Ludwig van Beethoven története talán a történelem legerőteljesebb példája arra, hogyan diadalmaskodik a lélek a fizikai korlátok felett. Egy zeneszerző számára a hallás elvesztése egy festőnél a látás elvesztésével egyenértékű: szakmai halálos ítélet. Beethoven azonban nemcsak hogy tovább alkotott, hanem legösszetettebb és legforradalmibb műveit is teljes csendben komponálta meg.
Hallásproblémái mindössze 26 éves korában kezdődtek, állandó fülcsengés formájában. 44 éves korára már szinte teljesen megsüketült. Nem adta fel: leleményes és kétségbeesett módszereket dolgozott ki arra, hogy „hallja” a zenét. Leghíresebb módszere a hang fizikáján, a rezgésen alapult. Beethoven levágta zongorája lábait, így a rezonáns doboz közvetlenül a fa padlóra került. Játék közben leült a földre, vagy a fülét a padlóhoz szorította, és a mély hangok rezgéseit érezte, ahogy a parkettán át közvetlenül a testébe jutnak. Emellett egy fa pálcát is használt: egyik végét a zongora testének nyomta, a másikat pedig a fogai közé szorította, így a „csontvezetés” segítségével a rezgéseket közvetlenül a belső fülbe továbbította, megkerülve a tönkrement dobhártyát.
Tragédiájának és zsenialitásának csúcspontja a IX. szimfónia bemutatója volt 1824. május 7-én, Bécsben. Beethoven ekkorra már teljesen süket volt, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy ő vezényelje az ősbemutatót. Bár a zenekarnak hivatalos karmestere is volt, Michael Umlauf, ő arra utasította a muzsikusokat, hogy hagyják figyelmen kívül Beethoven kaotikus mozdulatait, és kizárólag az ő pálcáját kövessék.
A szimfónia végén, az „Örömóda” utolsó, grandiózus akkordja után a terem viharos tapsban tört ki. A közönség talpra ugrott, kiabált és meghatottságában sírt. Beethoven azonban, aki háttal állt a nézőtérnek, és még mindig a kottát lapozgatta vagy vezényelt, semmit sem hallott. Számára a koncert még nem ért véget. A zenetörténet egyik legmeghatóbb pillanatában Caroline Unger kontraltó odalépett hozzá, gyengéden megragadta a kabátujját, és a közönség felé fordította.
Csak ekkor látta Beethoven a valóságot: több ezer embert, akik kalapjaikat a levegőbe dobálták és fehér zsebkendőket lengettek. A közönség, tudva, hogy a mester nem hallhatja a tapsot, vizuálisan akarta kifejezni lelkesedését. Ez volt az a pillanat, amikor a zeneszerző rádöbbent, hogy a zenét „helyesen hallotta” a fejében, és hogy remekművet alkotott, noha a fülei egyetlen hangot sem érzékeltek.
- forrás:Thurzó Zoltán zongoraművész -
- - - - - - -
Beethoven IX. szimfónia - Örömóda - videó
forrás:Máté István
Beethoven és a Holdfény szonáta története:
Kinek nem voltak az életében nagyon fájdalmas pillanatok?
Kiben nem merült fel soha a feladás gondolata a nagyon nehéz pillanatokban?
Ki nem érezte még magát soha mérhetetlenül magányosnak, amikor
teljesen kilátástalannak látszott az élete?
Még a híres, gazdag és nagy hatalommal bíró emberek sem kerülhetik
el a magányos és szenvedéssel teli pillanatokat.
Pontosan ez történt minden idők egyik legnagyobb zeneszerzőjével.
Ludwig von Beethoven 1770-ben született Németországban, Bonnban,
és 1827-ben Bécsben érte a halál.
Beethoven ilyen fájdalmas, sötét és komor időszakokon ment keresztül. A német herceg
halálakor, aki barátja, jótevője és második apja volt, mély szomorúság és depresszió
kerítette hatalmába.
