Carl Gustav Jung: Az archaikus ember

A primitív embernek az önkényes hatalmakba vetett hite nem teljesen légből kapott - mint ahogy eddig hitték -, hanem tapasztalaton alapul. A véletlenek csoportosulása hitelesíti azt, amit mi az ő babonásságának nevezünk, hiszen valóban hihető, hogy a szokatlan események térben és időben egybeesnek. Ne feledjük, hogy bennünket hasonló körülmények között kissé cserbenhagy a tapasztalásunk. Megfigyeléseink hiányosak, mert más a beállítódásunk. Például soha nem jutna komolyan eszünkbe, hogy a következő eseménysorozatot összefüggéseiben szemléljük: reggel valakinek a szobájába berepül egy madár, egy órával később tanúi vagyunk egy közúti baleset­nek, délután meghal egy közeli rokonunk, este a szakácsnő leejti a leveseskanalat, és késő esti hazatértünkkor észrevesszük, hogy elvesztettük a kapukulcsunkat. A primitív embernek a figyelmét azonban ennek az élménysornak a legparányibb mozzanata sem kerülné el. Az eseménylánc minden egyes tagja a várakozását igazolná, és ebben igaza is van, sőt sokkal inkább, mint amennyire spontán elismerjük. Szorongó várakozása teljes mértékben indokolt, sőt célszerű. Ha valaki baljóslatú napon semmire sem vállalkozik, az nálunk kifogásolható, mint babonaság, a primitív embereknél viszont célravezető éles­elméjű­ség, mert ők a véletlennek sokkal inkább kiszolgáltatottak, mint mi a védett és szabályozott életmódunk mellett. Nem túl sok véletlent kockáztathat az, aki a vadonban él. Ezt az európainak is el kell hinnie.

Ha egy puebló nem érzi magát lelkileg összehangoltnak, nem megy el a férfiak gyülekezetébe. Ha a régi római, házából kilépve, megbotlott a küszöbön, lemondott a szándékáról. Számunkra ezek értelmetlennek tűnnek, de primitív körülmények közt az ilyen ómenek legalábbis elővigyázatra intenek.

Ha lelkileg disszociált vagyok, mozgásom enyhén gátolt, figyelmem megbízhatatlan, kissé szétszórt, és ennek következtében valamibe beleütközöm, valahol megbotlom, elejtek, elfelejtek valamit. Civilizált körülmények között mindez semmiség, az őserdőben a leg­súlyosabb kockázat. Ott megbotlani azt jelenti, hogy lecsúszom az esőtől síkos fatörzsről, ami öt méter magasan hidat képez egy krokodiloktól hemzsegő folyó fölött. Vagy járom a szavannát és a végtelen kiterjedésű magas fűben elveszítem az iránytűmet. Elfelejtem megtölteni a fegyveremet és rinocérosznyomra bukkanok a dzsungelben. Szórakozottság vesz erőt rajtam, és viperára lépek. Este elfelejtem idejében kifeszíteni a szúnyoghálómat, és tizenegy nappal később a trópusi malária első rohamában meghalok. Sőt az is elég, ha valaki fürdés közben elfelejti csukva tartani a száját, és halálos vérhast kap. Természetes, hogy számunkra az ilyen véletle­nek­nek szórakozottságunk a természetes felismerhető oka, de a primitív embereknek ezek tárgyilagosan feltételezett intő jelek vagy varázslatok.

