Tartalomból: Van-e az állatoknak személyisége? Állati csoportén. Hogyan éreznek az állatok? A háziállatokról. Reinkarnálódnak-e az állatok? Mi történik velük a halál után?
Állati csoportén (csoportlélek, csoportszellem)
Rudolf Steiner szellemi kutatásai, antropozófiája alapján az állatoknak nem egyéni, hanem csoportlelkük, csoportszellemük van, amelyet itt általában csoporténnek fogok nevezni. Az állati csoportén olyan lelki-szellemi lény, aki egy állatcsoport közös énje. Az egymás között életképesen szaporodni képes állatok tekinthetők egy-egy csoporthoz tartozónak. Így sok egyed tartozik minden egyes állati énhez, állati lélekhez. Nem feltétlenül egy-egy faj vagy alfaj egyedei tartoznak egy-egy csoporténhez, akár több faj is tartozhat a fennhatósága alá. Ez különösen az alacsonyabb rendűnek nevezett állatoknál fordul elő, hiszen például a méhfajok is képesek a természetben egymással kereszteződni, szaporodni. Amikor ez lehetséges, annak a közös állati énhez való tartozás az oka.
(Rudolf Steiner szellemi megfigyelései szerint egyébként a méhek, hangyák, korallok csoporténje fejlettebb, mint a szarvasmarháké (GA 110). Ez egyébként a mai biológia rendszertani besorolásában úgy mutatkozik meg, hogy fajok feletti csoportlelkekről vagy fajt, alfajt irányító, éltető csoporténről van szó. E tekintetben valóban a korallok közös énje állhat a legmagasabban a felsoroltak között.)
Minden én (lélek, szellem) érzékfeletti, tehát fizikailag-érzékszervileg közvetlenül nem észlelhető, de a lény viselkedéséből, kinézetéből, felépítéséből stb. elég jól megismerhető.
Minden állatcsoport énje a Föld légkörét átható asztrálvilágban él, és onnan van összeköttetésben a fizikai testben élő állati egyedeivel. Az egymással szaporodóképes egyedek hozzátartoznak, az ő énjének (fizikai, éteri és asztrál)testi részei. E testiségek által él lelki-tudati életet a csoportén.
Az állati csoportént, csoportlelket, csoportszellemet nagyjából úgy lehet elképzelni, mint aki sok-sok „ujjat” növeszt, amelyekkel lenyúl a Földre. Mi a fizikai érzékszervi látásunkkal csak az „ujjak” végét látjuk, és ezek nem mások, mint az egyes állatok fizikai testben. Az „ujjak” nagy részét nem látjuk, noha a csoportén és fizikai síkra lenyúló hatása létező dolog. Így tartozik például az oroszlán-énhez az összes Földön élő oroszlán.
Így van ez a háziállatok esetén is. Minden kutya-egyed a pincsitől a német juhászig, a dobermantól a vizsláig az asztrálvilágban élő kutya-énhez tartozik, aki onnan irányítja az összes kutya életét, mióta csak létezik kutyatest a Földön. Ő ruházza fel a kutya-egyedeket azokkal a vágyakkal, ösztönökkel, képességekkel, amelyekkel aztán a saját lelki-asztrális lényében lévő vágyakat és ösztönöket ki tudja élni. A Földön élő pincsi vagy német juhász kutya fizikai felépítése is ezeknek a kutya-éntől fizikai szintig ható vágyerőknek és ösztönerőknek az eredménye. Azért képes szolgálni az egyes állat a maga fizikai felépítésével, szervezetével, érző képességeivel a csoportén lelki életének kibontakozását, mert a ő plántálja a fizikai egyedeibe azt, amire neki szüksége van ehhez. Minden eszerint jön létre az egyes állatban – persze csoportén szerint differenciáltan: egyiknél inkább ez, a másiknál amaz.