A fiatal Beethoven nagyon szenvedett a szeretet hiányától.
Apja iszákos volt, aki rendszeresen verte a fiát.
Az utcán halt meg, az alkohol áldozata lett.
Anyja nagyon fiatalon halt meg, és bátyja soha nem állt mellé, nem segítette. Ráadásul
betegsége, hallásromlása felerősödött, s ez egyre jobban kínozta őt. Ideges, ingerlékeny
emberré vált.
Beethoven már csak egy füléhez tartott tölcsér formájú eszköz segítségével tudta hallani a
hangokat. Mindig magával vitt egy füzetet, hogy az emberek beleírhassanak, és így
tudjanak kommunikálni vele. De senkinek nem volt ehhez türelme, sem ahhoz, hogy szájról
olvasva megérthesse őket.
Tapasztalva, hogy senki sem érti meg és senki sem akar segíteni neki, Beethoven
magába zárkózott, és kerülte az embereket. Embergyűlölőnek tekintették.
Mindezek után a zeneszerző mély depresszióba esett. Azon kezdett gondolkodni,
hogy talán az öngyilkosság lenne a legjobb megoldás.
De mivel Isten egy gyermekéről sem feledkezik meg, a Beethoven felé nyújtott segítő kéz
egy vak fiatalasszony személyében érkezett. Ez az asszony ugyanabban a bérházban lakott,
ahova a zeneszerző kellett költözzön, és egyszer azt mondta a férfinak, a fülébe kiabálva:
„Bármit megadnék, ha egyszer láthatnám a holdfényt!”
Ezt hallva Beethoven könnyekben tört ki:
De hát ő mégiscsak lát! Mégiscsak tud komponálni, és azt le tudja írni papírra!
Hatalmas életkedv öntötte el, ami minden idők egyik leggyönyörűbb
zenedarabjának, a „Mondscheinsonate”, a Holdfény szonáta megalkotására késztette.
A zenedarab fő motívumában lassú lépteket idéznek a hangok, talán Beethoven
és mások lépteit, amint a német herceg, barátja és jótevője koporsóját követik.
Felnézve az ezüstszínű holdfényes égre, a világtalan fiatalasszonyra emlékezve,
amint barátja halálának okát kérdezi, és nagyon mély gondolatokba merül.
Egyes zeneiskolák úgy tartják, hogy a szonáta első tételében állandóan ismétlődő
hangok, mintha a „Warum? Warum?” (Miért? Miért?) szavakat idéznék.
Évekkel azután, hogy túljutott a szomorú, szenvedéssel és fájdalommal teli
életszakaszán, elkészült a felülmúlhatatlan zenemű, az „Örömóda”, a 9. szimfóniából.
Ez a remekmű koronázta meg a zeneszerző élete munkáját. 1824-ben maga vezényelte
az első előadást. Mivel addigra már teljesen megsüketült, nem hallotta a tapsot.
Az egyik szólista gyengéden megfogta Beethovent, és a hallgatóság felé fordította, hogy
lássa a termet betöltő, vadul éljenző, tapsoló és kalaplengető közönséget.
Úgy mondják, az Örömóda Beethoven háláját fejezi ki Isten és az Élet felé, hogy annak
idején mégsem dobta el magától az életét.
És ez a köszönet azt a vak fiatalasszonyt illeti, aki arra inspirálta őt kívánságával,
hogy a holdfényes éjszakát hangjegyekbe ültesse át: egy csodálatosan szép melódia édes dallamában a holdfény sugarai hullámzanak…
Érzékenységét felhasználva, Beethoven, a zeneszerző, aki nem hallott semmit,
gyönyörűséges zenéjével lefestette az éj szépségében fürdőző holdfényt
egy olyan nőnek, aki nem látott semmit.
- Enrique Baldovino zenész elbeszélése alapján -
- - - - - - -
Beethoven - Holdfény szonáta - videó
forrás:Mária Sóvári