De másféle dolgok is történhetnek. A kitoshi tájon az Elgontól délre, Kabras őserdejében tettem egy kirándulást. Ott a sűrű fűben majdnem köpő kobrára léptem, egy pillanaton múlt, hogy át tudtam ugrani. Ezen a délutánon barátom a fogolyvadászatról hullasápadtan és minden ízében remegve tért meg: egy hét láb hosszúságú mamba hátulról, egy termeszhalom mögül csapott feléje, és majdnem megmarta, ami feltétlenül halálos lett volna. A kígyót közvetlen közelről csak az utolsó pillanatban tudta lelőni. Ugyanazon az estén hiénafalka támadta meg a táborunkat - amelyik már előző nap rátámadt egy emberre álmában és széttépte. A lángoló tűz ellenére a hiénák benyomultak szakácsunk kalyibájába, aki éktelen ordítással menekült előlük, át a falon. Utána az egész úton semmi bajunk nem történt. Ez a nap négereimet hosszúra nyúló megbeszélésre késztette. Ami nekünk a véletlenek egyszerű csoportosulása volt, nekik egy intő jel beteljesedését jelentette, amit a vadonba indulásunk első napján kaptunk. Akkor ugyanis Ford kocsinkkal ráhajtottunk egy hídra, s a híddal együtt egy patakba zuhantunk. Akkor a boyok olyan képet vágtak, mintha azt mondanák: "Na, ez is jól kezdődik." Hozzá még egy trópusi vihar is támadt, ami bőrig áztatott bennünket, és több napig lázas voltam miatta. A fent említett estén azonban mi, fehér emberek meredtünk elgondolkodva egymásra, és kénytelen voltam vadász­barátomnak azt mondani: "Szinte az a benyomásom, hogy ez már sokkal régebben kezdődött. Emlékszel még arra az álmodra, amit közvetlenül Zürichből való elutazásunk előtt meséltél el?" Akkor ugyanis egy igencsak nyomasztó lidérces álma volt. Azt álmodta, hogy Afrikában vadászik, és váratlanul egy óriási mamba megtámadja. Félelemtől sikoltozva ébredt. Álma mély benyomást tett rá, és be is vallotta, arra gondolt, hogy ez az álom valamelyikünk halálát jelenti. Természetesen az enyémre gondolt, mert a "guter Kamerad" - szokás szerint - mindig a másik. Mégis később ő betegedett meg súlyos maláriá­ban, amely a sírig elkísérte.

Hölgyeim és uraim! Ez az elbeszélés itt, ahol nincsenek kígyók és anofeleszek, úgyszólván semmitmondó. De képzeljék el a kék bársony trópusi éjszakát, gigantikus, feketén nyújtózó őserdei fákkal, gondoljanak az éjszakában messziről odaszűrődő rejtélyes hangokra, a magányos tűz mellé támasztott töltött fegyverekre, a moszkitóhálókra, az iváshoz felforralt mocsárvízre és arra a mély meggyőződésre, melyet egy öreg, a vidéken járatos afrikai így fogalmazott meg: "You know this isn't man's, it's God's country." [Tudja, ez a vidék Istené, nem az emberé.] Ott nem az ember uralkodik, hanem a természet, az állatok, a növények és a mikrobák. Ehhez járul a megfelelő lelkiállapot, és akkor érthető, hogy olyan összefüggések derengenek fel bennünk, amelyeket korábban kinevettünk. Ez a határtalan önkény uralmának az a világa, melyet a primitív embernek naponta számításba kell vennie. Számára a szokatlan esemény nem tréfadolog. Ilyen következtetéseket von le belőle "ez nem jó hely" vagy "ez a nap kedvezőtlen" - és ki tudja, hogy mennyi veszély kerülhető el ezzel a figyelmeztetéssel?

