2018. február 4., vasárnap

Penelope Smith: Az állatok beszéde. Hogyan kommunikáljunk háziállatainkkal?



"Amióta az eszemet tudom, mindenfajta állatot szerettem. Személy szerint elképzelni sem tudom a földi életet az állati lét milliónyi változata nélkül, amelyek szebbé teszik környezetünket és gazdagítják gondolkodásunkat.

Penelope Smith

Ahelyett, hogy tőlünk különbözőnek tekinteném az állatvilágot, a magam részéről minden földi életformát – beleértve a növények, a sziklák, a vizek és a levegő létezését, azaz a szerves és szervetlen világ egészét – szimbiotikus egészként szemlélek. Valamennyien egy ügyön dolgozunk, egyfajta ciklust bontakoztatunk ki az évezredek során. Ez a folyamatos színjáték, részvétel és kiteljesedés mind azt szolgálja, hogy jobban örülhessünk az életnek, s másokkal is megoszthassuk ezt az örömet. A mindenség eredendő összhangja felborul, amikor kegyetlenség, meg nem értés és rossz bánásmód lép a kapcsolatteremtés helyébe. Mindez gyakran megtörtént ember és állat viszonyában, s hosszú távon mindannyiunk kárára válik.

Szerencsére mindig is akadtak olyanok, akik lelki testvérüket tisztelték állat-társaikban. A más fajokkal történő kapcsolattartás nem új a nap alatt. Ez a gondolat beleszövődik a nagy világvallások hagyományaiba, s nem egy törzsi közösségben az élet alapvető részét alkotja. Olyan kitűnő elmék vallották, mint Assisi Szent Ferenc, Albert Schweitzer, Mahátma Gandhi, Jane Goodall és Francine (Penny) Patterson.

Könyvem célja, hogy segítsek e nemes hagyomány folytatásában, helyreállításában és támogatásában mindazok számára, akik magukénak tudják. Aki egyáltalán kezébe vette ezt a könyvet, valamiféle közösséget vagy legalábbis kíváncsiságot máris érez az állatokkal kapcsolatban. Olvasóim megtanulhatják, miként kerüljenek közel hozzájuk. Remélem, ezzel is elősegítem az élőlények közötti megértés elmélyülését, ami megsokszorozhatja a földlakók életörömét!

1. Hogyan beszélgessünk az állatokkal?

A latin eredetű kifejezés: animális (állati) szó az animából származik, amely ’életelvet, lélegzetet, lelket és élőlényt’ jelent egyszerre.

Az ember és az állatok testtel és lélekkel rendelkeznek, azaz élő anyagukat, szervezetüket valamiféle felsőrendű erő lelkesíti át. Sok ember nehezen fogadja el, hogy mindez az állatvilágra is vonatkozik, mivel azt verték a fejükbe, hogy az állatok alantasabbak náluk, vak ösztönök által kormányzott szervezetek, érzés és gondolat nélküli, döntésre képtelen testek. Az ilyen szemlélet jó kifogás azoknak, akik kegyetlenül vagy érzéketlenül bánnak az állatokkal.

Sokan éppenséggel még önmagukat is puszta testnek, genetikai terméknek tekintik, ők nem hajlandók tudomást venni az élőlények spirituális lényegéről. Ez a felfogás nem csupán az állatokkal, de az emberekkel szemben is tiszteletlenséget és embertelenséget szül. Aki így vélekedik, az végképp elutasítja más életformák spirituális természetét.

Márpedig igenis van bizonyíték arra, hogy ember és állat lélekből is áll, és ez az, hogy amennyiben tisztelettel és segítőkészséggel fordulunk feléjük, közérzetüket is jelentősen javíthatjuk. Munkám sarkalatos pontja az, hogy én az állatokat spirituális lényeknek tekintem, akik adott életformát képviselnek Földünkön. Az ilyen szemléletben fogant kapcsolatteremtés és tanácsadás eloszlatja a viselkedésbeli problémákat, felgyorsítja a sérülések és betegségek gyógyulását, s tudatosabbá, éberebbé és boldogabbá teszi a „pácienseket”. Ez nem volna lehetséges egy merőben viselkedés-lélektani megközelítés talaján, amikor is az állatokat gépies ösztönök halmazának fognám fel. Én létük valamennyi összetevőjét figyelembe veszem – a fizikait, érzelmit, szellemit és spirituálisat –, és ezzel nem csupán mélyebben megértem őket, de többet is tehetek az érdekükben.

