2014. május 29., csütörtök

Hogyan küzdjük le kedvetlenségünket? A pozitúrák mágiája




Egy Thompson nevû pszichológus a következõ furcsa kérdést tette fel betegeinek: mit gondolnak vajon azért sírnak-e, mert szomorúak, vagy azért érzik szomorúnak magukat, mert sírnak? Azért szaladnak-e valahonnan, mert megijedtek, vagy azért ijedtek meg, mert elszaladtak?




A paradoxul hangzó s erõsen extrém fogalmazás alátámasztására azután az alábbi gyakorlatot ajánlotta: térdeljenek le, hunyják be a szemüket, kezüket kulcsolják imára, és e feszült, felfelé nyújtózó Pozitúrában várakozzanak. Egy idõ után megkérdezte, mit éreznek? - Vallásos áhítatot - felelte mindegyik. S el kellett ismerniök azt is, hogy e reakciót a sajátos pozitúra váltotta ki bennük.
Ismeretes, hogy szenzitív, ösztönös és hangulatéletükben erõsen labilis nõk milyen függésben vannak saját külsejüktõl. Minden ruhájukban másképpen mozognak. Hajviseletük megváltoztatása, rúzsuk színe, parfümjük illata kaméleonszerûen alakítja õket regényessé, cinikussá, gügyögõ kislánnyá vagy agresszív femme fatallá. Egy primitív, üres, lusta és érzéki disznó, arra a kérdésemre, hogy mivel töltötte a napot, így felelt évekkel ezelõtt: "Nem volt kedvem sem mosdani, sem fésülködni, sem felöltözni. Csak feküdtem órákig a díványon, és utálkoztam rajta, hogy milyen ronda és piszkos vagyok. Úgy éreztem, egészen öreg lettem, és nemsokára meg fogok halni. A tükörbe néztem, és bõgni kezdtem. Azután berohantam a fürdõszobába, megfürödtem, jól kifestettem magam, felöltöztem a "bestia"-ruhámba, kinyitottam a rádiót, táncolni kezdtem, és ha hiszi, ha nem, csengeni kezdett a telefon. A nagybetûs flörtöm hívott fel, akit már elsirattam. Lehet, hogy hülyeség, de halálosan biztos vagyok benne, hogyha továbbra is azon a mocskos díványon fekve maradok, nem ez történik, hanem végül is beveszem a szevenált, amit már évek óta vészkijáratnak tartogatok."
Egy nagyon öreg színésznõ, aki évtizedeken át ismert alakja volt Budapestnek, míg elevenen el nem égett az ostrom alatt egy légópincében, hõsies küzdelmet folytatott a könyörtelen idõvel utolsó percéig. Alakja, nyolcvanas évei ellenére, karcsú volt, mint egy leányé, s vékony bokája valószínûtlenül magas cipõsarkon imbolygott. Aki mögötte haladt az utcán, s nézte elegáns, kosztümös figuráját, merész vonalú kalapja alól aláhullámzó vörösesszõke haját, legfeljebb a mozgásától válhatott gyanakvóvá, mert az különösen rozogának, gépiesnek tûnt, mintha egy kriptából kiszabadult álruhás múmia libegett volna elõtte. A szembenézés azután leleplezte a szomorú valót, mert a plasztikai mûtétek és a réteges festék nem enyhítette, hanem fokozta arcának öregségét; reménytelen, sivár borzalommá mélyítette. Ebben az öregségben nem volt semmi méltóság és bölcsesség, csak görcsös kapaszkodás valamibe, ami régen elveszett. Rögeszméjévé lett, mint mikor egy anya beleõrül gyermeke halálába és üres pólyát ringat eszelõsen. Ez a színésznõ kétségbeesett ifjúsagsóvárgásában és devóciójában ösztönösen megsejtett valamit az õsi pozitúra-mágiából. Megtagadta magától a délutáni pihenést például. Páncélszerû fûzõben, egyenes háttal ült egy karosszékben órákig, testét nem engedte át az elernyedésnek, mert babonásan, fanatikusan hitt benne, hogyha feladja az idõvel harcban álló, feszült angarde-ot, akkor ebben a nyitott lazaságban rátör az öregség, és végképpen leigázza, elhiteti önmagát sajgó, fáradt, lusta fizikumával.
E groteszkül kirívó eseteken kívül azonban, végigelemezve embertársaink és saját magatartásunkat, rá kell jönnünk, hogy mindannyian valamiféle ösztönös pozitúra szuggesztiójában élünk és cselekszünk. Arckifejezésünk, testtartásunk, légzési módunk, modorosságunk, ruháink színe, hajviseletünk szimbólumbeszéddel kiabálják rólunk mindazt, amivel vádoljuk és büntetjük magunkat. A depressziós, rossz, sötét, gyûrött, esett, hajlott, zárkózó külsõ habitus elintézetlen belsõ folyamatok kivetülése s egyben mazochisztikus büntetése.
