Az ember körforgása az érzéki, a lelki és a szellemi világokon keresztül.
Az emberi lélek élményei a halál után a lelki és a szellemi világban. A karma alakulása.
Készülődés az újjászületéshez.
Mottó: ,,Rejtély rejtélyhez társul az életben”.
„Rejtély rejtélyhez társul az életben”.
Ma nagy vonalakban szeretném körvonalazni azoknak az ismereteknek egyik fejezetét, amelyekhez a szellemi kutató a tegnapelőtt jellemzett úton eljuthat. A mai előadás, mondhatnám, még inkább fantáziálásnak tűnhet, mint a tegnapelőtt elhangzott. De a tegnapelőtti fejtegetések alapján talán szabad feltételeznem, hogy amit ma egyszerű elbeszélés formájában szándékozom előadni, azt a magasabb világok szemléléséből adódó kutatási eredmények összességének fogják tekinteni.
Ma tehát egyszerűen elbeszélem, milyen élményekben lesz része az embernek, amikor a halál után áthalad a különböző világokon, amelyeken át kell haladnia.
Kezdjük az emberi élet fejlődésének azon a pontján, amelyhez az ember akkor érkezik, amikor áthalad a halál kapuján, amikor a tegnap ecsetelt módon leteszi fizikai testét, és belép egy magasabb szellemi létbe. Először is azt vesszük tehát szemügyre, amit az ember közvetlenül a fizikai test levetése után a halál kapujának átlépésekor átél.
A halál beállta után az ember énjének és asztráltestének első benyomása az, hogy vissza tud tekinteni elmúlt életére, amely a születés és a halál között zajlott, visszatekint egy átfogó emlékképre. A legutóbb lezajlott élet – a szellemi tekintet számára rég eltűnt egyes eseményei – úgyszólván teljes részletességgel tárulnak a lélek elé ezen a jelentős fordulóponton. Ha azt kérdezzük, hogyan lehetséges ez, akkor azzal lehet érthetővé tenni, hogy mi tárul fel a szellemi látó számára, hogy utalunk egy közismert élményre: akik egyszer életveszélyben forogtak, közel a lezuhanáshoz vagy fulladáshoz, elmondják, hogy abban a pillanatban elmúlt életük hatalmas festményként tárult szemük elé.
A szellemtudomány igazolja ezeket az elbeszéléseket.
Hogy lehet az, hogy egy ilyen pillanatban az ember szeme elé tárul egész addigi élete, mint valami hatalmas festmény? Ez azért lehetséges, mert ami az emberen fizikai szemmel látható, kézzel fogható, azt áthatja az élet- illetve étertest. Ez az ember lényének második és már nem látható része, amely a születés és a halál közötti időszakban megakadályozza a fizikai testet abban, hogy kövesse a számára sajátos fizikai és kémiai törvényszerűségeket. Ez az éter- vagy élettest az ember lényének második része, úgyszólván a fizikai test felbomlása ellen küzdő hűséges harcos.
Érthető, hogy a halál beállta a fizikai tudomány, a fizikai szem számára úgy jelenik meg, mintha az egész emberi lény a halál martalékává válna, mert az, ami átlép a halál kapuján, aminek az imént említett élményben van része, csupán a szellemi látó, a szellemi megismerés számára észlelhető. Mindaz, ami a szellemi megismerés számára létezik, a fizikai tekintet számára szükségszerűen semminek tűnik.
„ …az örök űrben mindezt nem találod,
nem hallod önnön léptedet,
lankadsz, s nem lelsz szilárd helyet.”
Ezt mondja Mefisztó Goethe Faust-jában.
„Így lesz ez örökké”. Ez jellemző Mefisztóra, egy olyan világszemlélet képviselőjére, aki csakis a külső, fizikai létet ismeri el, és semminek tekinti mindazt, ami ezen a fizikai léten túl, szellemi megismeréssel érhető el. De az, akinek tudomása vagy akárcsak sejtelme is van arról, hogy az emberben szunnyadnak olyan erők, amelyeknek fejlesztésével kitárulnak előtte a szellemi világok, ahogyan a vakon született ember számára a szemműtét után feltárul a fény- és színvilág, ez az emberi lélek örökké azt fogja válaszolni a materializmusnak, amit Faust mond Mefisztónak:
„Semmid a Mindent rejti, azt remélem”.
Ahogyan Faust reméli, hogy a semmiben megtalálja a mindent, nekünk is a materialista szemlélet és nézet semmijéhez kell fordulnunk, ha meg akarjuk ragadni azt, ami átmegy a halál kapuján, és élményekben van része akkor is, amikor már nincsenek fizikai eszközei, fizikai érzékszervei, amelyek közvetítik számára a külvilágot. A materialistának ez a semmije a szellemi tekintet számára az emberi természet alapeleme – ez látja maga előtt a hatalmas emlékképet a legutóbbi élet legapróbb részleteivel, ahogy a fuldokló.
Mi történik az emberrel, amikor életveszélyben van?
Az átélt sokk következtében rövid időre kilazul a fizikai testből az éter- vagy élettest. Ez az éter- vagy élettest azonban az embernél – hangsúlyozom, hogy az embernél – az emlékezet, az emlékezés hordozója, és amikor az élet folyamán ez az éter- vagy élettest szorosan kapcsolódik a fizikai testhez, akkor a fizikai test mintegy akadályozza az egyes emlékképek felbukkanását.
Ha azonban az éter- vagy élettest egy sokk következtében rövid időre kikerül a fizikai testből, akkor az egész élet egy óriási emlék-festményként tárul a lélek elé. A vízbe fúlást megelőző pillanatban hasonló élményben van része az embernek, mint közvetlenül a halál után, amikor az éter- vagy élettest a maga erőivel szabaddá válik, miután a fizikai testet levetettük.
