Ma már ez a kérdés megoldott, legjobb a hamvasztás. De egykoron nem egyszer tetszhalottakat temettek el, akik aztán a föld alatt tértek magukhoz. Rossz belegondolni is...mégis, van, aki képes eltemettetni magát önként és túl is éli.
Edgar Allan Poe egész élete olyan volt, mint rémnovellái, talán ezért is rettegett attól, hogy vele még az is megtörténhet, hogy élve fogják eltemetni. Ez irányú rettegéseit egy novellájában próbálta meg átadni olvasóinak. Ebben alteregója mindenféle óvintézkedéseket tesz, hogy esetleges halála és eltemetése után, ha netán mégis feltámadna, miként tudjon jelt adni a külvilágnak. Egy nap aztán mégiscsak arra ébred, hogy ott fekszik a koporsóban, és sehol a csengő zsinórja. Az a film sem egy Walt Disney történet, amelyben egy rab a börtönorvos segítségével rafinált szökési trükköt eszel ki; ha valaki meghal a börtönben, ő majd bebújik mellé a koporsóba, a koporsót kiviszik a temetőbe, ott elföldelik, s mikor minden elcsendesül, a börtönorvos kiássa őt. A terv remekül megy, váratlanul meghal valaki, hősünk elrejtőzik a koporsóban, s már el is temették. Mit meg nem tesz az ember a szabadságért. Ám a hulla mellett, hat lábnyira a föld alatt, unalmas a várakozás; hősünk érdeklődése a holttest felé fordul, s rá kell döbbennie, hogy koporsótársa nem más, mint a börtönorvos maga.
Hogy ezek a fikciók által felkorbácsolt félelmek nem alaptalanok, azt számos olyan eset illusztrálja, amikor ilyen-olyan okból exhumált koporsók belső falán bizony a föld alatt újraéledt emberek kétségbeesett szabadulási próbálkozásainak és pánikállapotának nyomait lehetett felfedezni.
Szent Pétervárott történt meg az az eset 1886-ban, hogy egy orvost halottnak vélve eltemettek, s mikor már a gyászolók elmentek, a sírásók, akik körletrendezést tartottak, különös hangokat hallottak a mélyből. Kiemelték a koporsót a sírból, s mikor felnyitották, nyilvánvalóvá vált, hogy az orvos még nemrég élt, de mire kimentették volna, megfulladt.
Képzeljük csak el, ahogy körmeinket a deszkába vájva iszonyú rettegésben vergődünk, aztán megfulladunk miközben esetleg csak pár lépésnyire fölfelé emberek sóhajtoznak, s melengeti őket a napsütés.
Rövid kulturális ajánlatunk után akár egyfajta megoldási lehetőségként is értékelhetjük az indiai fakírok különös képességeiről szóló beszámolókat, és elképzelésünk is lehet arról, mivel kell megküzdenie annak, akit saját akaratából élve eltemetnek.
Az eltemetett emberek
Az 1800-as években élt egy Sandhu (annyi mint "fakír") Haridas nevű yogi, akiről különös történeteket meséltek. Állítólag egy misszionárius éppen egy csónakban próbálta őt megtéríteni Krisztus tanaira, mire a yogi megkérdezte, mit tudott ez az ember, hogy őneki az ő követőjévé kéne válnia. "Olyanokat cselekedett, amik isteni hatalmát mutatták", felelte a misszionárius. "Pl. tudott a vízen járni", mutatott ki a csónakból. "Mi ebben a különös?", kérdezte Haridas, azzal kilépett a csónakból és sétálgatni kezdett a vízen.
A történet persze inkább tűnik a nyugati gondolkodás megcsúfolásának, mint igaznak, de ugyanerről a Haridasról írták le az első jól dokumentált élve eltemetést is.
Ranjit Singhnek, Pandzsábia híres felvilágosult maharadzsájának fülébe jutott, Haridas yogi különös szokása, hogy időnként eltemetteti magát, majd újra feltámad. Magához hivatta a fakírt, és palotája kertjében szigorúan ellenőrzött körülmények közt megismételtette vele a produkciót. A yogi egy 1.2 magas, 1 méter oldalszélességű faládát rendelt, amibe némi előkészület után a szokásos lótusz ülésben helyezték be tanítványai. A ládát lezárták, eltemették, a sír fölé árpát vetettek, majd hat héten át szigorúan őrizték a sírt. Felnyitáskor a népes vendégseregen kívül külföldi orvosok is jelen voltak. Az árpa már szépen kihajtott, a sír érintetlen volt. A kiemelt ládában a fakír vállára ejtett fejjel, megmerevedett testtel ült, akár egy halott. Orvosok vizsgálták meg a hideg testet, és mivel pulzus nem volt tapintható sem a csuklóján, sem a halántékán, megállapították, hogy halott, bár furcsának találták, hogy a fakír feje meleg. Kihámozták a testet a ládából, és a fakír teste egyszerre csak görcsbe rándult, megindult a légzés és a szívverés és a fakír síri hangon megszólította a közelében ülő maharadzsát: "Most már hiszel nekem?". Fél óra múlva a fakír már sétálgatni tudott. Az esetet 1837-ben közölte egy indiai orvosi szaklap.
