Bemutatkozás helyett
Szerény ruhába öltözött lélekként jöttem a világra, 1945. januárjában. A bábaasszony pincéjében születtem, úgy hogy közben felettünk robogott át a német és az orosz hadsereg.
Szüleimtől – erre az életemre – a Miksa Gyula nevet kaptam. Az anyagi világba gabalyodva éltem 50 évig, hit és szeretet nélkül, kétségek, félelmek között, bűnben.
Rákos beteg lettem. Azt hittem, végem. 1995. szeptember 20-án, egy éjszakai látomásban, megrendítő módon, teljes szellemi újjászületést éltem át, hitetlen istentagadóként, kegyelemként („A kegyelem meg nem szolgált jutalom.” Hamvas)
Olvasni kezdtem. A kezem alá simultak olyan könyvek, amiket idáig észre sem vettem. Müller P., Hamvas B., Kodolányi J., Várkonyi N. Tanított a könyveiken keresztül. A bennem zajló átalakulás rendkívül gyors volt, fő irányai a következők voltak:
- Határozott belső béke, szilárd hit a megtapasztalt Istenben
- A félelem, aggódás teljes megszűnése
- Az életem egyszerűvé vált, megszűntek a harcaim az emberekkel
- Soha nem ismert emberszeretet alakult ki bennem.
Az alábbi írásaim 2005-től születtek, vagy hajnali órákban, vagy meditációban jelentkeztek. Ezek az írások egy más tudatállapot gyümölcsei, amit én is csak kaptam. Ajándékok, amelyet szeretettel osztok meg veletek.
Solymár, 2010. október 27.
Miksa Gyula
TESTVÉREK KÖZÖTT
Pilisszentkereszt mellett, mélyen benn az
erdõben, van egy forrás. A helyet Mária forrásnak, vagy Szent Kútnak
nevezték el az emberek. Az odavezető ösvény csak gyalogosan járható.
Vize jó ízű, lágy és a természetgyógyászok szerint olyan rezgésszáma
van, ami kedvező az emberi szervezet számára. Tiszta, vegyszermentes élő
víz. Gyógyító hatásának híre az 1920-as évektől napjainkig terjed és
erõsödik. Az ösvény menti fákon Mária-képek vannak és alattuk a vázákban
mindig friss a virág.
Sok a kiránduló, amit Dobogókő közelsége is magyaráz. Mint mindig, most is sok emberrel találkozunk. A forráshoz igyekvőket messziről meg lehet ismerni. Bevásárló kocsit húznak, kezük kannákkal van tele.
A két gyerek előrevágtat, mi követjük őket, kocsijainkat húzva. Néhány igen régi emléktáblán az egykori betegek köszönik meg Máriának a gyógyulásukat. Az egyik kanyarban, termetes vadkörtefa áll. Törzsébe valaki Máriát faragta bele domborműként. A fa túlélte a dolgot és tele van terméssel.
Még egy kis emelkedő és megérkeztünk, itt a forrás. A víz terméskőből rakott falból folyik két csövön keresztül, bele egy ovális medencébe, ami lapos kövekbõl lett építve. A kis medencében 20 cm-es a víz, majd a túlfolyón átbukva, elcsordogál a völgybe. A forrás mellett fedett Mária-oltár áll. Előtte néhány pad, pihenésre, imára, meditációra.
A barátommal, megtöltjük az edényeinket. Leülök pihenni. Ő a gyerekeket tartja szemmel. Négy-öt korábban érkezett ember van körülöttünk. Most nagyobb, zömmel nőkből álló csoport érkezik. Látszik rajtuk, hogy nem először vannak itt. A csoport zöme, öt nő és egy férfi, leveszi cipőjét és mezítláb, beleállva a tízfokos vízbe egymás kezét fogva kört alkot. Láthatóan meditációhoz készülődnek.
Több gondolat is átvillan rajtam, ahogy nézem őket. Ma is eleven az a meditációs élmény, amit több mint egy éve itt, a forrásnál éltem át. Aztán József Attila verssora, szinte világít bennem: „A hetedik te magad légy”.