Ez az egyik élmény, miután az ember átlépte a halál küszöbét. Ezt még pontosabban kell jellemeznünk. Különös élmény ez. Mert ez az emlékezés nem olyan, hogy az elmúlt élet eseményeit úgy éljük át, ahogy az életben megtörténtek. Az életben a napi események, öröm, bánat, szenvedés benyomását keltik. Úgy érnek bennünket, hogy rokonszenvet vagy ellenszenvet ébresztenek bennünk. Vagyis ezek az események érzésvilágunkra hatnak, és sarkallják akaratunkat, vágyainkat, hogy ilyen vagy olyan irányban cselekedjünk.
Mindez: öröm, bánat, fájdalom, rokonszenv vagy ellenszenv, ami a lét külső jelenségeihez fűződik, mintegy kitörlődik az emberi lélekből az említett időszakban, és csupán egy emlékkép áll előttünk, valóban csak egy kép. Ha egy képet nézünk, ha elképzelünk egy jelenetet, amelyben borzasztóan szenvednénk, akkor tárgyilagosan, semlegesen nézzük annak ábrázolását. Így tárul lelkünk elé az egész élet emlékképe. Részvétlenül, együttérzés nélkül nézzük.
Ez az egyik dolog.
A másik az, hogy közvetlenül a halál küszöbének átlépése után olyasmit él át az ember, amit a születés és a halál között csak nagyon csekély mértékben ismert meg, hacsak nem volt szellemi kutató. Az életben mindig a bennünket körülvevő dolgokon, lényeken kívül vagyunk. Az asztalok, a székek rajtunk kívül vannak, a mezőt borító növényzet rajtunk kívül van. Közvetlenül a halál után az a benyomásunk, mintha lényünk kiáradna mindarra, ami kívül van.
Mintegy elmerülünk a dolgokban, egynek érezzük magunkat velük. A lélek kiterjedésének, kitágulásának, szétáradásának érzése jelenik meg, az összeolvadás érzése a képekben megjelenő környezettel. Az említett módszerekkel történő szellemi kutatás szerint ennek az élménynek az időtartama különböző hosszúságú, de általában rövid ideig tart a halál után. Ma már a szellemi látó kutatás pontosabb eredményinek birtokában beszélhetünk arról, hogy az egyes ember individualitását tekintetbe véve, milyen hosszú ez az idő.
Bizonyára tudják, hogy a normális életben az emberek nem tudnak egyformán hosszú ideig ébren maradni a nélkül, hogy elaludnának. Az egyik ember akár 3-4-5 napig is képes ébren maradni, a másik csak 36 óráig. Amennyi ideig az ember az életben átlagosan ébren tudott maradni, anélkül, hogy elaludt volna, általában körülbelül annyi ideig tart ez az emlékkép.
Napokról van szó tehát, és minden ember számára más-más az időtartama.
Ez az emlék-képsor aztán fokozatosan elhalványul, elsötétedik, és ekkor az ember úgy érzi, mintha bizonyos erők visszahúzódnának belőle, és elválna tőle valami, ami eddig a sajátja volt. Ami elválik tőle, az egy második holttest, egy láthatatlan holttest, ez az, amit éter- vagy élettestéből nem tud magával vinni a lélekvilágba. Míg a fizikai holttest már korábban levált és visszatért fizikai anyagaihoz és erőihez, most az éter- vagy élettest válik el és oszlik szét abban a világban, amelyet étervilágnak nevezünk.
Ez a világ megint csak semmi a csupán materialista módon látó és gondolkodó ember számára, de akinek szellemi látó szeme felnyílt, annak számára ez az étervilág mindent áthat és átsző. A levált éter- vagy élettestből visszamarad valami, amit minden átélt élmény kivonatának, magvának nevezhetünk. A legutóbbi születés és halál közötti élet mintegy maggá összesűrűsödött élményei együtt maradnak az emberrel. A elmúlt élet gyümölcse tehát összesűrítve megmarad.
Vajon mit hordoz az ember további halál utáni élete során?
Azt tartja meg, amit az én hordozójának, énnek nevezünk. Ezt az ént még beburkolja az emberi lény fizikai és éter- vagy élettest utáni harmadik része: az asztráltest. Az ember asztráltestéről elmondhatjuk, hogy élvezet és bánat, öröm és fájdalom, indulatok, vágyak szenvedélyek hordozója. Mindannak a hordozója tehát, ami napközben átsuhan lelkünkön, mint élvezet, bánat, indulat, vágy, szenvedély.
Az én és az asztráltest minden éjjel elhagyja az ember fizikai testét, valamint éter- vagy élettestét, amelyek az alvás ideje alatt az ágyban maradnak. A halál után az én és az asztráltest egyesül azzal az élet-esszenciával, amelyről elmondhattuk, hogy az éter vagy élettest gyümölcse vagy csírájaként kiválasztódott. Az ember lényének ezekkel a részeivel indul további vándorújára az úgynevezett lélekvilágban.
Ha meg akarjuk érteni, mi tárul az ember szeme elé ebben a világban, akkor elsősorban azzal kell tisztában lennünk, hogy az asztráltest mindannak hordozója, ami élvezetet, örömöt okoz, és ami felkelti érdeklődésünket a körülöttünk lévő dolgok iránt. Igen, az asztráltest minden élvezet, vágy, fájdalom és szenvedés hordozója, még a legalacsonyabb rendű vágyaké is, mint például, amelyek a táplálkozással függnek össze.
A fizikai test fizikai és kémiai erők és törvényszerűségek összessége.