Azt is tudjuk, hogyan készült fel Haridas az élve temetésre. A yogi már hónapokkal előtte koplalni kezdett, amit úgy kell érteni, hogy az amúgy is vérszegély vegetáriánus fakír étrendet tovább csökkentette. A temetés előtti napokban már csak kevéske tejet ivott és hashajtózza magát, hogy kitisztuljon, végül az utolsó két napban már koplalt. Gyomrát egy 27 méteres vászonszalag lenyelésével és visszaöklendezésével tisztította ki. A koporsóba való beköltözés előtt orrát, fülét viasszal tömte be, nyelvét hátrahajtva lezárta garatát. Ehhez már korábban átvágta nyelvgyökét.
Persze egy eset nem bizonyít semmit, és messziről jött ember és újság azt mond és ír, amit akar.
Tudományos vizsgálatok
A nagyhírű angol orvosi lap, a Lancet közölte Rustom Jal Vakil vizsgálatát, melyet tízezer ember figyelhetett meg Bombayben, s melyben Ramdasji fakírt eltemették 62 órára egy kb. hat köbméteres dobozban. A fakír testére elektródákat rögzítettek. A föld alatt szívműködése és vérnyomása normál maradt, légzés száma kicsit lecsökkent és a kísérlet végeztével tökéletes kondícióban jött elő a ládából.
1956-ban, miközben mi az ismert történelmi eseményekkel voltunk elfoglalva, az indiai Bangalore-ban egy Hoenig nevű pszichiáter, akinek kenyéradója az amerikai Manchester Egyetem volt, részt vett Krishna Iyengar yogi attrakciójának tudományos megfigyelésében. A yogira EEG és EKG elektródákat ragasztottak, hogy megfigyeljék agy- és szívműködését, majd eltemették egy 60x90x120 cm-es ládában kilenc órára a föld alá. A ládában mérték a hőmérsékletet és a levegő összetételét is. Mikor lejárt a yogi munkaideje és kiszabadították, hogy bizonyítsa fittségét, azonnal bemutatott egy lótuszüléses fejenállást. Az EEG a kilenc óra alatt teljesen éber állapotot mutatott, vagyis a Mester nem aludt, de nem is gondolkodott, s meg sem moccant; mindezt egyébként jelezték volna az EEG hullámok. Iyengar azt mondta, hogy a shavasana, vagy holttest tartást vette fel, az ujjaya légzést alkalmazta és Isten nevét tartotta tudata centrumában. A széndioxid mérés azt jelezte, hogy a yogi légzése erősen lecsökkent a kilenc óra alatt.
Anand és munkatársai 1961-ben Ramanand yogit két alkalommal nyolc majd tíz órára üveg ill. fémdobozba zárták, hogy pontosan megmérjék légzését, és azt találták, hogy a yogi oxigén-felhasználása és széndioxid kibocsátása nagyon lecsökkent, de szívverése és légzése nem változott annak ellenére, hogy a kísérlet vége felé már egyre kevesebb oxigén állt a rendelkezésére. (Normálisan a csökkenő oxigén és növekvő széndioxid tartalom reflexes úton fokozza a légzés szaporaságát!) Hasonló vizsgálatokat mások is végeztek azonos eredménnyel.
Kothari és munkatársai 1973-ban egy yogit nyolc napra ástak el a föld alá egy ládában, miután teleaggatták műszerekkel. Amikor a ládát elföldelték, a yogi szívverése lecsökkent 50 ütés per percre, majd hirtelen, minden átmenet nélkül az EKG vonala kiegyenesedett, amit a kórházas filmekből jól ismerünk: a szívmegállás és a halál jele. A kutatók arra gyanakodtak, hogy a szerkezet meghibásodott, vagy szakadás van valahol a huzalokban, hiszen az EKG jelek minden átmenet nélkül szűntek meg. Hibát azonban nem találtak, és némi aggodalommal szívükben, de bízva yogijukban, tovább folytatták a kísérletet. A nyolcadik napon támadt egy kis izgalom. Nem lehetett ugyanis tudni, hogy most kiásásnak, vagy exhumálásnak nevezzék-e azt testgyakorlatot, melynek során majd ásók segítségével hozzájutnak a ládához és a benne tartózkodó yogihoz. Ám a megbeszélt "találkozó" előtt fél órával az EKG ismét jelezni kezdett, s alacsony, de normál szívverést mutatott. Gyorsan kiemelték a ládát, és a yogit merev tartásban úgy találták, ahogy betették a ládába. Miután a yogi feléledt, a gyanakvó kutatók még azt is kipróbálták, mit mutatott volna az EKG, ha a yogi leveszi magáról az elektródákat, majd valahogy 8 nap múlva visszaragasztja. Úgy találták azonban, hogy ez esetben mindenféle cikk-cakkok jelentek volna meg az EKG görbén. De hát ez a tipikus nyugatias gyanakvás; ha valaki nyolc napot élve kibír egy sötét, levegőtől elzárt koporsóban, és óra és naptár nélkül is percre pontosan tudja, mikor jönnek érte, akkor ez már akkora csoda, hogy ezek után teljesen profán dolog azon tépelődni, vajon nem manipulálta-e az elektródákat. A kutatók mentségére legyen mondva, a cikk az American Heart Journal-ban jelent meg, s a tudományos lapok szerkesztői nem hatódnak meg a csodáktól, hanem rigorózusan számon kérik a kísérleti feltételeket.