Az állatlélektan szakértőjeként teljes értékű társnak tekintem négylábú vagy tollas barátainkat. Több ezer konzultációt folytattam le problémás állatokkal és gazdáikkal személyesen vagy a távolból, ekképpen segédkezve gyógyulásukban (ha kellett, állatorvosi tapasztalatommal). Nemcsak a sebek gyógyultak be közreműködésem révén, de pácienseim viszonya is megjavult gazdáikkal. Mindezt táplálkozástani tanácsadással egészítettem ki, ami egyensúlyba hozta betegeim szervezetét. Emellett előadásokat és tanfolyamokat szerveztem az állattartók számára, amelyek során megtanulhatták a kedvenceikkel való érdemi kapcsolattartást.

A kommunikáció velünk született képességünk

Sokan kérdezték tőlem, mikor kezdtem el állatokkal kommunikálni, és hogyan tettem szert erre a képességre, továbbá, mi módon vagyok képes megérteni az állatok gondolatait és érzéseit.

Már gyermekkoromban szerettem az állatokat, de hát minden kisgyermek így van ezzel. Jó volt megérinteni és figyelni őket, egyáltalán, a közelükben lenni. Ezenközben átéltem érzéseiket, és megértettem, mire van szükségük. Mindez merőben ösztönös volt nálam. Voltaképpen eggyé váltam kis barátaimmal. Később hangosan vagy magamban beszélgettem velük, és telepatikus válaszokat kaptam tőlük. Az egész szerfölött természetes volt. Tudtam, hogy ugyanúgy szeretnek, ahogyan én őket, és csöppet sem csodálkoztam azon, hogy beszélgetnek velem, egyáltalán, hogy értelmes gondolataik születnek.

Minden élőlénynek veleszületett képessége, hogy kapcsolatba lépjen másokkal, s megértse őket. Szinte az összes kisgyermek telepatikus viszonyban áll más fajok egyedeivel. Testi jelzéseink mellett ez a közlés legfőbb módja, amely megelőzi a nyelvtanulás idejét.

A baj csak az, hogy amikor a gyermek már bírja az anyanyelvet, a felnőttek erre a készségére figyelnek leginkább oda, és ennek a fejlesztésére buzdítják. A telepatikus közlésmód így háttérbe szorul, mint bármely kihasználatlan képesség. A tetejében a szülők vagy más felnőttek kinevetik a gyermekek olyan kijelentéseit, mint “a kutya azt mondta, fáj a hasa”. Merő képzelgésnek titulálják a hasonlókat, vagy éppen meg is büntetik a kicsit, mert “hazudott”. A gyermekek így hamar megtanulják, hogy nem kívánatos megérteni az állatok gondolatait, sőt, ezek tulajdonképpen nem is léteznek. Rövidesen elfojtják hát korábbi képességeiket, amelyek visszafejlődnek, hiszen nem lehet megőrizni egy olyan adottságot, amelynek kételkedünk a valóságában.

A gyermekek tehát ekkortól nem gondolkodó és érző lényként tekintenek társaikra, az állatokra. Ehhez járul, hogy a felnőttek általában nem tudják megtanítani gyermekeiknek, hogyan bánjanak szelíden az állatokkal, és hogyan figyeljenek oda szükségleteikre. Márpedig ha rosszul bánnak az állatokkal, még kevésbé érthetik meg őket. A felnőttek beavatkozásának hála a gyermekek már igen zsenge korukban is kigúnyolják azokat a társaikat, akik a normálisnak mondott tapasztalatoknak ellentmondó mentális vagy spirituális élményekről számolnak be. A csúfolkodók voltaképpen nem tesznek mást, mint leutánozzák a felnőtteket.

Néhányan később mindennek dacára felismerik, hogy igenis több dolgok vannak földön és égen, mint „bölcselmünkkel” tudni véljük. Ez a kevés kiválasztott azután elindul a régmúlt korok nyomdokain, hogy visszaszerezze vele született telepatikus képességeit.

Személyes tapasztalataim

Ami engem illet, én sosem veszítettem el arra való képességemet, hogy szót értsek az állatokkal. Amikor a többi gyermek és a felnőttek kinevettek ezért, úgy gondoltam, jobb ezeket a dolgokat magamnak megtartanom. Anyám kedvtelve emlegette élénk fantáziámat, és azt is gyakran megkaptam, hogy makacs vagyok, akár egy öszvér. Talán pont e két tulajdonságom segített megőrizni telepatikus képességeimet!