Nem a fizikai test érez örömöt és élvezetet valamely étel vagy élvezeti cikk felvételekor, hanem az asztráltest. A fizikai test csupán az eszközöket szolgáltatja ahhoz, hogy az asztrál- testben lejátszódó élvezeteket megszerezzük. Akinek van fogalma arról, hogy az ember asztrálteste nemcsak fizikai és kémiai hatások együttműködésének az eredménye, hanem reális, valóságos dolog, az nem fog csodálkozni azon, ha azt mondjuk, hogy a halál pillanatában, amikor levetettük a fizikai testet, az asztráltest még nem szabadul meg az élvezetek utáni vágytól. Nem mentes a vágyakozástól.
Nézzünk egy szélsőséges példát, mondjuk egy ínyencet, aki életében különösen élvezte a jóízű ételeket. Mi történik vele a halál után? Mivel már nem rendelkezik fizikai eszközökkel, nincs meg a lehetősége arra, hogy asztráltestének ezeket az élvezeteket megszerezze. De az élvezetek utáni vágy megmaradt asztráltestében. Következésképpen az említett élvezetek tekintetében úgy érez az ember, mint az, aki a fizikai életben kínzó szomjúságtól szenved, de se közelben, se távolban nincs semmi, amivel szomját olthatná. A halál után az asztráltest kínzó szomjúságot érez, mert nem rendelkezik a szomjúság csillapításához szükséges fizikai szervekkel.
Az eszközöktől megválunk, de az élvezet iránti vágy megmaradt az asztráltestben. Ennek következtében kerül az ember abba a helyzetbe, hogy az élvezeteket illetően az asztráltest kínzó szomjúságot érez, mert benne még megvannak azok a vágyak, szenvedélyek, amelyeket csakis fizikai eszközökkel lehet kielégíteni.
Egyszerű logikai érveléssel érthető az, amit a szellemi kutató mond: az ember az éter- vagy élettest levetése után eltölt egy időt, amelynek során legbelső lényét illetően le kell szoknia minden vágyról és szenvedélyről, amely csupán a fizikai test eszközének segítségével elégíthető ki. Ez a megtisztulás időszaka, amikor az asztráltestből ki kell gyomlálni minden óhajt és vágyat, amely csak a fizikai test eszközeinek segítségével elégíthető ki.
Nyilvánvaló, hogy az egyes emberek individualitása szerint különböző hosszúságú a megtisztulás, a fizikai világra irányuló vágyak kigyomlálásának időszaka.
Ez az idő nem csupán napokig tart, hanem a szellemtudomány kutatásai szerint körülbelül a születés és a halál között eltelt élet egyharmadát teszi ki.
Aki mélyebb betekintésre képes, annak számára érthető, hogy a megtisztulás ideje körülbelül az élet egyharmadáig tart. Ha az emberi életet nézzük, úgy találjuk, hogy ez a születés és a halál között három részre oszlik. Az élet első harmada arra való, hogy a születéssel a földi létbe hozott hajlamok és képességek legyőzzék a fizikai világ akadályait. Az első harmadban mintegy felfelé ível az élet. Az ember, mint szellemi lény, fokozatosan birtokba veszi fizikai szerveit.
Az élet második harmada átlagosan, nagyjából a 21. életévtől a 42. évig tart. Az első harmad 21 éves korig tartott. A második harmad azokat az erőket veszi igénybe, amelyeket az ember azáltal fejleszt ki, hogy belső világa, lelkisége útján kölcsönhatásba lép a külvilággal. Ekkorra már plasztikusan kialakította fizikai testének, valamint éter- vagy élettestének szerveit, ezek már nem jelentenek akadályt számára. Az ember kifejlődött. Lelkisége közvetlen kapcsolatba lép a külvilággal. Ez addig tart, amíg az ember ismét kénytelen lesz fizikai testéből és éter- vagy élettestéből élni – ez aztán élete végéig tart.
Az ember ezalatt fokozatosan felszívja azt, amit ifjú korában plasztikusan kialakított.
Már volt alkalmam, hogy rámutassak arra, milyen csodálatos az összefüggés a fiatalság és az öregkor között. Ha az ember abban az időszakban, amelyben belső lénye plasztikusan alakítja szerveit, bizonyos tulajdonságokra tett szert, ha ebben az időszakban a lélek legyőzött mindenféle haragkitörést, és átélte azt, amit az áhítat érzésének nevezünk, akkor ezeknek a hatása éppen az élet utolsó harmadában jut kifejezésre.
A középső harmadon ez rejtett folyamként áramlik át. Amit legyőzött haragnak nevezünk, az később, az idős korban szelídségként jelentkezik, úgy hogy a szelídség oka a legyőzött harag. A ifjú években érzett áhítat az élet vége felé olyan tulajdonságként mutatkozik meg, amely azoknak az embereknek a sajátja, akik egy közösségben szavak nélkül is áldásos hatást fejtenek ki.
A ember élete láthatóan három harmadra oszlik.
Az első harmadban az ember kimunkálja fizikai testét, az utolsó harmadban a fizikai testből táplálkozik, a középső harmadban a lelkiség úgyszólván magára marad. Nyilvánvaló, hogy ennek a középső harmadnak felel meg a megtisztulás ideje a halál után. Ekkor már a lélek megszabadult a fizikai testtől, az élet- vagy étertesttől, és hasonló viszonyban van szellemi környezetével, mint az élet második harmadában.
Ha egy pillantást vetünk a hétköznapi életre, akkor logikailag érthető lesz számunkra az, amit a szellemi kutató láthat. Megérthetjük, hogy a megadott időtartam átlagos hosszúságot jelent, a megtisztulás az egyik embernél hosszabb, a másiknál rövidebb. Hosszabb ideig fog tartani annál, aki minden szenvedélyével az érzéki léthez kötődik, aki alig ismer mást. mint a fizikai szervekhez kötött élvezetek kielégítését.
