Milyen érzés
meghalni? Nos, ez az a kérdés, amire csak azok tudnak válaszolni, akik már
nincsenek köztünk. A Quora elnevezésű weboldal mégis az olvasóinak szegezte a
kérdést, és válaszokat is kapott rá – azoktól, akiknek halálközeli élményük
volt. Van, aki békés állapotként írja le az elmúlást, míg mások arra
emlékeznek, hogy dühösek voltak abban a bizonyos pillanatban. Összeszedtük a
legérdekesebb sztorikat; akár hiszel abban, hogy lehetséges visszatérni a
túlvilágról, akár nem, olvasd el a történeteket. A lelkedig hatolnak...
Amikor meghaltam
Egy Megan nevű felhasználó szerint a
halálközeli élmény áldott, derűs, izgalmas, békés és nyugtató. „Úgy érzem,
nincs olyan szó az angol nyelvben, amivel le tudnám írni, mit tapasztaltam
akkor.”
Bár Megan nem tudott szavakat
találni, Vera igen: az ő sztoriját osztották meg a legtöbben, szám szerint 16
ezren. A lány 11 éves volt, amikor visszatért a halálból. Édesanyával a volt
Szovjetunióban laktak, és a hibás vízmelegítőből szivárgó szén-monoxidtól
komoly mérgezést szenvedtek. „Még most is látom magam, ahogy a halál beborít a
nehéz és láthatatlan takarójával. A szívem elkezdett száguldozni, és azt
éreztem, mintha egy-egy kést szúrtak volna a fejem mindkét oldalába. Tudtam,
hogy meg fogok halni. Olyan volt, mint egy vészcsengő, ami jelzi, hogy
mindössze egyetlen pillanatom van arra, hogy megmentsem a saját életem.”
„Haldokoltunk, és senki, de senki a világon nem volt képes meghallani minket. A következő, amire emlékszem, az, hogy rengeteg szín vett körül; nagyon furcsa vizuális élmény volt. Először úgy tűnt, mintha folyékony felhők lennének körülöttem, mintha egy galaxisról készült fényképben lennék. A színek egymásba olvadtak, nem voltak se közel, se távol, körülöttem, bennem éltek, rajtam mentek keresztül. A testem olyan volt, mint egy hatalmas tüdő, beszívta a levegőt, majd kifújta. Éreztem, hogy emelkedek, és próbáltam megnézni magam, de nem láttam a testem. Sokkolt a dolog, de nem féltem, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül, hogy mások is vannak a környezetemben. Tudtam, mert beszéltek hozzám, bátorítottak, üdvözöltek.”
Verát végül az édesapja mentette meg; ő talált rájuk, amíg eszméletlenek voltak az édesanyjával. Az orvosok azt mondták a férfinak, nem tudják visszahozni a kislányt, mert 15 és 45 perc között a klinikai halál állapotában volt. Az apja mégis ragaszkodott hozzá, hogy próbálkozzanak, és végül sikerrel jártak. Vera így visszatekintve azt mondta, nem félt, mert tudta, hogy a mennyben van, a legnagyobb békességben.
Barbara háromszor is tapasztalt
halálközeli élményt akkor, amikor operálták, és több alkalommal is leállt a
szíve. „Csak a hallásom maradt meg. Mindent kiválóan hallottam, a monitor
pittyegését, az autókat, azt, ahogy az orvosok beszélnek, ám a többi érzékem
nyomtalanul eltűnt. A teljes öntudatlanság felé úsztam, nyugodtnak, hidegnek
éreztem magam, mint akinek nincs szüksége arra, hogy levegőt vegyen. Nem volt
fájdalom, csak béke. Mindent beborított a feketeség. Aztán visszahoztak az
életbe.”
Aaron úgy emlékezett a halálközeli
élményére, mint valamire, ami elképesztő és felejthetetlen volt. Ő azonban nem
békét érzett, hanem valami mást. „Amikor rájöttem, hogy eltávozom a világból,
szomorú lettem. Az édesanyám jutott eszembe, aki a kórházban van és néz,
illetve az orvosok, akik az életemért küzdenek. Bűnösnek éreztem magam, akinek
szégyenkeznie kell, és bántam, hogy sok célomat nem érhettem el. Persze,
elfogadtam a sorsomat, nem féltem, csak csalódott voltam. Az érzékeim is egymás
után tűntek el. Először a tapintásom, aztán a hallás, az ízlelés, és utoljára a
látásom. Minden fehér lett. Aztán egy hatalmas nyomást éreztem a mellkasomban,
és visszatértem.”
Dea azt mesélte, hogy nem sok
mindenre emlékszik, de amire igen, az nagyon mellbevágó. „Előttem egy hatalmas
hegy volt, aminek a tetején fény látszott, és arra gondoltam, istenem,
meghaltam. Nagyon sok ember ment fel a hegyre a fény irányába, de én csak arra
tudtam gondolni, hogy lehetek most halott. Nem tudtam magam megnézni, de a többi
halott olyan volt, mint bármelyik másik normális ember. Évek óta ez volt az
első alkalom, hogy nem éreztem fájdalmat, csak dühöt.”
„Néhány perc múlva feltűnt mellettem
az unokatestvérem, és azt mondta: Deanne, menj vissza. Gyerekkorom óta nem
hívtak így, és ő azon kevesek egyike volt, aki tudta, hogy ez a kedvenc
becenevem. Mikor megfordultam, hogy megnézzem, mit ért a „vissza” alatt,
hirtelen a kórházi ágyon találtam magam. Rengeteg nővér és orvos állt
körülöttem, mind azt mondogatták, hogy maradj velünk.”
Terence így emlékezett a halálközeli
élményére: „Nem látszott semmi fény, Jézus alakja sem jelent meg előttem.
Éreztem, hogy vége a valóságnak, mint amikor az ember befejez egy könyvet. A
haldoklásom lassú volt, szépen, komótosan elzsibbadt a testem. Csak vártam,
feküdtem, éreztem, hogy hagyom el ezt a világot. Nagyon fáradt voltam. Csak
arra tudtam gondolni, hogy nem érem meg, hogy a fiam felnő.”
(forrás: femcafe.hu)
Túlontúl (dokumentumfilm a klinikai halálról) - 2003 - videó
