1996. december 10-én dr. Jill Bolte Taylor, 37
éves, Harvard egyetemi agykutató bal agyféltekéjében hatalmas bevérzés alakult
ki. Négy óra alatt olyan állapotba került, hogy nem tudott járni, beszélni,
írni, illetve életének bármely részletére visszaemlékezni. A bal féltekei
készségek leépülését egy agykutató szemével figyelte meg, így még idejében
rájött, hogy mi is történik vele, és sikerült segítséget hívnia. Nyolc évébe
került, hogy agyvérzéséből teljesen felépüljön.
Dr. Jill Bolte Taylor
A történet betekintést nyújt az emberi agy működésébe,
valamint annak hihetetlen plaszticitásába. Azt is elénk tárja, hogy az
agyvérzést átélt betegeknek valójában mire van szükségük a felépüléshez. Dr.
Jill Bolté Taylor számára az agyvérzés megvilágosító hatású áldásnak bizonyult.
Ahogy a bal agyféltekéjének nyelvi központjai elcsendesültek, megtapasztalta,
hogy mi történik, ha a jobb agyfélteke kerül "főszerepbe".
Mély lelki
békét és eufóriát élt át, és megértette, hogy az univerzumban végső soron
minden energia, s hogy minden létező összekapcsolódik.
A felépüléssel járó nehézségek elviseléséhez az adott erőt
számára, hogy sok emberhez eljuttathatja majd az üzenetet, hogy mindannyiunk
számára elérhető a mély lelki béke. Ha felismerjük két agyféltekénk valódi
képességeit, és használatukban megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt, akkor
békésebb, boldogabb és együtt érzőbb világot tudunk teremteni. Gandhi szavaival
élve: "Nekünk kell megtestesíteni azt a változást, amit a világban akarunk
látni.
Előadás
Dr. Jill Bolte Taylor :
Mivel
a bátyámat szkizofréniával diagnosztizálták, ami egy agyi betegség, felnőttem,
hogy az agyat kutathassam. És lány testvérként, illetve később tudósként,
érteni szerettem volna, hogy én miért vagyok képes az álmaimat a valóságomhoz
kapcsolni, és miért tudom megvalósítani az álmaimat. Mi az oka, hogy a
testvérem agya, a szkizofréniája miatt, nem képes összekapcsolni az álmait egy
közös és megosztott valósággal, és emiatt azok téveszmévé válnak?
Tehát
az életpályámat a súlyos mentális betegségek kutatásának szenteltem. Indiana
államból Bostonba költöztem, ahol Dr. Francine Benes laborjában dolgoztam, a
Harvard Pszichiátriai Tanszékén. A laborban arra a kérdésre kerestük a választ,
hogy "Mik a biológiai különbségek, a normális kontroll csoportba tartozók
agya, és az olyan egyének agya között, akiknél szkizofréniát, szkizoaffektív
vagy bipoláris zavarokat diagnosztizáltak."
Tehát:
tulajdonképpen feltérképeztük az agy mikroáramköreit: mely sejtek mely egyéb
sejtekkel kommunikálnak, mely kémiai anyagok által, és ezek a kémiai anyagok,
milyen mennyiségben vannak jelen? Vagyis az életemnek rengeteg értelme volt,
mert napközben ezt a fajta kutatást végeztem. Ugyanakkor esténként és
hétvégenként a NAMI, a Nemzeti Mentális Betegség Szövetség szószólójaként
utaztam. De 1996 december 10-én, arra a felfedezésre ébredtem, hogy jómagam is
egy agyi zavarban szenvedek. Elpattant egy ér az agyam bal féltekéjében. És
négy óra leforgása alatt megfigyelhettem, ahogy az agyam információ
feldolgozási képességeit tekintve teljesen leépül. Az agyvérzés reggelén, nem
tudtam járni, beszélni, olvasni, írni, vagy az életem bármilyen részletét
felidézni. Lényegében csecsemő lettem egy nő testében.
Ha
valaha is láttatok emberi agyat, nyilvánvaló, hogy a két félteke teljesen
elkülönül egymástól. Hoztam nektek egy valódi emberi agyat. Tehát, ez egy
valódi emberi agy.