"Magic is the science of the jungle." A baljós előjel arra ösztönöz, hogy azonnal meg kell változtatni az eddigi tevékenységet, mellőzni kell a tervezett vállalkozást, módosítani a lelki hozzáállást. Ezek bizonyára mind nagyon célszerű intézkedések, tekintettel a véletlenek csoportosulására és a primitív embereknek a lelki kauzalitást illető tökéletes járatlanságára. Mi megtanultuk - hála az úgynevezett természetes okok egysíkú preferenciájának -, hogy elválasszuk a szubjektív lelki jelenségeket az objektív természetesektől. Ezzel szemben a primitív ember lelke környezete tárgyaiban foglal helyet. Nem ő esik bámulatba, hanem az objektum, egy mana, vagyis az rendelkezik varázserővel, ennélfogva minden láthatatlan hatás, amit mi szuggesztibilitásnak vagy képzelőerőnek tulajdonítanánk, számára kívülről jön. Az a vidék, ahol él, nem földrajzi, nem geológiai, nem is politikai terület. A mitológiáját és vallását tartalmazza, és ha nem is tudatosan, a vele közös gondolatokat és érzelmeket rejti. Félelme bizonyos "nem jó" helyekre korlátozódik. Ebben az erdőben elhunytak szellemei laknak. Abban a barlangban ördögök vannak, akik minden belépőt megfojtanak. Azon a hegyen lakik a nagy kígyó, a domb a mondabeli király sírját rejti magában, annál a forrásnál, sziklánál vagy hegynél minden asszony teherbe esik, ott azt a gázlót kígyódémonok őrzik, ez a nagy fa pedig olyan hangokat hallat, amelyek egyeseket közülük hívogatnak. A primitív ember nem rendelkezik pszichikummal. A lelki történés objektív, és a külvilágban zajlik. Még az álmaik is realitások, különben figyelemre sem méltók. Az Elgon-hegység környékén élők például a legkomolyabban közölték, hogy ők sohasem álmodnak, legfeljebb a sámánjuk. Ő pedig kérdésemre azt válaszolta, hogy mióta az angolok bejöttek az országba, már ő sem álmodik. Persze az apjának még voltak nagyszabású álmai, tudta, hová vándorolt a csorda, hol tartózkodnak a tehenek borjaikkal, mikor van háború vagy dögvész. Most már csak a district commissioner tud mindent, ők semmit. Ugyanolyan rezignált volt, mint egyes pápuák, akik úgy vélik, hogy a krokodilok nagy része belépett az angol adminisztrációba. Ugyanis egy bennszülött fegyenc egyszer megszökött a hatóságoktól és miközben egy folyón megkísérelte az átkelést, egy krokodil súlyosan megcsonkította. Azóta feltételezik, hogy az egy rendőrségi krokodil volt. Az Isten már csak az angolok álmaiban beszél, hiszen övék a hatalom, nem pedig az elgoni varázslóé. Hozzájuk költözött át az álom funkciója. Ugyanígy költözik ki alkalmilag a saját lelkük is belőlük, és a sámán kalitkába zárja őket, mint a madarakat. Vagy pedig idegen lelkek vándorolnak beléjük és betegségeket okoznak. A lelki tartalmaknak ez a projekciója természetesen olyan viszonyt teremt az emberek, az emberek és állatok, valamint a tárgyak között, ami nekünk teljesen felfoghatatlannak tűnik. Egyszer egy fehér vadász lelőtt egy krokodilt. A közeli faluból nyomban odasereglettek a lakosok és igen indulatosan kártérítést követeltek. Tudniillik a krokodil az egyik öregasszony volt a falujukban, aki a lövés pillanatá­ban halt meg. Nyilvánvaló, hogy vadonbéli lelki mása ez a krokodil volt. Egy másik vadász lelőtt egy párducot, mert jószágait veszélyeztette. Egyidejűleg a szomszéd faluban meghalt egy asszony. Persze, hogy ő is azonos volt ezzel az állattal.

Lévy-Bruhl ezekre a különös vonatkoztatásokra hozta létre a szakkifejezést: participation mystique. A misztikus jelzőt nem tartom szerencsés választásnak, mert a primitív embereknél eközben semmi féle misztikus jelenségről nincs szó, hanem ezek valójában a legtermészetesebb dolgok. Ezek csak nekünk olyan különösek, mert tőlünk az effajta lelki hasadások látszólag idegenek. Pedig nálunk is előfordulnak, csak nem ebben a naiv, hanem valamivel civilizáltabb formában. Például gyakorlatilag magától értetődő, hogy a másik emberben a saját lelkünk profilját tételezzük fel azzal az elvárással, hogy a másiknak is ugyanaz tessék vagy tűnjék kívánatosnak, mint ami nekünk, és ami nekünk rossz, az a többieknek is rossz legyen. Joggyakorlatunk például csak nemrég szánhatta rá magát az ítélet pszichológiai mérlegelésére. A "Quod licet jovi non licet boni" [amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek] irányelv még mindig bőszíti a naiv lelkeket. A törvény előtti egyenlőség még manapság is értékelhető vívmánynak számít. Közben minden hitványságunkat és értéktelenségünket, amit nem szívesen vallunk magunkénak, a másik nyakába varrjuk, miattuk őt kritizáljuk és vele szállunk szembe, amikor is nem más történik, mint hogy a csökkent értékű lélek egyikünkből a másikunkba költözött. A világ még mindig tele van bêtes noires-okkal [fekete bárányokkal], mint ahogy korábban boszorkányok és farkasemberek nyüzsögtek benne.

A pszichológiai projekció, vagyis Lévy-Bruhl misztikus participációja, amit ő nagy elismerést keltően a primitív ember különösen jellemző sajátosságaként tüntet fel, a leginkább szokásos lelki jelenségek egyike, csak mi másképpen hívjuk, és rendszerint kételkedünk létezésében. Tudattalanunk együttesét a szomszédunkban ismerjük fel, és ennek megfelelően bánunk vele. Ma már nem végeztetünk méregpróbát vele, nem sütögetjük, nem kínozzuk, hanem morálisan okozunk fájdalmat neki, saját igazunkról a legszilárdabban meggyőződve. Pedig amiért síkra szállunk ellene, az rendszerint saját csökkentértékűség-érzésünk.

