2018. november 2., péntek

Amikor meghaltam…



Ott feküdtem a nappaliban, a padlón. Vártam az orvost. A lányom kétségbe esve, tele félelemmel. Látom, hogy beszél hozzám, mozog a szája, de a hangja már nagyon távoli, alakja homályos.


Érzem, hogy gyenge vagyok. Megérkeztek az orvosok, de már máshol járok. Még érzem a tűt a karomban, de mintha már nem az én testem lenne.

Sötétség! Majd egy szirénázó hangra ébredek. Egy mentőben vagyok.

Tarts ki anya, tarts ki! – Hallom a lányomat.

De nem a fülemmel hallom. Mintha csak a lelke szólna hozzám! Vajon eddig is így beszélt hozzám? Miért csak most „hallom”, eddig miért nem? Talán ő is hall engem, talán hallja a lelkem.

Jól leszek, kislányom, nem lesz semmi baj! – válaszoltam.

Várok, semmi változás. Nem hall engem! Túlságosan aggódik, retteg, pedig nincs miért, már tudom, hová megyek.

Sötétség, majd újra fény. Kórházban vagyok, azt hiszem, de mintha már nem is lenne testem. A sürgölődés abbamarad.

Meghalt! – mondja az orvos. Majd kimegy az ajtón.

Ez az orvos meghibbant! – gondoltam. Hogy haltam volna meg, hiszen itt vagyok! Ne hozza a frászt a lányomra, az unokáimra!

Indulnék utána, hogy szóljak neki, ne tegye, mikor észrevettem, ott feküdt, nem mozdult. Én voltam, ez a test valamikor én voltam!

Igaza volt, meghaltam!


A halál borzasztó, félelmetes és tragikus? Eddig ezt hittem! Most mégsem érzem ezt. A halál könnyű, lebegő, csendes, békés. Jól vagyok! Már nem fáj semmi, már nincs miért félni.

Hirtelen máshol vagyok. Látom a lányomat, az összeomlását, érzem a fájdalmát. Az én drága, kicsi lányom! Elönt az érzés, az anyai szeretet érzése, hiszen olyan nagyon szeretem. Még emlékszem, mikor először a karjaimban tartottam, olyan kicsi volt, olyan törékeny! Most is így látom őt, kicsinek és törékenynek. Vajon elbírja majd ezt a terhet, az elvesztésem fájdalmát? Eszembe jut a másik lányom, ő még nem is tudja, és a fiam, mi lesz a fiammal?

A sírása hirtelen abbamarad, elálltak a könnyek. A telefonját szorongatja, remeg a keze. Itt az idő, most már mindenki tudni fogja. Mindenki fájdalmát láttam, innen a túloldalról, itt már nincsenek korlátok, ott vagyok, ahol akarok lenni.

Nem akarom, hogy sírjanak, hogy bánkódjanak, hisz én jól vagyok! Szólnom kell, valahogy szólnom kell nekik, hogy semmi baj, mert jól vagyok! Beszélek, de nem hallanak, megérintem őket, de csak jobban zokognak! Kétségbeesve keresem a módját, hogy kapcsolatba lépjek velük. Semmi más nem érdekel!

Érzem, hogy valami húz, valami energia, máshová visz, el a gyerekeimtől.
Idegen ház lépcsőjén állok, nem ismerem ezt a helyet. Majd a tornácon észreveszek két alakot a sötétben. Az unokám és a felesége. Nézem őt, az unokámat, a szemeit törölgeti.

Mennyire hasonlít az édesapjára! – gondoltam.

Kifakad belőle a sírás, hátat fordít nekem, a felesége vállára nehezedik, szinte kapaszkodik belé. Akkor vettem észre, engem néz!

Istenem, lehet csak képzelődőm, hisz engem már nem láthatnak! Éberen figyelek, közelebb lépek, majd látom, ahogy elmosolyodik. A tekintete nyugodt, szeretettel teljes. Ő tudta, hogy ott vagyok, látott, érzett, azt is tudja, én mit érzek. Beszél hozzám, de a szája nem mozdul, a lelkének hangját hallom.

Nyugodj meg, mamika! Velük minden rendben lesz! Itt leszek, mind együtt leszünk! Együtt átvészeljük, nem lesz semmi baj!

A kétségeim eloszlottak. Bár ez a lány még életben volt, mégis úgy éreztem, pontosan tudja hová tartok, és mi fog történni velem. Ismét húz egy energia, el onnan, máshová. De hová megyek?

Ott a kanapé előtt állok, a másik lányomat látom, arcát a kezébe temetve, mintha némán sírna, hang nélkül, a fájdalom még nem képes utat törni a gyászában.

Szegénykém, olyan messze van a többiektől!

Érzem a fájdalmát, de érzem az erejét is! Mindig olyan erős volt, olyan bátor, elindult, neki a világnak és új életet kezdett! Most is sikerül majd neki! Egy új élet, de már nélkülem.

Vajon mi lehet a fiammal? – gondoltam, és abban a pillanatban már ott is voltam.

Elsőként nála vettem észre valami mást, a fájdalmán kívül. Mardosta a lelkét az önvád. A bűntudata mindennél erősebb volt! A lelke szinte üvöltött, ő mégis ostorozta magát!

Nem voltam ott! Sosem voltam ott! Nem törődtem vele eleget! Csak éltem az életem, szórakoztam, dolgoztam, jöttem-mentem, de túl keveset voltam ott, vele. Most vége van! Már hiába mennék…

Odalépek hozzá, megsimítom a göndör haját, érzem, hogy megnyugszik egy pillanatra, felnéz, mintha tudná, hogy ott vagyok! Igen, érzi, Ő érzi, hogy még itt vagyok! A végtelen öröm érzése járja át a szívemet! De csak egy pillanat volt, ami elszállt, egy kis rés, ami hamar bezárult.

Szép temetésem volt, megnyugtató, végleges. Én mégsem vagyok szomorú.


Most, ahogy itt állok, itt a FÉNY küszöbén, már tudom, hogy nincs halál! Nincs vég, nincs kezdet, az élet egy hömpölygő folyam, megyünk, haladunk, változunk, átalakulunk, de mindig Vagyunk! Örökké létezünk!

(forrás:Holics-Mester Marianna Zen Coach, Sámán gyógyító - kicsibudoar.hu)