Az ember általában nem fogja fel elég mélyen az ébrenlét és az alvás váltakozásának jelentőségét. Olyannyira mindennapos jelenség ez a számára, hogy alig méltatja figyelemre. Ezáltal teljességgel rejtve marad előtte minden titok, ami ezekben a folyamatokban megbúvik. Arra a kérdésre, hogy mi történik az emberrel, amikor elalszik, azt a választ kapnánk, hogy a tudata kialszik, a fáradt agy egyfajta kábulatba esik, és nem veszi már fel a külvilág érzéki benyomásait. Ez annyiban helyes is, amennyiben a fizikai szemmel észlelhető dolgokra vonatkozik. Hogyha azonban a szellemi látót kérdezzük észlelése felől, akkor ő azt fogja mondani, hogy valami egészen jelentős dolog történik. Ő azt látja, hogy a pihenő fizikai testből kiemelkedik a benső, az asztrális ember, és beleárad az asztrális világtestbe, a makrokozmoszba. Reggel, az ébredésnél pedig azt látja, hogy mindaz, ami a világmindenségbe kiáradt, most újból összehúzódik, és elnyeli a fizikai test, a mikrokozmosz. Szellemi szeme az ember nagy- és kisvilágban végbemenő, váltakozó életét látja.
Milyen jelentősége van az alvásnak az ember számára? Mi történik vele? Miért hagyja el a testét? És hogyan képes az nélküle élni? – kérdezhetnénk. A tulajdonképpeni, a benső ember – amelynek anyagi kifejeződése és eszköze a külső, a fizikai test – elalváskor azt veszi észre, hogy észleléséből eltűnik az egész külvilág, lassanként érzéketlenné válik a napközben felvett érzéki benyomásokkal szemben, és minden lelki érzelem, öröm és fájdalom is teljesen elhalványul. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az öröm és a fájdalom, a gyűlölet és a szeretet hordozója nem a fizikai test, hanem a fizikai érzékek által észlelő benső ember. Erre azt az ellenvetést tehetnénk, hogy amennyiben ez így van, akkor miért nem tartja meg ez a benső ember a fizikai test elhagyásakor a hozzátapadó fájdalom vagy öröm érzéseit az asztrális világban is? Ennek az az oka, hogy belső élete tényeinek észleléséhez fizikai testében kell lennie, amely mintegy tükörszerűen visszaveri kedélyének hullámzásait, és tudtára hozza ezeket. A tükör elhagyásával kialszik a benyomások képe, és az ember akkor ébred csupán ismét tudatukra, amikor újból visszahúzódott a testébe. Ily módon állandó kölcsönhatás megy végbe a benső és a külső ember között.
Érdekes ezt összehasonlítani azzal, amit az egzakt tudomány mond minderről; ez egészen hasonló. Elalváskor azt vesszük észre, hogy a nappal felhasznált erők következtében az egész szervezet elfáradt, a végtagok mozgása lassanként leáll, megszűnnek a hangok, a szagok, az ízek és a fények – legutoljára a hallás, a legszellemibb érzékelés szűnik meg; felébredéskor pedig azt érezzük, hogy minden végtagunk és érzékszervünk új erőre és frissességre tett szert. De honnan erednek ezek az erők, melyek a benső embert napközben visszatükrözik a külsőnek? Ezeket szellemi hazánkból, a makrokozmoszból merítjük éjszakánként; reggel pedig magunkkal hozzuk a fizikai világba, ahol nem létezhetnénk e nélkül a belső kozmikus életbe való éjszakai lemerülés nélkül. Szükségünk van az alvásra, mert nélküle zavarok lépnének fel lelki életünkben. Az alvás ajándékoz meg bennünket szellemi erőkkel.
Láttuk, mit nyerünk a szellemi világban a fizikai világ számára, és most feltehetjük a második kérdést is: mit viszünk át esténként az éber állapotból az alvásba? Erre az ember születés és halál közötti élete ad számunkra választ. Látjuk, ahogyan a külső élmények folytonos sokasodása egyfajta fokozódást jelent életünkben, amit individuálisan kell feldolgoznunk. Mindenki individuálisan fogja fel az eseményeket. Vegyünk például egy történelmi eseményt: ezt mindenki a saját lelki érettségének megfelelően ítéli meg; van, akit nem befolyásol, semmit sem tanul belőle, egy másik emberre viszont nagy hatást gyakorol, és bölccsé válik általa. Egy ilyen embernél az élmény szellemi erőkké alakul át.