A primitív ember differenciálatlan tudata és az ezzel járó totális önkritika hiánya miatt egyszerűen valamivel többet projiciál, mint mi. És mivel a projektum teljesen objektív tényként hat rá, ennek megfélően kijelentései is objektivizálódnak. Nálunk valami tréfás dolog rejtőzik a mögött, ha valakit úgy jellemzünk, hogy nősténypárduc, vagy ha libának, tehénnek, tyúknak, kígyónak, ökörnek, szamárnak, tevének stb. tituláljuk, hiszen ezek az epitheton ornanszok közkeletűek. Az őserdei ember lelkéből csupán csak ez a csipkelődő, morális mellékíz hiányzik, mert ehhez az archaikus ember túlságosan természetes, és az éppen zajló események annyira igénybe veszik, hogy nálunk sokkal kevésbé késztetik minősítésre. A pueblók teljes tárgyilagossággal fejtették ki, hogy én a medvetotemhez tartozom, vagyis medve vagyok, mert nem támaszkodás nélkül jövök le a létrán, hanem háttal, négykézláb, mint a medve. Ha valaki Európában barlangjába visszavonult medvének tartana, ugyanezt tenné, csak egészen más éllel. Az őserdők lakóinak a lelki motiváltsága, ami ránk olyan külön­leges hatással van, nálunk szóképpé vált, mint annyi sok más mozzanat. Ha meta­foráinkat konkretizáljuk, akkor kerülünk birtokába a primitív szemléletnek. Nézzük például a következő kifejezést "orvosi kezelésbe venni". Primitív átfogalmazásban: "kézrátétel", "kézzel történő megmunkálás", tehát ugyanaz, amit a sámánorvos tesz a betegeivel.

Az őserdei pszichét azért értjük meg olyan nehezen, mert tökéletesen elképedünk attól a konkrét szemlélettől, hogy valakinek totálisan lehasadhat és valamelyik vadállatban tartózkod­hat a lelke. Mert ha mi valakit tevének nevezünk el, nem az állítjuk, hogy az illető minden szempontból teveszerű emlős, hanem úgy véljük, hogy csak bizonyos vonatkozásban hasonló ehhez az állathoz. Ezzel mi az ő személyiségének vagy lelkének csak egy darabkáját hasítjuk le és csupán ezt a töredéket személyesítjük meg, mint tevét. Ennek megfelelően, akit nősténypárducnak nevezünk, továbbra is ember marad a számunkra, csak az egyénisége egy párducé. A primitív embereknek azonban, mivel nekik minden tudattalan lelki tartalmuk konkrét, ha valakit párducnak hívnak, annak párduc lelke is van, vagy még teljesebb hasadásnál ez a párduclélek valóságos párduc alakjában él is a vadonban.

A projekciótól áthatott identitáskép olyan világot hoz létre, amelybe az ember nemcsak fizikailag, hanem pszichikailag is teljesen beágyazódik, bizonyos mértékben össze is olvad vele. Ennek a világnak sohasem az ura, hanem csak egy része. Ezért állnak a primitív emberek még távol az ember partikularizációjától. Azt nem is álmodják, hogy ők lennének a teremtés koronái. Állattani osztályozásuk sem az emberben kulminál, hanem a legrangosabb élőlény az elefánt, utána következik az oroszlán, azután az óriáskígyó vagy a krokodil, majd az ember, és végül az alacsonyabb rendű lények. Az ember még be van sorolva a természetbe. Nem gondol arra, hogy uralhatná a természetet, ezért legfontosabb törekvése arra irányul, hogy veszélyes véletlenjeitől védekezzék. A civilizált ember viszont kísérletet tesz arra, hogy uralkodjék a természeten, ezért legfőbb érdeklődése azokra a természetes okokra terelődik, amelyek a természet rejtett műhelyének a kulcsát ígérik neki. Ezért is bántja annyira az önkényes hatalmak létének feltételezése és egzisztenciájának korlátai, hisz ez esetben okkal sejlik fel benne az a konklúzió, hogy alapjában véve felesleges az a törekvése, hogy uralja a világot.