A csoportén hatásával magyarázható például a madarak vándorlása is. Az én adja nekik az ösztönt, hogy évről-évre vonuljanak más helyre. Ennek nem fizikai okai vannak, noha a fizikai szagváltozások és egyéb fizikai hatások is segítik a csoportlelket, hogy ez rendben megvalósulhasson minden évben fizikai szinten a hozzátartozó egyedeinél.
Személyiség? Legfeljebb személyes jellegű lelki élet
Annak a természeti lénynek lehet személyisége, egyénisége a Földön, amelynek énje van fizikai testében. Az embernek van ilyen individuális, személyes énje, és mi ezért is beszélünk magunkról úgy, hogy én teszem, én szeretem, gondolom stb. Senki nem nevezhet engem énnek. Ilyen értelemben csak önmagára mondhatja, hogy én. Ez abból a szellemi tényből fakad, hogy fizikai testünkben meg van testesülve mindenkinek a maga énje, amely mindenki másétól különbözik.
Az állatoknak is van gondolkodása, érzése, akarata, de ezekben soha nem húzódik meg ilyen egyénre vonatkozó jelentés, amely a viselkedésükből is leszűrhető. Miért nincs? Mert fizikai testükben nincs én megtestesülve. A csoporténjük csak kívülről, az asztrálvilágból küldi le a fizikai testekbe a lelki szubsztanciákat, erőket, az ösztönöket, vágyakat, de ezzel az állati én, és annak egy fikarcnyi része sem költözik fizikai testbe olyan módon, ahogyan ez az embernél megtörténik.
Csak az emberre érvényes a Földön: egy test – egy én (egyén). Egy földi csoport – egy én: ez az állatvilág énjeire, lelkeire vonatkozó igazság (csoportén).
Mivel magyarázhatók a közös énhez tartozó állatok közötti fizikai és viselkedésbeli különbségek?
Személyiségük, egyéniségük (egy-énjük) ugyan nincs az egyes állati egyedeknek, de egy részüknek van személyes lelki élete. Ezt a személyes jelleget tapasztaljuk például akkor, amikor egy alomból született kutyák vagy macskák teljesen más természetűek, másként viselkednek, mint a testvéreik. Persze mindegyik kutyául, illetve macskául viselkedik, mindegyik kutya ugat, mindegyik macska nyávog, egyik-másik mégis felismerhetően más a testvéreihez képest.
Ez a személyes jelleg semmiképpen sem arra utal, hogy a szeretett állataink személyiségek volnának.
Csak személyes, egyéni jellegű a lelki életük, amely több tényezőre vezethető vissza.
Az eltérések elsősorban abból adódnak, hogy maga a csoportén olyan lelki lény, aki személyes jelleggel, énszerűen működik földi testeiben, a hozzátartozó állati egyedekben. Ez a személyes, énszerű jelleg aztán a magasabb rendű (állandó hőmérsékletű, érzéseiket bensőből fakadó hangokban kifejező) állati egyedekben elég gyakran jól észlelhető módon jelentkezik, változatosan. Az állati egyed személyes jellege tehát mindenekelőtt a csoportén különféle személyes jellegű behatásainak eredménye. Az ő személyiségszerű lénye láthatóan annál változatosabb, mint amilyet a teljesen hasonló állati egyedekben meg tud élni. Ezért akár az egy alomból született állatok is kicsit más lelki jelleget kaphatnak tőle, mint a testvéreik, hiszen a csoportén minél teljesebben szeretné kiélni az érzéseit, vágyait és ösztöneit. Ez ennek a legfőbb oka.
A közös csoporténhez tartozó lelki, viselkedésbeli különbségek persze egyéb okokra is visszavezethetőek. A testiség sem teljesen azonos minden állati egyedben, még egy almon belül sem. Ez is a csoportén hatása, csak itt közvetetten jut érvényre.
Ezen túl a külső környezet miatt is vannak, keletkeznek testi különbségek – akár almon belüli egyedek esetén.