A következő példával még világosabban szemléltethetjük ezt a folyamatot. Gondoljunk egy írni tanuló gyermekre. Mennyi sikertelen próbálkozás előzte meg az első írásjegyeket; mennyi papírt és írószert kellett elhasználnia, mennyi büntetést kapott tintafoltos, csúnya írásáért: évekbe került, míg végül megtanult jól írni. Mindaz, amit végigcsinált, bizonyos módon összehúzódott, és átalakult az írás képességébe.
Így szövődnek lelki erőkké azok az élmények, melyeket esténként átviszünk az asztrális világba. Az alvás hozzáteszi a továbbiakat, és véghezviszi az erők átalakítását. A legtöbben saját tapasztalatból is tudjuk, hogy egy kívülről megtanult költemény alvás után erősebben rögződve merül fel. Ebből az igazságból született az a közismert szólásmondás, hogy: aludjunk rá egyet. – Az eddig elmondottakból kitűnik tehát, hogy a napközben feldolgozott élményeket este átvisszük szellemi hazánkba, majd ezeket reggel, szellemi erőkké átalakítva, visszahozzuk a fizikai világba. Most már világosabbá válhatott számunkra a lét két síkján váltakozó élet célja és szükségszerűsége, valamint az alvás jelentősége, amely nélkül nem tudnánk itt élni.
Az erők átalakításának azonban van egy határa, ami reggelenként, a testbe történő belemerülésnél, egyre világosabban szembetűnik. Ezt a határt fizikai testünk szabja megszerzett képességeink számára. Hiszen egyet s mást valóban képesek vagyunk egészen a testünkig hatolóan átalakítani, de nem mindent. Vegyünk példának egy olyan embert, aki tíz éven át foglalkozott a külső és a rejtett világ valódi ismereteinek elsajátításával. Azzal, amit külsőleg és tudományosan sajátított el, intellektusát és értelmét gazdagította csupán, rejtett tapasztalatai azonban, azok a megismerések, melyeket az örömből és a fájdalomból merített, belevésődtek testiségébe: megváltoztatták fiziognómiáját és mozdulatait.
A következő példával annak a határnak a mibenlétét magyarázzuk meg, amelyet a test állít a képességek felvétele elé. Egy ember zenei érzékkel nem rendelkező füllel született. – Ahhoz ugyanis, hogy valaki hivatásos zenész lehessen, olyan finom szerkezetű szervre van szüksége, amit a tudomány meg sem képes figyelni. – Ha egy ilyen ember sokat tanul zenei téren, akkor mindaz, amit nappal felvett, átalakul ugyan éjszaka szellemi zenei erővé, a tökéletlen fizikai szervbe való belépéskor azonban nem tud kifejezésre jutni. Ez a példa egy olyan esetet mutat be, amikor a fizikai szerv átalakításának lehetetlensége leküzdhetetlen akadályt gördít a szellemi erők felhasználása elé. Az embernek ilyen esetben bele kell ebbe törődnie, és nyugodtan kell viselnie a teste és megbilincselt erői között lévő diszharmóniát. Aki képes mélyebbre tekinteni, az tudja, hogy számtalan olyan élménye van mindenkinek, ami az illetőt teljesen megváltoztatná, amennyiben bele tudná azokat foglalni fizikai emberi mivoltába. Minden meg nem nyilvánítható képesség, mindazok a vágyak, melyek a merev testről leperegnek, az élet folyamán összegyűlnek, és egy olyan egészet alkotnak, ami a szellemi látás számára világosan látható.
A látó háromféle dolgot lát: az ember születésével magával hozott képességeit, azután azokat az új képességeket, amelyeket ebben az életében szerzett meg, és be tudott magába illeszteni, végül pedig azoknak az erőknek az összességét, amelyek nem tudtak bejutni a testiségbe, és arra várnak, hogy kibontakozhassanak. Ez utóbbiak mintegy ellentétet képeznek a külső testiséggel szemben, és ellenerőként hatnak rá. Ez az a legfontosabb erő, amely nincs összhangban a fizikai testben folytatott életünkkel. Lassanként felbontja testünket, elsorvasztja, és mint terhes bilincset, megpróbálja levetni; igyekszik félretenni, mint a fokozódó követelmények teljesítésére már nem megfelelő szerszámot. Ez az oka annak, hogy testünk, mint egy virág, elhervad; hogy egymás után veszíti el leveleit, míg végül semmi más nem marad belőle életben, csupán egy új mag. A szellemi látó valami ilyesmit lát az emberben: olyan, mintha az ember életének második részében mindaz, amit megszerzett, kibontakozásra képtelenül összehúzódna a bensejében, hasonlóan egy maghoz, amely a következő tavasz számára egy apró csírát rejt magában. A szellemi látó tehát minden elhalóban valami csírázót lát. Mindannyiunkban formálódik mély rejtettségben az új élet magja.
