2017. június 30., péntek

Paul Brunton - A látástól a belső meglátásig



A képszerű víziók, amelyek a szokásos meditáció kísérőjelenségei, akármilyen szépek és impresszívek legyenek is nem a valódi víziót jelentik, amely a filozófiai meditáció eredményeként jön létre. Ez azért van így, mivel bármi, ami idő-tér dimenzióban észlelhető, szükségképpen a véges relativitású világhoz kell hogy tartozzék. Ezek nem mások, mint ahogyan San Juan de la Cruz bölcsen megjegyezte: „csak kegyelmek, amelyek előkészítői ennek a nagyobb Kegyelemnek…” Mi is ez a magasabb rendű Kegyelem? Ez az a tudatra ébredés, hogy mi van tér-idő létünkön kívül, a tudat megvilágosodása, amellyel birtokába jut egy transzcendentális forma nélküli tudásnak. Hogy megértsük a tiszta gondolatot, ezt úgy érhetjük el, hogy megszabadítjuk minden alakzattól. A végsőnek nincs alakja, nagysága, színe vagy hangja.

Paul Brunton

Következésképpen bármiféle vízió is jelenjék meg a meditáló előtt az nem lehet ez a végső, hanem csak alacsonyabb rendű nála. A misztikus, aki metafizikai tudással nem vértezte föl tér kötötte szemléletét, aki makacsul ragaszkodik csak egy alacsonyabb szintnek megfelelő fogalmakhoz, ugyanolyan módon észlelheti az istenséget, ahogyan egy házat lát, és valamilyen alakzatban láthatja Istent, ahogyan egy embert lát állni az utca másik oldalán. Az ilyenfajta vízióban azonban csupán saját ideáját láthatja Istenről. Amikor gondolatait tökéletesen el tudja csendesíteni akkor teljesítette a két feltétel közül az egyiket, amely a tiszta Gondolat tudatához szükséges. Az ilyen beteljesülés azonban nem történhet meg mindaddig, míg további gondolatok jelentkeznek, bármilyen emelkedett gondolatok legyenek is azok. Ha Istent látni és hallani akarja az elme szemével és fülével, bármilyen finomak is legyenek ezek, még nem jutott túl egy fél-materialista állapoton. Innen feljebb kell haladnia, egy magasabb filozófiai szintre; a filozófia ui. minden érzékelést visszautasít az istenség megközelítésében, és csak ismerni akarja Istent az Istennel egybehangolt tiszta képességen keresztül. A Valóságról alkotott minden kép, amelyet az elme a működése alatt alkot, a misztikust megcsalhatja, azt gondolván, hogy ez a Valóság maga. Őrizkedni kell az ilyen könnyű öncsalástól. Ui. csak akkor, amikor megszűnik Istent különböző képekben megjeleníteni, csak amikor megszerzi a forma nélküli világban való belső látást, ahol egyáltalán nincsenek képek, csak akkor bízhat a valóság érzékelésében, amely eddig az egyik idő kötötte szellemi tapasztalattól a másikig változott.

Így metafizikai tanulmányunk egyik nagy horderejű értéke jelentkezik. Ha végül is a valóság tér, forma és idő nélküli, akkor a belső látásunk előtt kavargó tranziens jelenségek – térhez, időhöz és alakzathoz kötött képek sora – nem lehetnek soha a valóságnak a közvetlen megtestesítői. Azokat, akik a végső útra térnek, és a valóság igazi gyökerét keresik, arra figyelmeztetjük, ne engedjék magukat e képek által érzelmileg elragadtatni, hanem minimalizálják értéküket. Semmi, aminek alakja, mérete vagy színe van, semmi – legyen az akár fizikailag, akár pszichológiailag látható vagy érinthető – nem fogadható el a végső valóságnak. Amikor az Istenről alkotott víziót már nem homályosítják el a víziók, amikor az Isten-gondolat mentes lesz az Istenről alkotott gondolatoktól, akkor meglehetősen közel van már a cél.

A filozófus misztikust kevésbé érdeklik a szubjektíven látott formák, viszont sokkal jobban az az erő, amely e formákat áthatja; ezért magasabb megvilágosodásra jut. A filozófiai jóga akkor teljesíti ki önmagát, amikor a figyelmet elfordítja a külső gondolatoktól egy forma nélküli valóság felé. A tudatot arra kényszeríti, hogy saját magát szemlélje. Más szavakkal a tudatnak végül saját tárgyának kell lennie. Az ősi feljegyzések a háromszoros filozófiai megközelítést „a madár útjá”-nak, míg az alacsonyabb jógát a „hangya útjá”-nak nevezték. Mindkettő az Önvaló eléréséhez vezet, de míg az első gyors felszabadulást adományoz, a másik ugyanezt közvetetten és fokozatokban teszi. Kitartó elmélkedés és legkomolyabb erőfeszítés szükséges mind a misztikusnak, mind a materialistának, hogy ezeket az ideákat megértse. A misztikus ui. megközelítheti a valóságot, de mivel nem tudja, mi alkotja, figyelmetlenül elmehet mellette. A gyakorló misztikust ez a figyelmeztetés nem csüggesztheti el, mivel ez a figyelmeztetés csak arra irányul, hogy bátorítsa: ne álljon meg a félúton, hanem menjen tovább.