Negyedrészt az állati egyedek különféle lelki megélései miatt is alakulnak ki testi eltérések. Gyakran a fizikai-genetikai módosulások is a lelki megélések hatására alakulnak ki, és így nem csoda, hogy testi eltéréseket látunk a testvérekben.
A különbségek születéskor még kevésbé állhatnak fenn, vagy juthatnak érvényre, de hónapok, évek múltán az egyik állatnál ilyen, a másiknál olyan fajta testiség alakul ki. Főleg ilyenkor tapasztalja a gazda, hogy például a kutyái külsőleg még mindig igen hasonlóak, de lelkükben már jobban különböznek.
A testiségben lévő különbségeknek tehát igen meghatározó jelentősége van almon belül is. A testi különbségek adják a külső körülmény egy részét, miáltal a pincsi kicsit más lelkületű, mint egy német juhász vagy egy pitbull. A különféle fajtájú kutya-testek a csoportént a különféle lelki oldalai kifejezésére, megélésére teszik képessé. Nem elég, ha a csoportén csak lelkileg másként hat a testekbe; a testeknek alkalmasaknak, eltérőeknek is kell lenniük neki megfelelő módon, hogy valóban megélhesse teljes lelki világát a hozzátartozó egyedekben. A kutya csoporténje akkor tudja viszonylag teljesen kibontakoztatni az asztrálvilágban lévő lelki lényének földi életét, ha többféle fajta, többféle test áll a rendelkezésére a Földön. Az egy almon belüli különbségek is ilyen összetettebb okokra vezethetőek vissza (csoportén változatosságra törekvése + lelki megélések hatásai + külső környezet hatásai + ezek hatására testi eltérések a három testi lénytagban).
Egy-egy állati csoportén ezernyi, milliónyi, milliárdnyi állati testben egyszerre éli ki érzéseit, ösztöneit és vágyait. Az egyikben inkább ezt, a másikban inkább azt tudja kibontakoztatni. Nem maga a test idézi elő, hogy ilyen vagy olyan a pincsi vagy a doberman, hanem a pincsi és a doberman testisége ad eltérő lehetőségeket a kutya-énnek a kutyaságához tartozó lelki mivolt földi megélésére. Így van ez a magasabb rendű állatok nagy részénél is, csak nem ennyire jól észlelhető módon, mint a szívünkhöz közel álló háziállatoknál.
Egyébként a közös énhez tartozó állatok közötti lelki különbségek nem is annyira a fizikai-genetikai különbségek által valósulnak meg, tehát nem a fizikai szintű eltérések a döntőek, inkább az egyes állatok étertestének, érzőtestének (= asztráltestének) eltérő jellegének a hatásai, amelyet persze a csoportén plántál bele a hozzátartozó érzékfeletti testekbe. Ezek közvetett hatására is történnek a fizikai-genetikai módosulások.
A magasabb rendű állatoknál is vannak hasonló dolgok, mint az embernél a temperamentum. Ez az embernél az étertestből ered. Végső soron az állat éter- és érzőtestében lévő hajlamokat, vérmérsékletet is a csoportén „ülteti be a földi egyedeibe, és így valósul meg fizikai szinten az, aminek az ő irányítása alatt kell megtörténnie akár személyes jellegű lelki megélésekben.
Az ember-állat kapcsolat hatása a háziállatok lelki megnyilvánulására
A háziállatoknál az emberi befolyás is jelentős személyes jelleget erősítő tényező. Főleg a háziállatok képesek valamelyest az emberi személyiség egyénből eredő hatásai alá kerülni, és ehhez idomulni, amely aztán erősíti az ő személyes jellegű viselkedésüket, lelki életüket. Így az egy alomból származó állatok közti lelki különbségek az emberi személyiség, az egyén behatására erősödnek fel, illetve szenvednek némi módosulást. Így válnak bizonyos fokig szinte emberszerűen viselkedővé egyes háziállataink, pedig nincs is személyiségük.