A halál értelmét ezek után minden érzésünk teljes erejével kell megragadnunk. Milyen más érzésekkel fogunk akkor odalépni egy szeretett ember halálos ágyához. Ezalatt nem azt értjük, hogy az elválás szomorúságát el kellene nyomnunk magunkban, hiszen elszáradna a lelkünk, amennyiben nem érezne már fájdalmat. Az életet azonban egy magasabb álláspontról kell néznünk, onnan, ahova a szellemtudomány helyez bennünket, és ezért ezt kell mondanunk: lentről, földi világunkból szemlélve a halál fájdalmas és kegyetlen; fentről rátekintve azonban egészen másként tárul szellemi pillantásunk elé. A lélek, fáradságos földi életének hosszú évei alatt, képességek gazdag tárházát szerezte meg, amit azonban nem lenne képes felhasználni, ha továbbra is ugyanahhoz a testhez kötődne. A halál teszi lehetővé számára azt, hogy magasabb fokra emelkedjék. – És miként rövid éjszakai alvása során nappali életének szellemi nyereségét teszi magáévá, úgy a halál arra teszi őt képessé, hogy teljes életművének nyereségét alakítsa át és transzformálja a szellemi világban. Az alvás és a halál között azonban mégis van egy hatalmas különbség. Alvás közben az átlagember – testének kényszere miatt – öntudatlan; a halálban azonban, amely megszabadítja őt a test igézetétől, felébred.
Teljes tudatosságban aratja le elmúlt életének gyümölcseit, és dolgozza ki a szellemi síkon mindazt, amit a fizikai síkon nem tudott felhasználni. Így megy át azután egy új inkarnációba, melyhez olyan testet keres, amely lehetővé teszi számára, hogy megszerzett képességeit érvényre juttassa. Ha például zenei ismereteket gyűjtött, akkor olyan szülőpárt fog keresni, akiknek zeneileg kedvező a fülstruktúrájuk. Élete ily módon az új inkarnációban egy olyan fokozódást tapasztal, amely a régi testben nem jöhetett volna létre. A fokozódás azután, az újonnan megszerzett képességek mértékében, inkarnációról inkarnációra folytatódik, egészen a teljes átszellemiesítésig. Ekkor az embernek nincs már szüksége arra, hogy egy fizikai burokhoz kötődjön, és az inkarnációk láncolata véget ér. Ha az elmondottakat teljes mértékben megértettük, akkor levonhatjuk belőle azt a következtetést, hogy a halál, minden fájdalma ellenére, jótékony szükségszerűség, és az énnek a halál megteremtését kellene kívánnia, amennyiben az nem létezne. Ebben a szemléletben nincs semmi életellenesség, aszkézis, vagy életfélelem; ez világosan kiderül abból, hogy életünk felemelésére törekszünk, és hogy igyekszünk mind a külső, mind a benső embert egyre nemesebbé és szellemibbé tenni. Minden olyan kérdés, amely arra irányul, hogy miként menekülhetnénk el az életből, kizárólag a halál és a reinkarnáció tanításának tökéletlen és hamis ismeretéből fakad. Minden – a fizikai síkon éppúgy, mint halálunk után, a szellemi síkon – egy újabb földi megtestesülés érdekében végzett munka és előkészítés csupán. Ugyanazokat a kölcsönhatásokat látjuk itt nagyban, mint amelyeket kicsiben a nappali és az éjszakai élet vizsgálatakor figyelhettünk meg.
- Rudolf Steiner -
- A magasabb világok és összefüggésük a mi világunkkal - részlet Róma, 1910. április 12. -
- - - - - - -
Rudolf Steiner A magasabb világok megismerésének útja Hangoskönyv - videó