Miért esik eksztázisba sok misztikus a meditáció folyamán? A felelet erre az, hogy amikor a korábbi szakaszon a Kegyelem megérinti őket, ennek természetes következményeként érzelmeik olyan erősen fölfokozódnak, hogy hirtelen szenvedélyes eksztázisba törnek ki. Ez egy magasabb erő hatásának a következménye, olyan hatásnak, amihez a kezdők nincsenek hozzászokva, és így időszakosan elvesztik az egyensúlyukat. Az eksztázis rendszerint a meditációnak vagy az elején, vagy a végén jelentkezik a követett úttól függően. Az első esetben a meditációval lassan lecseng, és egy magasabb síkú nyugodt derültséget eredményez; a második esetben a meditációval járó békét az eksztázis lerombolja. Mind a két esetben a személyes érzelem felemelkedése hozza létre, míg a derűs nyugalom egy személytelenebb síkon való tapasztalat eredménye. Ezek a jelenségek rendszerint csak a korai szakaszon jelentkeznek, és később, az előrehaladottabb fokozaton eltűnnek. Ha az ember teljesen megrészegül az eksztázistól, olyan végletbe esik, amely a szellemi egyensúly és a belső fejlődés szempontjából éppen olyan veszélyes, mintha a metafizikától részegedett volna meg. A misztikus eksztázisok természetük szerint múlékonyak, ez nem is lehet másként. Teljesen lehetetlen az embernek, hogy állandóan elragadtatott állapotban legyen. Jobb egy állandó egyensúlyi állapotot megszerezni, mint a ragyogó eksztázis és lehangoló depresszió együtt járó állapotát. Az eksztatikus öröm érzelmi aktivitás, az aktivitás pedig tranziens, változó: így az ilyen állapotban nem lehet a végső nyugalmat megtalálni. Hogy ez így van, mind a keleti, mind a nyugati misztikusok tanúsíthatják, mivel az előrehaladott misztikus állapotban gyakran melankóliás hanyatlás jelentkezik, amit a misztikusok „a lélek fekete éjszakájá”-nak neveznek. Ekkor minden eksztázis teljesen eltűnik, és helyette a lelki szárazság melankóliája marad vissza. Ez a reakció azonban nem más, mint a Természet törekvése, hogy egy magasabb szinten helyreállítsa az erők egyensúlyát. A lélek fekete éjszakájának tragikus tapasztalatából származhat az a növekvő felismerés hogy a misztikus eksztázis egymagában nem lehet a végső cél, és hogy a isteni örök jelenlevőség töretlen és nyugodt realizálása lényegesen jobb.

A misztikust főleg az Istenről alkotott személyes érzései foglalkoztatják, a filozófust pedig az Isten maga. Ez az egyik különbség közöttük többek között, de ez meglehetősen nagy különbség. A tudás vezette hódolat elérheti azt, amit az egyszerű hódolat soha nem képes elérni. A hódolattal társult tudás hasonlóan szintén többet tud elérni, mint az egyszerű tudás önmagában. Ez az a titok, amelyet sem a kevésbé képzett misztikus, sem az illumináció nélküli metafizikus nem ért meg. Ezért nem szabad a misztikusnak engednie magát, hogy személyes érzései elragadják a meditáció tetőfokán, hogy a végső célt elfelejtse közben. Ehelyett a figyelmét az önmagában létező elmére kellene irányítania, hogy megpróbálja saját magát megérteni és saját valóságát keresse. Az efféle kritika nem azt jelenti, hogy az érzelmeket ki kell irtani. Ezek mindenkor, minden ember életében, minden fokozaton, kezdettől a végsőig nagy hajtóerőt képviselnek az életben. De míg az alacsonyabb fokon az emberben gyakran ámokfutóként működnek, addig a magasabb szinten megtisztulnak és ellenőrzés alá kerülnek.

A mélységes tisztelet sokkal fontosabb a tanulónak, mint a tudományos képzettség. Senkinek sem kell szégyenkeznie, ha pl. könnyezik, még metafizikai gyakorlata ellenére sem vágyódva a magasabb rendű élet után, vagy másokért, együtt érezve velük. Mindaddig, amíg nem érte el a végső célt, addig tanuló marad, és mindaddig, amíg tanuló, vágyakoznia kell az isteni felismerés után. Így tehát az érzéseket nem szabad kiölni, mert nélkülük az ember sohasem realizálhatná a célt. Az Istent ui. a lehető legmélyebb módon érezni kell, nem pedig mint egy hideg, intellektuális fogalmat megalkotni. Mindazonáltal ezt a fogalmat is meg kell alkotnia, és érzései ellenében felhasználnia, amellyel ellenőrizni tudja majd őket, ha a valódi Istent akarja megtalálni. Ugyanakkor érzéseit is ki kell játszania gondolkodásával szemben. E kettő együtteséből fog ui. megszületni egy mélyebb és csiszoltabb magatartás az Isten felé.

Miért van az, hogy sokan képesek a szuperérzékeny állapot tömör észlelésére, és aztán ez az állapot megszűnik? Miért olyan ritkák ezek a felvillanások és miért olyan hosszú idő után térnek csak vissza, ha egyáltalán visszatérnek? Miért lehetetlen ezeket rögzíteni? A felelet részben az hogy ezek egy olyan állapotnak az előhírnökei, ami még túl van rajtuk; az Önvaló hírnökei, hogy táplálja bennünk a reményt, és ízelítőt adjon abból, ami akkor érhető el, ha valaki a teljes utat bejárta. A természet visszafogja egy időre az embert a meditációtól, hogy alkalma legyen fejleszteni magában a másik kettőt, az inspirált cselekvést és a metafizikai elmélyülést, mert csak e három integrális egyesüléséből születhet meg és őrizhető meg tartósan a belső meglátás képessége.

(Paul Brunton – Az Önvaló Bölcsessége)
(forrás:azvagyunk.com)

Ez az egyetlen ritka felvétel a Ramana Maharshi-ról, Swami Yoganandával és Paul Bruntonnal, 
1935. november 29.


video