Vannak olyan dolgok, amelyek hiánya sokkal többe kerül, mint az, hogy jelen legyenek. Ilyen például a törődés, a figyelem, a tisztelet és a szeretet. Sokszor csak egy pici energiánkba kerülne megadni ezeket a másik ember számára, mégsem tesszük meg – és a következményeknek súlyos ára van. Nem feltétlenül azonnal, de hosszútávon bizonyosan.
Ismerős lehet az érzés számodra is: mélyen vagy, túlélésre játszol, mérhetetlenül elesettnek érzed magad, és csak arra vágysz, hogy valaki átöleljen, hogy érezd, minden rendben van. Vagy legalább néhány szeretetteljes szó jöjjön, ami segít átvészelni ezt az időszakot. De nem jön. Egyedül vagy.
Talán egyedül is voltál mindig is, de az is lehet, hogy fizikai együttlét társul lelki magánnyal. Akire vársz, hogy észrevegye, milyen nagy szükséged van egy apró szeretetmorzsára, az a saját dolgaival van elfoglalva. Te pedig hajótöröttként egy lakatlan szigeten tehetetlenül nézed, ahogy ez a hajó is elúszott anélkül, hogy felvett volna Téged. Magadra maradtál a fájdalmaddal. Már megint.
Koldusok egymás közt
Sokszor nem a párod vagy a hozzád közel állók kegyetlen játéka ez – bár ilyen is előfordul, és szeretetmegvonásnak hívják ezt a bűntettet –, hanem egész egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb ember fel sem ismeri, hogy mire van igazán szüksége a másiknak. Ennek pedig két oka is van.
Az egyik az, hogy a technológiai fejlődés mellékhatásaként (vagy inkább saját tudatosságunk csökkenésének eredményeként) a szociális érzékenységünk egyre alacsonyabbá vált, és a rengeteg impulzus között, ami nap mint nap ér minket, könnyen elvesznek azok az apró jelzések, amiket egy szeretetre, megbecsülésre, támogatásra vágyó ember erőtlenül kiad magából.
A másik ok még prózaibb: nagyon gyakran a szeretetre vágyó ember olyantól szeretné megkapni a törődést, aki maga is koldus ilyen téren. Kevesen vannak csak annyira egyensúlyban önmagukkal, hogy másoknak is hatékonyan tudjanak segíteni. Keveseknek van annyi szeretet a szívében, hogy bármikor hozzájuk fordulhatsz, mert nem a saját sérelmeiket vetítik ki rád, vagy nem épp a saját igényeik kielégítésével vannak elfoglalva, hanem készen állnak rá, hogy tiszta, önzetlen szeretetet adjanak neked.
Nem azért van ez így, mert alapvetően gonoszak vagyunk. Egyáltalán nem vagyunk azok. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb ember nem tanulta meg szeretni saját magát (és itt nem az önimádatról beszélek, mert az egészen más dolog), ezért kizárólag kívülről próbál töltekezni. Onnan pedig a legritkább esetben tud megkapni mindent, amire szüksége van.
A hiányérzettel élő ember, aki maga is segítségre szorul, egyáltalán nem biztos, hogy segítséget tud adni egy hasonlóan bajban lévő embertársának. Rövidtávon talán még igen, de hosszútávon szinte kizárt, hogy sikerüljön. Vak vezet világtalant – ahogy régi bölcs mondásunk tömören összefoglalja. Csak ez nem a szem vaksága, hanem a szívé.
Csodák születnek
Számos tanulmány született már arról, hogy mennyit számítanak a körülöttünk lévő emberektől érkező visszajelzések. Különösen igaz ez akkor, ha valaki kiszolgáltatott helyzetben van, vagy abban érzi magát.
Egy kísérlet során gyerekeket osztottak két csoportra az iskolában. Az egyik csoport folyamatosan büntetéseket, szidalmakat és kritikát kapott a tanártól, aki rendszeresen hangsúlyozta a gyerekeknek, hogy átlag alatti képességűek, és siralmas a teljesítményük. A másik csoport éppen az ellenkezőjét kapta: tanáruk rendszeres dicséret és jutalmazás formájában tudatta a gyerekekkel, hogy különlegesek, átlagon felüli az intelligenciájuk, és sokra fogják vinni, mert nagyon értékes emberek.
Az eredményre nem kellett sokáig várni, ugyanis az egyébként teljesen véletlenszerűen szétválasztott két csoport teljesítménye között hamarosan jelentős különbség alakult ki. A szidalmazottak egyre rosszabb eredményeket értek el – mintegy belecsúszva a rájuk erőltetett sablonba –, míg azok, akiket dicsértek, valóban átlagon felül teljesítettek. Nemcsak a másik csoporthoz képest, hanem abszolút értelemben is.
De nem kellenek ahhoz tudományos kísérletek, hogy felismerjük ezt. Elég, ha csak a saját életedre gondolsz: milyen érzés megtenni bármit is egy olyan embernek, aki folyton kritizálja, amit csinálsz, és nincs egy jó szava hozzád, csak cseszeget? És milyen érzés ugyanezt a dolgot egy támogató, tiszteletre és megbecsülésre épülő környezetben megtenni?