Határozzuk meg még pontosabban: a pozitúrák bizonyos teremtõ vagy lebontó mozgások ismétlései, idézõ formulái, amelyek a testet, amely felölti õket, megtölti az invokált tartalommal. Ez az értelme a templomtáncoknak vagy a dervisek szédítõ forgásának is. A keringõ, különféle pozitúrákat öltõ templomtánc asztrális-démoni idézés, az álomnyelvhez, s a hieroglifákhoz hasonló. A jógapozitúrák az õspentagramok megfelelõi, amelyeknek absztrakt erõvonalai egész teremtési rendszereket sûrítenek magukba. Ha kedvetlenek vagyunk, elsõsorban tudatosítsuk a pozitúrát, amelyet ez az állapot ránk rögzít. Tudatosítsuk feszült, szorongó elõrehajlásunkat gubbasztó, csüggedt tartásunkat, besüppedt mellkasunkat, amelybe alig engedünk levegõt. Figyeljük meg, gyomorizmaink mennyire megfeszülnek e pózban. Nézzük meg a tükörben fénytelen szemünket, kövessük homlokunk gondterhes ráncait, szemöldökünk panaszos ívét, szájunk keskenyre húzott, legörbülõ vagy keserûen cinikus vonalát. Figyeljük meg kéztartásunk görcsösségét; a tépõ, tördelõ, önkínzó mozgásokat, amelyeket ösztönösen végez. Karikírozzuk e pózt, azután vessük le magunkról, mint egy kínzóan szûk, csípõs, elhordott ruhát. A levetés, kilépés, felszabadulás nagy megkönnyebbüléséhez szükséges a pozitúra végletbe feszítése, és szükséges a terhek lerakásának pozitív képzete is. A tudatos kígyóbõrvedlés, gúzsból való kiszabadulás után vegyünk mély lélegzetet, nyújtózzunk ki. Oldjuk meg tartásunk görcsös csomóit. Mosolyogjunk rá. Ha módunk van rá, fürödjünk vagy mosakodjunk meg valóságban is, öltsünk más ruhát, keressük ki a derûsebb tendenciáknak megfelelõbb színeket. Gyújtsunk fényt magunk körül, vagy menjünk ki a napfényre, levegõre. Teremtsünk kapcsolatot valami szép tárggyal, örömöt, biztatást sugárzó emblémával. Simogassunk meg egy állatot, hallgassunk zenét, vagy beszélgessünk egy kisgyerekkel, öltsük fel az erõs, egészséges, ruganyos, bizakodó ember külsõ attitûdjét, s csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy a felöltött külsõ pozitúra lassanként belsõ atmoszférává válik. Fontos persze, hogy pillanatra se engedjünk a lomha ólomsúlynak, amely visszahúzna bennünket elõzõ állapotunkba.
Bizonyára mindenki kipróbálta már, hogy ugyanazon a keserves helyzeten, pl. jéghideg helyiségben való mosakodáson milyen kínok között vergõdünk át, ha esetten, vonakodva, dideregve csináljuk végig, s aránylag mennyivel könnyebben, gyorsabban, gyötrelmek nélkül jutunk keresztül rajta, ha frissen, nekikészülve csináljuk. Nem engedünk például a didergés kényszerének, amely a kudarc, a helyzettõl való félelem és legyõzetés pantomimja, hanem ellenmozdulatokkal, ellenmozgással bensõ hõvé alakítjuk ezt a reflexenergiát.
A pozitúra határozza meg, hogy lényünket izmos, elasztikus, irányított vehikulumként, ütközés nélkül kormányozzuk-e át válságos helyzeteken, vagy holtteherként engedjük sodródni a determináció éles szirtfokai között, míg puha, érzékeny állaga szét nem zúzódik valamelyiken.
A tudatosítás a felszabadulás kezdete. A tudatosítás abból áll, hogy a kötés és oldás kulcsát elõször gondolatban meghatározzuk: a kulcs tehát a pozitúra. Miután így kielemeztük saját determináló pozitúránk lényegét, megkonstruáljuk az oldó ellenpozitúrát elméletben, azután imaginációban, végül gyakorlatban.
Képzeljük el, hogy a súlyos karmát, kedvetlenséget emanáló helytelen pozitúra - amelyet ösztönösen viselünk - bezárt széf, szûk, fullasztó zárlat körülöttünk. Az ellenpozitúra, amelynek mágikus ábráját meghatározzuk és felöltjük, a széf nyitóformulája. A sajátosan körénk jegecesedett szilárd és szoros kötésbõl egyszerûen nem szabadulhatunk meg másképp, nem férünk ki rajta, csak ha más külsõ és belsõ magatartást öltünk. Az alakzatot, amely létrejött, csak új, külsõ magatartás által változtathatjuk át. Ne kicsinyeljük le tehát a külsõ dolgokat, testünk e külön demonomágiáját, hanem vonjuk azt is szellemünk uralma alá. A pozitúra a tudattalanból vetül ki. Az ellenpozitúra a tudattalant hangolja át, renitens ösztön és ingervilágunkra hat vissza elrendezõ, gyógyító módon. Ne engedjük soha eluralkodni magunkon a kedvetlenséget, letargiát, hanem küzdjünk ellene bensõ mágusorvosunk által meghatározott ellenpozitúrákkal!
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)