Nem akartam elveszíteni állat-barátaim bizalmát, meleg szeretetét és megértését, vagy elárulni közös titkunkat. Túl értékes volt ez számomra ahhoz, hogy a világ elé tárjam. Továbbra is összebújtam hát Fritzivel, a cicámmal, abban a boldog tudatban, hogy értjük egymást; vagy élveztem, amint törpepapagájom, Pisla a szemüvegemen ülve a szemöldökömet csipkedte, miközben én a leckémet írtam. Órákat töltöttem a parkban, ahol csöndben elbeszélgettem a madarakkal és a lepkékkel, utóbbiak a kezemre repültek. Értésükre adtam, hogy nem bántom őket, és ujjongtam az örömtől, amikor válaszul közel merészkedtek hozzám.

Amikor felcseperedvén elhagytam a szülői házat, évekig nem volt saját társam az állatvilágból, mivel vagy a nagyvilágban kóboroltam, vagy egyetemre jártam. Így nemigen figyeltem arra, értek-e még az állatok nyelvén. E tudás a mélybe süllyedt, ahogyan egy idegen nyelv ismerete szokott mindaddig, mígnem az ember találkozik valakivel, aki beszéli a szóban forgó nyelvet.

Az egyetemen szociológiát hallgattam, abban a reményben, hogy többet megértve az emberek közötti viszonyokból, jobban tudok segíteni rajtuk, mivel mindig is ez volt a leghőbb vágyam. 1971-ben aztán megint lehettek már állataim. Addigra már értettem ahhoz, hogyan könnyítsek az emberi lelken, s terapeutaként kamatoztattam ezt a tudásomat.

Mindez az állatokhoz fűződő kapcsolatomat is átformálta, hiszen már nem csupán beszélgetni tudtam velük, de olyan eszközökre is szert tettem, amelyek birtokában a segítségükre lehettem. Rájöttem ugyanis, hogy a traumákat, érzelmi viharokat, tudati gátakat és egyéb panaszokat eloszlató lélektani módszerek rájuk is hatással vannak.

Legelső páciensem Barack volt, egy kis, fekete nősténycica, akit rám hagytak, mert a gazdája nem tudott többet törődni vele. Barack határozottan ijedős állatka volt. Ha meglátott egy embert, máris elrejtőzött, és a környék macskáitól is rettegett.

Néhány héttel a megérkezése után véres harapással jelent meg a hátán, egyik összetűzése beszédes nyomaként. Megtisztítottam és balzsammal kentem be a sebet, azt várva, hogy minden további nélkül begyógyul. Barack azonban másként gondolta. Alighogy bevarasodott a sebe, elvakarta. Körülötte immár nem ötcentis véres terület terjengett, hanem ennek két-háromszorosa, és a szőr is kihullott. Szegény macsek siralmas látvány nyújtott, és szobatársaim mondogatni kezdték, hogy kellene már valamit csinálni azzal a cicával.

Leültettem hát Barackot egy székre velem szemben, és úgy foglalkoztam vele, mint egy bajba jutott embertársammal. Kérdéseket tettem fel sebesülésére és az ezzel kapcsolatos megrázkódtatásra vonatkozóan, ő pedig telepatikusan válaszolt. Több mentális képet is küldött, amelyekben más macskák megrémítették vagy megtámadták. Miközben szembenézett félelmetes emlékeivel, oldódott a feszültsége, és sokkal jobban érezte magát.

Folytattuk a terápiát, amelynek során Barack megértette, hogy sebe megtartásával voltaképpen megoldotta gondjait: ha elcsúfítja magát, az emberek és a macskák nem merészkednek a közelébe. A dolog bevált, noha közben az ő életét is megkeserítette. Amikor tudatosodott benne ez a tudattalan elhatározás, láthatóan sokkal békésebb lett, és boldogan dorombolt.

Az első ülés bámulatos eredménye az lett, hogy cicám már másnaptól abbahagyta a seb vakargatását, és közel egy héten belül a szőr úgy visszanőtt, hogy senki sem tudta volna megmutatni a sebesülés helyét. Még különösebb volt, hogy Barackot magát is mintha kicserélték volna. Többé nem futott el, ha valaki betette a lábát a szobába, ehelyett összegömbölyödött a jövevény ölében, és újra csak dorombolt! A környék macskái sem bántották, immár nem volt érdekes a számukra.

Én pedig megtanultam ennek az esetnek a nyomán, hogy az állatok is éreznek és gondolkodnak, sőt, közlik is érzéseiket és gondolataikat. Ráadásul kiderült, hogy az emberi mentális gátak eloszlatására rendelt terápiás módszerek más élőlényeknél is hihetetlen javulást eredményeznek.