Az érzéseink mindig őszinték – érdemes az agyunkkal is annak lennünk önmagunkhoz és másokhoz. Hiszen mindannyian a jó érzés átélésére törekszünk (még az is, aki látszólag szenvedni akar), és ha ezt tudatosan tesszük, akkor van is esély rá, hogy nem fogunk ártani sem önmagunknak, sem másoknak. Ahogy arra is, hogy megadjuk egymás számára azt a jó érzést, amire annyira vágyunk.
Amikor ez megtörténik, csodák születnek. Egyetlen kedves dicséret a munkájában bizonytalan embernek szárnyakat adhat. Egyetlen mosoly a zord görcsösségben ragadt embert visszarángathatja az életbe. Egyetlen őszinte érdeklődés, vagy egyetlen néma ölelés megmenthet akár egy életet. Egyetlen „szeretlek” a veszekedés közepén okafogyottá teheti az egész háborúskodást. Persze csak akkor, ha ez a „szeretlek” kölcsönös, és mindkét ember számára elég fontos ahhoz, hogy előtérbe helyezze.
Nem nagy dolgok ezek. Szinte semmi energiabefektetésre nincs szükség hozzájuk, csak egy aprócska felismerésre: jót adni jó, és a valódi csodák így születnek.
Szokásaink rombolnak vagy építenek
Vajon hány munkahelyen rendszeres a dicséret, a dolgozók fontosságának hangsúlyozása, és a bizonytalan, elakadt társak segítése büntetés helyett? Hányan keresik meg a nem megfelelő teljesítmény valódi okát, és hányan biztosítanak fejlődést motiváló környezetet?
És vajon hány párkapcsolatban van jelen a szándék, hogy egymás arcára mosolyt csaljon az a két ember, akik egyszer egymást választották? És hányan ismerik fel, hogy a választás soha nem egyszeri, hanem csak akkor van értelme, ha minden egyes nap megtörténik? Hányan vannak azok, akik szeretteik megbecsülését életük természetes részévé tették? Nem kampányszerűen, amikor épp eszükbe jut, vagy amikor egy újabb háború után átmeneti béke születik, hanem rendszeresen, nap mint nap apró tettekkel és megerősítő szavakkal kimondva: „fontos vagy nekem”.
Hajlamosak vagyunk elfeledkezni erről. Egyik napból belerohanunk a másikba, és többnyire csak akkor vesszük észre, milyen nagy szüksége van az embereknek a szeretetre, az elismerésre és a megbecsülésre, amikor ezek hiányát a saját bőrünkön tapasztaljuk.
Persze nem feltétlenül van szükség erre egy boldog élethez. Lehetsz boldog anélkül is, hogy bárkitől bármi jót kapnál, mert a boldogság alapvetően egy képesség, aminek elérését külső körülmények ugyan meg tudják nehezíteni, de megakadályozni képtelenek. Elég, ha csak olyan emberre gondolunk – és mindannyian ismerünk néhányat –, aki számára minden külső tényező ideális, mégis boldogtalan. Ha valaki önmagában nem találja meg az egyensúlyt, az még a legcsodálatosabb feltételek között sem lesz boldog soha.
Egymás megbecsülése tehát tulajdonképpen nélkülözhető a személyes boldogságunkhoz, de a boldog és kiegyensúlyozott kapcsolatokhoz nélkülözhetetlen. Aki elvan egyedül a hegyekben, annak nincs is dolga ezzel. A fák és a virágok anélkül is nőnek, ha nem dicsérik őket. Az emberek már kevésbé. De a növényektől sem különbözünk annyira, mint azt első ránézésre hihetnénk, csak míg ők tápanyagban gazdag földben tudnak virágozni és kiteljesedni, addig nekünk embereknek a megfelelő érzelmi és szellemi táptalaj biztosítja ezt.
Ezért ha nem szeretnénk hegyi nomádként leélni az életünket, akkor érdemes megőriznünk Goethe szavait emlékeztetőként a szívünkben:
„Ha úgy kezelünk valakit, mint amilyen ő jelenleg, akkor olyan is marad. De ha úgy kezeljük őt, mintha már most olyan lenne, mint amilyen lehetne, akkor olyanná is válik, amilyen lehetne.”
És mindez azokon az apró impulzusokon múlik, amiket minden egyes nap adunk – vagy elmulasztunk adni egymásnak.
Olyan ez, mint a só vagy a fűszerek: önmagukban nem tesznek ki egy étkezést, de kiemelik az ízeket, és még élvezetesebbé teszik gasztronómiai élményeinket. Az apró, kedves gesztusok sem tesznek önmagukban tartalmassá egy kapcsolatot vagy egy életet, de ha mindig szórunk belőlük egy keveset, akkor sokkal boldogabban fogyasztjuk el ezt az életet. Mert mindenképpen elfogyasztjuk, de nem mindegy, hogy hogyan.
Mindennapi szokásainkon múlik mindez. Azon a döntésen, amit nem tudhatjuk, hányszor van még lehetőségünk meghozni: „Ma ezt a pici kedvességet beleszórom az életbe.”
Forrás: Kocsis Gábor
- - - - - - -
Jót tenni jó! Válaszd a jót! - videó
forrás:MrBlaireau01
Jót tenni jó! Válaszd a jót! - videó
forrás:MrBlaireau01