Aki azonban a hétköznapi életben a művészethez fűződő kapcsolat révén, a megismerés révén képes megpillantani valamit a fizikai élet fátyolán keresztül a lét titkaiból, aki számára a fizikai fátyolon át felsejlenek a szellemi megnyilvánulások, annak számára rövidebb lesz a megtisztulás ideje, mert felkészülten lépi át a halál kapuját, felkészült arra, ami csak a szellemi világból nyújthat kielégülést.
Az az időszak tehát, amit az ember a halál és a új születés között átél, lényegesen különbözik attól, amit néhány napig közvetlenül a halál beállta után él át. Míg ezalatt a napokban mérhető időszakban semlegesen szemléljük az emlékképeket, részvét és érdek nélkül, addig a megtisztulás időszakában az él a lelkünkben, ami az élvezet utáni vágy által vezetett el bennünket élményeinkhez. Éppen az érzésvilág, az érzelmi élet pereg le a lélekben a megtisztulás időszakában.
A szellemi kutatás ennek a megtisztulási időszaknak egy különös sajátosságára mutat rá.
Bármilyen furcsán hangzik, mégis így van, a megtisztulás időszakában visszafelé zajlanak le az események, úgy hogy az a benyomásunk, hogy fizikai életünk utolsó éveit éljük át először, aztán az utolsó előttit, és így tovább. Ilyen módon mintegy tükörképben éljük át életünket, megtisztulva, mintha a haláltól a születésünkig tartana, és a tisztító időszak végén eljutunk a születés pillanatáig. Előbb jön az öregkor, azután a középkor, végül a gyermekkor.
Ne gondolja senki, hogy ez egyértelműen borzalmas időszak, amelyben kínzó szomjúságot, beteljesíthetetlen vágyakat élünk át. Mindez persze jelen van, de nem csupán ez van jelen. Azt is átéljük, amit a születés és a halál között, mint szellemi élményt élünk át, a jó események is mintegy tükörképként állnak előttünk. Mindjárt meg fogjuk érteni, hogy ez miként van, ha közelebbről megnézzük ezt az időszakot.
Tegyük fel, hogy valaki 60 éves korában meghalt. Előbb az 59., aztán az 58., majd az 57. évét éli át, és így tovább, mindent visszafelé, mintegy tükörképszerűen. Megmarad ugyanis az az érzés, hogy úgy érezzük, kiáradunk a világ dolgaira és lényeire, mintha minden lényben és dologban benne lennénk. Tegyük fel tehát, hogy egy ember, aki 60 éves koráig élt, 40 éves korában megbántott valakit. 20 évet háromszoros gyorsasággal él át visszafelé. Amikor megérkezik 40. évéhez, akkor átéli azt a fájdalmat, amit a másik embernek okozott, de nem azt érzi, amit akkor érzett, hanem azt, amit a másik ember érzett.
Ha bosszúból vagy dühkitörésből okozott másnak fájdalmat, és halála után visszatekintve elérkezik ehhez a pillanathoz, akkor nem a tette elkövetésekor érzett kielégülést éli át, hanem a másik ember fájdalmát. Szellemileg éljük bele magunkat a másik emberbe. Így van ez mindennel, amit visszafelé vándorolva átélünk. Az életben véghezvitt jó tetteinket is átéljük azokban a jótékony hatásokban, amelyeket környezetünknek okoztunk.
Mindezt az egész környezetbe kiáramlott lélekkel éljük át.
Ez nem marad hatástalan, mert az ember átélés közben bizonyos benyomásokat, jegyeket visz magával. Ezt a következő módon jellemezhetem, bár hangsúlyozom: ilyen dolgokat csak hasonlatként lehet jellemezni, hiszen szavaink a fizikai világ számára alakultak, és voltaképpen csak a fizikai világra alkalmazhatók. Ha mégis használjuk őket – mivel más módon nem tudjuk közvetíteni a szellemi szem által látott titokzatos világ eseményeit – akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a szavak csak megközelítően fedik a tényeket.
Tehát csak így jellemezhetjük azt, amit ekkor átélünk: miközben érezzük a másnak okozott fájdalmat, átéljük a halál után a másik ember fájdalmát, ezt fejlődésünk akadályának érezzük. A lélekben felvetődik a kérdés: mi lett volna belőlem, ha nem okoztam volna a másiknak ezt a fájdalmat? Ez a fájdalom megakadályoz abban, hogy elérjem a tökéletességnek azt a fokát, amelyet elérhettem volna. Ezt érzi az ember mindazzal kapcsolatban, amit mint tévedést, hazugságot, csúfságot terjesztett el környezetében: ezek további fejlődésem akadályai, amelyeket én magam gördítek fejlődésem útjába.
Ebből formálódik a lélekben az az erő, amelyből aztán a halál és a újabb születés között az a vágy, az az akarati impulzus keletkezik, hogy elhárítsa útjából ezeket az akadályokat. Ez azt jelenti, hogy a visszafelé vándorlás közben minden egyes esetre vonatkozóan arra irányuló impulzusokat veszünk fel, hogy a következő életben jóvátegyük, kiegyenlítsük mindazt, amit mi magunk állítottunk az utunkba akadályként.
Ezért nem szabad abban a hitben élnünk, hogy amit ekkor átélünk, a csupán szenvedés.
Igaz, hogy szenvedés, nélkülözés és fájdalom, ha mindannak súlya nehezedik lelkünkre, amit magunk okoztunk, azonban mindezt úgy éljük át, hogy örülünk annak, hogy átélhetjük, mert csak ezáltal tudjuk az akadályok elhárításához szükséges erőt kifejleszteni. Így adódnak össze a megtisztulás ideje alatt felvett impulzusok, amikor visszaérkezünk legutóbbi életünk elejére, és ekkor az említett élmények hatalmas mennyisége arra sarkall bennünket, hogy a következő életben, létünk következő fokozatain kiegyenlítsük a kiegyenlíteni valót.
