2019. december 22., vasárnap

A kerékpározás közben elütött fiú esete



Ez akkor történt, amikor tizenegy éves voltam. Kaptam a születésnapomra egy új biciklit A rá következő napon éppen kerékpároztam, nem vettem észre, hogy jön egy kocsi, és az elütött. 


Nem emlékszem rá, amikor elütöttek, de egyszerre csak magamat láttam lent a földön. A testem a kerékpár alatt volt, a lábam el volt törve és vérzett. Emlékszem, hogy néztem, és láttam, hogy a szemem be van csukva. 
Én fent voltam. Mintegy öt lábnyira lebegtem a testem fölött. Körben mindenhol emberek voltak. 
Egy ember a tömegből megpróbált segíteni nekem. Jött egy mentőautó. Csodálkoztam, miért aggódnak az emberek, amikor én olyan jól érzem magam. Láttam, amint a testemet a mentőautóba helyezték és meg akartam mondani nekik, hogy jól vagyok, de senki sem hallott meg. 
Néztem le a mentőautó fölöttről. Tudtam, hogy a testem a mentőautóban van, de én fölötte voltam. Az egyik ember azt mondta a kocsiban, úgy gondolja, hogy meghaltam. Amikor szóltam hozzájuk, senki sem hallott, így hát tudtam, hogy meghaltam. 
Meg tudom mondani, mit mondtak „Segíts rajta”, mondta valaki. „Azt hiszem meghalt, de azért lássunk munkához”, mondta másvalaki. 
A mentőautó elhajtott és én megpróbáltam követni. A mentőautó fölött követtem. Azt gondoltam hogy meghaltam. Mihelyt tudatára ébredtem annak, hogy meghaltam, megnyílt az alagút és láttam a végén a fényt. 


Amikor beléptem az alagútba, zúgó hangot hallottam. Remek volt ott lenni. A végén nagy fényesség látszott. Úgy tűnt, hogy az alagút egyre felfelé megy. Az alagútban láttam két személyt, akik azonnal segítettek nekem, amint odakerültem. 
Nem tudtam pontosan, hogy hol vagyok, de el akartam jutni a végén lévő fényhez. Azt mondták, hogy minden rendben lesz velem, és el fognak vinni a fényhez. Éreztem a belőlük áradó szeretetet. Nem láttam az arcukat, csak az alakjukat az alagútban. 
Amikor kiértünk a fényre, megláttam az arcukat is. Olyan volt, mintha nagyon fehér ruhát viselnének. Minden fényben volt. Az alagút másik végén jöttem ki. Sok ember volt ott a fényben, de én senkit sem ismertem. Elmondtam nekik a balesetemet, de ők azt mondták, hogy vissza kell mennem. Még nincs itt az ideje, hogy meghaljak, ezért vissza kell mennem az apámhoz, anyámhoz és a nővéremhez. 
Hosszú ideig voltam a fényben, legalább is hosszú időnek tűnt. Úgy éreztem, hogy mindenki szeretettel van irántam, és mindenki boldog. Azt hiszem, a fény Isten volt. 
Az alagút forgott a fény körül, mint egy örvény. Azon keresztül keresztül mentem vissza, ahonnan végül is a kórházba kerültem. Ott két orvos foglalkozott velem. Azt mondták: ‘Jason, Jason!’ Láttam a testemet az asztalon feküdni, s a testem kéknek tűnt. Tudtam, hogy vissza fogok beléje térni, mivel a fényben ezt mondták nekem. 
Az orvosok aggódtak, én azonban megpróbáltam velük közölni, hogy jól vagyok. Az egyik orvos lapátokat helyezett a mellkasomra, erre a testem megrándult. Amikor magamhoz tértem, elmondtam a doktornak, hogy láttam, amikor a lapátokat a mellkasomra tette. Anyámnak is el akartam mondani, de senki sem akart hallani róla.

Raymond Moody: A fényen túl

(forrás: tulvilagrakeszulok.hu)

Kapcsolódó írás:
Halálközeli élmények:
https://dszilvia.blogspot.com/2014/09/halalkozeli-elmenyek.html