Összefoglalásul a következőket állapítanám meg:

Az archaikus ember alapvető sajátossága a véletlen önkényéhez való hozzáállása, mert a világban történteknek ez az a faktora, ami neki összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentőségű, mint a természetes okok rendje. A véletlen önkénye egyrészt a véletlenek tényleges halmozó­dásából, másrészt a tudattalan lélek kivetüléséből - az úgynevezett participation mystique-ből - tevődik össze. Ámbár az archaikus ember számára a fenti megkülönböztetés nem helytálló, mert a projektált esemény nem választható külön az objektív fizikai történéstől. Neki a véletlen azért holmi lélektől áthatott beavatkozás, azaz szándékolt önkényes aktus, mert nem fogja fel, hogy a szokatlan esemény azért rendíti meg, mert csodálatával vagy ijedelmével ő maga teremti meg az erejét. Itt mindenesetre ingoványos talajra léptünk. Vajon valami azért szép-e, mert én kölcsönzöm neki a szépséget? Vagy a dolgok szépsége késztet arra, hogy elismerjem? Önök jól tudják, hogy az emberiség legnagyobb szellemei egykor azzal a problémával foglalkoztak, hogy vajon a szentséges Nap világítja-e meg a mindenséget vagy az emberi szem sugara. Az archaikus ember a Napban, a civilizált a szemében hisz, hacsak nem morbid poéta, vagy ha egyáltalán foglalkoztatja a téma Ő kénytelen megfosztani a lelkétől a természetet, hogy uralma alá hajtsa, azaz minden ősi projekciót vissza kell vonnia, legalábbis onnan, ahol tárgyilagosságra törekszik.

Az archaikus világban mindennek van lelke, az embernek - helyesebben - az emberiségnek a kollektív tudattalan a lelke, hiszen az egyed még nem rendelkezik lélekkel. Ne feledjük, hogy a krisztusi keresztelés szentségének az igénye az emberiség lelki fejlődésének a legfontosabb mérföldköve. A keresztség nyújtja az egyéni, valóságosan létező lelket, de ezt nem az egyes, mágikus keresztelő rítus hozza létre, hanem a keresztség eszméje, ami az embert a világával létesített archaikus identitásából kiemeli, és egy világ fölé helyezett élőlénnyé avatja. Hogy az emberiség ennek az ideának a nívóját elérhesse, ez volt a keresztségnek és a szellemi, az átlényegült ember megszületésének a legalapvetőbb szándéka.

A tudattalan pszichológiájában az az alapelv érvényesül, hogy minden viszonylag önálló lélek­résznek személyiségkaraktere van, vagyis tüstént megszemélyesül, mihelyt alkalma adódik független megnyilvánulásra. Ehhez legszebb példák az elmebetegek hallucinációi és a médiumok­kal történő kommunikációk. Ahol a lélek valamely függetlenné vált része projiciálódik, ott létrejön egy különben láthatatlan személy. Így jelennek meg a szokásos spiritiszta szeánszokon a szellemek, és ugyanez a helyzet a primitív embereknél is. Ha lényeges lélekrész projiciálódik valakire, akkor abból mana lesz, azaz egy szokatlanul hatékony lény, tehát varázsló, boszorkány vagy farkasember stb. Az a primitív elképzelés, hogy a sámánorvos az éjjelente elvándorolt lélekrészeket ketrecébe fogja, mint a madarakat, a legfényesebben illusztrálja a mondottakat. Ezekből a projektumokból lesz a sámán mana, ezek késztetik beszédre az állatokat, fákat és köveket, és mivel lélekrészek, éppen azért kényszerítik feltétlen engedelmességre az egyént. Ennélfogva válik az elmebeteg hallucinációi rabjává, mivel ezek a projekciók a saját lelki tevékenységéből erednek, és ezeknek tudat­talanul éppen olyan mérték­ben alanya, mint a valóban hallhatóknak, láthatóknak és észlel­hetőknek.

Lélektani szempontból tehát a primitív embereknek az az elképzelése, hogy a véletlen önkény uralma a szellemek és a varázslók működésének szándékolt következménye, nekik a legtermészetesebb - mert elkerülhetetlen - következtetés.

De ne áltassuk magunkat e tekintetben! Tudniillik, ha egy okos primitív embernek előadnánk a mi tökéletesen tudományos magyarázatunkat, akkor ő vádolna bennünket a legnevetsége­sebb babonasággal és a logika teljes hiányával, mert neki az a véleménye, hogy a Nap világítja meg a Földet, és nem a szemünk. Ilyenformán részesültem egyszer egy barátomtól, "Tengerszem" puebló főnöktől megszégyenítő rendreutasításban, mikor is az ágostoni érveléssel: "Non est hic sol dominus noster, sed qui illum fecit." [Nem ez a Nap a mi Urunk, hanem, aki teremtette.] inszinuáltam. Megbotránkozva rivallt rám, a Napra mutatva: "Ő, aki ott megy, a mi atyánk, hiszen láthatod. Belőle árad minden fény, minden élet, semmi sincs, amit ne ő csinált volna." Heves izgalom vett erőt rajta, birkózott a szavakkal, végül kitört belőle: "Maga a hegylakó, aki egyedül jár, sem tudná még a tüzét sem nélküle meggyújtani." Szebben, mint e szavakkal valójában alig lehet jellemezni az archaikus álláspontot. Minden hatalom kívül található, és csak általa létezhetünk. Bizonyára, minden további magyarázat nélkül is jól látják, hogyan konzerválja még a mi, isteneitől megfosztott napjainkban is a vallásos gondolkodás az archaikus lélek állapotát. Sok-sokmillió ember gondolkodik még mindig hasonlóképpen.