A megtisztulás idejének végére tehát felvérteződünk azzal az erővel, amellyel a jövőben úgy fejleszthetjük akaratunkat, hogy kiegyenlítsük mindazt a helytelent, csúfat, rosszat, amit tettünk. Aki bölcs önismeret révén megtapasztalja, milyen lelkiismeret furdalást okoz, ha visszagondol, mit vétett ennek vagy annak az embernek, annak halvány sejtelme lehet erről. Az életben mindez csupán gondolat marad. A halál és az újabb születés között hatalmas erejű tettvágy lesz. Ezzel a tettvággyal felvértezve lép tovább az ember az új. a tulajdonképpeni szellemi életbe.
Ha meg akarjuk érteni a megtisztulás időszakát követő szellemi életet, akkor a következőkkel kell tisztában lennünk: nagyon nehéz a mi nyelvünk szavaival leírni a szellemi kutató teljesen más jellegű élményeit, amelyekben része van, miközben a halál és az új születés közötti életet tanulmányozza, azokat a semmihez sem hasonlítható lényszerű benyomásokat, amelyek alapvetően különböznek mindattól, amit a szem az érzékelhető világban láthat, és az agyhoz kötött értelem gondolhat.
Képzetet alkothatunk magunknak viszont arról, ami a szellemi kutató szeme elé tárul, amikor betekintést nyer a szellemi világba. Amikor magunk köré nézünk, és meg akarjuk érteni a világot, ez azáltal történik, hogy gondolkodunk, képzeteket alkotunk a bennünket körülvevő dolgokról.
Abszurd elképzelés lenne, ha valaki azt gondolná, hogy vizet meríthet egy pohárból, amelyben nincs víz.
Ugyanilyen lehetetlen volna az az elképzelés, hogy gondolatokat, törvényszerűségeket lehetne meríteni egy olyan világból, amelyben nincsenek gondolatok, nincsenek törvények. Minden emberi tudás, minden emberi megismerés csak hiú álmodozás, fantáziálás lenne, ha a szellemünkben megformált gondolatok nem lennének már eleve, mint gondolatok a dolgok alapjai, ha a dolgok nem sarjadtak volna a gondolatokból.
Aki azt hiszi, hogy a gondolatokat csak az emberi szellem alkotja, és a dolgok alapja nem a bennük lévő cselekvő, alkotó erő, az legjobban teszi, ha felhagy a gondolkodással, mert a külső gondolati világnak nem megfelelő gondolatok hiú agyszülemények lennének. Csupán az az ember gondolkodik reálisan, aki tudja, hogy gondolkodása megfelel a külső gondolati világnak, és ezt a külső gondolati világot, mint egy bennünk lévő tükör, ismét életre kelti. Tudja, hogy eredetileg minden dolog ebből a gondolati világból származik.
Számunkra, emberek számára a gondolat az utolsó, amit a dolgokból megragadunk, de a dolgok számára a gondolat az elsődleges. A dolgok alapja a teremtő gondolat, de az ember gondolatai, amelyek által végül megismer, nagyon jelentős vonatkozásban különböznek a külső teremtő gondolatoktól.
Ha megpróbálunk betekinteni az emberi lélekbe, akkor azt fogjuk mondani: bárhogyan keringjen is az emberi gondolkodás a gondolatok és képzetek távlatában, amíg az ember gondolkodik, amíg igyekszik gondolataival a dolgok titkait megismerni, addig olyannak tűnnek, mint amelyek távol állnak minden alkotó jellegtől. A emberi gondolatoknak az a sajátossága, hogy elvesztették a külső világot átszövő, átható, tevékeny alkotóelemet.
A külső világot átható gondolatokon átvonul az emberi belsőből, mint a lét titokzatos mélységéből feltörő elem.
Önök tudják, hogy ha képzeteiket akarattá akarják átalakítani, akkor alá kell merülniük az emberi lény mélységeibe, mert magát a gondolatot még nem hatja át az akarat. A külső világban ható gondolatokat azonban át- meg áthatja az akarat. Éppen az a dolgokat kívül objektíven átszövő szellem sajátossága, hogy alkotó. Ezáltal azonban már nem csak gondolat, ezáltal szellem. Az emberi természet gondolata úgy jött létre, hogy a szellemből kipréselődött az akarat, és ez reflex-szerűen tör fel az emberből. A szellemi tekintet számára sehol sem mutatkozik az alkotástól elkülönítve.
Az akaratot a gondolattal egyesítő szellembe, mint új világba lép be az ember, miután a halál után átélte a megtisztulás időszakát. Ahogyan ebben a világban a születés és a halál között körülvesznek bennünket az érzékszerveink által közvetített benyomások, és mindaz, amit az értelmünk által elgondolunk, egyszóval: ahogy körülvesz és körülzár bennünket a fizikai világ, úgy veszi körül az embert a megtisztulási idő után az alkotó szellemi világ. Benne van ebben az alkotó szellemi világban, hozzá tartozik.
Ez az első élmény a megtisztulási idő lejárta után: az ember nem olyan világban érzi magát, ahol észlelhető dolgok veszik körül, hanem olyan világban, amelyben ő maga az alkotó. Mindazt, amit az ember felvett a legutóbbi életében, és amennyiben még nem dolgozott fel mindent az előző életeiben, ami különösen az éter- vagy élettest kivonatában van, ami visszamaradt asztráltestében hatalmas impulzusként, és az akadályok kiegyenlítését szorgalmazza, mindazt az ember most tevékenynek, alkotónak érzi önmagában.