Ez
az agy eleje, ez pedig az agy hátulja, melyről lelóg a gerincvelő, és így
helyezkedne el a fejemben. És amikor szemlélitek az agyat, nyilvánvalóan
látszik, hogy a két agyi félteke egymástól teljesen szeparált. Azok számára,
akik értenek a számítógépekhez, a jobb féltekénk úgy működik, mint a párhuzamos
processzorok, míg a bal féltekénk úgy funkcionál, mint egy soros processzor. A
két félteke a kérges testen keresztül kommunikál egymással, mely körülbelül 300
millió axon rostból áll. De ettől eltekintve a két félteke teljesen különálló.
Mivel másként dolgozzák fel az információt, mindkét féltekénk különböző
dolgokon gondolkodik, mással törődik, és merem állítani, hogy nagyon más
személyiségek.
Elnézést.
Köszönöm. Élmény volt. (Asszisztens: Valóban az volt.)
A
jobb féltekénk a jelenről szól, "az itt és most"-ról. A jobb
féltekénk képekben gondolkodik, és testünk mozgásán keresztül, kinesztetikusan
tanul. Az információ, energia formájában, szimultán árad be az érzékelő
rendszereinken át, majd egy hatalmas kollázzsá robban: hogy milyennek látszik
ez a jelenlegi pillanat, milyen illata és íze van ennek a pillanatnak, hogy
milyen érzés, és hogyan hangzik. A körülöttem lévő energiához kapcsolt energia
lény vagyok, a jobb féltekém öntudatán keresztül. Egymáshoz kapcsolódó energia
lények vagyunk, a jobb féltekénk tudata szerint, mint egy emberi család. És
itt, most, testvérek vagyunk ezen a bolygón, itt vagyunk, hogy jobbá tegyük ezt
a világot. Ebben a pillanatban tökéletesek, egészek, és gyönyörűek vagyunk.
A
bal féltekém -- a mi bal féltekénk -- nagyon más hely. A bal féltekénk sorosan
és módszeresen gondolkodik. A bal féltekénk a múltról és a jövőről szól. A bal
féltekénk úgy van kitalálva, hogy ... fogja ezt a hatalmas kollázst a jelen
pillanatról, és elkezd részleteket kiválasztani, részleteket, és még további
részleteket azokról a részletekről, majd kategorizálja, rendszerezi mindezt az
információt, és asszociációkat hoz létre mindennel, amit a múltban valaha
tanultunk, és a jövőre vetíti az összes lehetőségünket. A bal féltekénk
nyelvben gondolkodik. Ez a folyamatos agyi beszélgetés köt össze engem és a
belső világomat, a külső világommal. Ez az a kis hang, ami azt mondja,
"Hé, emlékezned kell, hogy hazafelé vegyél banánt. Reggel szükségem lesz
rájuk."
Ez
az a számító intelligencia, ami emlékeztet, hogy mikor kell mosnom. De ami
talán a legfontosabb, ez az a kis hang, ami azt mondja, "Én vagyok. Én
vagyok." És amint a bal féltekém azt mondja nekem, hogy "Én
vagyok.", nyomban elkülönülök. Egyedi, szilárd lénnyé válok, elkülönülve
az engem körülvevő energia áramlástól és másoktól. És az agyamnak éppen ezt a
részét vesztettem el, az agyvérzés reggelén.
A
szélütés reggelén, lüktető fájdalomra ébredtem a bal szemem mögött. Az a fajta
fájdalom volt -- éles fájdalom -- amit akkor érzel, amikor beleharapsz a
fagylaltba. És elkapott -- aztán elengedett. És elkapott -- aztán elengedett.
Nem volt rám jellemző, hogy valaha is, bármilyen fájdalmat éltem volna át,
ezért azt gondoltam, OK, akkor csak elkezdem a normális napi rutinomat.
