Nagyon sokan fogalmazzák meg ezt a kérdést. Imádkoznak Istenhez és mégis azt tapasztalják, hogy ugyanolyan kínzó az életük, s talán még kínzóbb. S ilyenkor mindjárt arra gondolnak, hogy miért nem hallgatja meg Isten az imáikat, sőt, van egyáltalán Isten?
Amikor imádkozunk, akkor (gondolatban vagy szóban) ahhoz a szellemi lényhez vagy lényekhez fordulunk, akit vagy akiket megszólítunk, akire vagy akikre gondolunk. A kapcsolat ezzel létre is jön, s az adott szellemi lény érzékeli is mindazt, amit feléje intézünk. Persze legtöbbször az esetleges érkező választ mi már nem tudjuk érzékelni, hisz mi (még) testben élünk, mely jelentősen tompítja, leárnyékolja a lelki (gondolati) érzékelésünket.
Bár a legtöbben Istenhez fordulnak, aki természetesen egy létező szellemi lény, s az imáinkról tudomása is lesz, de imáink valójában mégsem hozzá "érkeznek be" a legtöbb esetben, hanem a saját, közvetlen szellemi feljebb valóinkhoz. Kicsit hasonlatos ez ahhoz, mintha egy nagy cégben alkalmazottként dolgoznánk és panasszal vagy javaslattal szeretnénk élni. Ott sem a főigazgatót találhatjuk meg közvetlen, nem ő hozzá fordulhatunk, hanem a közvetlen felettesünk valamelyikéhez.
Az imáink tehát minden esetben meghallgatásra találnak. Azonban az, hogy milyen mértékben és milyen módon válaszolhatnak nekünk, segíthetnek bennünk, a szellemi segítőink, kizárólag a most megélni szükséges sorsutunktól függ. Ezzel mi most a testi életünk alatt nem vagyunk tisztában, de odaát nagyon is ismerik a sorsutunkat, melyet a leszületés előtt volt szükséges megterveznünk a lelki előzményeink, karmánk alapján. Ha imáinkra nem érkezik válasz és segítség, akkor az csak azért fordulhatott elő, mert nem állt módjukban segíteni nekünk. Mert az adott segítség éppen a megélni szükséges sorsutunk ellen tenne. Tehát, bár most ezt megérteni nehéz olykor, de valójában a saját lelkünk érdekében nem segítenek, nem segíthetnek. Olykor az is oka lehet, ha nem tapasztaljuk a segítségüket, hogy bár segítettek, de azt mi mégsem vettük észre, vagy másnak tulajdonítottuk azt. Mert azért azt fontos megemlíteni, hogy ha módjukban áll segíteni, akkor azt meg is teszik.
Ami a sorsutunk része, azt illetően persze segítenek a szellemi segítőink, a külön kérésünk nélkül is, de mégis, vannak olyan helyzetek, amikor igenis helye van az imának, a szellemi feljebb valóinknak intézett kérésünknek. Egyrészt mert kérni, szépen kérni, s megköszönni, különben is egy tiszteletre méltó dolog, másrészt vannak olyan helyzetek, melyben csak akkor segítenek, ha erre külön kérjük őket (s persze, ha segíthetnek).
Képzeljük el, hogy éppen vizsgán ülünk és dolgozunk a tételünkön. S kérnénk a tanárt, hogy segítsen nekünk, mert elakadtunk. Kapnánk segítséget? Nem valószínű. Legalábbis érdemben nem. Hisz az a tanár állásába is kerülhetne, nekünk meg egy tisztességtelen eredmény elérését adná, melyért nem mi dolgoztunk meg. Egy jó tanár nem csinál ilyet és egy jó diák ezt meg is érti.
Természetesen, ettől függetlenül, része kell legyen az életünknek az ima, és fontos, hogy azt kellő alázattal és szeretettel tegyük. A saját szavainkkal fogalmazzunk és mondjuk el szellemi segítőinknek, amit szeretnénk. Köszönjük meg, hogy meghallgattak bennünket, de ugyanakkor fogadjuk el, hogy nem mindig tudnak segíteni. S ha nem segítenek, akkor az nem azt jelenti, hogy ők nem is léteznek, vagy hogy nem akarnának segíteni, hanem azt, hogy nem tehetik. Hisz a most megélni szükséges sorsutunk szempontjából az káros lenne, melynek megtörténtét mi is bánnánk, odaát.
Mi most egy vizsgán ülünk, és csak abból dolgozhatunk a legtöbb esetben, ami bennünk van. Döntően olyan feladatok szerepelnek a vizsgalapon, amire már felkészültünk otthon, de ha bizonyos részei mégsem mennének, akkor tudnunk kell, hogy számtalanszor újra írhatjuk a dolgozatunk most elhibázott részeit, egy következő alkalommal.
Írta: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu
Az én Miatyánkom. Tánczos Katalin. Hajléktalan Költőnő verse - videó
https://www.youtube.com/watch?time_continue=20&v=tDViD52vWxw&feature=emb_logo
Kapcsolódó írás:
Tánczos Katalin: AZ ÉN MIATYÁNKOM :
https://dszilvia.blogspot.com/2017/04/tanczos-katalin-az-en-miatyankom_30.html
Az én Miatyánkom
Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe.
Ó, „lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj:
MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a „rossz” – erre van Istene!
Ó, „lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram!
SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág”,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó, „lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba – hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram!
JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó, „lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba – hajtsd meg homlokod,
S mondd: Uram!
LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
Mikor a „kisember” fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a „gazdag” milliót költ: hogy „éljen”,
S millió szegény a „nincstől” hal éhen,
Ó, „lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba – tedd össze két kezed,
S kérd: Uram!
ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül – sőt –, ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy – tagadd meg „ŐT”,
Ó, „lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet!
Uram! Segíts!
S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…!
Ó, „lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram!
MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!
Mikor a „nagyhatalmak” a BÉKÉT TÁRGYALJÁK,
MIKOR A BÉKE SEHOL! csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt, ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó, „lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a „rossz”, támad s tombol!
URAM! MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
AMEN!
UTÓHANG
S akkor megszólal a MESTER, keményen-szelíden,
Távozz, Sátán – szűnj, vihar!
BÉKE s CSEND legyen!
Miért féltek, kicsinyhitűek?
BÍZZATOK! Hisz’ én megígértem Nektek!
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig – VELETEK MARADOK!
Tánczos Katalin