Ha élve eltemetést nem is mindennap vizsgálnak, a yogik különféle képességeit és a meditáció alatt zajló testi változásokat rengeteg kísérletben mérték. Tudományosan valóban igazolható, hogy a yogik úgy játszanak a testükön, mint a zenész a hangszerén. Therese Brosse francia kardiológusnő még 1935-ben egy EKG-val Indiába utazott és ott yogikat vizsgálva kimutatta, hogy a yogik tényleg meg tudják állítani a szívüket. Hasonló esetet leírtak Európában is, egy férfi képes volt teljesen lelassítani, majd egy pillanatra megállítani a szívét. Amikor szíve megállt, hirtelen egy nagyot sóhajtott és szíve újra indult. Ismerünk egy korábbi leírást is, egy ezredes még a 19. században a szalonbeli arisztokrata közönségét azzal szórakoztatta, hogy megállította, majd újraindította szívét. Egy alkalommal azonban nem sikerült újraindítania, s így feltehetőleg el is ment a kedve az egésztől, és ha nem halt volna meg nyomban, valószínűleg többet nem próbálkozott volna.
A Green kutatóházaspár szintén vizsgált egy yogit 1977-ben Kansasban. Swami Rama szívverésének ütemét képes volt tizenhat percen át 300 ütés per percre felvinni, ami halálos fibrilációt jelent, mert ilyenkor a szív már nem továbbítja a vért. Ilyenkor egyetlen esély azt szokott lenni, hogy kéznél van egy orvos és egy defibrilátor, és egy jó nagy áramütést adnak le a szívtájékra. A yogi az életveszélyes állapot ellenére semmilyen jelét nem adta annak, hogy bármi gondja volna. Ugyanő egy másik esetben el tudta érni azt, hogy az egyik kezében olyan vérbőséget idézett elő, hogy az teljesen kivörösödött, a másik kezében pedig annyira leállította a keringést, hogy az elszürkült.
A meditáció vérnyomáscsökkentő hatását különösen sokat vizsgálták és bizonyított, hogy a transzcendentális meditáció hatásos eszköz a magas vérnyomás kezelésében.
A yogik egyébként meditáció alatt oly mértékben képesek kizárni a külvilági ingereket, hogy ilyenkor erős hang és fényingerekkel bombázva őket sem lehet kiváltani semmilyen agyi vagy viselkedéses választ belőlük. Sokat vizsgálták a yogikat az agyhullámok mérésével is; a legtöbb vizsgálat jelzi, hogy "lemennek alfába", ahogy a gyakorlott agykontrolosok mondják egymást közt. Másik érdekesség, hogy a homloklebeny fölött gyakran lehet un. teta hullámokat mérni, ami pl. a felületes alvást szokta jellemezni. Sok vizsgálat jelzi, hogy a meditáció során az aktivitás átmegy a jobbféltekébe, ami az ősibb és szimbolikus funkciók felerősödését jelzi, és tudjuk azt is, hogy a jobbfélteke sokkal közvetlenebb kapcsolatban van a testi működésekkel: ezt használjuk ki hipnózisban is, amely szintén egy fokozott jobbféltekei aktivitást jelent.
Emberfölötti vagy ember alatti képességek?
Jogos a kérdés, hogy a yogik az élve eltemetéskor valami olyat produkálnak, amire csak kiválasztottak és arra születettek képesek, vagy inkább van valami ősi mechanizmus, amit talán elfelejtettünk már, de elvileg ott van mindenkiben? Erre senki nem tudja az igazi választ, de spekulálni azért lehet.
Sokan mély rokonságot látnak a yogik különös tudománya és az élővilágban tapasztalható hibernációs képességek közt.