Midőn fentebb megtárgyaltuk a primitív emberek alapbeállítódását a véletlen önkényére, arra az álláspontra helyezkedtem, hogy ez a szellemi magatartásuk bizonyos fokig célszerű, és ennek megfelelően értelmes. Kockáztassuk meg - ha csak egy percre is - azt a hipotézist, hogy az önkényes hatalmasságokról szóló primitív elméletnek nemcsak pszichológiai, hanem tényleges jogosultsága is van.

Ne féljenek: nem akarok ajtóstul rontani a házba és önöket a boszorkányság tényszerűségéről meggyőzni, csupán önökkel együtt szeretném megfontolni, hogy milyen következtetésekre jutnánk, ha - mint a primitívek - azt tételeznénk fel, hogy minden fény a Napból ered, hogy a dolgok önmaguktól szépek és hogy az emberi lélek egy darabja esetleg egy párduc, ha tehát igazat adnánk a primitív mana-teóriának. E szerint az elmélet szerint a szépség hat ránk, és nem mi nyilvánítunk szépnek valamit. Valaki ténylegesen ördög, nem pedig attól vált ördöggé, hogy mi rávetítettük saját gonoszságunkat. Valóban léteznek önmaguk erejéből hatékony emberek, a mana-személyiségeknek nevezettek, akik az egzisztenciájukat egyáltalán nem a mi képzelőerőnk­nek köszönhetik. A mana-teória ugyanis azt jelenti, hogy van valamiféle egyetemesen áradó erő, ami rendkívüli hatását valóságosan kifejti. Mindenre hat, ami csak létezik, különben semmi sem volna igazi. Csakis az ő energiája következtében tételezhető fel a létezés. A létező egy erőtér. Amint látják, a primitív mana-teória egyfajta energetikai kiegészítés képzetét kelti. Idáig bizonyára nem okozott nehézséget a primitív felfogás követése. Ha azonban ezt a szemléletet következetesen tovább szőjük és a fent említett lelki projekciókat ellentétükbe fordítjuk, akkor azt is állítjuk, hogy nem a képzeletünk vagy az érzéseink változtatják a sámánt varázslóvá, hanem ő varázsló, és ő az, aki mágikusan hat ránk; hogy a szellemeket sem hallucináljuk, hanem önszántukból jelennek meg nekünk. Ha pedig ilyen megállapításokra jutunk, legyenek bár a mana-elmélet logikus derivátumai, mégiscsak meghökkenünk és ismét a mi szép projekció-teóriánkra tekintünk vissza. Nem kisebb problémáról van ugyanis szó, mint arról a kérdésről: vajon a lelki funkciók, a lélek, a szellem vagy a tudattalan bennünk keletkezett, vagy pedig a psziché a tudat képződése kezdetén ténylegesen szándékok és önkényes hatalmak formájában kívül foglalt helyet, és a lelki fejlődés folyamán csak fokozatosan került az emberekbe? Vajon az úgynevezett lehasított lélekrészek valamikor igazán egy teljes egyéni lélek részei voltak, avagy önállóan létező lelki egységek, egyszerűbb kifejezéssel: szellemek, ősök lelkei vagy hasonlóak, amelyek a fejlődés során inkarnálódtak az emberbe, és fokozatosan illesztették össze benne azt a világot, amit most a lelkének nevezünk? Ez a végkövetkeztetés kétségkívül szokatlanul hangzik, azonban alapjában véve nem teljesen értelmetlen. Nemcsak a vallásos, hanem a pedagógiai felfogás szerint is olyan lelki tartalmat plántálhatunk az emberekbe, amely eredetileg nem volt bennük. Létezik szuggesztió is és befolyásolás is, sőt a legmodernebb behaviourizmusnak e tekintetben szertelen elvárásai vannak. A lélek komplex összeolvadá­sának az elméletét az egyszerű szemléletben érthetően, különböző formákban képezi le: például a megszállottságban és az ősök lelkének inkarnációjában, a lélekvándorlásba vetett - általánosan elterjedt - hitben. Vagy vegyük szemügyre a tüsszentést, amire még mindig illik az mondani: "Kedves egészségére váljék", ami azt jelenti, hogy "remélhetőleg az új lélek nem árt neked". Az is hasonlít a komplex összeolvadáshoz, mikor tapasztaljuk saját egyéni fejlődésünk folyamán, hogy az egymásnak ellent mondó részhalmazok hogyan formálódnak egységes személyiséggé. Ha testünk a Mendel-féle öröklött egységek sokaságából állt össze, akkor talán nem teljesen kizárt, hogy lelkünk is azonos körülményeknek volt kitéve. Hasonló a meggyőződése napjaink materialista nézetének, amelyet az archaikussal együtt közös tendencia jellemez, éspedig az, hogy az individuum csupán egy rezultátum, ami a materialis­ták szerint különféle természetes okok, a primitív emberek szerint a véletlen önkényé­ből keletkezett. Mindkét esetben az egyén a környezetében ható szubsztancia lényegtelen és véletlen termékének tűnik. Ez a szemlélet teljesen következetes az archaikus világkép fényé­ben, ahol is a közönséges egyed sohasem fontos, hanem korlátlanul pótolható és feltétlenül múlandó. A materializmus a legszigorúbb kauzalitás kerülőútján jutott újból vissza a primitív felfogáshoz. De a materialisták rendszerességükből adódóan radikálisabbak, mint a primitív emberek. Utóbbiaknak van egy előnyük; a következetlenségük: kivételeznek a mana-személyiségekkel. Ezek a történelmi fejlődés során istenek, hősök és isteni királyok méltóságára emelkedtek, akik - mivel az istenek öröklétét biztosító eledelből ettek - halhatatlanságban részesültek. Bizony, az egyén halhatatlanságának és maradandó értékének az eszméje már a korai archaikus fokon is fellelhető: előbb a kísértethitben, majd a korabeli mítoszokban, ahol még nem volt halál, hanem az mindenkor valamilyen idétlen félreértés vagy hanyagság miatt következett be.

