Földünk beteg. Életformája vészhelyzetbe került.
Diagnózisát kiváló szaktekintélyek juttatják a
köztudatba, különféle médiumokon át.
Részlet a könyvből:
Az agykutatók figyelme ma már kiterjedt a tanatológia, a halálközeli élmények vizsgálatára is, mióta új módszerekkel el tudják indítani a leállt szívműködést, s ha ez rövid perceken belül megtörténik, nem áll be végzetes agykárosodás, így egyre többen térnek vissza az úgynevezett klinikai halál állapotából.
Tehát megdőlt a régebben hangoztatott sztereotípia, hogy „onnan", vagyis a halálból még soha senki nem tért vissza. A halálból való „visszatéréseket", s a halálközeli élmények valóságát egyre több tanú, köztük orvosok és jelen lévő hozzátartozók igazolják.
E jelenségek körül persze óriási viták folynak az agykutatók, s az ilyen élményeket átélő csoportok között. Akik valósnak, s nem az agy bizonyos pontjának ingere által keletkezett víziónak tekintik a klinikai halálból visszatért ember tapasztalatait, nemcsak laikusok, hozzátartozók, hanem kísérletező, magasan kvalifikált orvosok, tanatológus kutatók, pszichológusok.
De a tagadók és a meggyőzött tudósok egyike sem kételkedik abban, hogy az ilyen sajátos állapotból feléledő emberek gyökeresen megváltoztak élményük után. Nincs többé halálfélelmük. Az agresszív bűnöző humánus hívővé alakul át. Mindegyik teljes meggyőződéssel hiszi, hogy amit átélt igaz. Tökéletesebb, plasztikusabb valóság minden előző tapasztalatnál. S hogy nem puszta „belső víziók" voltak ezek, azt orvosaik, a jelenlévők és hozzátartozóik is bizonyítják.
Mert amit megállt szívvel, eszméletlenül láttak, hallottak, az rajtuk kívül, körülöttük ment végbe. Valódi történések voltak. Olyan eseményekről szóltak, amelyeket „halott" testük érzékszerveivel nem foghattak fel. Felülről látták saját testüket, az orvost, s hallották szavaikat. Sőt, a másik szobában várakozó, szorongó, síró hozzátartozóik párbeszédét is szóról szóra elismételték.
Egy hosszú gyakorlattal rendelkező, kitűnő gyermekorvos, aki egy hétéves kislányt visszahozott a klinikai halál állapotából, a tévéképernyőn megmutatta a gyerek rajzát. Természetesen primitív módon lerajzolta, mit látott eszméletlenségében, mikor valójában nem működhettek fizikai érzékszervei. Lerajzolta önmagát az ágyon fekve, s a mellette álló orvost. Az ágy lábánál állt az a valaki, aki valójában csak vészhelyzetben léphetett be az intenzív osztályra, ahol ő feküdt. Az illető fején megkülönböztető, különös, magas fejvédőt viselt a gyerekrajzon is. Fontos hozzátenni, hogy amint a kislány éledni kezdett halálos állapotából, ez az ember kiment a kórteremből. Két szeme tehát sohasem nyílt rá. Mégis ott volt a rajzon, amely ezen kívül még egy nagyon különleges, és minden ilyenfajta beszámolóban szereplő ábrát mutatott. Önmagát is odarajzolta magasan a test fölé, amint nyilván lepillant az ágyon fekvő „halott" testre. Persze angyalkák is vannak a képen, s valami sárgás fénygócféle, amelyre annyit mondott a kislány:
„Az a Jóisten".
Miféle más kifejezése lehetett volna a számára kifejezhetetlenről?
A tanatologia igen fiatal, új tudománya egyre szaporodó tanúkkal bizonyított esetei számolnak be halálközeli élményekről, amelyek valós, külső történésekként játszódtak le egy-egy megállt szívű, eszméletlen ember körül. Tehát nem a klinikai halálban lévő páciens agyának bizonyos gócából vetülő belső víziónak tekinthető.
Az a tapasztalatom, hogy a tudomány kutatói közül azok, akik az emberiség javát szolgáló, igazi felfedezők, mind beismerik, milyen keveset tudnak, s azt is, hogy rengeteg olyan jelenség veszi körül őket, amelyre nincs magyarázat.
A nagy tudósok, bölcselők végtelenül alázatosak. Éppen ezért fejlődésképesek.
A puszta tagadása annak, ami az emberben, a Bioszban, a világegyetemben végbemegy, nem vezet sehová. Veszedelmes. Még az olyan képességek megszerzését is lehetetlenné teszi, amelyek az állati elméket létformájuk védőeszközeihez segítik.
Nekünk azonban többre van szükségünk, ha érteni akarjuk, miért születtünk e bolygó rejtélyes csodái, kockázatai, kataklizmái közé.
Létünknek mi az értelme?
A modern tudomány kivételes géniuszai már rájöttek, hogy e probléma megközelítéséhez a természettel és a kozmosszal való együttműködés szükséges. A többlet, amelyet teremtő képzeletünk, tudományszomjunk jelent, az a képességünk, hogy emlékezni tanulunk arra, amit már tudtunk valamikor. Bizonyos, hogy csak olyan gondolatok merülhetnek fel agyunkban, amelyek igazak valahol, különben nem ölthetnének értelmes formát. E kivételes Szepes Mária: Merre tartasz ember? azt is felismerték, hogy a rációnk csak tizede tudattalanunk végtelen skálájának, s agyunk, e remekmű, a fejünkben pusztán közvetítő antennája a mögötte rejlő láthatatlan megalkotójának. Mert a legtökéletesebb mechanizmus sem lehet meg programozó mérnök nélkül.
E korszakvég egyik legtragikusabb tévedése, hogy eszközből csinál célt. Nem készült fel arra, hogy az energia, amely nélkül bolygónk szaporodó népessége, társadalma nem működhet, legnagyobb válsága küszöbére érkezett. Még nem képes a „vízből tüzet", energiát termelni, s a kétezredik évre átalakított teljes számítógéprendszer olyan óriási anyagi megterhelést jelent, amelybe beleroppanhat a világgazdaság.
Elektronika és kibernetika mi lesz veled?
Dante Isteni színjátékának egy mondata felel erre annak, aki érteni akarja, meri e bölcs üzenetet: „Minden ember életében elérkezik egy perc, amikor találkozik örök önmagával."
Ez lenne a kiút minden válságból? Bizonyos, hogy az ezredvég problémái között nincs más választása a Föld értelmes lényeinek. De e mondat félelmetesen nagyszerű előzményeket kíván. Annak, aki e perchez elérkezik, a szenvedés, tapasztalás valamennyi tüzén át kellett égnie.
1999.
- Szepes Mária: Merre tartasz ember? - részlet -
- - - - - - -
Szepes Mária - Szellemtörténetek - videó
Kondor Katalin beszélget Szepes Máriával
(1990.július 25.)