A hibernáció tulajdonképpen téli álmot jelent, melynek során az állat erősen lehűl, anyagcseréje minimálisra csökken. Rögtön el is oszlatnám azt a tévhitet, hogy a medvék igazi téli álmot aludnának, ugyanis testük alig hűl le. Ők egyszerűen csak jó nagyokat alszanak.
Az állatokat hideg- és melegvérű állatokra szoktuk felosztani a hőszabályozás tekintetében. Az ember melegvérű élőlénynek számít annak ellenére, hogy vannak köztünk hidegvérű egyedek is. A hidegvérű állatok a környezet hőmérsékletét veszik fel, és a csökkenő környezeti hőmérséklet hatására egyre jobban lelassul az anyagcseréjük, majd egyszer csak hibernálódnak.
A hibernáció különlegesnek a melegvérű állatoknál tekinthető, hiszen itt az agyban található hőközpontot kell valahogy kikapcsolni. Ez a hőközpont felelős az állandó testhőmérsékletért, de betegségek esetén a lázért is. Ez a hőközpont a testhőmérséklet század fokkal való megváltozása esetén is már intézkedik. Azt hiszem sokan megbuknának azon a kérdéses, hogy hol termelődik a hő a szervezetünkben, mert olyan természetesnek szoktuk venni, hogy a meleg onnan "belülről" jön. Valójában az izmok termelik a hőt, és ha sebészetileg vagy gyógyszerekkel megszakítjuk az agy és az izmok kapcsolatát, akkor gyakorlatilag megszűnik a hőszabályozás. Ez lehet baj, pl. a részegeknél: az alkohol kikapcsolja a hőközpontot, ezért hűlnek ki olyan könnyen. De lehet hasznos, ha hosszú műtéteknél le akarjuk lassítani átmenetileg a testi működéseket; ilyenkor gyógyszeresen kiiktatják a hőközpontot és hideg vízben lehűtik a testet. Ennek hatására annyira lelassulnak a testi működések, hogy a fertőzések, mérgek, allergiás shock hatástalan. Gondoljunk csak bele, hogy a normál sebességű anyagcsere esetén a belső szervek és az agy folyamatosan követeli az oxigént és tápanyagokat és a salakanyag elszállítását. A betegségek ebben szoktak fennakadást okozni, a szív, a tüdő, a máj, a vese, stb. működéskiesése rövid időn belül katasztrófához vezet ebben az összehangolt szervezetben. Ha viszont lelassulnak az anyagcsere folyamatok, akkor szinte nem kell oxigén, alig kell táplálék, s nem termelődnek salakanyagok. A spontán hibernációra, vagyis téli álomra képes állatokban, pl. a mormotában, az életfunkciók a normál szint 1/100-ra csökkenhetnek le, vagyis a hibernálódott mormota gyakorlatilag olyan, mintha nem is élne. Ötpercenként vesz egy levegőt, pulzusa a huszada a normál éber állapotnak. Hibernált állapotban széndioxid belélegeztetése nemhogy fokozná, hanem még tovább lassítja az állat légzését. Egy gonosz kísérletező a gyanútlanul téli álmát alvó mormotát négy órán át tiszta széndioxidban tartotta, ami az állatkának meg sem kottyant.
A hibernáció idegrendszeri működés szempontjából egy kómaszerű állapot, amiből az állat mégis képes "felriadni", ha erős ingerek érik.
A hibernáció jelenségei sok tekintetben hasonlítanak a yogik által létrehozott testi változásokhoz. A lecsökkent életfunkciók, úgymint a kihűlt test, a lecsökkent légzés és a levegőhiánnyal szembeni érzéketlenség, a nagyon lelassuló vagy olykor leálló szívműködés erős rokonságot sejtet az eltemetett yogik és a mormoták közt.
Kelet világossága, nyugat tudománya
Európa a történelem során keményen megküzdött a balféltekei, racionális tudományáért, de közben lemondott a jobbféltekei képességeiről. Amit a jobbféltekénkkel tudunk, az mind gyanús dolog, elég, ha csak a hipnózisra, vagy a különféle alternatív gyógyászati eljárásokra gondolunk. A balfélteke nem érti a jobbféltekét, mert a balféltekei logikus gondolkodás nem képes megragadni és leírni azt, ami a másik féltekében történik. Ha lerángatjuk a csodát a földre és darabokra szedjük, nem sok marad belőle. Sokan úgy érzik, ha eldobják a logika mankóit, onnantól bármi igaz lehet, többé nem tudjuk elkülöníteni a csalást, a bűvésztrükköt a valódi csodáktól. A logika kínálta hamis biztonságérzetet csak a csodákról való lemondás útján érhetjük el.
De milyen volna a világ csodák nélkül?