(Ezzel szemben – már a halaktól „lefelé” – például a rovar-egyedekben semmi személyes nincs: erős kozmikus jelleg érvényesül a lelkükben. Lásd a rovarevésről szóló cikkemben. A növényi és a különféle állati táplálékok tudati hatásairól a „Táplálkozás és tudatfejlődés” című vaskos könyvemből lehet tájékozódni. A táplálékhatások szorosan összefüggenek azzal, hogy az elfogyasztott növényi és állati szubsztancia milyen lelki minőség hatása alatt jött létre.)
A magasabb rendű állatok lelki megélése
Az állati egyedeknek nincs énje, de van lelki élete, és ezáltal érző lények, sőt a halak felett állók nagyon is személyes jelleggel éreznek. Az állatok lelke kifejezetten érző lélek, az emberé erősen értelmi és öntudatos lélek is. Az állatok lelki életét sokkal inkább uralják az érzések, mint a miénket. Érzéseiket, vágyaikat, ösztöneiket sokkal kevésbé árnyalja, szürkíti, tompítja, fékezi a gondolkodásuk, ezért is sokkal intenzívebben képesek megélni lelkükben az örömöt, a fájdalmat, az ösztönt és a vágyat. Ha egy kutyát fejen ütnek, akkor ő azt nagyobb fájdalomnak érzi, mint ha ugyanakkora erővel az ember fejét ütnénk meg ugyanazon a részen. Ez főleg azért van, mert az állat érzéseit nem tompítja annyira a gondolkodása, mint az emberét. (Sőt az embernél ezt az öntudat is képes tompítani.)
De egyéb ok is szerepet játszik ebben, pontosabban ezt más oldalról is meg lehet világítani. Az állat – főleg a házi állataink, illetve a magasabb rendű állatok közül főleg az emlősök (pl. a delfinek is), madarak eléggé személyes jelleggel éreznek. Érzéseiket, személyes érzéseiket is álomszerűen élik meg. Egyébként mi is álomszerűen éljük meg, de a nappal álmodott érzéseinket eléggé elnyomja a gondolkodásunk világosságban élő ereje. Észre sem vesszük, hogy amikor örülünk vagy szorongunk, akkor egyúttal nyitott szemmel álmodjuk az érzéseket.
Az állatok tudatában a gondolkodás jóval szerényebb erővel lép fel, így lelki életük főként az érzések, vágyak, ösztönök megéléséből áll, meglehetősen álomszerűen. Az álomszerű tudatban az érzések intenzívebben élhetőek át, mint egy olyan világosabb tudatban, amivel mi emberek rendelkezünk nappali éber tudatállapotunkban. Ezt meg is tudom világítani álomtapasztalatainkra hivatkozva, hogy jobban el tudjuk képzelni. Amikor alvás közben álmodunk, akkor mi is intenzívebben érezzük az érzéseinket. Persze nem mindig emlékszünk erre, de ettől ez még így van. Akinek voltak már nagyon intenzív álmai, az tudja, hogy mennyire erős érzelmeket élt meg ilyenkor. Főleg rémálmok kapcsán lehet ezt érezni. Álomban az örömöt és a félelmet is intenzívebben éljük meg, mint nappali éber tudatunkban. Némileg hasonlót lehet elképzelni a kutyáink, marháink, malacaink, libáink, lovaink kapcsán – csak náluk ez az álomszerű éber állapotukban is így zajlik. Ezért is kellene sokszor sokkal kíméletesebben bánni az állatokkal, mint ahogy ma sokan teszik. Ezért is kellene a mai állattenyésztési gyakorlatot ilyen ismeretek fényében átalakítani. Ezeknek az állatoknak az álomszerű tudatában ugyanaz a fizikai ütés vagy negatív hatás erősebb fizikai vagy lelki fájdalomként jelentkezik, mint amit mi éreznénk ugyanilyen hatásokra a nappali világos gondolkodás által uralt tudatunkban.