Tehát
felkeltem, és felugrottam a cardio-sikló (elliptikus) gépemre, ami egy egész
testet megmozgató, összetett fitnessz-gép. Húzgálok ezen a cuccon, és rájövök,
hogy a kezeim primitív karmoknak tűnnek, amint a rúdba kapaszkodnak. Azt gondoltam,
"Ez nagyon furcsa". Lenéztem a testemre, és azt gondoltam, "Jé,
egy fura külsejű dolog vagyok." Olyan volt, mintha a tudatom eltolódott
volna a normális realitásérzékelésemtől, melyben én vagyok a személy a gépen,
aki átéli az élményt, valami ezoterikus helyre, ahol én [csak] szemtanúja
vagyok önmagamnak, amint átélem ezt az élményt.
És
mindez nagyon furcsa volt, és a fejfájásom csak rosszabbodott. Szóval,
leszállok a gépről, keresztülsétálok a nappalimon, és realizálom, hogy a
testemben minden nagyon lelassult. Minden lépés merev és szándékolt. Nincs
semmi folyékonyság a járásomban, és itt van ez a beszűkülés az érzékelésemben,
ami által csak a belső rendszereimre fókuszálok. Állok a fürdőszobámban,
készülök belépni a zuhany alá, és valósággal hallottam a testemben folyó
dialógust. Hallottam egy kis hangot, amint azt mondja: "OK. Ti, izmok,
össze kell húzódnotok. Ti izmok, ti lazítsatok."
Ekkor
elvesztettem az egyensúlyomat, és megtámaszkodtam a falon. Ránézek a karomra,
és rájövök, hogy már nem tudom meghatározni a testem határait. Nem tudom
meghatározni, hogy hol kezdődöm és hol végződöm, mert a karom atomjai és
molekulái összekeveredtek a fal atomjaival és molekuláival. Csak ezt az
energiát érzékeltem - energia.
És
azt kérdezem magamtól: "Mi baj van velem? Mi történik?" Ebben a
pillanatban az agyamban folyó fecsegés -- a bal féltekém agyfecsegése --
teljesen elnémult. Éppen úgy, mintha valaki fogott volna egy távirányítót, és
megnyomta volna a némító gombot. Teljes csend. Elsőre sokkolt, hogy egy
hangtalan elmében találtam magam. De nyomban magával ragadott az engem
körülvevő energia nagyszerűsége. Mivel már nem tudtam meghatározni a testem
határait, hatalmasnak és kiterjedtnek éreztem magam. Egynek éreztem magam a
létező energiával, és gyönyörű volt ott [lenni].
Hirtelen
újra online volt a bal féltekém, és azt mondja nekem, hogy "Hé! Van egy
problémánk! Van egy problémánk! Segítséget kell kérnünk!" Erre én:
"Jaj! Bajban vagyok! Bajban vagyok!" Szóval, ez ment: "OK. OK.
Bajban vagyok."
De
ekkor azonnal visszasodródtam a [másik] tudatállapotba -- és szeretettel csak
úgy hívom ezt a teret, hogy "La La Ország". Ott gyönyörű volt.
Képzeljétek el, milyen lenne, ha teljesen el tudnátok szakadni a fejetekben
folyó szövegeléstől, ami a külső világhoz kapcsol benneteket.
Tehát
itt vagyok ebben a térben, és a munkám -- és bármilyen stressz, ami a munkámhoz
köthető -- elmúlt. Könnyebb lett a testem. És képzeljétek el: a külvilágban
létező minden kapcsolat és minden hozzájuk kapcsolódó stresszforrás -- mind elmúltak.
Éreztem a nyugalomnak ezt az érzését. És képzeljétek el, hogy milyen érzés
lenne elveszíteni 37 évnyi érzelmi csomagot! (Nevetés) Ó! Eufóriát éreztem.
Eufória. Gyönyörű volt.
És
ekkor, a bal féltekém megint online volt, és azt mondja, "Hé! Oda kell
figyelned. Segítséget kell kérnünk." Erre én azt gondolom:
"Segítséget kell kérnem. Fókuszálnom kell." Szóval kijövök a zuhany
alól és mechanikusan öltözködöm, járkálok a lakásomban, és azt gondolom,
"Mennem kell dolgozni. Mennem kell dolgozni. Tudok vezetni? Tudok
vezetni?"