Ezt követően nem azonnal tettem ki a cégért mint állatlélektani specialista. Továbbra is lélekgyógyászként dolgoztam, miközben saját spirituális fejlődésemen is munkálkodtam. 1976-ban új elfoglaltságra adtam a fejemet – azóta rég abbahagytam –, táncoltam és táncórákat adtam. Közben azonban sorra gyógyítottam meg a barátaim állatait, aminek híre ment, így egyre több páciensem akadt. 1977-ben hivatalos szakemberré léptem elő, s ekkortól honoráriumot kértem szolgálataimért.

Mindamellett 1979-ig a tánc maradt a fő foglalkozásom. Eközben sokat utaztam, és gyógyászokat oktattam mozgásterápiámra, sőt, több könyvet írtam a táncról és a mozgásról.

Amint életemben mindinkább az állatokkal való munkálkodás felé tolódott el a hangsúly, és egyre ismertebbé lettem e területen, több száz országos rádióállomás készített velem interjút, tévéműsorokban szerepeltem, újságok foglalkoztak sikereimmel, s magam is cikkeket írtam különböző kiadványokba. Azóta több ezer állatot gyógyítottam meg, és sok-sok előadást tartottam, tanfolyamokat vezettem az állatokkal való kapcsolatteremtésről.



Hogyan közlik gondolataikat az állatok?

A konyhalélektan több közkeletű, ám megalapozatlan vélekedést is táplál az állatok beszédéről és értelméről. Az egyik ilyen, hogy mivel agyuk kevésbé bonyolult felépítésű, mint az emberé, alacsonyabb értelmi színvonalon állnak, nem rendelkeznek igazi érzelmekkel és logikával, s mindennek a tetejében kezdetlegesen közlik kívánságaikat, például ugatással, dörmögéssel, füttyögéssel vagy testbeszéddel. A fenti elképzelések változóban vannak, amennyiben a tudósok egyre bonyolultabb jelentésrétegeket fedeznek fel az állatok által kiadott hangokban, lett légyen szó madarakról vagy emberszabású majmokról. A kevésbé elfogultak kezdik felismerni az állatok viselkedésének összetettségét és az emögött meghúzódó értelmet. Természetesen sokkal többet megtudhatunk róluk, ha az élőlények egyetemes nyelvét, a telepátiát használjuk.

A Webster-szótár* szerint az intelligencia az arra való képesség, hogy tanulni tudunk tapasztalatainkból, miközben gyorsan és sikeresen alkalmazkodunk az új helyzetekhez. Ha a fenti meghatározáshoz tartjuk magunkat, bizonyára számos példa jut önöknek is eszébe az állati intelligenciáról, mondjuk, azok a kutyák és macskák, akik több ezer kilométert tettek meg, hogy megtalálják elköltözött gazdáikat; vagy a természetes élőhelyüktől megfosztott, emberi környezetben mégis sikeresen boldoguló patkányok, mosómedvék, prérifarkasok és más vadállatok találékonysága.

Értelmetlen azon mérni az állati intelligenciát, mennyiben emlékeztet az emberi elmeműködésre. Az állatok másféle genetikai örökséggel és testi felépítéssel rendelkeznek. Reakcióik testi jegyeiktől, környezetüktől és tapasztalataiktól függnek.

Az ember azért képes oly sok feladat végrehajtására és értelmének az állatitól különböző kinyilvánítására, mert keze rendkívül mozgékony és idegrendszere is igen fejlett, így szinte mindent megtehet a tárgyakkal. Nem jelenthetjük ki azonban, hogy az állatok nem intelligensek, mert nem tudnak gitározni vagy levelet írni.

Vajon csekélyebb-e az ember értelme, csak mert nem repül, mint a madarak és nem olyan szélsebes, mint a gepárd? Ezek a tulajdonságok a testi és nem a szellemi különbségekre utalnak. Ugyanaz a szellemlény, aki emberi testben lakozik, s arra használja fel ezt a testet, hogy házakat tervezzen és építsen a közreműködésével, falevelekből rakna fészket, amennyiben madártestbe költözött volna. Értelme mit sem változna, teste különbözősége azonban más képességekre jogosítaná fel.