Mi az állati halál?
Ha egy állat elpusztul, akkor teljesen más történik, mint amikor az ember hal meg. Az állat persze előtte jobban szenvedhet, mint az ember – legalábbis ha lelki megélését bensőből fakadó hangokkal kifejező állatról van szó.
Ha az embernél halálról beszélünk, akkor nem helyes az állatok pusztulását ugyanezzel a szóval jelölni. Ez nagyon más. Az embernél az én földi testben való megtestesülése miatt teljesen más történik, mint az állatnál. Az ember a halál után is létezik, míg az elpusztult állat reálisan megszűnik létezni. Az embernek a halál után is folytatódik a tudata, az állatnak viszont a tudata is megszűnik. Az embernek a halál után ismét felébred a személyes énről való tudata, az állati egyednek sem a Földön, sem a „halála” után nincs öntudata. (Lásd az ember halált követő életéről, tudatra ébredéséről a „Halálról és szervátültetésről szellemtudományosan” című könyvemet.)
Az állatnak nem éntudata, hanem legfeljebb testtudata van
Öntudata, éntudata csak annak a lénynek lehet, amelynek fizikai testében énje van. Mivel az állati egyedeknek fizikai testükben nincs énje, ezért nem létező énjükről sem lehet tudatuk, hiszen az öntudat az énről való tudat. Az állati egyed nem tud arról, hogy énje volna, ezért nincs is éntudata. Nem tud a csoporténről sem, akihez „ő” tartozik, tehát csoportén-tudata sincs. Az állatnak – földi életében – legfeljebb testtudata van, amit az etológusok is össze szoktak téveszteni az éntudattal.
A csoporténnek persze van tudata az asztrálvilágban, amiről viszont semmit nem tudnak a hozzátartozó állati egyedek.
Fejlődőképes-e az állati egyed?
Az állati egyedeknek lelke van, még a legparányibbaknak is, tehát nagyon is érző lények. A magasabb rendű állati egyedek – lelke által meglévő – tudata a mi lelki életünkkel is szorosabb rokonságban áll, csak az ember sokkal kifinomultabb lelki életre képes, mint bármelyik állat. (Ennek okára röviden világítottam rá a „Világba nézek én” első lapszámában.) Ez egyébként abból fakad, hogy az ember az énje által fejlődőképes, míg az állati egyed pont azért nem képes fejlődni, mert benne nincs én, ami fejlődhetne. A lélek önmagában nem fejlődőképes, csak ha én(mag) is él benne. Ha nekünk sem lenne önálló énünk, énmagunk, akkor nem beszélhetnénk önmagunkról, és mi is legfeljebb idomíthatóak volnánk, hasonlóan élnénk, mint az állatok. (Az ember és az állat különbségéről más megközelítésből már írtam jó néhány évvel ezelőtt, amely mindezt kiegészíti.)
Mi történik az elpusztult állattal?
Amikor „meghal” egy állat, például egy mókus, akkor olyasmi történik – a korábbi hasonlatot folytatva –, hogy a csoportén az egyik fizikaiságba érő „ujját” visszahúzza az asztráltérbe, önmagába. Ami a mókus fizikaisága volt a Földön, az mintegy lefoszlik róla, a mókus éterteste, asztrálteste és némileg énszerűen, személyesen élő lelke pedig visszatér az asztrálvilágba, a mókus-énbe, annak átfogóbb lelki lényébe. A mókus holtteteme a Földön marad, fizikai elemei visszatérnek a földi természetbe, érzékfeletti része pedig betagozódik az asztrálvilágban abba a lénybe, amely „őt” a Földön mókussá tette.
