

(Dr. Paul Brunton - Az Önvaló Bölcsessége)