A tevékenységen belüli életet leginkább boldogságnak, boldogítónak jellemezhetjük.
Hasonlatként mondom, hogy a mindennapi életben alacsonyabb szinten megfigyelhetjük, hogy a tojásain ülő tyúk milyen boldog a kiköltés teremtő tevékenységétől. Az áthevítő boldogság magában a tevékenységben rejlik. Magasabb szinten tapasztalhatjuk a teremtés, az alkotás boldogító érzését, amit a művész él át. amikor az anyagi külvilágban megjeleníti azt, ami megérlelődött a lelkében, amikor alkot. Ez a boldogító érzés – amelyről így megközelítő fogalomra teszünk szert – teljes egészében áthatja az emberi lényt, miközben áthalad a szellemi világon.
Mit visz bele az ember a szellemi világba? Beledolgozza a legutóbbi és az előző életek gyümölcseinek kivonatát – amiről tegnapelőtt elmondtuk, hogy élményként megérintette ugyan lelkünket, de mivel az embernek a születés és a halál között a fizikai test és az éter- vagy élettest határt szab, az ember egyelőre kénytelen magában tartani, és nem dolgozhatja bele egyetemes lényébe. Most már nincs jelen a fizikai és az éter-vagy élettest, most már tiszta szellemi szubsztanciában dolgozik, mindent belevéshet a lelkébe, amit az utóbbi életben átélt, amit addig nem tudott önmagába beledolgozni a fizikai és az étertest korlátai miatt.
Ami az időtartam hosszát illeti, amelyben az ember a legutóbbi élet eredményeit tevékenyen beledolgozza a szellemibe, először is fel kell tennünk magunknak egy kérdést: van-e az ismételt földi életeknek bizonyos értelme?
– Igen, van értelme, és ez abból látszik, hogy az ember az egyik megtestesülés után a következő életben nem akkor jelenik meg újra, amikor ugyanolyan élményekben lehet része, mint előzőleg, hanem akkor, amikor a földi külvilág időközben annyira megváltozott, hogy új élményekre tehet szert.
Aki csak egy kicsit is elgondolkodik a fejlődésen, az észreveszi, hogy már a Föld arculata is évezredről-évezredre alaposan megváltozik. Gondoljuk csak el, milyen lehetett ez a hely, ahol ma ez a város áll, Krisztus idejében, milyen más volt itt minden, és azóta mennyire megváltozott a Földnek ez a pontja. Gondoljunk csak bele, hogy néhány évszázad leforgása alatt mennyire megváltozott mindaz, amit az emberiség morális és egyéb fejlődésének nevezünk.
Gondoljuk el, hogy néhány évszázaddal ezelőtt mit tanultak a gyerekek életük első éveiben, és mit kell ma első éveikben feldolgozniuk. A Föld arculata megváltozik, és az ember egy bizonyos idő múltán újra megjelenhet a Földön, ahol minden annyira megváltozott, hogy új élményekben lehet része.
Csak akkor jön el újra a Földre, amikor új dolgokat élhet át.
A halál és az újabb születés közötti időszakot az határozza meg, hogy ha az ember egy bizonyos században élt a Földön, születése révén meghatározott öröklési körülmények közé kerül. Tudjuk, hogy nem szabad úgy elképzelnünk az ember lényének magját, lelki-szellemiségét, mintha az a szülők, nagyszülők, dédszülők, stb. tulajdonságaiból tevődne össze. Hangsúlyoztuk már, hogy amint a giliszta nem keletkezik a sárból, úgy az emberi lélek sem keletkezik a fizikaiságból. Lelkiség csak lelkiségből jön létre, ahogyan az élő is csak élőből.
Arra is rámutattunk már, hogy az ember lelke egy előző életre utal, és a születéskor összegyűjti az öröklött tulajdonságokat. De azzal is tisztában kell lennünk, amikor visszatekintünk előző életünkre, hogy az új születésbe magunkkal hozzuk azokat a tulajdonságokat, amelyek a halál és az új születés között fokozatosan kialakultak. A halál kapuján át ugyanis azt visszük magunkkal, amit újólag szereztünk meg a születés és a halál között, amit nem tudtunk az előzőből meríteni
A halál kapuján át tehát mindazt magunkkal visszük, amit a legutóbbi életben apránként megszereztünk. Amit a halál és az új születés között szellemileg átélünk, azt csak azáltal tudjuk új körülmények között kibontakoztatni, hogy új életünkben nem vagyunk kénytelenek ismét magunkévá tenni az előző életünkben öröklött körülményeket. Előző életünkben lelkünk összevonta őseink bizonyos tulajdonságait. Ha az ősök tulajdonságait ugyanúgy megtalálnánk, akkor semmi újjal nem találkoznánk az új életben.
Ha egy bizonyos évszázadban megtestesülünk, akkor – hogy ebben az irányban is kiélhessük magunkat — addig kell utunkat folytatnunk a szellemi világban, amíg megszűnnek azok az öröklött tulajdonságok, amelyekhez vonzódtunk, és amelyekhez addig vonzódunk, ameddig még jelen vannak. Új megtestesülésünk attól függ, hogy a nemzedékeken átvonuló öröklött tulajdonságok mikor tűnnek el. Ha tehát őseinkre tekintünk, akkor szüleinknél, nagyszüleinknél, dédszüleinknél bizonyos tulajdonságokat találunk, amelyek átöröklődtek jelenlegi létünkig.
Halálunk után belépünk a szellemi világba.