Persze ez sincs mindig így. Az emberhez legközelebb álló állatok érzékfeletti lénye nagyon gyakran nem tud már visszatagozódni. Ennek egyrészt az az oka, mert „ők” eleve azért vannak itt, hogy az ember közelében legyenek, közvetlenül az ember szolgálatába szegődve éljenek. Az ilyen állatok általában eleve hajlanak az emberrel igen bensőséges érzelmi viszonyt kialakítani, sőt rájuk az ember énje is képes hatni, amely az állat személyes jellegének is erőteljesebb kifejezést ad, sőt annyira erősíti azt, hogy már tévesen azt hisszük, hogy „márpedig személyisége van a kutyámnak, macskámnak”.
Az az állat, amelynek olyan gazdája volt, akit az állat nagyon szeretett, azok lelkisége általában nem tud visszatagozódni a földi pusztulásuk után a csoporténbe. Ez mifelénk bizonyára a kutyával, macskával, lóval szokott a leggyakrabban előfordulni.
Rudolf Steiner szellemi megfigyelései szerint a majmoknál az emberi én közelségének hatása és emberhez fűződő erős érzelmi viszony nélkül is úgy van, hogy a majomhoz tartozó lelki szubsztancia és erő nem tud a majom-énhez visszatagozódni. Ennek oka, hogy a majom-egyedek több lelki szubsztanciával rendelkeznek a csoporténjükből, mint a többi állat. „A majom a csoportszellemtől túl sokat von el, és helyez be egyéni alakjába, ami lent megjelenik. És míg egyébként az alacsonyabb rendű állatoknál minden visszakerül a csoportszellemhez, a majom, minthogy túl bonyolulttá vált, fizikai organizációjából visszatart valamit. Itt túl sok áramlik ki a csoportszellemből, ami nem tud ismét visszatérni.” (GA 102) (Itt a majmokhoz képest beszél alacsony rendű állatokról. Ebből a szempontból a legtöbb emlős állat is alacsony rendű, mert minden gond nélkül vissza tud térni az, ami a csoportszellemből nyúlt le a földi állati testekbe.)
Mi történik abban az esetben az elpusztult állathoz tartozó lelki szubsztanciával, amely benne lehetővé tette a csoporténnek a földi lelki életet, de nem tud visszatérni oda? Még magasabb szellemi lényekhez tér vissza. Az antropozófiai szellemtudomány azokat a lényeket, amelyek az állati csoportlelkek létét lehetővé tették, mozgásszellemeknek nevezi. Az ő szellemi-isteni szubsztanciájukból fűződtek le az állati csoportlelkek, csoportének. Miként az embernek az ént a Biblia elején is említett teremtő szellemi-(isteni) lénycsoport, az elohák, a formaszellemek adták (Elohim), úgy az állatok énje még magasabb szintű lényektől ered, és ezek a mozgás-szellemek. Tehát az oly kedves kutyánk, macskánk így sem, úgy sem él tovább: vagy a mozgás-szellemekből lefűződött kutya-énbe, macska-énbe olvad bele, vagy a mozgás-szellemekbe. Az állati egyednek meg teljesen mindegy, hová olvad vissza, mert földi pusztulásával megszűnt létezni. Egyedi folytatása nincs a földi életének.
Állati fejlődés?
Így még inkább megérthetjük a fejlődés bizonyos tényeit. Egyetlen állati egyed sem képes igazából fejlődni. Egy-egy földi életben sem fejlődik, legfeljebb a csoportén egyre inkább képes kiélni az egyedben azt, ami benne már előzőleg is megvolt. Idomítással előhozható belőle sok minden, vagy visszatartható sok minden, hogy ne jelenjen meg a viselkedésében, de ez nem egyedfejlődés.
Fejlődni csak olyan lény képes, amelynek énje is van. Az egyes állatoknak nincs énje, ők mintegy „ujjbegyei” csupán a csoporténnek, ahogy a hasonlatban említettem. Az én ujjam sem képes fejlődni, de ujjaim használatával saját énem is fejlődhet. Valami hasonló zajlik az állati egyedek és az én között is, amely élteti és „használja” őket.