A primitív ember nincs tisztában felfogásának ezzel az ellentmondásával. Négereim egyre bizonygatták nekem, hogy fogalmuk sincs arról, mi történik velük haláluk után. Akkor ugye meghalnak, nem lélegzenek, a holttestet az erdőbe viszik, ahol a hiénák felfalják. Így gondolkodnak nappal, éjszaka viszont csak úgy nyüzsögnek a halottak szellemei, akik embert és jószágot megbetegítenek, megtámadják és megfojtják az éjszakai vándort stb. Az ilyen és ezekhez hasonló következetlenségek miatt az európai úgyszólván kibújna a bőréből, mert nem gondol arra, hogy a mi kulturált világunkban sincs ez másképp. Vannak egyetemeink, melyek az isteni beavatkozásról azt tartják, hogy szóra sem érdemes, ugyanakkor van teológiai fakultásuk. Létezik nem egy materialista természettudós, aki obszcén dolognak tartja, ha valamilyen állatfaj akár legparányibb variációját isteni önkény aktusából vezetik le, és közben lelke másik rekeszében egy tökéletesen felépített keresztény vallást dédelget, ami, noha csak vasárnapon­ként, de akkor szemmel láthatóan igaznak bizonyul. Hát akkor miért bosszankod­nánk a primitív következetlenségeken?

Az emberiség ősi gondolkodásából egyáltalán semmilyen filozófiai rendszer nem vezethető le, csupán antinómiák, amelyek azonban minden korban, minden kultúrában minden probléma kimeríthetetlen bázisát képezik.

Vajon az archaikus ember representation collectives-jei mélyen gyökereznek, vagy csak olybá tűnnek? Kezdetben volt az eszme, vagy csak később az ember teremtette meg? Ezekre a végső kérdésekre nem ismerem a választ, de - befejezésül - elmondanám még egy megfigyelésemet, amit az Elgon-hegység törzseinél tettem. Összevissza kutattam és kérdezősködtem vallásos eszméik vagy ceremóniáik bármilyen nyoma felől, és heteken át semmire sem bukkantam. Pedig az emberek megmutattak mindent és készségesen adtak felvilágosítást mindenről. Beszélgetése­inket bennszülött tolmács sem hátráltatta, mert sok öreg férfi beszélt szuahéli nyelven. Bár kezdetben tartózkodóak voltak, de amikor megtört a jég, a legbarátságosabb fogadtatásban részesítettek. Vallásgyakorlatukról azonban akkor sem tudtak semmit mondani. Én azonban nem tágítottam, és egyszer csak egy öreg azt mondta: "Reggel, napfelkeltekor kimegyünk a kunyhókból, tenyerünkbe köpünk és a Nap felé tartjuk." Megkértem, hogy mutassa be nekem a ceremóniát, és ismertesse pontosan. Szóval: erősen beleköpnek vagy belefújnak a szájuk elé tartott markukba, majd a Nap felé fordítják tenyerüket. Megkérdeztem, hogy ez mit jelent, hogy miért csinálják, hogy minek fújnak vagy köpnek a tenyerükbe? Hiába: "Mindig így csinálták" - csak ezt válaszolták. Lehetetlen volt bármilyen magyarázatot is kapnom, és végül teljesen meggyőződtem arról, hogy valóban csak azt tudják, hogy csinálják, de hogy miért teszik, azt nem. Értelmet nem látnak ebben a tevékenységükben, amelyhez hasonló gesztusokkal az újholdat is köszöntik.