(forrás: tenyek-tevhitek.hu)
PRÁNÁJÁMA
CSODÁK ÉS MISZTIKUMOK A KELETI JÓGIK ÉS FAKÍROK TITKOS TUDOMÁNYA:
http://mek.oszk.hu/02400/02460/02460.pdf
Yogi temetés (1929) - videó
forrás:British Pathé
Edgar Allan Poe egész élete olyan volt, mint rémnovellái, talán ezért is rettegett attól, hogy vele még az is megtörténhet, hogy élve fogják eltemetni. Ez irányú rettegéseit egy novellájában próbálta meg átadni olvasóinak. Ebben alteregója mindenféle óvintézkedéseket tesz, hogy esetleges halála és eltemetése után, ha netán mégis feltámadna, miként tudjon jelt adni a külvilágnak. Egy nap aztán mégiscsak arra ébred, hogy ott fekszik a koporsóban, és sehol a csengő zsinórja. Az a film sem egy Walt Disney történet, amelyben egy rab a börtönorvos segítségével rafinált szökési trükköt eszel ki; ha valaki meghal a börtönben, ő majd bebújik mellé a koporsóba, a koporsót kiviszik a temetőbe, ott elföldelik, s mikor minden elcsendesül, a börtönorvos kiássa őt. A terv remekül megy, váratlanul meghal valaki, hősünk elrejtőzik a koporsóban, s már el is temették. Mit meg nem tesz az ember a szabadságért. Ám a hulla mellett, hat lábnyira a föld alatt, unalmas a várakozás; hősünk érdeklődése a holttest felé fordul, s rá kell döbbennie, hogy koporsótársa nem más, mint a börtönorvos maga.
Hogy ezek a fikciók által felkorbácsolt félelmek nem alaptalanok, azt számos olyan eset illusztrálja, amikor ilyen-olyan okból exhumált koporsók belső falán bizony a föld alatt újraéledt emberek kétségbeesett szabadulási próbálkozásainak és pánikállapotának nyomait lehetett felfedezni.
Szent Pétervárott történt meg az az eset 1886-ban, hogy egy orvost halottnak vélve eltemettek, s mikor már a gyászolók elmentek, a sírásók, akik körletrendezést tartottak, különös hangokat hallottak a mélyből. Kiemelték a koporsót a sírból, s mikor felnyitották, nyilvánvalóvá vált, hogy az orvos még nemrég élt, de mire kimentették volna, megfulladt.
Képzeljük csak el, ahogy körmeinket a deszkába vájva iszonyú rettegésben vergődünk, aztán megfulladunk miközben esetleg csak pár lépésnyire fölfelé emberek sóhajtoznak, s melengeti őket a napsütés.
Rövid kulturális ajánlatunk után akár egyfajta megoldási lehetőségként is értékelhetjük az indiai fakírok különös képességeiről szóló beszámolókat, és elképzelésünk is lehet arról, mivel kell megküzdenie annak, akit saját akaratából élve eltemetnek.
Az eltemetett emberek
Az 1800-as években élt egy Sandhu (annyi mint "fakír") Haridas nevű yogi, akiről különös történeteket meséltek. Állítólag egy misszionárius éppen egy csónakban próbálta őt megtéríteni Krisztus tanaira, mire a yogi megkérdezte, mit tudott ez az ember, hogy őneki az ő követőjévé kéne válnia. "Olyanokat cselekedett, amik isteni hatalmát mutatták", felelte a misszionárius. "Pl. tudott a vízen járni", mutatott ki a csónakból. "Mi ebben a különös?", kérdezte Haridas, azzal kilépett a csónakból és sétálgatni kezdett a vízen.
A történet persze inkább tűnik a nyugati gondolkodás megcsúfolásának, mint igaznak, de ugyanerről a Haridasról írták le az első jól dokumentált élve eltemetést is.
Ranjit Singhnek, Pandzsábia híres felvilágosult maharadzsájának fülébe jutott, Haridas yogi különös szokása, hogy időnként eltemetteti magát, majd újra feltámad. Magához hivatta a fakírt, és palotája kertjében szigorúan ellenőrzött körülmények közt megismételtette vele a produkciót. A yogi egy 1.2 magas, 1 méter oldalszélességű faládát rendelt, amibe némi előkészület után a szokásos lótusz ülésben helyezték be tanítványai. A ládát lezárták, eltemették, a sír fölé árpát vetettek, majd hat héten át szigorúan őrizték a sírt. Felnyitáskor a népes vendégseregen kívül külföldi orvosok is jelen voltak. Az árpa már szépen kihajtott, a sír érintetlen volt. A kiemelt ládában a fakír vállára ejtett fejjel, megmerevedett testtel ült, akár egy halott. Orvosok vizsgálták meg a hideg testet, és mivel pulzus nem volt tapintható sem a csuklóján, sem a halántékán, megállapították, hogy halott, bár furcsának találták, hogy a fakír feje meleg. Kihámozták a testet a ládából, és a fakír teste egyszerre csak görcsbe rándult, megindult a légzés és a szívverés és a fakír síri hangon megszólította a közelében ülő maharadzsát: "Most már hiszel nekem?". Fél óra múlva a fakír már sétálgatni tudott. Az esetet 1837-ben közölte egy indiai orvosi szaklap.