Addig maradunk ott, amíg az öröklési vonalból eltűnt minden olyan tulajdonság, amelyhez ebben a megtestesülésünkben vonzódtunk. Ez több évszázadnyi ideig tart, és a szellemi kutatás azt mutatja, hogy annyi évszázadnak kell eltelnie, amennyi alatt bizonyos nemzedékről- nemzedékre öröklődött tulajdonságok még megmaradnak. Körülbelül 700 évig tart, amíg a nemzedékeken át öröklött tulajdonságok annyira eltűnnek, hogy azt mondhatjuk: amit egykor az ősöknél találtunk, az elpárolgott.
Most azonban olyan tulajdonságoknak kell kialakulniuk, amelyek ismét 700 évig fennmaradnak.
Hozzávetőleg kétszer 700 év telik el addig, amíg a lélek egy új születés után ismét megkezdi földi életét.
Ez persze csak megközelítő szám, de a szellemi kutatás szerint átlag ennyi időt tölt a lélek a halál és az új születés között.
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a szellemi világba feljut mindaz, ami már itt a Földön szellemi volt. Hiszen éppen hangsúlyoztuk, hogy amit szellemünkbe befogadunk, az a szellemi világban teremtő erő lesz. Láthattuk, hogy alkotó tevékenységünkkel bizonyos módon benne vagyunk ebben az alkotó világban. A kívül alkotó szellemi világ bizonyos módon tükröződik saját lelkünkben.
Amennyiben tulajdon lelkünk szellemi élményeket él át, szellemi életet él, annyiban tartoznak a szellemi világhoz ezek a bensőnkben lejátszódó lelki-szellemi élmények. Ahogyan a szellemi világ lefelé hatol a fizikai világba, úgy emelkedik fel a mi szellemiségünk az általános szellemi világba. Ezáltal érthetővé válik a szellemi kutatás állítása: az ember lényének különböző részei levetik külső burkaikat, megmarad a szellemiség, és felnövekszik a tevékeny szellemi világba.
Az is érthető lesz, hogy a szellemi viszonylatok, minden a fizikai világban lejátszódó lelki folyamat, leveti külső burkait és felemelkedik a szellemi világba. Vegyük például az anya szeretetét gyermeke iránt. Ez a fizikai világból fejlődik ki. Kezdetben állati jellege van. Az anyát a gyermekével összekötő rokonszenv-érzések bizonyos fizikai erőhatások.
Később megtisztul az. ami a fizikai világból kifejlődik, megnemesedik a két lény szeretete. Ez a szeretet egyre inkább lelki-szellemi lesz.
Ami a fizikai világból származik, azt a halál után levetik, mint a külső burkokat.
Ezzel szemben megmarad mindaz, ami a fizikai emberi burokban a szeretet lelki-szellemi tartalmaként alakult ki, ugyanúgy, ahogy az emberi benső beleéli magát a szellemi világba, úgy, hogy az anya és gyermeke közötti szeretet tovább él a szellemi világban. Ott ismét találkoznak, most már a fizikai világ korlátai nélkül, abban a szellemi környezetben, ahol a dolgok nincsenek rajtunk kívül, hanem ahol benne élünk és vagyunk a dolgokban.
A fizikai világban megalapozott szeretet és barátság-kapcsolatok eredménye uralkodik tehát a szellemi világban. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy a szellemi világban sokkal bensőségesebb a kapcsolat, mint a fizikai világban szőtt szeretet és barátság-kapcsolatok Értelmetlen volna a kérdés feltevése, hogy halálunk után ismét találkozunk-e azokkal, akikhez a szeretet és a barátság szálai fűztek a fizikai világban. Nemcsak találkozunk velük, hanem bennük élünk, úgyszólván rájuk ömlünk.
Mindaz, ami az érzékelhető világ korlátai között szövődik, akkor nyeri el igazi értelmét és jelentőségét, ha annak szellemi részével belenövünk a szellemi világba.
Nem csupán az ember, hanem az egész emberiség szellemivé válását látjuk legnemesebb vonatkozásában, abban a szellemi világban, amelyben az ember a halál és az újraszületés között él. Azok az impulzusok, amelyeket az ember magával vitt a szellemi világba, ott eleven ősképekké alakulnak Szóltunk már arról, hogy az ember magával viszi a szellemi világba éter-, illetve élettestének kivonatát, azaz a születés és a halál között átélt élményeinek kivonatát.
Az ember azzal a hatalmas erejű impulzussal lép be a szellemi világba, amelynek segítségével kiegyenlíti majd helytelen tetteit. Ezt az ember szellemi ősképpé szövi össze. A szellemi világban eltöltött idő alatt ebbe az ősképbe egyre inkább beleszövődnek az előző élet gyümölcsei és az indíttatás, az akarat minden elkövetett helytelenség, és csúfság kiegyenlítésére.
Ez alatt az idő alatt az ember képessé válik arra, hogy egyrészt az új megtestesüléshez rendelkezésre álló testbe plasztikusan beledolgozza az előző életekben megszerzett képességeket, másrészt azáltal, hogy ősképébe beleszőtte az indíttatást, az impulzust az általa elkövetett helytelen, gonosz tettek kiegyenlítésére, olyan körülmények vonzásába kerül, amelyek lehetővé teszik a helytelen, rút tettek kiegyenlítését.
Születésünkkor azzal a szándékkal, azzal az akarattal jövünk a világra, hogy olyan körülmények közé kerüljünk, amelyek alkalmasak az előző élet tökéletlenségeinek kiegyenlítésére.
Bizonyos esetekben ez a rejtett akarat keresteti meg velünk a fájdalmat, ha a születés előtti indíttatásunk révén tudat alatt felismertük, hogy csak a fájdalom távolíthatja el az utunkból a magunk által emelt akadályokat.