Spontán cselekszem. Levetem a cipőm, zoknim és odalépek hozzájuk. Köszöntöm õket, majd megkérdezem, tudnának-e helyet adni a körükben egy idegennek? Rövid csend, majd megnyílt a kör, és két asszony ujjai simulnak a tenyerembe. Bemutatkoztam, majd röviden elmondtam 2005 júniusában itt, a forrás mellett átélt meditációs élményemet:
A meditatív állapot elérése után hatalmas, lüktető erő jelenlétét érzem. Lassan tisztul a kép. Egy hatalmas, dobogó szív belsejében vagyok. Látom a szívet átszövõ ereket. Érzem az összehúzódásokat, a dobbanásokat. Felemelem a fejem és magasan fenn egy íves, katedrálisra emlékeztető mennyezetet látok, ami nem tömör, hanem hasítások, áttörések vannak rajta. Az áttöréseken igen erős fény sugárzik át. A fényjelenség szélein a szivárvány színei kápráznak. Gyönyörű az egész jelenség. Az igazi meglepetés azonban akkor ér, amikor alaposabban szemügyre veszem az áttört kupolát. Kiderül, hogy nem katedrális, aminek először néztem, hanem egy óriási, fölém boruló tenyér. A fényjelenség pedig az ujjak között tör át. Nagy élmény volt, nem fogom elfelejteni.
Többen megköszönik a beszámolót, majd lassan mindenkinek lecsukódik a szeme. Hét ember áll egymás kezét fogva, mezítláb, a jéghideg vízben. Már nem érzem a hideget. Furcsa, bizsergő erőket, áramokat érzékelek és valamit az EGYSÉG öröméből. Tizenöt-húsz perc telik így el, majd lassan mindenki visszatér. Szótlanul nézzük egymást. A megnyílt szemekben szeretet, gyengédség és öröm van. Boldog pillanat.
Megköszönöm, hogy befogadtak, és kilépek a körből.
A barátom, aki csak a meditáció alatt látott meg a körben, kíváncsian kérdi, hogy honnan ismerem a társaságot. Nem hiszi el, hogy most látom őket először.
Megtörlöm a lábamat, amikor a meditáló körből, egy középkorú nő jön hozzám. Enyhe idegen akcentussal kérdezi: Honnan ismerlek téged? – Honnan jöttél? – kérdezek vissza. – Moszkvából – jön a válasz. – Ki vagy te? – jön az újabb kérdés. – Akit anya szült, az a testvérünk. Testvéred vagyok, azért ismertél meg.
A nõ szeme kikerekedik és könnybelábad.
Megölelem és arcon csókolom. Elfogadja és viszonozza. Felejthetetlen pillanat. A barátom csak csóválja a fejét, már végképp nem ért semmit az egészből.
Aztán begyűjtjük a gyerekeket, fogjuk a vízzel megrakott csomagjainkat és elindulunk vissza az ösvényen.
A lejtő végén, mielőtt elfordulnánk, hátranézek. Az egész társaság néz utánunk és integetünk egymásnak. Olyan lelkesen, mint a testvérek, akik lehet, hogy soha többé nem látják egymást.
Aztán megindulunk és megyünk tovább az utunkon.
Pilisszentkereszt, 2006. 09. 16.
Miksa Gyula további írásai:
https://sites.google.com/site/miksagyulahonlapja/home
Csapvizünk minőségét ismerve nem meglepő, hogy igen sokan vállalják a cipekedést és idejárnak ivóvízért. Magam közel két éve használom és terjesztem a hírét. Ma is a forráshoz készülök egy barátommal, aki megkért, mutassam meg az odavezetõ utat. Délelőtt tíz órakor indulunk. Velünk tart a barátom két unokája is. Pilisszántón keresztül egy gyönyörû erdei úton jutunk el Pilisszent-keresztre. Mindkét falut szlovákok lakják, évszázadok óta. A hagyományok szerint ezen a környéken volt a híres, magyar alapítású Pálos rend központja a középkorban.
Sok a kiránduló, amit Dobogókő közelsége is magyaráz. Mint mindig, most is sok emberrel találkozunk. A forráshoz igyekvőket messziről meg lehet ismerni. Bevásárló kocsit húznak, kezük kannákkal van tele.
A két gyerek előrevágtat, mi követjük őket, kocsijainkat húzva. Néhány igen régi emléktáblán az egykori betegek köszönik meg Máriának a gyógyulásukat. Az egyik kanyarban, termetes vadkörtefa áll. Törzsébe valaki Máriát faragta bele domborműként. A fa túlélte a dolgot és tele van terméssel.