Azt is tudjuk, hogyan készült fel Haridas az élve temetésre. A yogi már hónapokkal előtte koplalni kezdett, amit úgy kell érteni, hogy az amúgy is vérszegély vegetáriánus fakír étrendet tovább csökkentette. A temetés előtti napokban már csak kevéske tejet ivott és hashajtózza magát, hogy kitisztuljon, végül az utolsó két napban már koplalt. Gyomrát egy 27 méteres vászonszalag lenyelésével és visszaöklendezésével tisztította ki. A koporsóba való beköltözés előtt orrát, fülét viasszal tömte be, nyelvét hátrahajtva lezárta garatát. Ehhez már korábban átvágta nyelvgyökét.
Persze egy eset nem bizonyít semmit, és messziről jött ember és újság azt mond és ír, amit akar.
Tudományos vizsgálatok
A nagyhírű angol orvosi lap, a Lancet közölte Rustom Jal Vakil vizsgálatát, melyet tízezer ember figyelhetett meg Bombayben, s melyben Ramdasji fakírt eltemették 62 órára egy kb. hat köbméteres dobozban. A fakír testére elektródákat rögzítettek. A föld alatt szívműködése és vérnyomása normál maradt, légzés száma kicsit lecsökkent és a kísérlet végeztével tökéletes kondícióban jött elő a ládából.
1956-ban, miközben mi az ismert történelmi eseményekkel voltunk elfoglalva, az indiai Bangalore-ban egy Hoenig nevű pszichiáter, akinek kenyéradója az amerikai Manchester Egyetem volt, részt vett Krishna Iyengar yogi attrakciójának tudományos megfigyelésében. A yogira EEG és EKG elektródákat ragasztottak, hogy megfigyeljék agy- és szívműködését, majd eltemették egy 60x90x120 cm-es ládában kilenc órára a föld alá. A ládában mérték a hőmérsékletet és a levegő összetételét is. Mikor lejárt a yogi munkaideje és kiszabadították, hogy bizonyítsa fittségét, azonnal bemutatott egy lótuszüléses fejenállást. Az EEG a kilenc óra alatt teljesen éber állapotot mutatott, vagyis a Mester nem aludt, de nem is gondolkodott, s meg sem moccant; mindezt egyébként jelezték volna az EEG hullámok. Iyengar azt mondta, hogy a shavasana, vagy holttest tartást vette fel, az ujjaya légzést alkalmazta és Isten nevét tartotta tudata centrumában. A széndioxid mérés azt jelezte, hogy a yogi légzése erősen lecsökkent a kilenc óra alatt.
Anand és munkatársai 1961-ben Ramanand yogit két alkalommal nyolc majd tíz órára üveg ill. fémdobozba zárták, hogy pontosan megmérjék légzését, és azt találták, hogy a yogi oxigén-felhasználása és széndioxid kibocsátása nagyon lecsökkent, de szívverése és légzése nem változott annak ellenére, hogy a kísérlet vége felé már egyre kevesebb oxigén állt a rendelkezésére. (Normálisan a csökkenő oxigén és növekvő széndioxid tartalom reflexes úton fokozza a légzés szaporaságát!) Hasonló vizsgálatokat mások is végeztek azonos eredménnyel.
Kothari és munkatársai 1973-ban egy yogit nyolc napra ástak el a föld alá egy ládában, miután teleaggatták műszerekkel. Amikor a ládát elföldelték, a yogi szívverése lecsökkent 50 ütés per percre, majd hirtelen, minden átmenet nélkül az EKG vonala kiegyenesedett, amit a kórházas filmekből jól ismerünk: a szívmegállás és a halál jele. A kutatók arra gyanakodtak, hogy a szerkezet meghibásodott, vagy szakadás van valahol a huzalokban, hiszen az EKG jelek minden átmenet nélkül szűntek meg. Hibát azonban nem találtak, és némi aggodalommal szívükben, de bízva yogijukban, tovább folytatták a kísérletet. A nyolcadik napon támadt egy kis izgalom. Nem lehetett ugyanis tudni, hogy most kiásásnak, vagy exhumálásnak nevezzék-e azt testgyakorlatot, melynek során majd ásók segítségével hozzájutnak a ládához és a benne tartózkodó yogihoz. Ám a megbeszélt "találkozó" előtt fél órával az EKG ismét jelezni kezdett, s alacsony, de normál szívverést mutatott. Gyorsan kiemelték a ládát, és a yogit merev tartásban úgy találták, ahogy betették a ládába. Miután a yogi feléledt, a gyanakvó kutatók még azt is kipróbálták, mit mutatott volna az EKG, ha a yogi leveszi magáról az elektródákat, majd valahogy 8 nap múlva visszaragasztja. Úgy találták azonban, hogy ez esetben mindenféle cikk-cakkok jelentek volna meg az EKG görbén. De hát ez a tipikus nyugatias gyanakvás; ha valaki nyolc napot élve kibír egy sötét, levegőtől elzárt koporsóban, és óra és naptár nélkül is percre pontosan tudja, mikor jönnek érte, akkor ez már akkora csoda, hogy ezek után teljesen profán dolog azon tépelődni, vajon nem manipulálta-e az elektródákat. A kutatók mentségére legyen mondva, a cikk az American Heart Journal-ban jelent meg, s a tudományos lapok szerkesztői nem hatódnak meg a csodáktól, hanem rigorózusan számon kérik a kísérleti feltételeket.