Minden állati csoportén: én. Ők ezért fejlődőképesek. Ha például megtanítanak egy állatfaj néhány egyedének valamit, az a pusztulásuk után beolvadhat a csoporténbe, aki ezt követően az egész Földön érvényre juttathatja a hozzátartozó földi egyedekben azt az új képességet, amelyhez ily módon hozzájutott.
Az állati csoportlelkek tehát földi egyedeiken keresztül most is fejlődhetnek némileg. Noha most énjük megléte ellenére még nem állnak emberfokon, de Rudolf Steiner szellemi megfigyelései arról tanúskodnak, hogy a Föld megszűnését követő planetáris fejlődésben emberszerű fokra emelkednek majd: „Az állati csoportlelkek magasabbra fejlődnek, a Jupiteren már másmilyen lények lesznek. Persze nem lesznek a mai értelemben vett emberek, de a Jupiteren elérnek egy bizonyos fajta emberfokot.”(GA 110)
Reinkarnálódnak-e az állatok?
Az ember jelenleg ismétlődő földi megtestesüléseken, inkarnációkon áthaladva fejlődik. Egy darabig fizikai testben élünk a Földön, majd halálunk után tovább fejlődünk a halál és újabb születés közötti életben. Majd újra inkarnálódunk, majd újra a szellemiségben élünk stb. (Halál utáni életünkről nem túl kimerítően, de a halál utáni első időszakokat részletesebben is leírtam a „Halálról és szervátültetésről szellemtudományosan” című könyvemben. Akit érdekel, az ott is tájékozódhat erről.)
Reinkarnálódni csak olyan lény képes, amely megtestesül énjével a fizikai testben. Az emberen kívül egyetlen lény sem képes erre, még a háziállatok, sőt a főemlős állatok csoporténjei sem, ezért állatok reinkarnációjáról semmiképpen sem beszélhetünk.
Az a nem túl régről származó keleti tan nem igaz, hogy az állatok is reinkarnálódnak. Régebben keleten is tudták, hogy ez nem lehetséges. Az sem igaz, hogy az ember állatban, növényben vagy ásványban tudna reinkarnálódni. Ember csak emberi testben ölt testet, hiszen az ember már emberfokon fejlődik. Semmi értelme nem volna egy az állati, növényi és ásványi létformán túljutott lénynek alacsonyabb létformában testet ölteni. Ezt semmilyen bűn elkövetése sem indokolná. Nem is történik meg. A karma nem így működik. (A karma működését elég hosszan tárgyaltam a „Védőoltásról szellemtudományosan – Miért nehezebb ma embernek lenni?” című, valamint a „Halálról és szervátültetésről szellemtudományosan” című könyvemben.)
Ha például egy nyúl elpusztul, akkor visszatér a lelkisége a nyúl-énbe, és a nyúl-én ugyan újabb nyulakat „növeszt”, szaporít a Földön, de egyik sem lesz az elpusztult nyúl folytatása, reinkarnációja. A nyúl-énbe – mint ahogy a többi csoporténbe – is folyton térnek vissza a hozzá tartozó földi egyedek lelki szubsztanciái és erői, miközben „elhaló ujjairól” úgy válnak le a „meghalt” állatok fizikai tetemei, ahogy az ember ujjáról a levágott köröm esik le. Eközben persze mindig újabb „ujjakat növeszt”, és ezen „ujjak” végei fizikai nyulakként fognak élni egy darabig a Földön a csoportén lelki éltetésének köszönhetően.
A majmoknál és a háziállatok kis hányadánál ez annyiban van másként, hogy nem a csoporténbe jutnak vissza az elhalt állatok lelki szubsztanciái és erői, hanem a mozgás szellemekbe.
- Gellért Ferenc 2023.03.05. megismeres.hu -
(GA szám: A zárójelben álló GA számok a Rudolf Steiner összkiadás kötetszámára utalnak.)
- - - - - -
Gellért Ferenc - Egy bevezetés az Antropozófiába - videó
forrás: Antropozófiai Tartalmak