Még egy kis emelkedő és megérkeztünk, itt a forrás. A víz terméskőből rakott falból folyik két csövön keresztül, bele egy ovális medencébe, ami lapos kövekbõl lett építve. A kis medencében 20 cm-es a víz, majd a túlfolyón átbukva, elcsordogál a völgybe. A forrás mellett fedett Mária-oltár áll. Előtte néhány pad, pihenésre, imára, meditációra.
A barátommal, megtöltjük az edényeinket. Leülök pihenni. Ő a gyerekeket tartja szemmel. Négy-öt korábban érkezett ember van körülöttünk. Most nagyobb, zömmel nőkből álló csoport érkezik. Látszik rajtuk, hogy nem először vannak itt. A csoport zöme, öt nő és egy férfi, leveszi cipőjét és mezítláb, beleállva a tízfokos vízbe egymás kezét fogva kört alkot. Láthatóan meditációhoz készülődnek.
Több gondolat is átvillan rajtam, ahogy nézem őket. Ma is eleven az a meditációs élmény, amit több mint egy éve itt, a forrásnál éltem át. Aztán József Attila verssora, szinte világít bennem: „A hetedik te magad légy”.
Spontán cselekszem. Levetem a cipőm, zoknim és odalépek hozzájuk. Köszöntöm õket, majd megkérdezem, tudnának-e helyet adni a körükben egy idegennek? Rövid csend, majd megnyílt a kör, és két asszony ujjai simulnak a tenyerembe. Bemutatkoztam, majd röviden elmondtam 2005 júniusában itt, a forrás mellett átélt meditációs élményemet:
A meditatív állapot elérése után hatalmas, lüktető erő jelenlétét érzem. Lassan tisztul a kép. Egy hatalmas, dobogó szív belsejében vagyok. Látom a szívet átszövõ ereket. Érzem az összehúzódásokat, a dobbanásokat. Felemelem a fejem és magasan fenn egy íves, katedrálisra emlékeztető mennyezetet látok, ami nem tömör, hanem hasítások, áttörések vannak rajta. Az áttöréseken igen erős fény sugárzik át. A fényjelenség szélein a szivárvány színei kápráznak. Gyönyörű az egész jelenség. Az igazi meglepetés azonban akkor ér, amikor alaposabban szemügyre veszem az áttört kupolát. Kiderül, hogy nem katedrális, aminek először néztem, hanem egy óriási, fölém boruló tenyér. A fényjelenség pedig az ujjak között tör át. Nagy élmény volt, nem fogom elfelejteni.
Többen megköszönik a beszámolót, majd lassan mindenkinek lecsukódik a szeme. Hét ember áll egymás kezét fogva, mezítláb, a jéghideg vízben. Már nem érzem a hideget. Furcsa, bizsergő erőket, áramokat érzékelek és valamit az EGYSÉG öröméből. Tizenöt-húsz perc telik így el, majd lassan mindenki visszatér. Szótlanul nézzük egymást. A megnyílt szemekben szeretet, gyengédség és öröm van. Boldog pillanat.
Megköszönöm, hogy befogadtak, és kilépek a körből.
A barátom, aki csak a meditáció alatt látott meg a körben, kíváncsian kérdi, hogy honnan ismerem a társaságot. Nem hiszi el, hogy most látom őket először.
Megtörlöm a lábamat, amikor a meditáló körből, egy középkorú nő jön hozzám. Enyhe idegen akcentussal kérdezi: Honnan ismerlek téged? – Honnan jöttél? – kérdezek vissza. – Moszkvából – jön a válasz. – Ki vagy te? – jön az újabb kérdés. – Akit anya szült, az a testvérünk. Testvéred vagyok, azért ismertél meg.
A nõ szeme kikerekedik és könnybelábad.
Megölelem és arcon csókolom. Elfogadja és viszonozza. Felejthetetlen pillanat. A barátom csak csóválja a fejét, már végképp nem ért semmit az egészből.
Aztán begyűjtjük a gyerekeket, fogjuk a vízzel megrakott csomagjainkat és elindulunk vissza az ösvényen.
A lejtő végén, mielőtt elfordulnánk, hátranézek. Az egész társaság néz utánunk és integetünk egymásnak. Olyan lelkesen, mint a testvérek, akik lehet, hogy soha többé nem látják egymást.
Aztán megindulunk és megyünk tovább az utunkon.
Pilisszentkereszt, 2006. 09. 16.
Miksa Gyula további írásai:
https://sites.google.com/site/miksagyulahonlapja/home
Miksa Gyula A halhatatlan lélekről - videó
forrás:Antalffy Yvette-Hildegard