Elismerem, hogy az emberi test összetettebb és változatos lehetőségeket biztosít a szellemi képességek kinyilvánítására, ugyanakkor bizonyos élőlényeknél meglepően bonyolult és sokrétű kifejezési formákkal találkozunk. A fajok közti eltérések szintén szembeszökők. Ez azonban nem feltétlenül jelent alá- és fölérendeltséget. Valamennyien különbözünk egymástól, éppen ez teszi az életet olyan érdekessé.

Az élőlények genetikai örökségüknek és a körülményeiknek megfelelően hasznosítják testi tulajdonságaikat. Való igaz, egyesek sikeresebbek vagy ügyesebbek ebben a tekintetben másoknál. A legtöbb háziállat olyan jól alkalmazkodott az emberrel való együttéléshez, hogy akár még befolyásolja is gazdája ténykedését.

Az állatok egyedei között ugyanolyan nagy az eltérés az értelmi képességek, érzékenység és a társas készségek terén, mint az emberek világában. Egyesek éberebbek és érdeklődőbbek másoknál, s ezért kapcsolatba lépni is könnyebb velük.

Van olyan állat, aki szorosan kötődik kutya, macska vagy ló létéhez, ösztöneihez és genetikai meghatározottságához. Mások egyénibb utat jelölnek ki önmaguk számára, s miközben természetes hajlamaikat követik, ember módjára uralmuk alá hajtják környezetüket.

A legtöbb állat hajlandó szoros kapcsolatba lépni az emberrel, amennyiben az a saját tudati szintjén közelíti meg. Bizonyos esetekben még fogékonyabbak is a gazdáiknál, akik hasztalan igyekeznek megérteni őket.

Nem kíván különösebb magyarázatot, hogy az állatok a testükkel adnak le jelzéseket, ugyanakkor gondolataik és érzéseik közvetlen átadásával, valamint mentális képekkel is társalkodnak, úgy az emberrel, mint egymás között. Az ember a maga részéről akkor fogja fel e telepatikus üzeneteket, ha elég nyitott mindehhez.

Noha gyakran élek a fizikai érintés eszközével, hogy kapcsolatot teremtsek pácienseimmel, vagy segíthessek a szenvedő állatokon, elsősorban telepatikusan, a gondolat és érzés közvetlen átadásával kommunikálok; vagy némán, vagy hangosan. Bár sok állat érti az emberi beszéd szavait, valójában inkább ösztönösen fogják fel az ember szándékait, érzéseit és gondolati képeit: egyszóval a szavak mögötti jelentést, még ha nem is értik teljes egészében. Mivel senki sem kényszeríti rájuk a gondolatot, hogy egyedül a szavakban bízhatnak, nem is vesztették el velük született telepatikus képességeiket úgy, mint az ember.

Amikor az állatokkal telepatikus közlést folytatok, rendszerint azonnal lefordítom a kapott üzenetet emberi nyelvre, mivel én is ehhez szoktam hozzá. Ha pácienseim leírnak egy jelenetet vagy egy velük megtörtént eseményt, az ő szemükkel érzékelem a látványt, a hangokat, érzéseket és egyéb észleleteiket. Amennyiben megesett már önökkel, hogy tudták, mire gondol egy önökhöz közel álló személy, netán egyszerre mondták ki ugyanazt a gondolatot, vagy egészen a másik mentális képeiig és érzéseiig is eljutottak, akkor talán sejtik, hogyan társalkodom én napról napra az állatokkal, és hogyan tehetik ezt meg önök is.

Az állatok értik, mit mondunk nekik, és azt is, mit gondolunk róluk, már amennyiben bírjuk figyelmüket, és ők figyelni akarnak. Némelyik úgy igyekszik kibújni az ember által rálőcsölt kötelességek alól, hogy úgy tesz, mintha semmit sem értene. Gazdáik néha állandósítják is a helyzetet, amikor butának tekintik kutyájukat (macskájukat, madarukat, lovukat, teknőcüket). Némelyek akár Butinak, Süsünek stb. nevezik el állat-barátaikat, vagy egyéb sértő megjegyzéseket tesznek értelmi képességeikre. Sok állat – az emberhez hasonlóan – belemegy a játékba, és ha már egyszer ostobának nézik, hát adja is az ostobát. Így legalább nem ugráltatják annyit.

Az az érdekes a dologban, hogy minél inkább megbecsüljük az állatok értelmét, egyenrangú félként kezelve őket, minél inkább bevonjuk őket életünkbe, annál intelligensebb és gyöngédebb válaszokat kapunk tőlük. Minden rendű és rangú élőlény valósággal kivirágzik, amennyiben melegséget és megértést kap.