Tegyük fel, hogy én itt egy teljesen idegen jövevény lennék, aki azért jött ebbe a városba, hogy az itt uralkodó szokásokat kutassa. Először is letelepednék Zürichberg villái mellett és lakóikkal szomszédi kapcsolatot létesítenék. Azután feltenném a kérdésemet Müller és Meyer uraknak: "Kérem, mondjanak valamit vallásgyakorlásukról." Mindkét úr meghökken: ők soha nem mennek templomba, semmiről sem tudnak és hevesen tagadják, hogy ilyen dolgokkal foglalkoznának.

Közben kitavaszodik, és jön a húsvét. Egy reggel különös tevékenység közben lepem meg Müller urat, buzgón lót-fut a kertjében, festett tojásokat rejteget el és különleges, nyulat ábrázoló figurákat rak melléjük. Rajtaütök in flagranti: "Hát ezt a rendkívül érdekes ceremóniát meg miért titkolta előlem?" - kérdezem. "Miféle ceremóniát? Hiszen ez semmi. Ezt mindig csináljuk húsvétkor."

"De hát akkor mit jelentenek a tojások, a figurák, a rejtegetés?" Müller urat mintha fejbe kólintották volna. Maga sem tudja, éppoly kevéssé, mint azt, hogy mit jelent a karácsonyfa, és mégis csinálja éppúgy, mint a primitív emberek.

Esetleg a primitív ősök tudták jobban, hogy mit tesznek? - de ez fölöttébb valószínűtlen. Az archaikus ember csupán megteszi a dolgokat, és csak a már civilizált tudja, hogy mit hajt végre.

Hát akkor mit jelenthet az Elgon-hegység környéki törzsek fent említett ceremóniája? Nyilvánvaló, hogy offertórium [hódolat] a Napnak, ami ezeknek a népeknek a felkeltekor - és csak akkor - mungu, azaz isteni mana. Vegyük a nyálat, ami primitív felfogás szerint a személyes mana, gyógyító-, varázsló- és életerőt tartalmaz; vegyük a lélegzetet, az a "zoho", arabul: ruch, héberül: ruach, görögül: pneuma, szél és szellem Tehát a cselekvés így fejezhető ki: felajánlom Istennek élő lelkemet. Szótlanul végzett ima, ami akár így is hangozhatna: "Uram, a Te kezedbe ajánlom lelkemet."

Ez minden ok nélkül történik, vagy ideája már az emberiség előtt elgondolt szándék volt?

Hölgyeim és uraim! Ezzel a megoldatlan problémával fejezném be előadásomat.

- C. G. Jung: AZ ARCHAIKUS EMBER - részlet -

- - - - - 

Carl Gustav Jung Bollingen - videó

Egyre inkább úgy érezte Jung apó hogy, szüksége van egy még elvontabb, egy még természetközelibb, még inkább az elvonultságra, magányra és elmélkedésre alkalmas helyre. Így aztán a zürichi tavon néhány kilométerrel lejjebb hajózva rábukkant egy megkapóan csöndes kis helyre, Bollingenre. És aztán itt teremtette meg a rusztikus egyszerűséggel megépített remetelakját, spirituális otthonát, elvonultságának ideális helyszínét.

Se elektromosság, se vezetékes víz, semmi modernitás. Közvetlenül a tóparton, közel a természethez, ahol aztán volt úgy, hogy hónapokat töltött. Olvasott, elmélkedett, meditált, építkezett, kertészkedett, köveket faragott, és csak próbált egyre jobban a lélek mélységeibe hatolni, és a felismeréseit megérteni és megérlelni.

forrás:meditacionk.blogspot.com