Ha élve eltemetést nem is mindennap vizsgálnak, a yogik különféle képességeit és a meditáció alatt zajló testi változásokat rengeteg kísérletben mérték. Tudományosan valóban igazolható, hogy a yogik úgy játszanak a testükön, mint a zenész a hangszerén. Therese Brosse francia kardiológusnő még 1935-ben egy EKG-val Indiába utazott és ott yogikat vizsgálva kimutatta, hogy a yogik tényleg meg tudják állítani a szívüket. Hasonló esetet leírtak Európában is, egy férfi képes volt teljesen lelassítani, majd egy pillanatra megállítani a szívét. Amikor szíve megállt, hirtelen egy nagyot sóhajtott és szíve újra indult. Ismerünk egy korábbi leírást is, egy ezredes még a 19. században a szalonbeli arisztokrata közönségét azzal szórakoztatta, hogy megállította, majd újraindította szívét. Egy alkalommal azonban nem sikerült újraindítania, s így feltehetőleg el is ment a kedve az egésztől, és ha nem halt volna meg nyomban, valószínűleg többet nem próbálkozott volna.
A Green kutatóházaspár szintén vizsgált egy yogit 1977-ben Kansasban. Swami Rama szívverésének ütemét képes volt tizenhat percen át 300 ütés per percre felvinni, ami halálos fibrilációt jelent, mert ilyenkor a szív már nem továbbítja a vért. Ilyenkor egyetlen esély azt szokott lenni, hogy kéznél van egy orvos és egy defibrilátor, és egy jó nagy áramütést adnak le a szívtájékra. A yogi az életveszélyes állapot ellenére semmilyen jelét nem adta annak, hogy bármi gondja volna. Ugyanő egy másik esetben el tudta érni azt, hogy az egyik kezében olyan vérbőséget idézett elő, hogy az teljesen kivörösödött, a másik kezében pedig annyira leállította a keringést, hogy az elszürkült.
A meditáció vérnyomáscsökkentő hatását különösen sokat vizsgálták és bizonyított, hogy a transzcendentális meditáció hatásos eszköz a magas vérnyomás kezelésében.
A yogik egyébként meditáció alatt oly mértékben képesek kizárni a külvilági ingereket, hogy ilyenkor erős hang és fényingerekkel bombázva őket sem lehet kiváltani semmilyen agyi vagy viselkedéses választ belőlük. Sokat vizsgálták a yogikat az agyhullámok mérésével is; a legtöbb vizsgálat jelzi, hogy "lemennek alfába", ahogy a gyakorlott agykontrolosok mondják egymást közt. Másik érdekesség, hogy a homloklebeny fölött gyakran lehet un. teta hullámokat mérni, ami pl. a felületes alvást szokta jellemezni. Sok vizsgálat jelzi, hogy a meditáció során az aktivitás átmegy a jobbféltekébe, ami az ősibb és szimbolikus funkciók felerősödését jelzi, és tudjuk azt is, hogy a jobbfélteke sokkal közvetlenebb kapcsolatban van a testi működésekkel: ezt használjuk ki hipnózisban is, amely szintén egy fokozott jobbféltekei aktivitást jelent.
Emberfölötti vagy ember alatti képességek?
Jogos a kérdés, hogy a yogik az élve eltemetéskor valami olyat produkálnak, amire csak kiválasztottak és arra születettek képesek, vagy inkább van valami ősi mechanizmus, amit talán elfelejtettünk már, de elvileg ott van mindenkiben? Erre senki nem tudja az igazi választ, de spekulálni azért lehet.
Sokan mély rokonságot látnak a yogik különös tudománya és az élővilágban tapasztalható hibernációs képességek közt.
A hibernáció tulajdonképpen téli álmot jelent, melynek során az állat erősen lehűl, anyagcseréje minimálisra csökken. Rögtön el is oszlatnám azt a tévhitet, hogy a medvék igazi téli álmot aludnának, ugyanis testük alig hűl le. Ők egyszerűen csak jó nagyokat alszanak.
