A Mesternek találkozója volt az egyik tanítvánnyal, név szerint Nicholasszal. Nicholas rettentő belső káoszt és zűrzavart érzett, ezért a Mester beleegyezett, hogy találkozik vele. Megadta Nicholasnak a találkozóhely címét, amely történetesen a helyi mosoda volt. Ide jártak az emberek a ruháikat tisztíttatni.


A Mester szeretett a mosodába járni, akkor is, ha épp nem volt semmiféle mosnivalója sem. Elnézte az embereket, ahogy bemennek a teli kosár szennyessel, beteszik a ruhákat a mosógépbe, öntenek mellé némi mosószert, azután bedobják az érméket, és figyelik, ahogy a ruhák körbe-körbe forognak a dobban. A Mester számára ez volt az egyik legszórakoztatóbb hely a városban.

A Mester pontban 11 órakor érkezett, és igencsak kiöltözött erre az alkalomra. Egy 20. század elejéről származó golfruhában feszített, bricseszt és hosszú zoknit húzott, bolyhos nyakkendőt viselt, a fejébe pedig színes svájcisapkát nyomott. Korábban már megfigyelte, hogy az emberek a lehető legfurcsább holmikat képesek viselni, amikor a mosodába mennek, úgyhogy arra gondolt, ő is így fog tenni.

Leült és várt, mert – ahogy azt előre sejtette – Nicholas majdnem harminc percet késett. Ez némiképpen irritálta a Mestert, mert az ember mégiscsak elvárhatja, hogy egy tanítvány pontosan érkezzen egy ilyen fontos találkozóra.

Végül aztán csak megérkezett Nicholas is, beesett az ajtón, felnézett a „Mosoda” feliratra, és ellenőrizte a címet. Elbizonytalanodott, hogy jó helyen jár-e, de azután észrevette a Mestert, aki a fal mellett ült színes, igencsak szokatlan öltözékében. Nicholasnak el kellett volna csodálkoznia a Mester ruházatán, ám ő többnyire nem volt túlzottan tudatos – vagyis nem igazán volt tudatában semminek, még önmagának sem.

Nicholas leült a Mester mellé, és azonnal szabadkozni kezdett.

– Elnézést kérek, Mester, de a közlekedés borzalmas volt, ráadásul el is tévedtem. Időben itt akartam lenni a találkozóra, nagyon sajnálom.

A tanítvány csak mondta, mondta a magáét, egy egész sor mentséget sorolt fel, amiért elkésett. A Mester tisztában volt vele, hogy Nicholas élete teljesen kaotikus. A férfi állandóan elkésett mindenhonnan, mert annyira az idő dimenziójának irányítása alatt állt, hogy az formálta az életét, ahelyett, hogy ez fordítva lett volna.

Egy idő után a Mester megkérdezte:

– Nicholas, hogy vagy ma?

Nicholas erre végre levegőt vett, és még mindig észre sem véve, hogy egy mosodában üldögél, és hogy a körülötte lévő emberek a szennyesüket mossák, így felelt:

– Ó, remekül vagyok, Mester. Minden rendben van velem.

A Mester bólintott, majd azt kérdezte:

– És mi újság az egészségügyi problémáddal?

Nicolas így felelt:

– Ó, már sokkal jobb. Dolgozom rajta: változtattam az étrendemen, és gyakran méregtelenítek. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan az egész probléma a múlté lesz.

A Mester csak hallgatott. Már ismerte Nicholast egy ideje, és tudta, hogy a férfi mindig újabb és újabb gyógyító tevékenységekbe kezd, ám az egészségügyi problémái valahogy mégsem múlnak.

Azután a Mester azt kérdezte:

– És mi újság a tudatossággal és az önismerettel?

Ez a kérdés meglepte Nicholast, nem számított rá. Egy pillanatra megakadt. Az igazság az volt, hogy a tudatosságnak és az önismeretnek igen alacsony fokán állt, ám mégis így felelt:

– Ó, a tudatosságom folyamatosan növekszik, és már valóban szeretem és elfogadom magam. Azt tanítottad, hogy önmagunk szeretete a lényeg, és én eljutottam oda, hogy már valóban ezt élem.

A Mester végighallgatta Nicholast, majd egyszerűen azt mondta:

– Nicholas, te hazudsz.

Ez aztán valóban váratlanul érte Nicholast, mert semmit sem utált jobban, mint ha hazugnak nevezik. A szülei többször is hazugsággal vádolták gyerekkorában, és ez mély nyomokat hagyott benne. Nevezzék ostobának, nevezzék gyermetegnek, de senki ne hívja hazugnak! Az elméjében felvillantak azoknak a helyzeteknek a képei, amikor a szülei hazugságon kapták. A Mester szavai mélyen érintették, és szokásához híven azonnal tiltakozni kezdett.

– Nem hazudok! Tényleg jobban vagyok! Egyre javul az egészségem! Egyre tudatosabb vagyok! Sokkal jobban élem a bőséget! Az egész életem egyre jobb!

A Mester erre azt mondta:

– Nemcsak, hogy hazug vagy, de ráadásul igen ügyes, gyakorlott hazudozó! – Nicholast ez a kijelentés nagyon felzaklatta, vitatkozni kezdett, egyre jobban belehajszolva magát a tagadásba. Arra gondolt, hogy ez talán csak egy teszt, amin át kell mennie, és makacsul tagadott:

– Nem, nem, nem! Tényleg jobb az életem! Tudom, hogy nemsokára lesz munkám, tudom, hogy az egészségi problémám hamarosan megoldódik, és az emberek is azt mondják, hogy sugárzóbb vagyok, mint valaha. Minden szuper!