Furcsa példáját láttam az előbbieknek abban a bentlakásos iskolában, amelyet meglátogattam. Találkoztam ott egy ír farkaskutyával, akit azonnal roppant okosnak és fogékonynak éreztem. Ennek homlokegyenest ellentmondott az ottaniak véleménye, akik egyöntetűen hangoztatták, hogy a kutyus ostoba jószág. Ez már abból is kitűnik, tették hozzá, hogy milyen lassan fogad szót, arról nem is szólva, hogy a szőnyegeken és a szép bútorokon tipor, noha minden eszesebb eb sejti a dorgálások számából, hogy ez nem rendjén való.

Amikor szegény állatot a jelenlétében ócsárolták, a következő gondolatot küldte felém: “Ne mondd meg nekik, hogy milyen vagyok… ez az én játszmám.” (Zárójelben jegyzem meg, hogy én most csupán szavakra fordítom a kutyus gondolatát. Megesik, hogy az állatok embertől tanult szavakat adnak tovább, legtöbbször azonban a nyelv csak megközelítése gondolataiknak és érzéseiknek.) Nagyot nevettem a ravasz eben, aki túljárt gazdái eszén.

Kérése ellenére kötelességemnek éreztem, hogy tisztázzam az értelmi képességeit övező félreértést, elmondtam hát, mennyire értelmes, és pontosan tudja, mi zajlik körülötte. Kissé meg is orrolt rám ezért, hiszen így többet vártak el tőle, én azonban nem nézhettem el, hogy ostobának bélyegezzék. Később, amikor már hajlandó volt szóba állni velem, sikerült megértetnem vele, okosabb volna, ha hangot találna az emberekkel, és megkönnyítené az életüket.

A mai napig elfog a nevetés, amikor eszembe jut, hogyan tett lóvá mindenkit… mi ez, ha nem az intelligencia jele?

Természetesen az állatok az emberhez hasonlóan félreérthetnek egy közlést, vagy az istennek sem jönnek rá, mit akarunk a tudtukra adni, kivált, ha nem vagyunk elég közérthetők. Aztán el is vonhatják figyelmüket a létfenntartásuk szempontjából fontos dolgok, például az élelem vagy más állatok szaga, ilyenkor aztán otthagynak csapot-papot. Fel kell tehát keltenünk a figyelmüket, és saját tapasztalataik körén belül kell megfogalmaznunk közlendőinket.

Ha arra kérnénk a cicánkat, hogy játsszon le egy zongoraversenyt, ennek nyilván semmi értelme nem volna számára, ezért nem is hederítene kérésünkre. A sikeres kapcsolatfelvételhez szeretni és tisztelni is kell a szóban forgó állatot, s hagyni, hogy önmaga legyen, saját vágyakkal, választásokkal és változó mértékben meghatározó faji sajátságokkal, ahogyan mi valamennyien.

E téren sokat tanulhatunk állat-barátainktól, akik csupa olyasmit kérnek az embertől, amit az meg tud adni. Ők igenis szeretnek és olyannak fogadnak el bennünket, amilyenek vagyunk. Általában örömmel fogadják kapcsolatteremtő szándékunkat, és megbecsülik megértésünket, szeretetünket.

Gyakran kérdik tőlem, melyik állatfaj a legértelmesebb. Nehéz általánosságokba bocsátkozni e téren, mivel a különböző testi jegyekhez eltérő életfunkciók társulnak. Ami értelmesnek tűnhet az egyik szervezet viszonylatában, botorság lehet egy másikéban. Az összetettebb testi felépítés és a fejlettebb agy szemlátomást nagyobb választási lehetőséget programoz a kérdéses állatfaj számítógépébe, noha “alacsonyabb rendű” életformák, például rovarok részéről is tapasztaltam bonyolult közléseket. Észleléseim ez ügyben megegyeznek J. Allen Boone megfigyeléseivel, aki egy léggyel, Freddyvel kapcsolatos tapasztalatait írta meg Kinship with All Life (Rokonságban minden élővel) című könyvében (mindenkinek melegen ajánlom).