És
ebben a pillanatban a jobb karom teljesen lebénult az oldalam mellett. Ekkor
rájöttem, "Ó, istenkém! Sztrókom van! Sztrókom van!"
És
a következő dolog, amit az agyam mond nekem, "Nahát! Ez annyira
klassz." (Nevetés) "Ez annyira klassz! Hány agykutató tudósnak van rá
lehetősége, hogy az agyát bentről kifelé tanulmányozza?" (Nevetés)
Ekkor
átfut az agyamon: "De én egy nagyon elfoglalt nő vagyok!" (Nevetés)
"Nincs időm egy sztrókra!"
Így
voltam vele: "OK, nem tudom megakadályozni, hogy ez a roham megtörténjen,
úgyhogy ezt csinálom egy-két hétig, aztán visszatérek a normális rutinomhoz.
OK. Szóval, segítséget kell hívnom. Fel kell hívnom a munkahelyemet." Nem
emlékeztem a munkahelyi telefonszámomra, de emlékeztem, hogy az irodámban van
egy névjegyem a telefonszámommal. Bemegyek az irodámba, előhúzok egy kb. 8 cm magas névjegy rakást.
Nézem a tetején lévő kártyát, és annak ellenére, hogy az elmém szemén át
tisztán láttam, hogy hogyan nézett ki a névjegyem, nem tudtam megmondani, hogy az
enyém volt, vagy sem, mert csak képpontokat láttam. A szavak pixelei
összefolytak a háttér pixeleivel, és a szimbólumok képpontjaival, és nem tudtam
megkülönböztetni őket. Ilyenkor, úgymond, egy tiszta hullámra vártam. Olyankor
képes voltam rá, hogy újra rákapcsolódjak a normális valóságra, és meg tudtam
mondani, hogy ez nem az a kártya ... ez nem az a kártya ... ez sem az a kártya.
45 perc alatt csak pár centit haladtam a kártyahalomban. Időközben, 45 perc
alatt, a vérrög egyre nagyobbra nő a bal féltekémben. Nem értem a számokat. Nem
értem a telefont, de ez az egyetlen tervem. Tehát, megfogom a telefont, és pont
ide teszem. Megfogom a névjegykártyát, éppen ide teszem, és a kártyán lévő
krikszkrakszok formáját, a telefon gombjain látható krikszkrakszok formájához
rendelem. De ekkor, visszasodródom La La Országba, és nem emlékszem, amikor
megint magamhoz térek, hogy vajon már tárcsáztam-e azokat a számokat. Ezért úgy
kellett a lebénult jobb karomat használnom, mint egy farönköt, és letakartam
vele a számokat, ahogy haladtam és benyomogattam őket, hogy amikor visszatérek
a normális valóságba, képes legyek megmondani, hogy "Igen, ezt a számot
már tárcsáztam.".
Végül
is, az egész szám hívásra kerül, és belehallgatok a telefonba, a kollégám
felveszi a telefont, és azt mondja, "Vau vau vau vau." (Nevetés)
Ekkor azt gondolom, "Jaj, istenem, úgy hangzik, mint egy Golden
Retriever."
És
ekkor azt mondom neki -- az agyamban tisztán ezt mondom: "Jill vagyok!
Segítségre van szükségem!" És ez jön ki a hangomból: "Vau vau vau
vau". Ezt gondolom: "Jaj, istenem, én hangzom úgy, mint egy Golden
Retriever." Nem tudhattam -- nem tudtam, hogy nem vagyok képes beszélni és
megérteni a nyelvet, míg meg nem próbáltam. Szóval felismeri, hogy segítségre
van szükségem, és szerez nekem segítséget.
Egy
kicsivel később, egy mentőautóban utazom, az egyik kórházból, Bostonon át, a
Mass[achusetts] Általános Kórházba, és egy kicsike magzati gombóccá kucorodom
össze. És éppen mint egy léggömb, az utolsó adag levegővel, éppen... éppen
amint elhagyja a léggömböt, éreztem, ahogy az energiám fölszáll -- éreztem,
hogy a lelkem megadja magát.