Ám mindez hazugság volt, és a Mester ezzel tisztában is volt. Egyenesen Nicholas szemébe nézett – keresztül látott rajta, a hazugságain, az önbecsapásán. A tanítvány próbálta tartani magát, de érezte, hogy a Mester a veséjébe lát, és végül megtört, zokogni kezdett. Ott, a mosodában, a 20. századi golfruhába öltözött Mester mellett, a szennyeshalmok és zajos mosógépek között Nicholas úgy bömbölt, mint egy kisgyerek.

Azt hihetnénk, hogy a többi ember a mosodában bizonyosan felfigyelt erre, ám ők Nicholashoz hasonlóan szintén nem voltak felébredettek. Annyira érzéketlenek voltak mindenre, önmagukat is beleértve, hogy észre sem vették ezt a szokatlan történést: egy férfi a padlóra roskadva zokog, miközben egy másik férfi mellette a golflendítést gyakorolja. Furcsa egy jelenet volt, mégsem tűnt fel senkinek.

A Mester türelmesen gyakorolta a golfütést, amíg Nicholas kisírta magát. A fiú sokáig sírt, és a könnyek segítettek neki a saját, belső szennyesének egy részét megtisztítani. Ezáltal felismerhette, hogy valóban hazug. Végül aztán felkelt a földről, visszaült a Mester mellé a székre, a Mester pedig eltette a golflabdáit. A tanítvány így szólt:

– Mester, annyira sajnálom, hogy ma idejöttem és hazudtam neked. Nem tudom, hogy miért tettem, ne haragudj! Nyilvánvalóan látnoki képességeid vannak, mert könnyedén átláttál rajtam.

– Engem nem érdekel, ha hazudsz nekem. Egy kicsit sem számít – felelte a Mester. – De az, hogy magadnak hazudsz, az igenis számít. Nicholas, az egész életed egy hatalmas hazugság. És most nem arról a fajta hazugságról beszélek, amivel annak idején a szüleid vádoltak. A valódi hazugság az, amit önmagadnak mondasz.

Az egész életed egy hazugság. Minden, amit mostanáig tettél, egy hazugság. Az, ahogyan önmagadat látod, nem más, mint hazugság. De Nicholas, ezzel nem vagy egyedül. Látod itt ezeket az embereket? Az ő életük is egy hazugság. Az utcán sétáló emberek élete is hazugság, és ez alatt azt értem, hogy nem igaz, nem teljes életet élnek. Nicholas, valahol mélyen te magad is tisztában vagy vele, hogy az életed egy hazugság, és nem számít, mit teszel, nem leszel benne boldog. Nem számít, mennyire próbálod takargatni vagy megjavítani, nem számít, hány spirituális tanfolyamon veszel részt, soha nem fogod jól érezni magad benne. És ez a valódi szomorúság.

A Mester folytatta:

– Tudod, Nicholas, az emberek olyanok, mint ez a mosoda. Bejönnek a koszos ruháikkal, beteszik őket a vízbe, adnak hozzájuk egy kevés mosószert, kimossák, kicentrifugázzák, aztán kiöblítik, majd megszárítják és összehajtogatják őket. Ezt teszik hétről-hétre: próbálnak legalább egy kevés koszt kimosni az életükből. Hétről-hétre bejönnek ide a piszkos ruháikban, majd hétről-hétre hazamennek, és magukra veszik ugyanazokat a ruhákat. Az ember azt gondolná, hogy egy idő után majd teljesen új ruhákat vesznek fel – teljesen megváltoztatják önmagukat –, vagy legalábbis nem koszolják össze azt, ami rajtuk van. Ám ők hétről-hétre, évről-évre ugyanúgy idejönnek mosni, centrifugázni és szárítani, újra meg újra meg újra.

Ilyen az emberi élet, kedves Nicholas. Ez az, amit te teszel, és amit számtalan más ember is csinál. És azután azt hazudod magadnak, hogy szereted ezt csinálni, hogy fejlődsz, hogy élvezed a mosást. Hazudsz magadnak az életedről, bár tudod, hogy semmi sincs rendben benne. Nicholas, azt akarom, hogy menj haza, vedd le az összes ruhádat, vetkőzz mezítelenre! És ne is vedd őket vissza addig, amíg valóban le nem meztelenedtél önmagadban, vagyis amíg meg nem engedted magadnak, hogy meglásd, ki is vagy valójában, miről is szól az életed, és mit is akarsz igazán! Hagyj fel a hazugságokkal, Nicholas! Ne takargasd ezt az egészet! Menj haza, és vetkőzz mezítelenre önmagadban!

Nicholas teljesen összezavarodott, és kissé sértettnek érezte magát, de tudta, hogy a Mesternek igaza van. Összeszedte a holmiját, még mindig észre sem véve, hogy a Mester golfruhában van, a többi ember pedig a szennyesét mossa, és hazament. Ám otthon elfelejtette levenni a ruháit. Ehelyett elaludt az ágyán, és másnap ugyanazokra a hazugságokra, ugyanarra a mosás-öblögetés-centrifugálás-szárítás körre ébredt.

Nos, a Mester történetei sem mindig happy enddel érnek véget. Persze az is lehet, hogy egy nap Nicholas megérti majd, hogy hazudik önmagának, hogy ugyanazokat a köröket futja, hogy tanácsokat kér, spirituális dolgokat tanul, sőt még egy Mesterhez is eljár, ám mégsem jut sehová. Talán egy nap rájön, hogy ideje visszatérnie önmagához, és ideje Megengednie, hogy az legyen, aki valójában.

Részlet az Egy mester emlékiratai c. könyvből, amelyet Adamus Saint-Germain mesélt el a hallgatóságainak a különböző előadásain. A könyvet Geoffrey Hoppe és Linda Hoppe, valamint Adamus-Saint-German írták.

(forrás: http://ujegyensuly.hu)