Hogy mit kezdenek az állatok genetikai örökségük korlátaival, az egy fajon belül egyedről egyedre változik. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a nagyobb állatok, és azok, akik a legkészségesebben “ereszkednek szóba” az emberrel – talán mert a legközelebb is állnak hozzá –, általában rugalmasabbak, fogékonyabbak, egyszóval “intelligensebbek”. Ilyenek a bálnák, a delfinek, az elefántok, az emberszabású majmok, a lovak, a kutyák, a macskák és más háziállatok. Ugyanakkor találkoztam már nagyon bölcs élőlényekkel egyszerűbb testfelépítésű állatok körében is. Ismerőseimet például elbűvölte állatcsaládom – egy ékszerteknős, Marla, egy anolisz*, Ginko, valamint egy tengeri malac, Fahéj – okossága és élénk közlésvágya.

Nincs két egyforma értelmi képességgel, nyitottsággal és érzékenységgel megáldott kutya vagy macska. Jelentősen befolyásolja válaszaikat az is, mennyire tekinti őket egyenrangú félnek a velük kapcsolatba lépő ember. A magam részéről csodás beszélgetéseket folytattam olyan állatokkal, akiket környezetük tompa agyúnak ítélt, és sok olyan értékes tulajdonságukat észrevettem, amely elkerülte gazdáik figyelmét.

Az a legnagyszerűbb az egészben, hogy valamennyien tanulhatunk egymástól. Mindannyian számot adhatunk intelligenciánkról azzal, ha hajlandók vagyunk jobban megfigyelni, tanulmányozni és megérteni az állatokat. Embertársaink ebbéli hajlandósága természetesen igen széles skálán mozog.

2. A telepatikus kapcsolat helyreállítása

Voltaképpen mi is az a fajok közötti telepatikus kapcsolat? A telepátia ’távolba érzést’ jelent, más szóval azt, hogy a távolból is érezzük egymást, tudomást szerzünk egymásról. Nem valamiféle különleges, ritka képességről van szó, amely csupán a legfogékonyabbak kiváltsága. A telepátia mindenekelőtt közvetlen összeköttetést teremt az élőlények – valamennyi élőlény – lelkével. Éber, mégis magától értetődő megértése, tudása annak, mit gondol, érez és tapasztal szóban forgó lakótársunk a Földön; ez a tapasztalat oly közvetlen, hogy közben szinte átlényegülünk a másikká.

Az ilyen kapcsolatok annak felismerésén alapulnak, hogy minden élőlény értelmes, ezért meg is tudják érteni egymást, s kapcsolatba tudnak lépni. A telepátia a gondolatok, fogalmak, képek és érzések közvetlen átadása – esetünkben különböző fajok egyedei között –, amit gyakran a viselkedés hirtelen megváltozása, nagyobb együttműködés és közelség, összhang igazol vissza. Mindez független a távolságtól. A telepatikus “hullámok” áthatolnak a falakon és mindennemű akadályon. A gondolatátvitel sikere egyedül a ráhangolódáson múlik. Ehhez persze tudnunk kell, kivel állunk szemben, ugyanúgy, ahogyan a helyes telefonszám nélkül sem tárcsázhatunk fel senkit, és egy rádióadóhoz is adott hullámhossz tartozik.

Amikor ember és állat kölcsönös megértésre jut, mindkét faj nemessége és egyéni jellegzetességei előtérbe kerülnek. A félelmet és az erőszakot ilyenkor összhang, méltóság és kölcsönös megbecsülés váltja fel. Még a kétkedők is látják a különbséget a valódi telepatikus összeköttetés után, amelyben megvalósult a kapcsolat az ember és más fajok egyedei között.

Mindennek semmi köze sincs nem egy gazda és “kedvence” sokszor méltatlan kapcsolatához. A magam részéről inkább kerülöm a házi kedvenc kifejezést, mivel erről leginkább a függőség, a lenézés, a birtoklás és az eltaszítás jut az eszembe. Az én szememben több méltóságot hordoz az állat-társ vagy állat-barát megnevezés.

A gazda-házikedvenc viszony egyenlőtlenségének beszédes példája került elém egy New York-i televíziós talk show-ban. A műsorvezető nőnek volt két lhasa apso kutyája, akiket nekem kellett kikérdeznem az adás során. Előtte megnéztem őket, és a műsorvezetőnő megkérdezte, mi a véleményem róluk. A kisbabáinak tekintette ezeket az ebeket, és mindent elkövetett, hogy viszonyuk tökéletesnek látsszon. Hangja és szeme szorongással telt meg, amikor megjegyezte, reméli, semmi rosszat nem mondanak róla a televízió nyilvánossága előtt. Az élete függött szegény páráktól, minden szeretetét nekik adta, s ezért azt várta cserébe, hogy semmi “galibát” ne okozzanak. Éreztem, hogy a szerencsétlen kutyusok kétségbeesetten próbálnak eleget tenni kívánságának, miközben tökéletes függőségbe kerülnek kisajátító gazdájuktól, aki hajszás, zűrzavaros élete ürességét velük igyekezett kitölteni. Szerencsére a beszélgetés idő hiányában véget ért, még mielőtt a kutyáknak módjuk lett volna mindezt “kivallani”.