Az állatokat hideg- és melegvérű állatokra szoktuk felosztani a hőszabályozás tekintetében. Az ember melegvérű élőlénynek számít annak ellenére, hogy vannak köztünk hidegvérű egyedek is. A hidegvérű állatok a környezet hőmérsékletét veszik fel, és a csökkenő környezeti hőmérséklet hatására egyre jobban lelassul az anyagcseréjük, majd egyszer csak hibernálódnak.
A hibernáció különlegesnek a melegvérű állatoknál tekinthető, hiszen itt az agyban található hőközpontot kell valahogy kikapcsolni. Ez a hőközpont felelős az állandó testhőmérsékletért, de betegségek esetén a lázért is. Ez a hőközpont a testhőmérséklet század fokkal való megváltozása esetén is már intézkedik. Azt hiszem sokan megbuknának azon a kérdéses, hogy hol termelődik a hő a szervezetünkben, mert olyan természetesnek szoktuk venni, hogy a meleg onnan "belülről" jön. Valójában az izmok termelik a hőt, és ha sebészetileg vagy gyógyszerekkel megszakítjuk az agy és az izmok kapcsolatát, akkor gyakorlatilag megszűnik a hőszabályozás. Ez lehet baj, pl. a részegeknél: az alkohol kikapcsolja a hőközpontot, ezért hűlnek ki olyan könnyen. De lehet hasznos, ha hosszú műtéteknél le akarjuk lassítani átmenetileg a testi működéseket; ilyenkor gyógyszeresen kiiktatják a hőközpontot és hideg vízben lehűtik a testet. Ennek hatására annyira lelassulnak a testi működések, hogy a fertőzések, mérgek, allergiás shock hatástalan. Gondoljunk csak bele, hogy a normál sebességű anyagcsere esetén a belső szervek és az agy folyamatosan követeli az oxigént és tápanyagokat és a salakanyag elszállítását. A betegségek ebben szoktak fennakadást okozni, a szív, a tüdő, a máj, a vese, stb. működéskiesése rövid időn belül katasztrófához vezet ebben az összehangolt szervezetben. Ha viszont lelassulnak az anyagcsere folyamatok, akkor szinte nem kell oxigén, alig kell táplálék, s nem termelődnek salakanyagok. A spontán hibernációra, vagyis téli álomra képes állatokban, pl. a mormotában, az életfunkciók a normál szint 1/100-ra csökkenhetnek le, vagyis a hibernálódott mormota gyakorlatilag olyan, mintha nem is élne. Ötpercenként vesz egy levegőt, pulzusa a huszada a normál éber állapotnak. Hibernált állapotban széndioxid belélegeztetése nemhogy fokozná, hanem még tovább lassítja az állat légzését. Egy gonosz kísérletező a gyanútlanul téli álmát alvó mormotát négy órán át tiszta széndioxidban tartotta, ami az állatkának meg sem kottyant.
A hibernáció idegrendszeri működés szempontjából egy kómaszerű állapot, amiből az állat mégis képes "felriadni", ha erős ingerek érik.
A hibernáció jelenségei sok tekintetben hasonlítanak a yogik által létrehozott testi változásokhoz. A lecsökkent életfunkciók, úgymint a kihűlt test, a lecsökkent légzés és a levegőhiánnyal szembeni érzéketlenség, a nagyon lelassuló vagy olykor leálló szívműködés erős rokonságot sejtet az eltemetett yogik és a mormoták közt.
Kelet világossága, nyugat tudománya
Európa a történelem során keményen megküzdött a balféltekei, racionális tudományáért, de közben lemondott a jobbféltekei képességeiről. Amit a jobbféltekénkkel tudunk, az mind gyanús dolog, elég, ha csak a hipnózisra, vagy a különféle alternatív gyógyászati eljárásokra gondolunk. A balfélteke nem érti a jobbféltekét, mert a balféltekei logikus gondolkodás nem képes megragadni és leírni azt, ami a másik féltekében történik. Ha lerángatjuk a csodát a földre és darabokra szedjük, nem sok marad belőle. Sokan úgy érzik, ha eldobják a logika mankóit, onnantól bármi igaz lehet, többé nem tudjuk elkülöníteni a csalást, a bűvésztrükköt a valódi csodáktól. A logika kínálta hamis biztonságérzetet csak a csodákról való lemondás útján érhetjük el.
De milyen volna a világ csodák nélkül?
(forrás: tenyek-tevhitek.hu)
PRÁNÁJÁMA
CSODÁK ÉS MISZTIKUMOK A KELETI JÓGIK ÉS FAKÍROK TITKOS TUDOMÁNYA:
http://mek.oszk.hu/02400/02460/02460.pdf
Yogi temetés (1929) - videó
forrás:British Pathé