És
abban a pillanatban tudtam, hogy már nem én vagyok az életem koreográfusa. Az
orvosok vagy megmentik a testemet, és adnak nekem egy második esélyt, vagy talán
ez az átlépésem pillanata.
Amikor
aznap délután felébredtem, sokkolt a felfedezés, hogy még mindig élek. Amikor
éreztem, hogy a lelkem föladja, elbúcsúztam az életemtől. És az elmém két
teljesen ellentétes valóság között rekedt. Az érzékelő rendszereimen át
beérkező stimulációk, a tiszta fájdalom érzetét keltették. A fény úgy égette az
agyamat, mint a futótűz, és a hangok olyan hangosak és kaotikusak voltak, hogy
nem tudtam egy hangot sem kiválasztani, a háttér zajokból, és csak el akartam
menekülni. Mivel nem voltam képes a testem térbeli helyzetét beazonosítani,
hatalmasnak és kiterjedtnek éreztem magam, mint egy dzsinn, aki éppen akkor
szabadult ki az üvegéből. És a lelkem szabadon szárnyalt, mint egy hatalmas
bálna, a csendes eufória tengerén tovasuhanva.
Nirvána. Megtaláltam a Nirvánát.
És emlékszem, azt gondoltam, nincs arra mód, hogy ezt a hatalmasságot, ami
vagyok visszapréseljem ebbe az aprócska pici testbe.
De
ekkor ráébredtem, "De hát én még élek! Még mindig élek, és megtaláltam a
Nirvánát. És ha én megtaláltam a Nirvánát, és ha én még mindig élek, akkor
mindenki, aki él, megtalálhatja a Nirvánát.".
És elképzeltem egy világot,
amit gyönyörű, békés, együttérző, szeretettel teli emberek töltenek meg, akik
bármikor eljöhetnek ebbe a térbe. És szándékosan választhatják, hogy a jobb
félteke felé tesznek lépést, a bal féltekéjük felől, hogy megleljék ezt a
békét. És ekkor rájöttem, hogy micsoda óriási ajándék lehet ez a tapasztalás,
micsoda rohamos belátáshoz vezethet, azzal kapcsolatban, hogy milyen módon
éljük az életünket. Ez motivált, hogy felgyógyuljak.
Két
és fél héttel az [agy]vérzés után, a sebészek beavatkoztak, és egy akkora
vérrögöt vettek ki, mint egy golflabda, ami a nyelvi központjaimat nyomta. Itt
a mamámmal vagyok, aki egy igazi angyal az életemben. 8 évig tartott, míg
teljesen rendbejöttem.
Szóval,
kik vagyunk? Az élet érvényesülő ereje vagyunk az univerzumban, kézügyességgel
és két észlelő elmével. És hatalmunkban áll választani, pillanatról pillanatra,
ki és hogyan akarunk lenni a világban. Itt és most, képes vagyok rá, hogy
belépjek a jobb féltekém tudatállapotába, ahol mi mind vagyunk. Én vagyok az
élet érvényesülő ereje az univerzumban. Az 50 billió gyönyörű molekuláris
géniusz érvényesülő élet ereje vagyok, melyekből összeáll a formám; egy vagyok
mindennel, ami létezik. Vagy választhatom azt is, hogy a bal féltekém
tudatállapotába lépek be, ahol egy egyedül álló, áthatolhatatlan individuum
leszek. Az áramlattól elkülönülve, tőletek is elkülönülve. Dr. Jill Bolte
Taylor: intellektuális, neuroanatómus. Ezek vagyunk "mi", bennem.
Melyiket választanátok? Melyiket választjátok? És mikor? Hiszem, hogy minél
több időt töltünk, a jobb agyféltekéink mély belső-béke áramköreinek
működtetésével, annál több békét sugárzunk a világba, és a bolygónk annál
békésebb lesz.
Úgy
gondoltam, ez egy terjesztésre érdemes gondolat.
- Dr.
Jill Bolte Taylor -
Dr. Jill Bolte Taylor / TED - videó
(Használd a magyar felirat gombot)
forrás:TED