Az állatok nagyon megszenvedik gazdáik életének kiegyensúlyozatlanságát, egyrészt, mert függnek tőlük, másrészt pedig, mert segíteni is szeretnének ember-barátaiknak. Amikor egy állat megpróbálja meggyógyítani vagy megszüntetni gazdája nyomorúságát, gyakran maga betegszik meg helyette, mintegy e nyomorúság hű tükreként. Megérzi a belőle kiáramló rossz rezgéseket, hiszen közel áll hozzá, és az életét adná érte. A “kedvenceket” néha abban is megakadályozzák, hogy természetes ösztöneiket kövessék. Márpedig csak akkor szabadulhatnak meg az embertől rájuk ragadt feszültségektől, ha a szabad levegőn ugrándozhatnak, teljes értékű táplálékban van részük, kedvükre felfedezhetik a természetet, és mindezt önállóan, szolgai függés nélkül tehetik. A természettől elszakítva ugyanis hajszálra ugyanazokba a betegségekbe esnek, mint gazdáik.

Más a kapcsolat a háziállatainkkal, amikor egyenrangú lelki társainknak tekintjük őket, akiknek más életforma adatott Földünkön; hagyjuk, hogy élvezzék az életüket, és kifejezésre juttassák méltóságukat, miközben kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatra lépnek velünk, emberekkel és egymással. Sokan, akik látják állatcsaládomat, meglepetve tapasztalják, milyen nyugodtak, boldogok és függetlenek az állataim. Jönnek-mennek, és ezenközben kedvükre barátkoznak saját fajtájukkal, az emberekkel és más állatfajokkal. Én olyan bölcs, értelmes lényeknek tekintem őket, akik mellesleg macskák, kutyák, patkányok, csirkék, lovak, ám többek is ennél, ott parázslik bennük az anima, a lélek, az életszikra. Teljes értékű személyiségként, kellő méltósággal élhetik az életüket, miközben hódolhatnak szeszélyeiknek, kinyilvánítandó jogaik és kívánságaik vannak, s meg is értik családunk vagy közösségünk egyensúlyának fontosságát. Ebben a kis családban kölcsönösen alkalmazkodunk egymáshoz, ami elősegíti fejlődésünket és megértésünk elmélyülését. Odafigyelünk egymásra, s egyezségeink szükségleteinkkel és a természettel összhangban születnek. Ami a legfontosabb, valamennyien remekül érezzük magunkat ebben a kis körben.

Amikor az emberek elszakadnak a természettől, a minden életformán átömlő életerőtől, s ehelyett elvesznek a pénzhajszában és a rangkórságban, a más életformákkal való kapcsolatuk is elsekélyesedik, s valamiféle birtokosi viszony jellegét ölti. Spirituális kapcsolat nélkül hiába szeretik őszintén “kedvenceiket”, nagy az esélye, hogy neurotikusan azt kérik rajtuk számon, amit ők maguk elveszítettek álértékek utáni hajszájukban. Az állatok aztán híven visszatükrözik lelki nyomorúságukat.

Ha viszont az ember többre tartja állatait, azok mély hálával viszonozzák ezt, és valósággal felvillanyozódnak. Jobban odafigyelve rájuk a gondok szinte maguktól megoldódnak, és nincs szükség olyan barbár fegyelmezési módszerekre, mint az állatok ütlegelése vagy pofájuk belenyomása az ürülékükbe.

A velük való beszélgetés ugyanakkor némi erőfeszítést igényel. El kell tudnunk szakadni a pénzhajsza világától, és nyugodtabb, nyitottabb, szeretetteljesebb életformát kell folytatnunk – ami sokak számára hatalmas tudati változást jelenthet. Mindebből elmondhatatlanul nagy haszon származik valamennyiünknek."

(Penelope Smith)

 Penelope Smith már gyerekkorától képes belső beszélgetést folytatni az állatokkal. Telepatikus állatkommunikátorként 30 év alatt több ezer állattal foglalkozott, könyveket írt a témában, tanfolyamokat tart és folyóiratot szerkeszt.

A Föld hangjainak egyesítése -- Penelope Smith telepatikus állatkommunikátor - videó