Az ember áthalad a szellemi világon, amelyben már a születése előtt plasztikusan ki tudja alakítani fizikai testét. Azt is megfigyelhetjük, hogy amit az ősképünkbe beleszőttünk, az csak fokozatosan egyesül születésünk utáni életünkkel. Aki azt képzeli, hogy a gyermekben már minden képesség, lelki adottság jelen van, ami az élet során kifejlődik, az nem ismeri az életet.
Aki helyesen szemléli az életet, az látja, hogy a születés után az ember csak fokozatosan illeszkedik bele az életbe, élete első éveiben semmiképpen sincs még benne teljesen az, amivé lehet. Jobban megértjük az életet annak tudatában, hogy az ember fokozatosan válik eggyé a halál és az új születés közölt szőtt szellemi ősképpel, lassanként összenő vele, míg szabad kölcsönhatással lép a külvilág elé.
– Ha előítéletek nélkül szemléljük az életet, akkor láthatjuk, hogy a gyermeket még körülöleli az a szellemi atmoszféra, amelyet a halál és az újabb születés között alakított ki.
Láthatjuk, hogyan idomul fokozatosan saját ősképéhez, amely még nem szövődött össze a születéskor magával hozott testiséggel. Míg az állat már a világra jöttekor összeszövődött ősképével, addig az embernek előbb egyénileg és meghatározóan bele kell nőnie az ismételt földi életek során – beleértve a legutóbbit is – az önmaga által megteremtett ősképbe.
Az emberi élet fizikai-érzéki jellegét akkor értjük meg a legjobban, ha úgy fogjuk fel, hogy az olyan, mint egy üres csigaház. Ha olyannak képzeljük, hogy csak úgy összeállt, esetleg sárból, akkor sose értjük meg a csigaházat. De ha feltételezzük, hogy az állat kiválasztott magából valamit, ami rétegről-rétegre lerakodott, mielőtt az állat elhagyta volna házát, akkor érthető lesz ez a képződmény.
A ember születés és halál közötti életét sem értjük meg, ha önmagából akarjuk megmagyarázni, ha csupán közvetlen környezete összegzéséből próbáljuk megközelíteni. Hiába mondjuk, hogy az ember alkalmazkodik a környezethez, a néphez, a családhoz. Amennyire nem lesz érthető számunkra a csigaház csiga nélkül, az emberi élet sem lesz érthető, ha csak közvetlen környezetéből kialakítódnak tekintjük. Világossá és érthetővé válik azonban, ha feltételezzük, hogy az ember egy lelki-szellemi világból jön, és ebben a lelki-szellemi világban feldolgozta az előző életek gyümölcseit, kivonatát, és új életét ennek alapján alakítja ki. Az élet csak azáltal lesz érthető számunkra, ami az élet fölött van:
a fizikai világ csak a lelki-szellemi világ által válik érthetővé.
Ez az ember körforgása az érzéki, a lelki és a szellemi világon át.
Ha így nézzük az embert, akkor fizikai-érzékszervi életében az egész élet körforgásának csak egy részét látjuk. Az ilyen módon megszerzett megismerés akkor nemcsak elméleti – mint a külső tudományé – hanem olyan, amely egyúttal objektíven megmutatja, hogy a halál és az új születés közötti értelmes élet jelentősége abban áll, amit itt összegyűjtünk és a magasabb világban feldolgozunk. Az ilyen megismerésből merítünk akaraterőt az élethez, ebből fakad az élet értelme és jelentősége, a bizalom és a remény.
Ez a felismerés nem arra sarkall, hogy reményvesztetten tekintsünk vissza az elmúlt életekre, mondván:
„Azt állítjátok, hogy mi magunk készítettük elő a fájdalmunkat. Ehhez a fájdalomhoz még hozzájárul a reménytelenség is”.
– Nem! Azt kell mondanunk: ez a törvény nemcsak a múltra utal, hanem a jövőbe is mutat, megmutatja, hogy a legyőzött fájdalom erőforrás, amelyet a következő életben értékesítünk. Minél többet dolgozunk, minél inkább legyőztük a fájdalmat, annál több erőre teszünk szert. A boldogság magasabb értelemben a szenvedést jelenti, előző életek beteljesülését. A fájdalom által megszerzett erő fokozódást jelent a következő élet számára.
Bízvást léphetjük át a halál küszöbét, ha tudjuk, hogy a halált bele kell vinni az életbe, hogy ez az élet fokról-fokra fokozódhasson. Ezért jogosnak tűnhet a megállapítás: a szellemtudomány ilyen értelemben nem pusztán elmélet, hanem erő az élethez, azáltal, ami közvetlenül belefolyik egész lelki életünkbe, és azt egészségessé, erőteljessé és erőssé teszi.
A szellemtudomány igazolja azokat a szavakat, amelyeknek minden szellemi kutató és minden a szellemi világról valamit megsejtő ember lelkében kell élniük, mint igaz szavaknak, mint az egészséges, erőteljes élet vezérfonalának, amely még a fájdalom leküzdésében is az erő fokozódását látja:
Rätsel an Rätsel stellt sich im Raum
Rätsel an Rätsel läuft in dér Zeit
Lösung bringt dér Geist nur,
Der sich ergreift
Jenseitsvon Raumesgrenzen
Und jenseits vöm Zeitenlauf.
Rejtély rejtély mellett áll a térben
Rejtély rejtélyt követ az időben
Megoldást csak a szellem ismer;
Önmagát megragadva
Túl a tér határán
Túl az idő múlásán.
- Árvai Péter igneum.hu -
- Forrás: Magyar Antropozófiai Társaság, Rudolf Steiner előadás, Bécs, 1910. március 19. -
Képek: Canva
- - - - - -
Rudolf Steiner - Kozmológia - videó
forrás: Antropozófiai Tartalmak
.jpeg)
.jpg)
